Tisztelt Dániel úr!
Aligha vagyok azzal vádolható, hogy különösebben rajonganék Horthy Miklósért, művéért, koráért, szelleméért, az ön tette mégis szomorúsággal tölt el. Én ugyanis hiszek az emberi nagyságban, a nemes erényben, az értelemben, a jóságban, a belátásában, s ezért mindig megrendít, amikor bebizonyosodik, hogy embertársaink között akadnak olyan ostoba, gonosz, rosszhiszemű, gondolkodni rest semmirekellők, mint amilyennek önt tettei feltüntetik. Ilyenkor csalódok fajunkban, és fokozódó megértéssel tekintek a vízözönt fontolgató isteni szándékra.
A probléma nem az, hogy ön nem szereti Horthyt. Még csak az sem okoz nekem gondot, hogy leöntötte piros festékkel. A probléma az a rosszhiszeműség, amely kimondatja önnel az ostoba és lapos hazugságot, a közhelyszerű demagógiát, a bárgyú történelem- és társadalomképből eredő idétlen jelszót: Horthy Miklós tömeggyilkos és háborús bűnös. Amint a táblája hátoldalára írt szövegből kiderül, ön azt képzeli, hogy ez az ember volt felelős a Don-kanyarban elesettek sorsáért, a háború katonai és polgári áldozataiért, világháborús részvételünkért, illetve a magyar zsidóság pusztulásáért. Ön azonban ebbéli meggyőződésében nem pusztán téved, de annál valami sokkal rosszabbat művel. Ön egy olyan hazugságot terjeszt és támogat, amely sem most, sem keletkezése idején nem függött össze Horthy Miklóssal és korával, viszont igazolja mindazt a szörnyűséget, amit jelen világunk elkövet a védtelenekkel, a kiszolgáltatottakkal, az elesettekkel szemben. Ön egy gonosz és velejéig romlott hatalmi érdek zászlaját lengeti, egy önigazoló ideológia giccses propagandaanyagát terjeszti, egy látszólagos valóság Patyomkin-díszleteit pingálja ki az egészség piros színére. S, ami a legrosszabb: közben azt képzeli, hogy a demokraták, az igazak, a jók, a valamire valók érdekében cselekszik, azt képzeli, hogy vállat vállhoz vetve küzd a derekakkal egy szebb, igazabb, hitelesebb világért.
De ön téved. Ön és harcostársai egy kíméletlen diktatúra prostituáltjai, egy lelkiismeret nélküli zsarnokság lotyói, egy sekélyértelmű és még sekélyebb érzelmű rezsim tányérnyalói.
Mit tehet egy politikus?
A történelmi – vagy hadd fogalmazzak pontosabban – a mindenkori társadalmi valóság ugyanis sokkal árnyaltabb, mint amennyire ön felfogni képes azt. Egy közösség élettörténete soha nem valamiféle lineárisan futó, szándékok és akaratok sorából összeálló sztori, hanem egy rendkívül bonyolult, és rendkívül sok okból következő eseménysor, amelyben az egyéni szándékok jelentősége meglehetősen csekély, s amelyben a döntések következményeit szinte lehetetlen előre megjósolni. Az a történelem, az a társadalom, amit ön ismer, s amelynek képeit Horthyra vetíti, nos, az a történet a mozifilmekben és a politikai pamfletekben létezik, a valóságban nem. Horthy szobrát ön leöntheti piros festékkel, akaszthat mocskolódó táblát a nyakába, de talán ezenközben ön is sejti, hogy hazudik, amikor közéleti performance-énak üzenetét megfogalmazza. Tudniillik, bármilyen rossz véleménnyel is vagyok önről, azt azért nem bírom feltételezni, hogy úgy gondolja: Horthy eleve a doni tragédia reményében, vagy a gázkamrák létének tudatában küldte halálba a magyarság százezreit. Ezt épelméjű ember nem gondolhatja komolyan. A magam részéről nem tartom valami nagyra Horthyt, de azt mindenképpen elismerem, hogy a kormányzó – a maga szellemi korlátainak keretei között – a legjobb tudása szerint munkálkodott az ország és a nemzet javára. Megjegyzem, ugyanezt feltételezem Kádár Jánosról, Orbán Viktorról, sőt még Gyurcsány Ferencről is. Az ugyanis elképzelhető, hogy egy politikus, vagy történelmi szereplő döntéseivel nem értek egyet, ostobaságnak tartom azokat az elveket, amelyek mentén fölépíti kormányzása rendjét, netán elszomorít az a tartalmatlan, ötlet és kurázsi nélkül való kormányzás, amit művel, esetleg felháborít, hogy saját korlátait nem fedezi föl, vagy megdöbbent az emberi gyengeség, amelyet tanúsít. Igen, mindez elképzelhető. Azt azonban, hogy ezek az emberek úgy hiszik, sokszor borzalmasan ostoba döntéseik az ország érdekében valók, azt egy pillanatig sem kétlem. Meggyőződésem ugyanis, hogy politikusnak lenni elég rossz dolog. Úgy hiszem, hogy az elmekórtan egy ma még fel nem tárt területe ad majd magyarázatot arra, miért vállalják némelyek ezt a hálátlan szerepet. E válasz megszületéséig azonban azt kell feltételeznem, hogy egyszerűen jót akarnak annak a közösségnek, amelynek élére állnak. Még akkor is így gondolom, ha az általuk vallott jó nem egyezik az általam vallott jóval.
Élet, s halál között
Horthyval kapcsolatban a ma már elég jól ismert történelmi dokumentumok igazolják jóhiszemű feltételezéseimet. A Szovjetunió elleni hadba lépést egy körmönfont politikai csapda eredményének tartom, amely csapda éppen a békés revízió során jött létre. Horthy, aki a harmincas évek második felében még mindent elkövetett a béke megtartásáért, és Hitler háborúba hívó szirénénekeire nem volt hajlandó reagálni, pontosan azért volt kénytelen hadat üzenni a Szovjetuniónak, mert korábban elfogadta a békés revízió lehetőségét. Hibája nem az, hogy a megtámadta a szovjetet, hanem az, hogy nem ismerte föl idejekorán: ha a náci Németország elég hatalmas ahhoz, hogy adjon, ahhoz is elég erős lesz, hogy elvegyen. S ettől az elvételtől való félelmében – miután a görög ajándékot elfogadta – már versenyt kellett futnia a többi szövetségessel a hűség arénájában. Így a Szovjetunió elleni háború alternatívája az lehetett volna, ha Magyarország nem fogadja el a bécsi döntéseket, és fegyverrel szerez érvényt területi követeléseinek. Tehát egy kilátástalan háború, mondjuk Románia ellen. A zsidóság deportálásával kapcsolatban is csupán egy rosszhiszemű és rosszindulatú ember képzelheti azt, hogy Horthy tudatosan küldte a halálba félmillió polgártársunkat. A magyar zsidóság sorsával kapcsolatban, minden álnok hazudozás ellenére is létezik azonban egy történelmi realitás, nevezetesen az, hogy ezeket az embereket jóhiszeműen, a zsidó haza megteremtésének távolabbi ígértével vitték – egyelőre – dolgozni Németországba. Bár a magyar közgondolkodás ebben az időben, a világban uralkodó nézetek hű tükreként, meglehetősen antiszemita volt, azért a zsidóság kiirtását talán csak néhány őrült gondolhatta komolyan. Egy Horthy, egy Teleki, egy Bethlen, egy Bárdossy, egy Sztójay, de még egy Szálasi sem vetemedett arra a végtelenül cinikus és aljas gondolatra, hogy a zsidókat meg kell semmisíteni. Így azt sem gondolhatták, hogy akad néhány végtelenül aljas és cinikus gazember, aki a transzportok végén gázkamrába küldi a munkaképtelen deportáltakat. Mint ahogyan elképzelhetetlen volt ez a végkifejlet a magyarországi zsidóság vezetői számára is, akik Eichmann korrekt partnereként pontosan olyan készségesen segítették a zsidó deportálások folyamatát, mint a magyar államigazgatás egésze.
A valódi motiváció tehát korántsem a gyilkolás, kiirtás, megsemmisítés vágya, hanem ismét az embermentés szándéka volt. Az elhúzódó háború miatt megnövekedett német munkaerőigényt próbálta a magyar zsidóság deportálásával kiszolgálni Magyarország, egyébként ahelyett, hogy még több magyar katonát, és munkaszolgálatos magyar zsidót küldjön a frontra. Amikor Horthy a deportálások mellett döntött, a két rossz közül a kisebbik rosszat választotta. Dolgozni a német hátországban ugyanis, még a leginfernálisabb körülmények között is jobb, mint megdögölni a keleti front valódi poklában.
Azt nyilván nem kötötték Horthy orrára, hogy a munkaképtelen zsidókat meggyilkolják a lágerekben, s, ha hallott is mendemondákat a kormányzó a borzalmas körülményekről, azokat okkal gondolhatta túlzónak, ellenséges propagandának, civil nyavalygásnak. Mint ahogyan számunkra sem belátható, számunkra is nehezen hihető, hogy vannak a világon ma is olyan dolgozószobák, amelyeknek sötét boltívei alatt cinikus haszonelvűséggel döntenek százezrek életéről és haláláról. Ugyanakkor tény, hogy mikor az úgynevezett Auschwitz-jelentés a kormányzó elé került, s nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar zsidóság jelentős részére halál vár Németországban, Horthy azonnal leállította a deportálásokat.
Nem. Félre ne értsen! Nem kívánom felmenteni azt az embertelen, klerikális, középkorias rezsimet a maga bűnei alól. Nem hiszem azt, hogy jó szolgálatot tett a Horthy a magyarságnak. De igenis hiszem, hogy ő úgy vélte, országa javára cselekszik. S hozzá kell tennem azt is, hogy ennek az elmaradott rezsimnek éppen, hogy érdemei közé tartozik az, amit ön bűnéül ró föl: egyebek mellett az a magyar zsidóság részleges megmentése, és az, hogy amennyire lehetett, távol tartotta hazánktól a háború szörnyűségét. Ön téved, amikor dédszüleit közvetve Horthy Miklós áldozatának tekinti. Mert ön valószínűleg az életét köszönheti ennek az embernek.
Cui prodest?
Persze ön nyilván mindezt másképp látja, de azért azt ne felejtse el, hogy sem ön, sem én, sem a ma élő nemzedék egyetlen tagja sincs abban a helyzetben, hogy egy csaknem száz évvel ezelőtt élt ember gondolataiba belelásson. Abban a helyzetben azonban vagyok, hogy rámutassak az ön kifordult logikájának néhány visszásságára. Remélve egyébként, hogy ezzel meg tudom szólítani az önben talán lappangó intellektuális lelkiismeretet, s rá bírom venni arra, hogy legalább néha, legalább néhány kérdésben ne hessegesse el azokat a gondolatokat, amelyek a saját gondolataival szemben, talán az ön elméjében is felmerülnek.
Ön ugyanis az összeesküvés-elméletek logikája szerint okoskodik, s ez az a legbutább önigazoló hazugság, amit az ember kitalálhat. A gonosz kormányzóról alkotott képe arról árulkodik, hogy ön úgy hiszi, a világot akarat és szándék irányítja, s így egy-egy kor áldozatai, valamiféle ártó hatalom döntésének vesztesei. A zsidókat Hitler pusztító szándéka küldte gázkamrába, a Donnál elesett katonák Horthy véres kezéről pusztultak el, a polgári Magyarország Sztálin döntése nyomán lett semmivé, a rendszerváltás, vagy a globalizáció veszteseit a zsidó világ-összeesküvés semmizte ki, és így tovább, és így tovább. E gondolatkörből az életünkért viselt személyes felelősség az, ami hiányzik. De ez a kisebbik baj. A nagyobbik baj az, hogy az összeesküvés elmélet alkalmas arra, hogy hamis jelentőséget tulajdonítson magának az ember általa. A gonosz szándék áldozata ugyanis útjában van az összeesküvőknek. Különleges ember. Olyan tulajdonságokkal bír, amelyek miatt pusztulnia kell, de amelyek egy másik korban, egy másik rendszerben, egy másik szociális közegben éppen előnyére válnak. A zsidóság üldözöttség-tudatából pontosan ugyanaz a kiválasztottság tudat következik, amelyet a délibábos, magyarkodó, pilisi szívcsakráról elmélkedő, sumér-magyar rokonságot valló ősmagyaroktól hallhatunk. Amit a dákó-román elméletből kihámozhatunk, amit a francia gloire-ről tudhatunk, amit az orosz lélek mélységéről olvashatunk.
Önigazolások ezek, a leglaposabb fajtából valók.
Ja, és hogy el ne felejtsem megkérdezni – ismét szunnyadó szellemi lelkiismeretéhez szólva – ön mit gondol, miféle érdek, miféle kultúra, miféle rendszer az, ami miatt egy nyolcvan évvel ezelőtti rémtörténetet, a világháborús borzalom megannyi részletét, a zsidó, a magyar, az orosz, a lengyel tragédia szörnyűségét újra és újra emlegetnünk kell?
Segítek! S, ha ön baloldalinak vallja magát, mint ahogyan számomra annak tűnik, akkor nem fog meglepődni azon, hogy egy baloldali honlapon olvastam a következő, igen szellemes mondatot: „Ne beszéljen a holokausztról az, aki nem beszél a kapitalizmusról!”
A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.
Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok
nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.
.jpg){kind=link}
