Nehéz megérteni a Simicska-jelenséget. Valójában ugyanis nem az a kérdés, miért lopnak a Fideszesek, nem az okozza a kognitív nehézséget, hogy megmagyarázzuk, miért korrupt a rendszer, a megoldandó talány inkább az: miért volt, illetve van szükség arra, hogy valamennyi guruló forintot egy központi, kvázi Nemzeti Korrupciós Központ irányába csatornázzon be a rezsim.  Orbán Viktor minapi kijelentése azonban talán némi bepillantást enged a nagy terv részleteibe.
(Figyelem! Az alább következő írás teljességgel a képzelet szüleménye, a valósággal való bármiféle konvergenciát utólag arra fogom felhasználni, hogy a Boldogok a sajtkészítők váteszi karizmáját alátámasszam.)

Szemek a láncban
Legelsősorban számoljunk le mindenféle álszent, rajongó, naiv és délibábos fantazmagóriával a korrupció ügyében. Korrupció van és kész. Lehet nem szeretni, lehet ellene küzdeni, lehet törekedni a felszámolására, de annak, aki látta már az államigazgatás nevű veszélyes állatot, pontosan kell tudnia, hogy ez a küzdelem, ha nem is teljesen kilátástalan, azért igazi szélmalomharc. Egy rendszer ugyanis nem pusztán azért korrupt, mert a struktúra lehetővé teszi, mi több, el is várja a korrupciót, de egyebek mellett azért is, mert a megvesztegethetőség idővel a szervezeti kultúra részévé válik. Márpedig a szervezeti kultúra egy igazi brontoszaurusz. Gyakorlatilag kikezdhetetlen, mozdíthatatlan, és még ha maga akarja, akkor is nehezen moccan, mert elképesztően hosszú idő kell ahhoz, hogy egy elképzelés a fejtől, mondjuk, a lábig eljusson. A szervezeti kultúra megváltoztatása még viszonylag kicsiny rendszereknél is, mint amilyen például egy középvállalat, hónapokat, sőt éveket igénylő munka, folyamatos tréningekkel, ellenőrzésekkel, s nem utolsó sorban a dolgozói állomány részleges cseréjével.
Egy efféle programot keresztülvinni a hazai államigazgatásban majdnem olyan izgalmas kihívás, mint, teszem azt, hadat viselni az Egyesült Államok ellen, vagy szabadságharcot vívni a nemzetközi bankrendszerrel szemben. A győzelem esélye minimális. Azért ugyanis, mert ugyanaz a szervezeti kultúra, ami kitermeli az államigazgatás bornírt működését, jelen van a hétköznapokban, jelen van a társadalomban, jelen van a magyar élet minden szegmensében és minden pillanatában. A korrupció uralma is csak olyan, mint bármiféle egyéb, velőig ható zsarnokság: minden és mindenki szem a láncban.
És akkor még szó sem esett magáról a rendszerről, a közbeszerzések, állami kifizetések, vagy éppen a pártfinanszírozás ormótlan kásahegyéről, amelynek eltakarítása kapcsán előbb jut eszünkben az atombomba, a vízözön, és a kivándorlás egy másik országba, másik kontinensre, még inkább egy másik dimenzióba, mint az, hogy az előttünk álló monumentális szemetet megpróbáljuk emberszabásúvá formálni.  

Centrális kleptokrácia
Ezek után talán kicsit józanabb elmével tűnődhetünk azon, mit is kezdhetünk a korrupcióval. Üldözni, rettenetesen büntetni, kínai típusú tarkón lövéssel megtorolni persze lehet, és nyilvánvaló, hogy az efféle eljárás radikálisan csökkenti a visszaéléseket, csak sajnos az a baj, hogy egyúttal aláássa a rendszert magát. Amennyiben ugyanis a rendszernek szerves része a csúszópénz, akkor hiánya megbénítja a működést.
Ha tehát igazi, rendszerszintű átalakításba nem tud, vagy nem akar belevágni a hatalom, akkor a korrupcióval sem tehet semmit. Mármint magával a jelenséggel nem. Az irányával azonban igen.
A korrupciónak ugyanis elég jól feltárható útjai vannak. A mindenkori hatalom szempontjából pedig viszonylag könnyen megoldható az, hogy itt-ott tilalomfát helyezzen ki, másutt pedig széles sztrádát építsen, ha befolyásolni akarja a megvesztegetések irányát.
És nagyjából ezen a ponton vagyok kénytelen elhagyni a valóság talaját és rálépni egy lehetséges, de nem feltétlenül létező realitás kétes ösvényére. Azt ugyanis elég kevesen tudhatják, hogy az alábbi koncepció valóban ésszerű terv, vagy pusztán a véletlenek és a változó körülmények zavaros összjátéka.  Nekem mindenesetre tervnek tűnik, egyre világosabban körvonalazódó tervnek.
A Fidesz-hatalom, úgy tetszik, több lépésben terelte a maga ásta mederbe a korrupció áradatát. Egyrészt a helyi szintű vesztegetéseket ragadta nyakon. Minden Fideszes polgármester, képviselő, osztályvezető és főosztályvezető tudja, mert már megválasztása, illetve kinevezése előtt közölték vele, hogy a számára adott büdzsét hogyan, miképp, és főleg kiknek kell majd kiosztania. Az, hogy egy alacsonyabb szintű kifizetőhelyen a maga pecsenyéjét sütögesse valaki, szinte kivihetetlen, mert minden korrupciós lehetőséget hordozó pénzhez már előre hozzárendelte a pártvezetés a maga kedvezményezettjeit.
Aki beszélgetett már enyhén spicces polgármesterrel, akinek már elsírta keserves sorsát a teljesen részeg állami vállalatot vezető igazgató, netán akinek volt szexuálisan túlfűtött kalandja a fiatal főosztályvezető asszonnyal, az nem egy sztorit hallhatott arról, hogy a Fideszes középkádereket kik és miért keresték meg, mielőtt elérhették posztjaikat.
Másrészt a hagyományos mutyikat számolta, pontosabban szippantotta föl a párt. A meggyökeresedett együttműködések az állam és az államnak dolgozó cégek között sok esetben még a rendszerváltás idejéből származtak. A régi bürokraták, és a régi technokraták vidám és gondtalan uram-bátyám világába tenyerelt bele az új és hatalom. Hirtelen elapadtak a korábban csordogáló források, hirtelen új szereplők jelentek meg a közpénzeket elnyerő vállalkozások tulajdonosai között, hirtelen semmiből felbukkanó, új cégcsoportok kezdték nyerni a megbízásokat. A Simicska-birodalom ide is, oda is beférkőzött, s hatékony érvrendszerrel vett át tulajdonrészeket és részvénycsomagokat.
Végezetül a korrupció legnagyobb haszonélvezői, a multinacionális vállalatok kerültek terítékre. Új alkuk születtek a dolgozószobák párnázott ajtói mögött, sőt sok esetben a multik helyére kisgömböcként nagyra nőtt hazai vállalatok léptek, amelyek persze maguk is készségesen megvesztegethető partnerei lettek a külföldi vállalatóriásoknak. A multik ma már nem közvetlenül, hanem például a Közgépen keresztül kapcsolódnak az állami újraosztás nagy rendszeréhez, s nyilván a korrupciós forintok is a Fidesz-közeli oligarchákat gyarapítják.
 
Próféták és oligarchák
Mindezt persze eddig is tudhattuk és, éppen mert tudtuk, azért nem értettük. A dolognak ugyanis van egy rendkívül érzékeny pontja: miért támogatja, vagy akár csak tűri Orbán azt, hogy egy olyan gazdasági hatalom szülessen kormányzása alatt, amelyet a későbbiekben nyilvánvalóan nem fog tudni irányítani?
A miniszterelnök néhány héttel ezelőtt tett egy olyan megjegyzést, hogy most legalább a hazai vállalkozások kerülnek előnyös helyzetbe, a parlamenti oligarcha-vita kapcsán pedig ismét azt hangoztatta, hogy a hazai nagyvállalkozókat kívánja támogatni. De az azért nagyon nehezen megragadható, hogy az a tucatnyi nagyvállalkozó, aki most valóban nyeregbe kerül, miként fogja meghálálni a gátlástalan segítségnyújtást.
 Más oldalról megközelítve: miért nem felel meg a hatalomnak, ha a helyi, egyébként Fideszes, polgári elkötelezettségű, jobboldali kötődésű vállalkozások kapirgálnak a helyi szemétdombokon, miért nem elég az, ha a korrupcióból, ahogy eddig is, részt szerez a hatalom, miért kell kiebrudalni az egyébként szépen és bárkinek tejelő multikat a hatalom közeléből? Miért változtatott Orbán a kleptokrácia húsz év alatt kiforrott rendszerén? Miért vállalja a Nemzeti Korrupciós Központ létrehozásával és fenntartásával járó óriási politikai kockázatot? Mi az ördögöt akar kezdeni azzal a bődületes mennyiségű pénzzel, amennyire az új rendszerben, a centrális kleptokrácia struktúrájában rá tudja tenni a kezét?
És ezen a ponton két megjegyzést kell tennem. Elsősorban azt, hogy a valóban csak tucatnyi kézben összegyűlő monumentális jövedelemátcsoportosítást pusztán kapzsisággal magyarázni, meglehetősen lapos elképzelés. Túl nagy árat kell ezért fizetni. Hatalomtechnikai és politikai szempontból egyaránt túlságosan kockázatos ez a rendszer ahhoz, hogy egyszerűen azt lehessen rá mondani: lopnak, mert jól akarnak élni. Másrészt némi jóhiszeműséggel is tekintenünk kell a politikusainkra. Én ugyan pokolba kívánom az egész hazai politikai elitet, de azt azért nem gondolom, hogy valóban annyira hülyék, mohók és önzők lenének, amennyire indulati életünk elítéli őket. Annak, aki politikusnak áll, a maga haszna mellett valamiféle közjó is lebeg a szeme előtt, még akkor is, ha e közjó nem túl nagy jelentőségű az eseti döntések meghozatalának pillanatában. És különösen is azt gondolom Orbánról, vagy a Fidesz őskádereiről, hogy ők bizony nem afféle pojácák, akik a gyors meggazdagodás oltárán feláldoznák politikai karrierjüket. Nem, barátaim. Ők történelmet akarnak csinálni. Nem csupán jó üzletnek látják a politikát, mint annyi más fehérgalléros bűnöző, hanem igazi hivatásnak, sőt küldetésnek tartják a maguk közéleti szerepét. És ebbe a felemelően magasztos, profetikus önértelmezésbe bizony nehezen lehet elhelyezni azt a lealacsonyítóan kisszerű munkát, amit a korrupció átszervezésében betölt a kormányzat.

Te kinél bankolsz?
Mindent egybe vetve, kell, hogy legyen valamiféle magyarázata mindannak, ami történik, kell, hogy legyen valamiféle egységes, koherens, összefüggő értelmezhetősége a hazai korrupció-történet legújabb fejezetének, kell, hogy legyen egy többé-kevésbé logikus rendszer a jelenségek mögött, amely választ ad a felvethető kérdések többségére: Miért vállal a Fidesz vezérkara ilyen jelentős hatalmi kockázatot? Miért engedi erodálódni közéleti hitelességét? Miért kell szűk körben összevonni a korrupciós pénzeket, s miért nem juthatnak hozzá ezekhez a lehetőségekhez a párt közelében egyébként szép számmal megtalálható kisvállalkozók? S végezetül, miképpen lesz ebből az újszerű korrupciós rendszerből valami proszociális eredmény? Hogyan lehet, legalább részben a társadalom javára fordítani az összegyűlő milliárdokat? Azaz hogyan lehet felfűzni az orbáni, nemzeti-konzervatív eszme logikájára mindazt, aminek tanúi vagyunk?
Nos, én elképzelhetőnek tartom, hogy igenis van válasz ezekre a kérdésekre.
Amikor Orbán Viktor azt mondja, hogy az alapvető közszolgáltatásokat nonprofit jelleggel kell működtetni, vagy amikor megfogalmazza azt a képtelennek tetsző mondatot, amely szerint a hazai bankrendszer ötven százalékának magyar kézbe kell kerülnie, akkor felsejlik valami mindabból, ami a miértekre értelmes választ tud adni.
A bankrendszer efféle átalakítása – a gazdasági portálok hevenyészett számítása szerint – úgy tizenötezer milliárd forintba kerül. Feltéve, ha piaci körülmények között zajlik a folyamat. Ha azonban hatalmi, politikai tényezők, törvények, szabályok, különadók, vagy külön-kedvezmények is szerepet játszanak benne, akkor nyilván jóval olcsóbban megvalósítható. Ha az új bankrendszer kialakítása során az állam tulajdonosként is megjelenik, akkor nyilván a töredékét sem kell ténylegesen elkölteni annak a bődületes összegnek. Egy olyan helyzetben, amikor a kihelyezett banki hitelek – mondjuk, egy családvédelmi kormánydöntés miatt gyakorlatilag behajthatatlanná válnak – az új, hazai bankok meglehetősen olcsón vásárolhatják fel ezeket a követeléseket.
Ám egy ilyen bankrendszer, egy ilyen közszolgáltatási struktúra valóban minden kérdésre választ adna. Szoros korlátok közé kényszerítené a ma veszélyesen nagyra hízottnak tűnő Fidesz-oligarchákat, jelentős közéleti mozgásteret biztosítana a Fidesznek, mi több hosszú távon is garantálná, hogy a nemzeti együttműködés rendszerének lánglelkű prófétái megvalósíthassák küldetéstudattal terhelt ország építő programjukat.
Egy olyan országban, amelyben a családok, a vállalkozások és az önkormányzatok közvetlen pénzügyi függés által kapcsolódnak a hatalomhoz, meglehetősen nehéz nem úgy táncolni, ahogy a kormány fütyül. Mert akié a pénz, azé az ország, a hatalom és a dicsőség.