A „politikai gondolkodókkal” az a baj, hogy elsősorban politikaiak, s csak másodsorban gondolkodók. A politikán keresztül látják a gondolkodást, s nem a gondolkodás keretei között értelmezik a politikát. Pusztán a maguk szakmai horizontján belül képesek érzékelni a világot, és így nem ismerik föl azokat az alakzatokat, amelyek az ő láthatárukon túl találhatóak, s amelyeknek formája kialakítja ezt a horizontot.

Politika és kultúra

G. Fodor Gábor, a Századvég igazgatója a minap a liberális kérdésről elmélkedett, s rövid, ámde annál sekélyesebb megfontolás után arra jutott: létezik egyfajta liberális közmegegyezés, amely „gondolatainkat akarja meghatározni, kérdéstilalom alá vetve problémákat és ügyeket, a kizárás és szalonképtelennek minősítés által kényszerítve ki az egyetértést.” Majd – mintegy illusztrálva mondandóját – kifejtette, hogy „A liberális közmegegyezés felől nézve az rendben van, ha „dugnak” a színpadon, … az viszont nincs rendben, ha "fasisztának" tartott nézetek jelennek meg ugyanazon a színen...” Végezetül leszögezi, hogy „A liberális … közmegegyezést nem lehet ellenség nélkül fenntartani.”
Bár nagyon szeretnék, mégsem nem tudok szó nélkül elmenni a G. Fodor Gábor oximoronja mellett, mely szerint a közmegegyezésnek ellenségre van szüksége. Nem, Tisztelt Igazgató úr. A közmegegyezésnek közre és megegyezésre van szüksége. Ellenségképre pedig a kizáró és kizárólagosságra törekvő eszméknek van szüksége.
Persze, abban igaza van G. Fodor Gábornak, hogy a politikai térben, az önmagát liberalizmusként definiáló irányzat valóban képvisel valami effélét, azért a „liberális közmegegyezés” – fogadjuk most el ezt a kifejezést, főképp azért, hogy legyen ennek a vitának egy közös kiindulópontja – szóval a „liberális közmegegyezés” nem kizáró és nem kizárólagos gondolat, éppen, hogy nem az.
Az a fajta politikai liberalizmus ugyanis, amely a hazai közéletben, a maga furcsa értékvilágával jelen van, sem nem liberális sem nem közmegegyezés. A G. Fodor Gábor által ostorozott jelenség pusztán a rendszerpártok egy csoportjának, a globális, multinacionális tőke ténykedését feltétlenül üdvösnek látó politikai formációknak torz ideológiai konstrukciója, amely sokat merít ugyan korunk liberális értékvilágából, de amelynek lényege mégis inkább az, hogy a múlt szörnyűségeire mutogatva, a holokauszttal rémisztgetve, a fasiszta zsákos emberrel riogatva takarja el a rendszer égbekiáltó bűneit. És persze ebben az összefüggésben valóban kizárólagos ideológia ez. Mindent megtesz azért, hogy a jelen liberális szellemisége és a múlt kancsal értelmezése valahogyan összekapcsolódjon, egyöntetű vélemény legyen, s alátámassza, hitelesítse a jelent, annak minden rettenetével, embertelenségével, és öngyilkos felelőtlenségével együtt.

A hosszú farok

G. Fodor Gábor azonban abban téved, hogy a „liberális közmegegyezést” politikai konstrukciónak, vagy elsősorban a politika által létrehozott szellemiségnek tartja. Bár kétségtelenül van közéleti vetülete, azért a „liberális közmegegyezés” nem a politikából nő ki, és elsődleges tartalma nem is politikai. Sőt, éppen az igazgató úr által ostorozott ideológiai torzulásokból látszik, mennyire nem politikai kérdésről van itt szó. A valóban léztető szabadelvű közgondolkodás ugyanis elsősorban kulturális jelenség, mi több –nagyobb távlatból nézve – a kultúra újszerű szerveződésének terméke.
Politikai gondolkodónk pedig ezen a ponton ragad bele a maga mocsarába. Azt képzeli ugyanis, hogy a kultúra szerveződésének archaikus formái ma is meghatározóak, hogy a kultúrát, adott esetben azt a szabadelvű, megengedő, sőt játékosan sokrétű műveltséget, amely ma meghatározza életünket, egyszóval a „liberális közmegegyezést” valamiféle elit terve és szándéka hozta és hozza létre, a gazdasági-politikai érdekcsoportok egy szűk tábora teremti, mint ahogyan a kultúrát évszázadokon át teremtették.
A valóság azonban nem ez. A valóság az, hogy jelen világunk sokszínű és sokoldalú nyitottsága, a világ értelmezésének megengedő gazdagsága a „hosszú farok”-ra támaszkodik. Arra a „hosszú farok”-ra, amelynek fogalma közgazdasági értelemben jelent meg először, de amelyet ma már az élet minden területén felfedezhetünk. Hiszen a „hosszú farok” nem pusztán az árucikkek piacának újszerű szerveződését jelenti, de az eszmék és gondolatok, viselkedési formák és magatartásmódok sokszínű kínálatát is.
Azzal a ténnyel ugyanis, hogy az informatikai robbanás közölhetővé és elérhetővé tette a legváltozatosabb gondolatokat, a kultúra szerveződésének új formája jelent meg. Ma már nem a médiumokat uraló elit mondja meg, hogy mi a jó és mi a rossz, hanem magunk dönthetünk arról, mi az, ami nekünk megfelel, s mi az, amit elvetünk. A kultúra gazdagságának olyan tárházába léptünk be, amelyről korábban álmodni sem mertünk. És, noha ebben a kincseskamrában rengeteg értéktelen kacat hever, azért található itt jó néhány igazi kincs, olyasmi, ami a hagyományos kulturális értékek sorából, éppen a hagyományos értékteremtő centrumok érdekei miatt kiszorult.
Más kérdés, hogy a politikai elit megpróbálja a maga igényeinek megfelelően újrafogalmazni a hosszú farok által létrehozott kultúrát, kiszemezgeti abból a neki tetsző, a neki megfelelő elemeket, felépíteni abból egy újszerű, de azért a maga érdek-igényeinek megfelelő kulturális teret.
De e törekvést látva is igen félrevezető állítás a politikai liberalizmust azonosítani a liberális közgondolkodással. Ugyanolyan félrevezető, mint amilyen téves az újjáéledő konzervatív értékekben többet látni annál, mint amik: egy lehetséges és szabadon választható életszemlélet zsinórmértékeit.

Mainstream és extrém

Valójában ugyanis szabadelvű világunknak a legkevésbé sem része például a fasizmus elleni küzdelem. Ez az értelmezés a baloldali pártok kétségbeesett önigazoló kísérlete. Miközben a fasizmus a legtöbb kortársunk számára pusztán egy érdekes, polgárpukkasztó eszmének tűnik.
A liberális közgondolkodás – éppen, mert nem csak a kultúra törzséből, de a hosszú farkából is merít – a mainstream és extrém gondolatokat egyenértékűnek látja. Ebben a kultúrában a fasizmussal való fenyegetőzés pontosan olyan röhejes, mint a szeplőtlen fogantatás dogmája, miközben a korai fasizmussal, azaz az embertelenségektől mentes nemzeti rendpártisággal való azonosulás éppen úgy elfogadható, mint ahogyan elfogadható a keresztény eszmék melletti kiállás, vagy éppen a swinger életmód vállalása. Az extrém szexualitás ugyanis –, hogy politikai gondolkodónk másik példáját se hanyagoljuk el – csak egy érdekes színfolt liberális korunk számára, mint amilyen érdekes, alternatív életvitel, mondjuk a cölibátus.
Az, hogy a baloldali politikai elit a fasizmusból, a konzervatív elit pedig a szexuális szabadságból próbál veszélyt faragni, csupán ezeknek az eliteknek az elköteleződéséről szól, csupán azt tükrözi, milyen identifikációs bázison akarják meghatározni önmagukat. Kissé cinikusabban értelmezve, azt mutatja meg, milyen kulturális varázsszavakkal próbálnak híveket toborozni.
Az emberek többségét, túlnyomó, sőt óriási többségét azonban nem érdeklik ezek a problémák. Olyannyira nem, hogy a két végpont között a lehető legkönnyebben váltogatják meggyőződésüket. A pornószínésznőként is sikeres gárdista-lány korunk igazi arca. Olyanok vagyunk, mint ő, ő képviseli a valódi „liberális közmegegyezést”. Bár a legtöbben sem pornószereplést nem vállalnak, sem a Magyar Gárdába nem jelentkeznek, azért lényegében egyik ellen sincs kifogásuk.
Persze ballról is és jobbról is tragikusan nihilistának, értékhiányosnak tűnik ez a világ. Pedig nem az. A mai megengedő közgondolkodásnak ugyanis van értékrendje, nagyon is komoly értékorientációja: A nagy eszmékbe, nagy rendszerekbe vetett bizalom tagadásáról, és az egyéni, egyedi, személyes gondolatokba vetett bizalomról szól ez a kor. Végső soron a kollektív eszmék helyett a sokféle szabadságban hiszünk, s csupán egy igazi koreszménk van: az, amelyben a kulturális orientációk egyenértékűek, a közösségek választhatóak, az egyéni meggyőződés pedig éppen olyan hiteles, mint a közösségi meggyőződés.
Ostoba, aki azt hiszi, hogy korunk „liberális közmegegyezése” azonos azzal a politikai liberalizmussal, amit a baloldali-liberális pártok képviselnek. De az is ostoba, aki azt hiszi, hogy saját eszméi – legyenek azok liberálisak, baloldaliak, vagy konzervatívok – azért népszerűek, mert különösebben fontosak az embereknek. Valójában ezek az eszmék csak addig népszerűek, amíg érdekesek, vonzóak, esetleg bizonyos kérdésekre megoldást kínálnak. Ha ezt nem teszik, hát népszerűségük is elvész.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.