Vajon melyiket szeretjük inkább: az amerikai média-demokrácia jelszavaival gyarmatosító multinacionális vállalati érdekeket, vagy az önrendelkezés eszméit hirdetve hódító orosz oligarchákat? Vagy jobb esetleg így kérdezni: melyik a fontosabb, a demokrácia, vagy az önrendelkezés, melyik a vonzóbb az orosz vagy az amerikai hegemónia? És mindezekhez képest van-e bármiféle jelentősége a területi integritásnak?
No, igen, Ukrajnáról van szó. Ukrajnáról, Krímről, Kárpátaljáról, a Doni medencéről, és persze Oroszországról. Most, hogy a nyugati világ minden említésre méltó és említésre méltatlan szereplője elítélte az ukrajnai orosz beavatkozást, ideje lenne kicsit színesebb képest festeni keleti szomszédunknál uralkodó káoszról. Dacára annak, hogy – a politika által nyakunkba hazudott vélekedés szerint – a nép egyszerű gyermeke általában minden kérdésben erőteljes színvakságban szenved, s nem képes mást látni, csak feketét és fehéret, a magam részéről bízom abban, hogy kellő egyszerűsítés-sorozattal meg lehet mutatni, mi fontos, és mi nem fontos az ukrán válságban.   

Hatalmak, értékek

Kétségtelen, hogy az amerikai demokráciának jobb a sajtója, aminek köszönhetően hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy az Egyesült Államokban valódi népuralom, igazi önigazgatás van. Ezzel szemben – a negatív közvélekedésnek megfelelően – úgy hisszük, hogy az orosz társadalom közel áll a diktatúrához. Mindez persze nem igaz. Végeredményét tekintve semmiképpen sem az. Itt is, ott is a meghatározó gazdasági szereplők hozzák meg a fontos döntéseket. Csak a döntés-előkészítés Keleten kissé nyersebben, rusztikusabban, őszintébben zajlik, míg Nyugaton inkább manipulatív eszközökkel folyik.
Az orosz demokrácia azonban nagyjából demokrácia, nagyjából olyan állapotban van, mint a századelő nyugati demokráciái, és nagyjából úgy is viselkedik, mint a hajdani gyarmatosítók: nagyhatalmi, gazdasági érdekeinek megfelelően kiterjeszti befolyását bárhova, ahova csak tudja.
A nyugati demokráciák nem abban térnek el az orosztól, hogy mást tesznek, hanem abban, hogy, amit tesznek, azt jobban kommunikálják. A jobb marketingmunka azonban nem lényegi, csupán felületi különbség.
Mert, hát azt ugye senki nem gondolja komolyan, hogy amikor az Egyesült Államok bevonul egyik-másik olajállamba, megszállja a világpolitika stratégiai helyszíneit, amikor anyagi, vagy fegyveres segítséget nyújt az amerikai érdekeket kiszolgáló, de egyébként rettenetes diktátoroknak, akkor a demokrácia eszméinek, játékszabályainak lelkes terjesztése érdekében szórja precíziós bombáit a célterületre?
Amikor Oroszország nagyhatalmi érdekeinek megfelelően jár el, amikor az orosz kisebbség jogait védi a Krímben, a Dnyeszter mentén, vagy bárhol a világon, akkor pontosan azt teszi, amit az USA tesz, Latin-Amerikában, a Közel-Keleten, vagy Afrikában: védi érdekeit. Ha az USA részéről elfogadható a hatalmi-gazdasági érdek és az emberi értékek árukapcsolása, ugyan miért kevésbé elfogadható ugyanez az árukapcsolás az oroszok részéről?
Nagyhatalmak játéktere a világ. Ezzel a kérdéssel egyszerűsíthetünk.

Demokraták, autokraták

Hogy jobb az amerikai-nyugati marketing demokráciában élni, mint az orosz-keleti vad-demokráciában az persze egy pillanatig sem kétséges. Csakhogy a dolog nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Pontosabban látszik, hogy korántsem egyszerű. A nyugati típusú demokrácia ugyanis nem pusztán elhatározás eredményeként születik meg, hanem ezer és ezer eredő szerencsés összefutása következtében. Hagyományok, intézmények, kulturális tényezők, szokások, nem utolsó sorban anyagi helyzetek, egzisztenciális függések és függetlenségek következtében. A demokrácia bonyolult mátrixában csak egy tényező az emberi, közösségi akarat, s nem is a legjelentősebb. Hasonlóan csekély tényező a beavatkozó nagyhatalom érték-exportja, mi több, még anyagi támogatása is keveset számít.
Egy közösség, egy ország, egy társadalom nem válik demokratikussá attól, hogy ezt akarják tagjai, hogy létrehozzák a demokrácia intézményeit, hogy partnerei segítik a demokratikus folyamatokat.   Mindezeknél több, tartalmasabb, lényegibb változás kell ahhoz, hogy egy ország maga mögött tudja hagyni a látszatdemokráciák, banánköztársaságok, kleptokráciák világát.  
Hogy a nyugati típusú demokrácia nagyon nehezen ver gyökeret keleten – Magyarországtól Irakig hosszan sorolhatók a kétes kísérletek – az nem a szándékok hamisságát, hanem a megvalósítás nehézkességét mutatja. Hogy az orosz demokrácia olyan, amilyen, az sem nem meglepő, sem nem tragikus. Nem tud másmilyen lenni. Mint ahogyan az ukrán demokrácia sem térhet el jelentősen az orosztól. Hangsúlybeli különbségek mellett a független Ukrajna negyedszázados történetében sem nagyon láthatunk mást, mint azt, amit Oroszországban tapasztalhatunk. Oligarchák, erős emberek, autokrata hatalmasságok, korrupt köztisztviselők és természetesen erősen korlátozott demokratikus jogok jellemzik ezt a vidéket. Alig kétséges, hogy Ukrajna sem így sem úgy, sem az orosz, sem a nyugati befolyás mellett nem tud egyik napról a másikra kilépni a maga árnyékából.  Minden népfelkelése, minden demokratikus kísérlete, minden szabadságvágy a csak kicsi lépéssel viszi közelebb egy ideális demokráciához. Olyan kicsi lépéssel, amekkorácskát Oroszország is megléphet akármikor.
Ukrajnát keleti típusú, archaikus demokráciára ítélte jelenlegi gazdasági-kulturális állapota. Ezzel a kérdéssel is egyszerűsíthetünk.

Egység és kisebbség

És, ha már a demokrácia állapotáról került szó, írjunk néhány bekezdést arról az ukrán demokráciáról, amelynek védelmében most olyan lelkesen fenyegetőznek a nyugati hatalmak. A sokrétű problémából húzzuk most ki az emberi jogok, a korrupció, a többpárti megmérettetés kérdéseit. Mindenkori kormányzat és mindenkori ellenzék nagyjából ugyanazt tudja e tekintetben: nagyjából hagyja működni a demokratikus alapintézményeket és nagyjából mindent ellop, amit lehet.  
Ezzel szemben a kisebbségi jogok tekintetében Ukrajna durván antidemokratikus ország. A többnemzetiségű Ukrajna rövid létének harmadfél évtizede alatt mindent megtett azért, hogy a kisebbségek ne érezzék otthon magukat szülőföldjükön. Még a hivatalos érvelésbe is bekerült a cinikusan őszinte fordulat: a nemzetiségi autonómiák elismerése, a nemzetiségi jogok garantálása olyan mozgásokat indítana el, amelyek Ukrajna egységét veszélyeztetnék…
Mintha bizony Ukrajna egysége valami fontos dolog, abszolút érték, elsődleges szempont volna. Őszintén: kit érdekel Ukrajna egysége, azon a néhány ukrán oligarchán kívül, akiknek ilyen-vagy olyan érdeke az ország távoli perifériáihoz kötődik?
De az évek óta szajkózott hivatalos érvelés pontosan tükrözi a valóságot, azt ugyanis, hogy Ukrajna megalakulása óta kötéltáncot jár a lét és a széthullás között. A belső nemzeti feszültség, az orosz-ukrán szembenállás olyan erős, hogy – az ellopható ezermilliárdokon kívül – más nem is nagyon foglalkoztatta az ukrán elitet, mint ez a konfliktus. Hol bővítették, hol szűkítették a kisebbségek jogait, attól függően, hogy éppen orosz-barátok, vagy ukrán hazafiak kerültek meghatározó pozícióba, attól függően, hogy a hatalomra jutott elit éppen a nyugati multinacionális érdekek, vagy az orosz oligarchák érdekei mellett találta meg a számítását. Ukrajna létének negyedszázada azonban nem volt elég ahhoz, hogy megnyugtató megoldást találjanak a kisebbségi kérdésre. Olyasmit, amivel elégedettek lehetnek az oroszok, ukránok, románok, tatárok, ruszinok, sőt még a magyarok is. Kijev nagyjából annyit tudott tenni ebben az ügyben, hogy rátette ülepét a fortyogó fazékra, aztán, ha feszültség már nagyon emelgette a fedőt, hát kiengedett egy kis gőzt.  
A győzedelmes ukrán ellenzék, az új hatalom egyik legelső intézkedése az volt, hogy eltörölte a nemzetiségek számára némi jogokat biztosító nyelvtörvényt, azzal az ígérettel persze, hogy majd csinálnak egy jobbat. Azzal nyilván nem számoltak, hogy nem lesz idejük erre a törvényalkotásra. Az intézkedést követően ugyanis a kisebbségek, főleg persze az oroszok, úgy döntöttek: nem az ő kormányuk az, amelyik hatalomra jutott Kijevben. Sőt, úgy tűnik, a Krímben már azt is eldöntötték: nem az ő országuk, az, amelyiknek kormánya Kijevből üzenget.
Hogy éppen kik vannak hatalmon Ukrajnában, az sem a demokrácia állapotán, sem a nemzetiségek jogain nem változtat lényegesen.  Ezzel a kérdéssel is egyszerűsíthetünk.

Területi hazugság

És egyszerűsíthetünk a területi integritás kérdésével is. Bár az európai országok most nagy hangon védelmezik Ukrajna egységét, a dübörgő szavak mögött régóta nincs tartalom. És éppen a most leghangosabb európai hatalmak voltak azok, amelyek felszámolták ezt a tartalmat.
Nagyjából száz évvel ezelőtt, a trianoni rendezés során a nyugati világ lemondott a harmincéves háborút lezáró, a vesztfáliai béke óta érvényes diplomáciai hagyományról, amely az európai hatalmi egyensúlyra épült. Abban a rendszerben az egyes államok területi integritása, vagy legalábbis az állami egységek megőrzése valóban fontos volt. 1648 és 1918 között – kevés kivételtől eltekintve – csupán egy-két várost, néhány tartományt csatolgattak hol ide, hol oda. Ennek azonban vége van, immár száz esztendeje. Hogy azóta csak egy komoly európai háború volt, az ránk nézve szerencse, de semmit nem változtat azon a tényen, hogy a területi integritás eszméje visszavonhatatlanul semmivé lett.  
És magyarázatként sürgősen szögezzük le: a területi integritás nem érték. Egyáltalán nem az. Semmiféle emberi összefüggésben nem értelmezhető diplomáciai fikcióvá vált, a nemzetközi jog ostoba mantrája lett. A területi változatlanság, az államhatárok állandósága ugyanis szemben áll az egyéni szabadsággal, a közösségek önrendelkezésének elvével, végső soron magával a demokráciával.
Hiába hazudoznak a területi integritás hívei olyan kerek aljasságokat, mint amilyet a minap előbüfögött Milan Stech, a cseh szenátus elnöke: „– Az önrendelkezési jog követelése sosem lehet a szuverenitást és a területi épséget is magába foglaló nemzetközi jog fölé rendelve", azért egy igazán demokratikus világot nem így képzelünk el. Hiába próbál előcsalogatni rossz emlékű asszociációkat a cseh politikus: „– Ami Ukrajnában történik az valami olyasmi, ami Csehszlovákiában történt 1938-ban (…) tudjuk, hogy ennek milyen kellemetlen, nehéz és fájdalmas következményei lettek (...) egész Európa és gyakorlatilag az egész világ számára", azért valójában azt tudjuk, hogy a kellemetlen következmények inkább a határok sérthetetlenségének idióta álmából származtak, nem a szudétanémetek elszakadási vágyaiból. Hiába hasonlítja Putyint Hitlerhez, Oroszországot a náci Németországhoz a volt amerikai külügyminiszter, Hillary Clinton, azért nyilvánvaló, hogy Ukrajna mai határait nem az orosz agresszió fogja megsemmisíteni, hanem az a szomorú tény, hogy Kijev képtelen biztosítani a kisebbségek szabadságát és önrendelkezését.   

Egy szerethetőbb világ

És miután ennyi mindent sikeresen kihúztunk a képletből, előttünk áll az az egyetlen kérdés, amivel valóban érdemes foglalkozni az ukrán válság kapcsán: az ugyanis, hogy a soknemzetiségű ország kisebbségei önállóak lehetnek-e végre.
Szergej Akszjonov, a krími parlament által megválasztott helyi kormány feje a közelmúltban így nyilatkozott: „– A félszigeten csak az történt, amire a kijevi Majdanon az ukrán politikusok a népet felszólították, vagyis a nép a saját kezébe vette a hatalmat. Ami érvényes a fővárosra, Kijevre, annak érvényesnek kell lennie a Krími Autonóm Köztársaságra is.” És tegyük hozzá, annak érvényesnek kell lennie Dél Oroszországra, Kárpátaljára, a Don vidékére is.
Mert, hát végső soron miféle értékek mentén képzelnénk el egy szerethető világot, ha nem a szubszidiaritás, az autonómia, az önrendelkezés értékei mentén? Mi más lehetne fontos ebben a sokféle egyéni szabadságtól szétszabdalt világban, ha nem az, hogy minden közösség – amely bármiféle identitás alapján önmagát közösségnek tudja – maga intézhesse a sorsát? Mi más vihetné előbbre közös európai kultúránkat, ha nem a baszkok, a katalánok, a skótok, a bretonok, a székelyek, a bajorok és a krími oroszok autonómiája? Egy szerethető világban e népeknek önálló országa lenne. Hát akkor ugyan miért ne lehetne önálló országa a krími, vagy a dél-kelet ukrajnai oroszoknak, a kárpáti ruszinoknak, a bukovinai románoknak, és persze velük együtt az ukránoknak is? Ugyan milyen elvi alapon kényszeríthetné rá Ukrajna a maga tervezőasztalnál meghúzott, idióta határait azokra a népekre, amelyek nem akarnak e határokon belül élni? Az ugyanis nem elvi alap, hogy a krími szecesszió nyomán ugyanezt a kérdést fel kellene tenni Szlovákiának, Romániának, Franciaországnak, és Spanyolországnak is, és természetesen ugyanazt a választ kellene rá adni: azt a választ, hogy a határok stabilitásának igénye nem olyan nyomós érv, amely felülírhatná a közösségek önrendelkezéshez való jogát.
És ebből a szempontból mindegy, hogy az új szabadállamok mennyire válnak függővé a térséget uraló nagyhatalom akaratától, mindegy milyen állapotban van demokráciájuk, mindegy milyen gazdasági érdekcsoportok előtt kénytelenek meghajolni, mindegy mennyire korrupt a helyi politikai elit. Mindegy, mert e kérdésekre sem így sem úgy, sem a nagyobb állam részeként, sem önálló köztársaságként nem tud jobb választ adni a helyi közösség, mint amilyet gazdasága, kultúrája, közéleti tapasztalata megenged neki.  Kelet-Európa most attól lehet szebb, demokratikusabb és szerethetőbb, ha a helyi közösségek szabadságát biztosítani tudja, függetlenül attól, hogy azok, akik ehhez hozzásegíthetik, mennyire szépek, demokratikusak és szerethetőek.