Legutóbbi bejegyzésemben azt állítottam, hogy nekünk, kivénhedt európaiaknak szükségünk van a bevándorlók munkájára, illetve nyugdíj- és egészségügyi járulékukra. Nos, azóta beszélgettem a témáról pár okos emberrel, meg magam is morfondíroztam felette kicsinyt, s így most ki kell jelentenem: állításom hamis premisszákon nyugodott. Éppen olyan hamis előfeltevéseken, mint amilyeneken megállva téves következtetésekre jut Európa politikai elitje – élükön a kancellárasszonnyal – a földrészünket elözönlő bevándorlókkal kapcsolatban.
Tévedésemből két dolog következik. Az első az, hogy még a sajtkészítők sem csalhatatlanok, tessék tehát kellő kritikával olvasni írásaimat. (Ugyanez vonatkozik valamennyi tejipari termék készítőjére…) És következik belőle, hogy akkor most el kell mondanom – az elöregedő, eltartásra szoruló Európa közkeletű hülyeségét tagadva – miért nincs szükségünk a bevándorlókra. (Ami persze azt semmiképpen nem jelenti, hogy a valóban rászoruló üldözötteknek ne adhatnánk menedéket…)
Új civilizáció küszöbén
Kezdjük talán azzal a ténnyel, hogy való igaz: amennyiben következő évtizedekben minden úgy maradna, ahogy van, vagy úgy folytatódna, ahogyan hétköznapi tapasztalataink mutatják, akkor bizony nagy bajban lennénk bevándorlók nélkül. Az elaggott európai lakosság nyugdíját nem lehetne fizetni, mert nem lennének dolgozók, nem lennének, akik működtetnék gyárainkat, biztosítanák szolgáltatásainkat, fenntartanák azokat a társadalmi struktúrákat, amelyek a mi európai életünket kényelmessé és kiegyensúlyozottá teszik.
Még jó, hogy nem fog minden így maradni, de még úgy sem, ahogyan a jelenlegi irányok alapján sejthetnénk. A jelen ugyanis – különösen napjaink jelene – hajlamos arra, hogy félrevezessen bennünket a jövővel kapcsolatban. Optikai csalódás áldozatai azok, akik a jövőt a múlt meghosszabbításaként képzelik el. A gyorsuló változásokat, a találmányok, felfedezések, felismerések sokaságának robbanásszerű gyarapodását ugyanis alig-alig érzékeli az ember. Még az effélékhez szokott, gyakorló futurológus számára is természetidegen az exponenciális görbe érzékelése és értelmezése.
Pedig nagyon valószínű, hogy merőben új civilizáció hajnalára érkeztünk. Olyan változások zajlanak, amelyek talán az emberelőd emberré válásához, de legszerényebben is a neolit forradalomhoz, az élelemtermelés elterjedéséhez hasonlíthatóak. Ma-holnap olyan világ vesz bennünket körül, amely lehetővé teszi, hogy meghaladjuk biológiai korlátainkat és megsokszorozzuk kreativitásunkat. Ray Kurzweil, a Google fejlesztési igazgatója néhány esztendővel ezelőtt írt egy remek könyvet erről a jövőről. Ha számos túlzását szerény visszafogottsággal kezeljük, A szingularitás küszöbén című kötet akkor is megdöbbentő igazságokra hívja föl a figyelmet. Leginkább arra, hogy felfoghatatlan mértékben különbözni fog a holnap a tegnaptól.
Kettészakadó világ
Ám mielőtt az európai, vagy a fejlett országok jövőjére vetnénk egy pillantást nézzünk körül a harmadik világban. Nagyon jó lenne, ha az európai politikai elit még most, idejében felfogná, hogy minden bizonnyal a huszonegyedik század legnagyobb kihívásával állunk szemben, annak nyitányát izgulhatjuk végig ezekben a hónapokban. A harmadik világban a destabilizáló térségek száma gyarapodni fog. A tragikusan romló környezet – a vízkészletek fogyása, a termőföldek kimerülése, az időjárás kiszámíthatatlan változásai – egyre több ember számára teszi élhetetlenné otthonát. A fejletlen országok népességnövekedését semmi nincs, ami megállíthatná. A globális média viszont továbbra is hozzáférhető lesz csaknem mindenki számára, s éles kontrasztot fog rajzolni észak gazdagsága és a valóság szegénysége köré. No, meg persze nem szabad itt megfeledkezni a globális tőke agressziójáról, a költségexternalizálás napról napra hatékonyabb furfangjairól, a tőkének arról a képességéről, hogy – kihasználva az egymással versengő gazdaságokat kényszerű csábításait – oda vándorol, ahol a legkisebb költséggel a legnagyobb profitot tudja bezsebelni. Tehát oda, ahol nincs szakszervezet, nincsenek környezetvédelmi szabályok, munkavédelmi megkötések, ahol alacsonyak a bérek és az adók… Nem folytatom. Az elvándorlás, a menekülés okait nem tudjuk felszámolni, mert gazdaságunk alapját jelentik. A harmadik világ lakóinak élete napról napra nehezebb lesz.
Ami egyúttal azt is jelenti, hogy a menekültkérdésre adott másik hülye válasz – amely szerint rendet kell rakni azokon a területeken, ahonnan jönnek, és akkor haza lehet őket küldeni – tévedés. Sem rendet rakni nem tudunk, sem tartósan nem tudjuk biztosítani e területek jólétét. Mi több, nekünk, nyugatiaknak, vagy északiaknak – ki kell végre mondanunk – az az érdekünk, hogy nekik rossz legyen. Az ottani elviselhetetlen viszonyok teszik számunkra olcsóvá fogyasztási cikkeink jelentős részét. Persze előbb-utóbb ez a helyzet is változni fog, ám inkább utóbb, mint előbb…
Munka és tudás
De kanyarodjunk vissza a fejlett társadalmak jövőjéhez! Ami ebből bennünket most érint, ami ebből a bevándorlás-befogadás kettősségében érdekes, az a következő.
Viszont a fejlett világban a technikai fejlődés megállíthatatlanul rohan arrafelé, hogy a munkák megdöbbentően széles körét lehet gépekkel elvégezni majd. A jelenlegi trendek alapján a valószínűség magas fokán feltehető, hogy sokkal kevesebb dolgozóra lesz szükségünk ahhoz, hogy sokkal többet termeljünk, sokkal több szolgáltatást tudjunk nyújtani egymásnak. A tendencia egyébként már valóságos. A fejlett országokban tapasztalható munkanélküliség legfőbb oka éppen az, hogy a munkából kieső dolgozók szakmai tudása, sőt nagy általánosságban az is mondható, hogy felkészültsége, műveltsége, szinte hétről hétre veszít értékéből, s a jelen társadalma nincs felkészülve arra, hogy a hiányzó tudást pótolja. Szögezzük hát le sürgősen: Európának nem dolgozókra van szüksége, hanem magas szintű képzésre, élethosszig tartó tanulásra, megújulásra képes tudásra. Ebben a tekintetben semmit nem várhatunk a bevándorlóktól, úgy értem semmit, amit ne várhatnánk magunktól.
A nagyon közeli jövő egy megdöbbentően automatizált, mi több, alkalmazkodó, önfejlesztő technológiát ígér, olyat, amelyben csak az ügyesen alkalmazkodó, önfejlesztő ember boldogulhat. Mindez pedig azt is jelenti, hogy a munka világának huszonegyedik századi problémája nem azonos tizenkilencedik századi nehézségeivel, nem a munkáskéz hiányzik, hanem a munkásész.
Jó, ha észrevesszük: strukturális gondokkal birkózunk, s a megoldáshoz nem pusztán az európai ember mentalitásának kell megváltoznia, hanem intézményrendszerünk egészét át kell majd alakítanunk. Olyanná kell formálnunk kultúránkat, oktatásunkat és elosztási rendszereinket, amelyek megfelelnek technikánk és az azzal összefüggő termelésünk, szolgáltatásaink, kereskedelmünk változó követelményeinek.
És ehhez semmit nem tudnak hozzá tenni a bevándorlók.
Korral, de kortalanul
Mint ahogyan – talán az eddigiekből is sejthető – semmit nem tudnak hozzátenni nyugdíjasaink, vagy, hogy perspektivikusan fogalmazzak, korosabb polgártársaink jólétéhez, biztonságához. Jelenünk talán legnagyobb tévedése a társadalmunk elöregedésével riogató disztópia. A rémisztőnek tűnő termékenységi adatok, a tragikusnak mutatott népességfogyás, az idősek arányának aggasztónak tűnő növekedése egy múlt századból itt rekedt gondolkodásmód következménye. Technikánk fejlődése azonban nem pusztán a munkához való viszonyunkat kell, hogy megváltoztassa, de meg fogja változtatni az élet múlásával kapcsolatos nézeteinket is. Hadd mondjam ki: néhány évtizeden belül az idős kor, mint élethelyzet értelmezhetetlen lesz. Elképesztő erőfeszítéseket teszünk az élet minőségének javítására. Gyógyszereink egyre hatékonyabbak, protéziseink napról napra jobban hasonlítanak természetalkotta etalonjukra, az egészség megőrzésével kapcsolatos tudásunk megdöbbentő ütemben bővül. A huszonegyedik század derekán a fejlett világban az idős ember csak éveinek számában fog különbözni a fiataltól, s ezek az évek bizony számosak lesznek, jóval számosabbak, mint manapság.
Ha a scifibe illő fantáziákkal nem számolunk, akkor is feltételezhetjük, hogy az emberi kor legvégső határáig, vagy ahhoz nagyon közeli határokig megőrizhető lesz az egészség, az erő, a szellemi frissesség, a dinamikus létezés. Ez viszont újabb strukturális problémát vet fel: értelmét veszti a nyugdíj. Az ugyanis nem pusztán gazdaságilag kivihetetlen, de erkölcsileg sem elfogadható, hogy életerős, egészséges emberek, néhány rövid évtized ledolgozása után, további hosszú évtizedeken keresztül élősködjenek a munkára kényszerülteken.
Ráadásul, ha összevonjuk a munkával kapcsolatos jövőképünket az életkorról és életminőségről alkotott vízióval, akkor észrevehetünk még valamit. Azt, hogy a korosabb emberek hétköznapjait sem az az unalmas, nemszeretem rutin fogja uralni, ami a ma dolgozóját a nyugdíj vágyálma felé hajtja, hanem egy évről évre megújuló, kihívásokkal teli, élvezhető, szellemi, lelki, közösségi élményeket kínáló, egyszóval tartalmas élet fogja várni. Ki lenne olyan bolond, hogy a nyugdíjas évek hosszú unalmát választaná az aktív, önmagáért felelős teljes élet helyett.
Ami egyre inkább hiányzik kontinensünkről, az nem időseket eltartó dolgozó, hanem a technikai innovációt kísérő szociális innováció. Nem népességünket, hanem társadalmainkat kell megújítani, nem a lakosságot, hanem együttműködésünk formáit kell újraalkotni, nem a bevándorlókra, hanem saját alkalmazkodóképességünkre kell építenünk a jövőt.
Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket.