Újabban a liberálisok agyba-főbe hájpolják a kanadai kormányt, mert valamelyik idétlen blogger kiderítette, hogy abban vannak nők, nyomorékok, bennszülöttek, van benne muzulmán menekült, homoszexuális, meg mindenféle egyéb furcsaság.
Hogy mitől olyan szívderítő e nagy sokféleség, azt nem egészen értem. Amíg a kanadai kormányban nincs szakállas nő, három lábú vagy két fejű ember, derekánál összenőtt ikerpár, albínó androgün, óriás-, esetleg törpenövésű torzszülött, jégbe fagyott őslény, kitömött jeti, és valami furcsa, de nyilvánvalóan emberi homunkulusz spirituszban eltéve, addig semmiképpen nem tudja felvenni a versenyt azokkal a mutatványosokkal, akik a tizenkilencedik században járták különös színtársulataikkal a művelt nyugat városait, falvait.
 

Normák és a másság
A párhuzam nem pusztán hatásvadász hasonlat, de tartalmi összevetésre is lehetőséget kínál. A jelen kanadai kormány, és a száz esztendővel ezelőtt létezett rémség-cirkuszok egymás mellé állítása ugyanis a mentalitás különbségeire mutatnak rá. Hogy mi normális és mi nem normális, hogy mi a rendben lévő és mi a renden kívüli, arról másképpen vélekedtek nagyszüleink, és másképpen azok, akik a kanadai kormányt összeválogatták.  
Utóbbiak azt szeretnék velünk elhitetni, hogy az emberi létezés sokfélesége – testi adottságok, tudásbeli különbözőségek, szociális eltérések, hitbéli meggyőződések – fölött áll valami egységes emberi minőség, amelyben egyek vagyunk, mint Ábrahám kebelében.
Előbbiek – mármint nagyszüleink, dédszüleink nemzedéke – dacára annak, hogy talán mélyebben hittek a kegyelem mindannyiunkra ragyogó fényében, mégsem képzelték azt, hogy az emberi egyenlőség valami korlátlanul nyújtható rétestészta volna, amelybe bele lehet tekerni a világmindenség összes barmát és torzszülöttjét. Ők annak idején úgy hitték, eltérőleg az utolsó ítélet szempontrendszerétől, itt e földön, itt, ebben a közösségben, sajátos minőségnek kell megfelelnie az embernek, mert van rend, van szabály, van normális és abnormális. Ők akkoriban úgy vélték, hogy a renden kívüli furcsa szerzeteket megbámulhatjuk, alkalmasint megvizsgálhatjuk, sokszor sajnálhatjuk, és szánalmunkat esetleg valamilyen áldozatos tevékenység során kifejezésre is juttathatjuk. De azt a marhaságot még véletlenül sem gondolták eleink, hogy az efféle – testi, lelki, szellemi – nyomorékokkal el kellene hitetnünk, hogy ők ugyanolyan teremtmények, mint mi vagyunk, s ezért esetleg rendeznünk kellene nekik paraolimpiát, melegházasságot, gyarmati sorból való felszabadulást, hovatovább, be kellene ültetni őket a kormányba.


Oktalan és hazug
És nem azért nem gondoltak eleink effélékre, mert lenézték, alacsonyabb rendűnek, vagy – ha már szóba került – az egyetemes emberi értékeket fel nem érő lényeknek képzelték ezeket a normán kívülieket. Áh, efféle racionalizálással nem bajlódtak ők. Az ok, vagy pontosabban az okok sokkal egyszerűbbek voltak.
Ők például ki merték mondani, hogy az efféle programoknak nincs értelme. Hamis és tartalmatlan az a sportverseny, ami nem a ragyogó fizikummal megáldott sportolókat méri össze, nincs semmiféle pro-szociális tartalma annak a házasságnak, amely nem férfi és nő között köttetik, és persze hazugság az olyan képviselet is, amely valamiféle arányosságot próbál megvalósítani, amely így-vagy úgy, de mindenképpen kényszeredett társadalommérnökösködés eredményeképpen akarja tükrözni a közösség valóságát. S, ha már itt tartunk – talán a politikai korrektség fiatal megszállottjai nem emlékezhetnek már rá, az idősebb liberálisok meg igyekeznek elfelejteni – volt már efféle kísérlet a világban. A szocializmus évei alatt a proletárhatalom parlamentjeit szigorúan úgy válogatták össze, hogy abban megfelelő létszámban, a népesség arányának megfelelő mennyiségben legyen munkás, paraszt, értelmiség, nemzeti kisebbség, de mutatóban még akár pártonkívüli is elő- előfordulhatott. Hogy az a rendszer pontosan olyan hazug volt, mint kanadai tükörképe, azt talán bizonyítani sem kell. Elég arra rámutatni, hogy az efféle díszgyülekezetek éppen ott és éppen akkor nyerhetnek létjogosultságot, ha valódi jelentősége semmi nincs annak, amit tagjai művelnek, ha a tényleges döntésekhez véletlenül sincs közük, ha valóban pusztán arra valók, hogy demonstráljanak, valamit, ami nem igaz.  


Mércéből fogalom
S nagyszüleink, akik még a szó legszorosabb értelmében polgárok voltak – felelősek magukért, s felelősek közösségeikért – tudtak még valamit, amit a mai liberális elit igyekszik velünk elfeledtetni: nem azonos a beteg az egészségessel, a proletár a polgárral, keresztény a mohamedánnal, a hívő a felvilágosulttal, az európai a harmadik világbélivel.
A rémségek cirkusza bámész közönségének szabadelvűsége abban állt, hogy elfogadta: a másik másmilyen. Az idegen, a távolról, érkezett, az alternatív közösségek vagy furcsa szubkultúrák tagja abban hisz, azt gondol, úgy cselekszik, amiben, amit, és ahogy neki tetszik. Vagy éppen azt nem teszi, hiszi, gondolja, amit akar. Ám az, hogy a mi közösségünk az eltérőek jogát a másságra nem vonja kétségbe, korántsem jelenti azt, hogy a másság egyenlő a hasonszőrűvel, hogy hite egyenlő a mi hitünkkel, gondolatai azonos értékűek a nálunk burjánzó gondolatokkal, tettei, szokásai, viselkedése megfelelne annak, amilyen mércét mi az ember, s így önmagunk elé állítunk. Hogy mások mércéi mást és másképp mérnek, ahhoz nekünk nincs közünk. Hogy közülünk bármelyik nyomorultul érezné magát az idegenek között, arról velük nem beszélgetünk. A dolgok nem azonos értékűek, és különösen nem értéktelenek, még akkor sem, ha a mi közösségünk értékmérőin kívül lehetnek más mércék is. Hiszen mércéink létét a beléjük vetett hit biztosítja. Amiben hiszünk, az számunkra az igazság és a valóság, még akkor is, ha tudjuk, vannak más világnézetek is.  Az emberi minőségről alkotott képünk nem válhat relatívvá, mert ezzel az emberi minőség fogalma foszlik semmivé.

Ti mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…