Most, hogy a sajtfejű hollandok bebizonyították, hogy valóban olyan lukacsos az agyvelejük, mint egy érett ementáli, szükségessé vált, hogy megírjam, miért ostobaság a politikai korrektség. Cikkem közvetlen kiváltó oka az, hogy a minap az amszterdami Rijksmuseum vagy kétszáz műalkotás címét írta át a politikai korrektség jegyében. A hírből kiderül, hogy olyan kifejezéseket változtattak meg a képek adataiban, illetve címeiben, mint a néger, mohamedán, törpe, indián. Martine Gosselink, a múzeum történeti osztályának a vezetője az idiotizmust azzal a példával védte, hogy hollandokat sajtfejűeknek (kaas kops) szokták csúfolni, és a hollandok ugyancsak megsértődnének, ha egy múzeumban azt olvasnák egy kép címeként, hogy sajtfejű nő sajtfejű gyerekkel…


PC-agresszió
Persze, akkor is megírhattam volna ezt a bejegyzést, amikor egy philadelphiai iskola kivette a tananyagból Huckleberry Finn kalandjait, mert a néger szó sokszor szerepel a szövegben és ez „több diáknak kihívást jelent”. Meg akkor is, amikor biztonságos helyekkel (safe space) kapcsolatos mozgalom kisebb botrányt kavart az Egyesült Államokban, meg akkor is, amikor valamelyik elképesztően hülye amerikai publicista az Elfújta a szél betiltását követelte, annak rasszista volta miatt, vagy éppen akkor, amikor a konföderációs lobogó tilalmáért kampányoltak, ugyancsak az USA-ban. Ja, meg persze most is megírhatom, amikor kiderült, hogy a liberális német média napokig kussolt a migránsok szilveszteri randalírozásáról, vagy éppen amikor Magyarországon nyolcszázezer forintnyi büntetést ér egy holokauszttagadó komment…
Nem sorolom tovább! Mostanában a politikai korrektség zászlaja alatt olyan agresszió zajlik a józan ész, mi több, az emberi minőség ellen, ami több, mint felháborító. Hogy mégis pont a sajtfejűek miatt írom ezt a bejegyzést, az a történelemhamisítás iránti érzékenységemnek köszönhető. A múzeum döntése ugyanis éppen olyan, mintha azon felháborodva, hogy Rembrandt híres Éjjeli őrjáratán – melyet egyébként éppen a Rijksmuseum-ban őriznek – egyetlen néger sincs, odafestenének pár szerecsent. Szigorúan a politikai korrektség jegyében…


Lelki nyomorúság
De nem háborogni akarok, hanem mértéktartóan érvelni. Ezért elöljáróban mindjárt le is kell, hogy szögezzem: a politikai korrektség eszméje megvalósíthatatlan álmot kerget. Alapvető és elemi logikai antagonizmus lappang mélyén. Hívei azt képzelik, hogy egy szinten kezeli a lelki sérülést a fizikai sérüléssel, s ennek megfelelően, úgy hiszik, hogy amennyiben ez utóbbit – úgy többé kevésbé – meg tudja akadályozni, de legalább is hathatósan tudja fékezni a társadalom, akkor a lelki sérüléseket is ki tudja küszöbölni. Csakhogy míg a fizikai sérülés valami objektív dolog, látható, érzékelhető, orvosilag jó eséllyel kimutatható, nyolc napon innen vagy túl gyógyulónak minősíthető, addig a lelki sérülés nem ilyen. Az belül van. Azt érezzük. És nincs olyan enkefalográf, aminek segítségével kimutatható lenne. No persze, ettől még tudjuk, hogy vannak lelki sérültek, csak az nem mutatható ki, hogy sérülésük a sértő szavaknak köszönhető, vagy inkább valami mélyben megbúvó lelki nyomorúságnak, aminek inkább csak tünete az, ha valaki sérülni érzi önmagát egy-egy szó hatására.  


Nyelv és lelemény
Ebből persze az is következik, hogy teljességgel elképzelhetetlen olyan közbeszéd, amelyben nincs sértő elem. Bármelyik főnév sértő lehet arra, aki sértésnek érzi azt, függetlenül a beszélő szándékától. És ez fontos, mert nyilvánvaló, hogy sem Mark Twain, sem a Rijksmuseumban kiállított képek festői nem sértő szándékkal használták azokat a kifejezéseket, amelyeket ma sértőnek tűnnek.
Azaz a politikai korrektség a befogadó oldaláról értelmezi a szöveget, onnan nézve nevezi sértőnek, bántónak, s e sérelemélményből kiindulva tekint kerülendőnek bizonyos szavakat, miközben a nyelvi logika – legalább is az európai kultúra nyelvi logikája – a beszélő felelősségének tartja a tartalom meghatározását, s így azt is, hogy használ-e bántó, gúnyos, lealacsonyító nyelvi eszközöket. Az egyes szavak stiláris értéke, például sértő tartalma, a gondolat egészétől függ, attól elválaszthatatlan. Ha a logikát megfordítjuk, ahogy a politikai korrektség teszi, és a befogadóra bízzuk, hogy saját aktuális elmebajának megfelelően értelmezze az egyes szavakban rejlő minősítést, mi több, ezt a gyakorlatot esetleg jogi alapokra is helyezzük, akkor nem pusztán a feljelentgetéseknek, illetve a cenzúrának adunk beláthatatlanul bő teret, de egyúttal a kommunikációt is ellehetetlenítjük. Azt ugyanis a beszélő nem tudhatja előre, melyik kifejezését találja majd sértőnek a befogadó. Nem lehet taxatívan felsorolni az összes kerülendő kifejezést, mert a beszélő részéről a nyelvi lelemény újra és újra képes felülírni a felsorolást, miközben a befogadó közeg függvényében tulajdonképpen bármelyik szó lehet sértő. Hogy példát mondjak a „terhes” kifejezés lehet sértő annak, aki nem tehernek, hanem áldásnak gondolja magzatát, miközben az „áldott állapot” egy harcos ateista számára lehet felháborító szókapcsolat. (Nem röhög! A politikai korrektség jegyében éppen ilyen baromságokról vitatkoznak Europa Felix lakói…)


Értékek és dogmák
Az persze, hogy a politikailag korrekt beszéd szükségessé teszi a cenzúrát és az öncenzúrát, s ennek megfelelően szemben áll kultúránk legfontosabb értékével, a szólás, a véleménynyilvánítás és a gondolat szabadságával, a kisebbik gond. A nagyobbik probléma az, hogy minősítő, alkalmasint negatívan minősítő kifejezések tiltásával megakadályozza az értékorientált gondolkodás kialakulását. Az értékorientált gondolkodás ugyanis egyes értékek megkérdőjelezése, más értékek meghatározása által alkotja meg és közvetíti a maga értékvilágát. A politikai korrektség azonban éppen ezt a folyamatot tagadja, amikor elvárja, hogy más értékvilágok igazságait ne kérdőjelezze meg a gondolkodó. Pedig sajnos ez másképpen nem megy. A tudós babonának tartja a vallást, nem is beszélve a mágiáról, vagy a new age ezer ága-bogáról, miközben a hívő eretneknek tartja az elhajlót, vagy egyenesen értéktelen, ember alatti minőségnek gondolja a hitetlent. Az értékvilágok ugyanis szükségszerűen dogmákra épülnek, s a dogmák, lényegükből fakadóan tartalmaznak előítéleteket. E tekintetben még a racionális, tudományos gondolkodás sem mentes a dogmatikus szemlélettől, hiszen magának a racionalitásnak az értéke is csupán egy hitvallás. De persze a politikai korrektség eszméje mögött is egy bárgyú, vallás-gyanús meggyőződés áll, amely egyenlőnek nyilvánít minden elgondolható gondolatot.


Eszme és minőség
A politikai korrektség szellemében elvek, eszmék, életmódok és meggyőződések egymás mellé kerülnek, s nem pusztán a külső szemlélő, azaz mondjuk, a társadalomtudós szemében, de kényszerűen a hitvalló előtt is. Ha a tudós nem minősítheti babonának az okkult tanokat, ha a civilizátor nem nevezheti vadembernek a bennszülötteket, ha a liberális nem tekintheti reakciósnak a konzervatívot, és így tovább, akkor valójában egy belsővé váló, interiorizált értékrelativitást kényszerít az egyénre a társadalom. Amikor azonban az értékvilág képviselője nem hihet abban, hogy az ő értékei jobbak, helyesebbek, hitelesebbek, mint mások értékei, akkor nem csupán az érékartikuláció válik lehetetlenné, de valójában a koherens értékvilágok kialakulásának, illetve fennmaradásának esélye szűnik meg.
A relatív értékek hullámai között hánykolódó egyénekből összeálló társadalomban természetesen nincsenek igazi értékvilágok, csak világnézetfoszlányok vannak, amelyekből az egyének újra és újra összefércelhetik, eldobhatják, majd megint újrafoltozgathatják a maguk eszmei kollázs-lobogóit. Az értéksemleges világ nem pusztán értékhiányos, de szellemtelen és degenerált is, mert az értékvilágok fellazulása – artikulációjuk tiltása, más értékvilágok fölé rendelésének tilalma – végső soron az emberi minőség fogalmát semmisíti meg.

Ti mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…