HTML

Boldogok a sajtkészítők

- Következő! … Kereszthalál? - Igen. - Kimész az ajtón, balra fordulsz, fogsz egy keresztet. - Következő! ... Kereszthalál? - Igen. - Jó. Kimész az ajtón, balra fordulsz, fogsz egy keresztet. Következő!... Kereszthalál? - Ó nem. Szabadláb. - Mi? - Engem elengedtek. Azt mondták, nem csináltam semmit, szabadon élhetek valahol egy kis szigeten. - Hú! Az nagyon jópofa dolog. Hát akkor eredj! - Nem. Én csak ugrattalak. Valójában kereszthalál. - Ó, már értem! Nagyszerű! Nagyon jó, nagyon jó! Hát, kimész az ajtón... - Igen tudom. Ki az ajtón, balra fordulok, fogok egy keresztet. - Nagyon jó, kösz' szépen. Kereszthalál? - Igen. - Jó...

Friss topikok

  • Huffnágel Pista: @Tonohaver_maradtam: @qamba: @Madnezz: @vargánya: @Brix: @maxval bircaman megbízott szerkesztő: @c... (2016.06.12. 17:01) Mire lesz jó a kvóta?
  • mackensen: Én egyetértek az írással. A robotizálás lassan nem csak a kékgalléros, de a fehérgalléros munkaerő... (2016.05.27. 18:45) A feltétel nélküli alapjövedelem feltételei
  • F.M.J.: @Nohát: "senkinek nem bizonyítják a 2x2-t" - Tévedsz, bizonyítják, persze még elsőben, hogy megér... (2016.04.26. 08:10) Ti mind antiszemiták vagytok!
  • - duplagondol: (Ja, a tanmese lemaradt. Ha ezek a proscriptióval egy Cicerót képesek voltak elintézni, épp mi len... (2016.02.22. 20:22) Gyerekkatonák
  • Nemzetstratégia: A Fidesz amikor 2010-ben hatalomra került, vagy még azelőtt, látta ezeket. Vagyis jobban mondva, b... (2016.02.19. 14:50) A spontaneitás ethosza

Linkblog

Ti mind antiszemiták vagytok!

2016.04.25. 07:00 Ratius

Utálom, ha azt mondják rám, antiszemita vagyok. Kicsit olyan ez, mint amikor azzal gyanúsítanak meg egy társaságban, hogy te fingottál. Pedig nem. Úgy érzem magam ilyenkor, mint az a szép reményeitől búcsúzni kényszerült követségi titkár, aki az én hajdani cimborám mellett kapott helyet egy diplomáciai vacsorán. Barátom elbeszélése szerint a gálavacsora közben furcsa csikarást érzett beleiben, s azt remélve, hogy egy halk és szagtalan gázfelhőtől megszabadulva javul valamit állapota, kicsit fészkelődött székében, majd útjára engedte a felhalmozódott illó-anyagot. Sajnos – mesélte – nem sikerült olyan halkan megválnom a feszítő légbuboréktól, mint reméltem, sőt, az igazat megvallva, igen nagy robajjal hagyta el beleimet a felhőcske. A teremben megfagyott a levegő, s én – fűzte a történetet – döbbent, megbotránkozó szemekkel meredtem asztaltársamra, tudtára adva mindenkinek, kitől származott a képtelen effektus. Hosszú diplomáciai pályafutásom dacára, soha többé nem találkoztam szegény titkár úrral… - tette hozzá kacagva.
Igen, ilyen az, amikor azt mondják antiszemita vagy.

antisemitism2.jpg

Nő a holokauszt tagadóinak és relativizálóinak száma…
Most például kiderült, hogy te is, meg te is, meg te is, ja, nem, te pont nem, viszont te ismét, meg te is, szóval majdnem mind antiszemiták vagytok. Vagyunk. Erre jutottak a Medián kutatói, akik a Tett és Védelem Alapítvány megrendelésére kimutatták, hogy a magyar társadalom huszonhárom százaléka erősen, tizenkét százalékát mérsékelten antiszemita.
Mielőtt azonban keserves önvizsgálatba fognánk, s fejünkre hamut szórva meakulpázni kezdenénk, kellően vájt fülekkel figyeljünk a Medián sajtótájékoztatóján elhangzottakra. Az elemzésből ugyanis kiderül valami igen fontos dolog.  
Bodnár Dániel, a kutatást megrendelő alapítvány kuratóriumának elnöke, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezetőségi tagja az eseményen megjegyezte: a „legszomorúbb és legfelrázóbb” eredmény az, hogy 2003 óta nő a holokauszt tagadóinak és relativizálóinak száma…
Mielőtt bárki félreértené a mondatokat, sürgősen szögezzük le: a holokauszt tagadói és relativizálói az antiszemiták létszámát gyarapítják. Ezt egyebek mellett abból a levélből is tudhatjuk, amelyet néhány nappal ezelőtt Ilan Mor, Izrael magyarországi nagykövete írt a Magyar Hírlap főszerkesztőjének, Petán Péternek, illetve néhány más notabilitásnak, Bayer Zsolt Tűrhetetlen címmel publikált cikksorozatán háborogva.
Természetesen nem tisztünk megvédeni Bayer Zsoltot, képes ő arra maga is, az viszont valamennyiünkre tartozik, miféle hamis történelemkép, és miféle beteg társadalomkép optikáján át látja világunkat az elkötelezett izraeli hazafi. Különösen azért tartozik mindannyiunkra, mert most éppen valamennyiünket antiszemitizmussal vádolnak.

antisemitism1.jpg
Példa és párhuzam nélkül?
Nos, a levélből három részletet érdemes ide idézni, három olyan részletet, amely egyébként pontosan rímel Bodnár Dániel kesergésére, s természetesen pontosan megfelel annak a torz világképnek, amelynek alapján a kutatást lefolytatta a Medián.
Ilan Mor azt írja: „… tűrhetetlen, az a tény, hogy ezek a publikációk gondosan kimunkált történelem-tisztogató megjegyzéseket tartalmaznak, a lap olvasóinak egy „alternatív történelmet” mutatva be, amely a Holokauszt, a SOÁ igaz történetének eltorzításához vezet.”
Kicsit később így fogalmaz: „Szintén elfogadhatatlan a szerző kísérlete, mellyel megvádolja a zsidó népet, hogy az valamennyi nem zsidóra ráerőlteti a Soában elvesztett áldozatai és/vagy akkoriban sérelmet szenvedettek emlékezetét és így – állítólag – elhomályosítják a történelem más mártírjainak emlékezetét. Ez a Bayer úr cikkeiben megjelenő „versengő áldozatiság” vagy „fájdalom-versengés” (amint azt a francia filozófus, Bernard Henry-Lévy megfogalmazta) a számos szakértő és politikus által néven nevezett modern antiszemitizmushoz sorolható.”
Végezetül hangsúlyozza: „Teljes mértékben elfogadhatatlannak találom ezeket a cikkeket, melyek nemcsak relativizálják a Soát, ezt a történelemben példa és párhuzam nélkül álló bűnt…”
A rögeszmecserék során persze nem lehet konszenzusra jutni, de az efféle vitáknak nem is az az értelme, hogy meggyőzzük a másikat, inkább csak az, hogy rögzítsük a magunk álláspontját. Szögezzük tehát le, mit gondolunk mi minderről.

anti-semitism_5.jpg
Hogyan válhatunk antiszemitává?
A Soa – vitathatatlan szörnyűsége dacára – nem példa és párhuzam nélkül álló bűn. Aki mégis ezt állítja, az nem csak a történelmi tényeket látja ferdén, de maga teremti meg a „fájdalom-versengés” origóját. A példa és párhuzam nélkül álló bűn ugyanis szükségszerűen együtt jár példa és párhuzam nélkül álló fájdalommal. Igazi fedáksári. Nem megkontrázható. Aki pedig erre a konstrukcióra azt mondja, hogy hülye vagy, barátom, fordulj pszichológushoz, az ugye „számos szakértő és politikus által” néven nevezve, afféle korszerű antiszemita lesz.
Hogy persze honnan veszi meggyőződését az a „számos szakértő és politikus”, azt sem innen, sem máshonnan nem tudjuk meg. Leginkább arra gyanakodhatunk, hogy olyan szakértők és közszereplők ezek, mint Bodnár Dániel vagy Ilan Mor, akik szeretnek eljátszadozni a maguk áldozatiságával. Aki pedig nem akar részt venni ebben a halottak között matató, perverz nekrofíliában, az ugye nyomban antiszemita lesz.
Mint ahogyan antiszemita lesz az is, aki így vagy úgy hozzájárul a „Holokauszt, a SOÁ igaz történetének eltorzításához”, s az igaz történet helyett „alternatív történelmet” mutat be, vagy fogad el. És akkor itt jelentsük ki elég nagy nyomatékkal: olyan, hogy igaz történelem, egyszerűen nem létezik. A történelmi elbeszélés nem igazság vagy hamisság kérdése, hanem hangsúlyok és problémafelvetések összessége. Az, hogy egy történész, mit tart fontosnak egy eseménysorból, az nem az eseménysortól függ, hanem a történész egészen más irányú meggyőződéseitől, például a világnézetétől. Hogy valaki, mondjuk, a szellem önmagára ismerését látja meg a történelemben, mint Hegel, vagy az osztályharcok láncolatát, mint Marx, az gyakorlatilag független attól, hogy valójában mi is történt.  Persze lehet képtelen meséket írni úgy, hogy azt történetírásnak hazudja a szerző, de azért az, aki nem úgy látja a holokauszt történetét, annak okait és összefüggéseit, mint ahogyan azt a „példa és párhuzam nélkül álló bűn” narratívájának hívei igyekeznek megmutatni, nos, ők csak ezért nem lesznek antiszemiták. Máskülönben persze lehetnek.  
És mindezt azért érdemes elmondani, mert úgy tűnik, a magyar társadalom fokozódó antiszemitizmusa nem a társadalom attitűdjének változását tükrözi, hanem az antiszemitizmus egyre szélesebb értelmezését mutatja. Ma már nem pusztán a zsidókat nem kedvelők az antiszemiták, hanem a holokauszttagadók, a holokauszt történetét másképp látók, a zsidó államot kritizálók, a zsidóság története iránt érdektelenséget mutatók, vagy esetleg azok is, akik szerint beteg és embertelen dolog egy vallási hagyomány nevében megcsonkítani a fiúgyerekeket…
Pedig valószínűleg ők nem is antiszemiták, illetve ebbéli véleményeiktől függetlenül azok, vagy nem azok.

 

11391504_926514707389563_8885290071758443750_n.jpgTi mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…

 

 

 

 

4 komment

Miért létezik egyáltalán iskola?

2016.02.29. 16:58 Ratius

Pistike utál iskolába járni. Pistike igen okos fiúcska, s mint ilyen, nem szereti az iskolát. Normális gyerek – mint az köztudott – nem kedveli az iskola kényszerintézményét. Megjegyzem, a normális tanár sem kedveli. Igaz, – de ezt valóban csak zárójelben teszem hozzá – normális tanár sokkal kevesebb van, mint normális diák. Így a tantestület tagjainak többsége csak ritkán lóg a suliból. Ráadásul e ritka napokon is olyan körülményekre hivatkozik, amiket akár maga is elhihet, ha feltétlenül szüksége volna arra, hogy megnyugtassa lelkiismeretét… Ezzel szemben a tanulóifjúság jelentős része, ha teheti, őrömmel űzi az iskolakerülés ősi és nemes sportját.

miert-iskola.jpg
A mai napon, Pistike számára különös konstellációt hoztak létre a csillagok. Az hagyján, hogy a szökőnap, s a mögötte meghúzódó zavaros csillagászati magyarázat eleve rejtélyessé tette kis barátunk számára február huszonkilencedikének dátumát, mást is tartogatott ez a hétfő.
– Holnap nem mész iskolába – szólt anya fiának, mikor vasárnap este haza ért a Várkert Bazár előtt tartott tüntetésről, a sarokba támasztotta a maga rímelte „Demokrata maradok, Orbántól kiütést kapok” feliratú – mint kiderült, a tüntetésen kevéssé népszerű – táblát, és elégedetten rogyott le a tévé elé. Úgy érezte ma is tett valamit a demokráciáért. Történelmet írt. És hétfőn is történelmet ír.
– Holnap nem mész iskolába, Pityu! – ismételte meg.
Az ifjú manipulátor –, aki éppen el akarta mondani, milyen komoly fejfájás fogja gyötörni holnap, hiszen frontérzékeny, s mostanában úgy kóvályognak a frontok mifelénk, mint a migránsok a görög hegyek között – döbbent zavarral bámult közéleti küzdelmek harcaiban megfáradt anyjára.
A gyermek világképe egy rövid anyai mondat alatt semmivé lett. A létezés racionális alapjai, az oksági összefüggések szerint megálló, ésszel felfogható, szándékkal és a meggyőzés hasznos eszköztárával befolyásolható világ elvesztette kereteit. Cseppfolyóssá vált, mint Sartre, Camus, Kirkegaard és az összes egzisztencialista szenvedésteli közege. Pistike megélte a „belévetettség” állapotát, és sajnos nem rendelkezett az önkifejezésnek azzal a nyelvi gazdagságával, amelynek segítségével feloldhatta volna az „ittlét abszurditásának” problémakörét.
Rendelkezett azonban okostelefonnal és internetkapcsolattal, és mivel korántsem volt annyira ostoba, hogy belenyugodjon az értelmetlen káosz tomboló riadalmába, rövid kutatás után a következőket derítette ki.
1. Az idei február 29. nem csupán egy szokásos szökőnap, de egyúttal a „Nem leszek suliban” nap is.  
2. A haverjai sem mennek iskolába.
3. A tanárok jelentős része örül annak, hogy a gyerekek egy része nem megy iskolába. (Pistike nem tudta, hogy a tanárok jelentős része azt se bánná, ha soha többé egyetlen gyerek sem menne iskolába, de ezt most ne nyissuk ki. )
4. Az otthon maradó haverok szülei többnyire maguk kezdeményezték az otthon maradást.
Pistike okos fiú volt. Az összeszedett tényekből, kétségtelenül mintaszerű szillogizmusok rövid sorával a következő konklúziókat szűrte le.
1. A többiek utálják az iskolát. (Mondjuk, ezt eddig is tudta.)
2. Anya utálja az iskolát. (Ez meglepte.)
3. A többiek anyja is utálja az iskolát. (Ezek után ezen már nem csodálkozott.)
4. A tanárok egy része is utálja az iskolát. (Mondjuk, ezt is sejtette, de még magának sem merte bevallani.)
Mindezektől függetlenül – mert Pistike, mondom, okos gyerek volt – még utána is guglizott az ügynek, és így kiegészíthette frissen összegereblyézett tudását egy fontos információval, nevezetesen azzal, hogy az iskola, az oktatásügy, a tankönyvek, a tantervek (Ez meglepte, mert eddig nem derült ki számára, hogy a tanítás tervszerűen folyna…) mind-mind egy rakás szerencsétlenség, legjobb lenne felszántani az egészet, és sóval behinteni a helyét.
Ezzel lényegileg egyet értett.
De Pistike – mert okos fiú volt – mindezeken elgondolkozott. Emígyen: „Ha az iskola, úgy, ahogy van semmit nem ér, ha szüleim és tanáraim is utálják az iskolát, ha tudják – hiszen többször kinyilvánítottam – hogy én is utálom az iskolát, továbbá, ha valamennyi diák, tanár és szülő, utálja az iskolát, akkor tulajdonképpen miért kell oda járnia mégis minden nap, minden gyereknek?”
Végül Jocóka –, akit le akart hívni focizni, de kiderült, ő azok közé tartozik, akik mindezek dacára mennek iskolába – oldotta meg Pistike nagy kérdését: miért is létezik egyáltalán iskola.
A revelatív telefonos párbeszéd így hangzott:  
– Jössz focizni?
– Nem, suliba kell mennem.
– Hogyhogy?
– Anyám azt mondta, nincs, aki vigyázzon rám. Valahol lennem kell…


11391504_926514707389563_8885290071758443750_n.jpgTi mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…

 



 

Szólj hozzá!

Gyerekkatonák

2016.02.20. 07:53 Ratius

A minap – minthogy gimnazista gyermekem rajongó lelkesedéssel szónokolt a készülő diáksztrájkról – alaposan megbeszéltük a pedagógusok huszonöt pontját, s nekiláttunk felfejteni a kibontakozó tanári tiltakozások szertefutó ág-bogait. Úgy hiszem, megértette, hogy a szökőnapra tervezett diák-, pontosabban szülő-, még pontosabban, az Orbán-gyűlölet keserű levében agyalágyultra párolódott, lelkiismeretlen szülők maroknyi csoportja által kezdeményezett iskola-sztrájk nem előbbre viszi közös ügyeinket, inkább hátra mozdítja. Már, ami az oktatást illeti. Ami pedig ebből esetleg társadalmunk, demokráciánk, közéletünk dolgaira vonatkozhat, nos, abban a tekintetben a legocsmányabb, legkárosabb, leggonoszabb kezdeményezés, amit a rendszerváltás óta megélhettünk. Azt hiszem, megértette, hogy, akik részt vesznek ebben az aljas visszaélésben, azok nem a történelem kerekének előremozdítói, csak korunk szomorú herosztratoszai.

gyerekkatonak2.jpg
Pontról pontra
Nehéz indulat nélkül beszélni arról, hogy az ellenzék tulajdonképpen gyerekkatonákat akar mozgósítani reménytelen ügye érdekében, de próbáljunk meg nagy lépéssel elhátrálni az abúzustól és lássuk inkább azokat az elhíresült pontokat! Kezdjük mindjárt azzal, hogy a huszonöt között legalább tíz akad, ami minden további nélkül elfogadható bárkinek, legyen kormánypárti, vagy ellenzéki, legyen tüntető tanár, vagy csodálkozó állami tisztviselő. Fontos ez a tucatnyi követelés, mert ezek körül elég gyorsan jöhetne létre megegyezés. Érdemes volna ezeket határozottan képviselni.
Vannak olyan pontok, amelyeket nem ért, csak az, aki közvetlen részese az oktatásnak. Talán ezekről is születhet megállapodás, de a laikusoknak itt nyilván nincs szavuk.
Vannak azután olyan követelések, amelyek az oktatás egész struktúrájának az újragondolása felé mutatnak. Ránézésre is látszik, hogy nem lehetnek rövid távú megállapodás részei, hiszen egy teljes ágazatot kellene újjászervezni megvalósításuk érdekében. De az nem kizárt, hogy ezekről értelmes vita kezdődhet, s talán még azt is elérhetik a pedagógusok, hogy hosszabb távon az általuk kívánatosnak vélt irányba haladjon az oktatáspolitika.
Végezetül van néhány olyan követelésük a tüntetőknek, amelyek mögött mély ideológiai meggyőződés lappang, s amelyek olyan világképet kérnek számon a kormányzaton, s azon keresztül a magyar társadalom jobboldali elkötelezettségű tagjain, amely azoknak nem sajátja. Egy jobboldali kormány, egy jobboldali többségre támaszkodó kormány nem vezethet be ultraliberális oktatáspolitikát. Aki megoldásban, együttműködésben, demokratikus párbeszédben gondolkodik, az nyilván egy percig sem gondolja komolyan, hogy az efféle követeléseket érvényesítenie kellene.

gyerekkatonak4.jpg
Irányváltás
És most lássuk a tiltakozókat! Mi több, lássuk szimpatizánsaikat is! Függetlenül attól, hogy a hangadók mögött állnak-e pártos érdekek, egyértelmű, hogy a tanári mozgalom – mint arra
Jámbor András éleslátóan rámutatott – legalább három tartalmat elegyít, olyan tartalmakat is egyébként, amelyeknek kevés közük van az oktatás minőségéhez.
A megmozdulások mögé hamar felsorakozott mindenki, aki szemben áll az Orbán-kormánnyal, és ez a tény önmagában is elég ahhoz, hogy valamiféle rendszerbuktató, forradalmi tematika felé húzza a kezdeményezést. Míg a kormány által összehívott oktatási kerekasztal tanácskozásának másnapján még minden résztvevő – nyilvánvalóan szakmai elkötelezettségének megfelelően – úgy nyilatkozott, hogy bíztató tárgyalás kezdődött, addig mára ott tartunk, hogy a tiltakozók – nyilvánvaló politikai elkötelezettségüknek megfelelően – megpróbálják össznépi tiltakozássá, kormánybuktató népmozgalommá dagasztani a tanárok ügyét.
Nehéz nem észrevenni a tragikus végkifejletet ebben az irányváltásban. Mert míg a tanárok huszonöt pontjáról lehetett volna úgy tárgyalni, hogy – nota bene a jobboldali polgárság támogatását is élvezve – a követeléseknek egy része megvalósuljon, addig a kormány-ellenes mozgalommal nincs miről beszélgetni. Efféle kezdeményezés ugyanis legközelebb 2018-ban lesz érdekes, és valljuk be, akkor sem túlságosan. A pedagógusmozgalom irányváltása nyilvánvaló kalandorság.  
Az ugyanis egészen biztos, hogy kormányváltás nem lesz most Magyarországon.

gyerekkatonak5.jpg
Visszaélés
Hogy ez ügyben szemernyi kétségünk se legyen, elég egy pillantást vetni a térképre, pontosabban a közvélemény-kutatásokra. A választók többsége egyértelműen a kormány mögött áll. Még, ha a pedagóguskövetelések egy részével egyet is tudna érteni a konzervatív polgárság, olyasféle mozgalomban még véletlenül sem venne részt, ami a kormány megbuktatását tűzi ki célnak.
Lassan írom, hogy a baloldal is értse: ők a világért sem akarják megbuktatni ezt a kormányt. És, ők a többség. Az egyértelmű többség.
És, ha mindezt elég világosan látjuk, akkor hadd kérdezzem meg: Van-e értelme az Orbán-gyűlöletet bevinni az iskolába? Szabad-e egy pártos kalandorakció kedvéért megmérgezni a gyerekek életét? Indokolhatja-e bármilyen forradalmi hevület azt, hogy iskolások körében is megjelenjen a társadalmunkat pusztító pártos szekértábor-küzdelem logikája? Valóban előre viszi-e közös ügyeinket, ha gyerekeink új vakcsoportokat hoznak létre a szökő napon otthon maradó és az iskolába indulók köre szerint?  
De kérdezhetném azt is: jó lelkiismerettel néznek-e tükörbe azok, akik személyes gyűlölségüket gyermekeik vállára akarják pakolni?
Nehéz teher ez nekik maguknak is. Nem lenne szabad a gyermeki szívek rajongásával visszaélve fiatal lelküket megnyomorítani általa.    

11391504_926514707389563_8885290071758443750_n.jpgTi mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…

 

 

 

113 komment

A spontaneitás ethosza

2016.01.25. 06:00 Ratius

Egyszerű emberek tömege képzeli azt, hogy a teljes szabadság, a kötelezettségektől mentes élet, a külső és belső kényszerektől való megszabadulás valami végtelen gyönyörűség. Liberális elmék építik szorgalmasan a spontaneitás ethoszát, a carpe diem diadalát, a boldog jelenvaló reklám-ízű giccs-világát. Lelkes értékesítők buzdítanak a most megünneplésére, a fogyasztás élvezetére, az élmények habzsolására. Keynesianus közgazdászok örvendeznek az újra és újra elköltött pénzek, a pörgő gazdaság látható diadala felett. Okos eszközök gyártói szorgoskodnak helyettünk tervező műremekek létrehozásán… S mindezenközben folyamatosan veszítünk el valami fontosat, valami nemeset, valami emberit.

jack_kerouac_on_the_road_2_by_nicadom.jpg
A föld haszontalan terhe
A huszadik század közepén jutottak el oda a modern társadalmak, hogy a történelemben először több volt az ember, mint amennyire szükség volt. Addig a fejlődés és a munkaerő mennyisége kéz a kézben járt. A huszadik század közepe óta – részben a technikai haladásnak köszönhetően, részben a tizenkilencedik században lezajlott népességrobbanás okán – ez nem így van. A születendők közül egyre több emberünk vált fölöslegessé, amire a családok egyfelől úgy reagáltak, hogy csökkentették a születésszámot, másfelől pedig úgy hogy a munka ethoszát, mint valami idejétmúlt fölöslegességet szemétre hajították. A hatvanas évek beat-nemzedéke, a legendásan szabad „nagy generáció” már minden tekintetben a liberális morált képviselte, s adta tovább utódainak. Így a huszadik század végére a munkával kapcsolatos mindenféle elgondolás helyét végleg elfoglalta korlátjait vesztett, felszabadult egyén bárgyú mítosza.  
Mielőtt ennek következményeire vetnénk egy pillantást, hadd tegyek egy rövid történelmi kitérőt, sokat idézve egy korábbi írásomból. Látni kell ugyanis, hogy az ember lelke legmélyén gyűlöli a munkát. Ádám átkaként cipeltük magunkkal a huszadik század derekáig, s most, hogy megszabadultunk tőle, azt képzeljük, valami rossztól mentett meg bennünket a liberális társadalom.
Az emberi civilizáció legkorábbi írásos emlékei munkakényszerről mesélnek. A kultúrhéroszok, nem csupán megtanították az emberiséget erre vagy arra a mesterségre, de általában kemény munkára is fogták népüket. Gilgames, Uruk királya is így szocializálta övéit:
„Folyópartra hajtja ki népét, éjjel-nappal falakat épít;
Könny mossa a követ simára, éjjel-nappal falakat épít;
Verejték áztatja fehérre, éjjel-nappal falakat épít;
Nem ismer szíve nyugodalmat, éjjel-nappal falakat épít;
Nem ismer szíve megbocsátást, éjjel-nappal falakat épít.”
Josiah Tucker, Gloucester érseke, a kapitalizmus hajnalán, 1745-ben kijelentette, hogy a szabad időt kedvelő, inkább ünnepelni, mintsem robotolni vágyó alacsonyabb néposztály teljesen degenerálódott. Sőt, a nagyobb városok köznépe a föld legaljább, legerkölcstelenebb férge...
És munkához szokott, tehát jól szocializált, és magas fokon civilizált ember nézőpontjából szemlélve sajnos Tuckernek éppen úgy igaza van, mint Engelsnek: az embert a munka teszi emberré. Már amennyiben az embert nem valami biológiai lénynek, hanem például szellemi, társadalmi teremtménynek nézzük.
Ahhoz pedig, hogy a biológiai lény emberré legyen, hogy munkához lásson, bizony kényszeríteni kell. Példaként hadd említsem meg a korai kapitalizmus idejének munkamorálját. Akkoriban komoly problémát okozott, hogy az, aki munkához jutott, három- négynapi intenzív munkával teljesítette hetét, s csak akkor jelent meg újra a műhelyben, az építkezésen, vagy a kikötői dokkoknál, amikor elfogyott a pénze. S mivel ezek a csavargók a legkülönfélébb helyeken a legkülönfélébb alkalmi munkákat végezték, az ilyeneket fegyelemre és rendezettebb életmódra kellett szoktatni. A tétlen napok és a nagyfokú mobilitás ugyanis gyengítik a bérmunkás kötelékeit, s ezzel alapjaiban ássák alá a kapitalista társadalmat.
Hamarosan meg is születtek a csavargás elleni törvények.  VIII. Henrik tízezreket akasztatott föl és záratott börtönbe csavargás címén. Fia, VI. Edward pedig gyakorlatilag visszaállította a rabszolgaságot, amikor rendeletében minden olyan személyt törvényen kívül helyezett, aki megélhetési forrásokkal nem rendelkezett, és három napnál hosszabb ideje nem dolgozott. Egyben minden „derék polgárt" arra buzdított, hogy az ilyen „naplopót" bíró elé vezesse, minek fejében az elítélt, akinek homlokára tüzes bélyeget sütöttek, két esztendeig az ő tulajdona lehet. Ha pedig megszökött, élete végéig. A francia IX. Károlynak a cselédek jogállásáról szóló ediktuma ugyancsak kimondta, hogy „csavargónak tekinthető a naplopó, semmittevő ember, a sehonnai, sehová nem tartozó, akinek se lakhelye, se mestersége, se hivatalos foglalatossága nincsen, ki (...) csak fölöslegesen szaporítja az emberek számát." Ők a föld haszontalan terhe: Sunt pondus inutilae terrae, mely meghatározás 1701-ben már jogi kategóriaként szilárdult meg.

jack_kerouac_on_the_road_4_by_nicadom.jpg
Szokások és hiányuk
Kétség sem fér hozzá: az ember nem munkálkodó lény. A munkára szoktatni, nevelni kell. A polgári nevelés persze soha nem jelentette azt, hogy a felnövekvő nemzedékkel el kell fogadtatni a folyamatos munkát, sokkal inkább olyan mentális tulajdonságok kialakítását célozta, amiket a polgári társadalmak klasszikus értéknek tartottak. A tervezés, a rövid és hosszú távú jövőkép, a célkitűzés és a célokért való kitartó küzdelem hajlandósága körül lehet leginkább megragadni ezeket az értékeket.
A hétköznapokban pedig e fennkölt értékvilág olyan egyszerű dolgokat jelent, hogy akkor is elmegyek az edzőterembe, ha éppen nincs kedvem, akkor is lefekszem aludni, ha még szívesen megnéznék egy filmet, mert tudom, hogy holnap sok dolgom lesz, akkor is meglátogatom időnként az idős rokont, ha nem igazán kedvelem, egyszerűen azért, mert hiszek a családi összetartás jelentőségében, és valami módon felelős vagyok a vénasszonyért…  és így tovább.
E szokásoknak, illetve hiányuknak egyaránt megdöbbentő következményei vannak. Míg e hagyományok fenntartják, mi több, olyan szellemi, civilizációs csúcsokra vezetik a társadalmat, mint ahova a huszadik század elején eljutott, addig a feladattudattól mentes, a tervezni képtelen, a permanens spontaneitásban élő modern ember minden szempontból tragikus létformába zuhan.
Mindig van annyi pénz a zsebében, amiből spontán módon vehet valami örömöt adó ajándékot magának – egy szelet csokit, egy új cipőt, egy nyaralást – de ha ezt mindig megteszi, akkor soha nem tud annyit összegyűjteni, amivel költségesebb céljait elérhetné. Mindig van annyi szabadideje, amennyit spontán módon a maga örömére fordíthat, de, ha ezt mindig megteszi, akkor soha nem szán időt arra, hogy céljain dolgozzon. Mindig van annyi energiája, hogy spontán módon elvégezzen valami fontos apróságot, de, ha ezt mindig megteszi, akkor soha nem jut energiája arra, hogy kitűzött céljai irányába haladjon.
A spontaneitás ethosza azonban nem pusztán a személyes célokat gyilkolja meg, nem pusztán a hosszú távú egyéni terveket változtatja képtelenséggé, de az emberi kapcsolatokat is kivégzi, végső soron a társadalmat összekötő hálózatokat is felbontja.

jack_kerouac_on_the_road_by_nicadom.jpg
Egy kulturális defektus
Sok szingliként élő ismerősöm van. Most úgy látom, hogy tartós magányuk eredete a társas kapcsolataikat jellemző spontaneitás. Amikor fiatal fiúk és lányok a kapcsolat tudatos építése helyett úgy döntenek, hogy aznap inkább spontán örömforrást választják, amikor egy kettesben eltöltött – bármivel is töltött – este helyett a sokkal izgalmasabb buli mellett döntenek, amikor a felbukkanó és tulajdonképpen megfelelő tartós partnerben nem ismerik föl a hosszú távon is szerethető társat, hanem újabb és újabb, esetleg még megfelelőbb partnert keresnek – tulajdonképpen életük végéig – akkor nem javítják, hanem rombolják társas esélyeiket. Mert mindig várható jobb társ. Csak a várakozás ideje alatt megöregszünk – magányosan…
Sok munkahelyek között sodródó ismerősöm van. Most úgy látom, hogy hektikusan kiszámíthatatlan jövedelmi helyzetük a munkával kapcsolatos személyes célok hiányából fakad. A rövid távon esetleg elérhető magasabb jövedelemért folytatott hajszában semmi jentősége nincs számukra a szakmai tudásnak, hitelességnek, nincsenek munkával, karrierrel kapcsolatos személyes céljaik, s így csupán egy külső tényező, a magasabb fizetés lehetősége űzi őket az egyszer hopp, másszor kopp rapszódiájában.
Sok egzisztenciális problémával küzdő ismerősöm van. Most úgy látom, hogy az aktuális lehetőségek – az áruhitelre megvásárolható lakás, autó, plazmatévé – olyan külső elköteleződésre kényszeríti őket (többnyire hitelek, vagy fogyasztási kényszercselekvések formájában), ami eleve lehetetlenné teszi a személyes vagyoni, egzisztenciális célok megvalósítását.  
Nem sorolom tovább. Népességcsökkenés, válások számának növekedése, a középosztály elszegényedése, a jól képzett munkaerő fogyatkozása, az egészségtelen életmódból következő népbetegségek terjedése, a műveltség hanyatlása, mind-mind a spontaneitás ethoszából erednek, végső okuk nem a politikai-gazdasági rendszer hibája, hanem egy kulturális defektus: a célok kitűzésének és a célokért való derék helytállásnak a hiánya. Hogy ennek vannak társadalmi okai, mint arra a bevezetőben utaltam, az nem azt jelenti, hogy a modern emberiség jó választ adott a huszadik század derekán megjelenő kihívásokra.
Európa és Észak-Amerika huszadik század derekán, a liberális totalitás kibontakozásával, a korlátlan lehetőségek megnyílásával, a spontaneitás ethoszának elterjedésével végzetesen hibás vágányra kanyarodott. A jó hír viszont az, hogy te, kedves olvasóm, bármikor változtathatsz ezen, bármikor dönthetsz úgy, hogy a naponta felbukkanó alkalmi lehetőségek helyett a hosszú távú célokat, és az értük való derekas kiállást választod.


A képek a beatnemzedék bibliájának tekintett regény, Jack Kerouac Úton című könyvének illusztrációi

 

11391504_926514707389563_8885290071758443750_n.jpgTi mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…

 







4 komment

Szingliadó nem, de…

2016.01.12. 06:00 Ratius

Most, hogy Gurmai Zita felpörgette a gyermektelenségi adóval – meg mindenféle egyéb, a gyermekmenteseket sújtó hátrányos megkülönböztetéssel – kapcsolatos szinglihisztit, ideje leszögezni, nem a gyermektelenségi adó jelentené a hátrányos megkülönböztetést, hanem a gyermekvállalás jelenti azt. Persze ettől még a szingliadót nem lehet bevezetni, de valami más, értelmes dolgot lehetne tenni.
Elöljáróban azonban lássunk pár fontos tényt!

family1.jpg
Élősködők
Egy nem túl régi kutatás szerint egy gyermek felnevelése úgy tizenötmillió forintjába kerül a családnak. Két gyermek, ha nem is kétszer ennyi, de legalább húsz- huszonöt millió, három kiskölök, értelemszerűen újra pár millió, és így tovább. A költségeket vizsgáló tanulmányok eredményei összecsengenek más kutatásokkal, amelyek arra mutatnak rá, hogy a gyermekvállalás, a nyolcvanas évek közepe óta többnyire a szegénység vállalását is jelenti Magyarországon.
És, hogy legyen honnan elindulnunk, szögezzük le továbbá azt a nyilvánvaló – bár kissé filozofikus – tényt is, hogy minden értéket az emberi munka hoz létre. Emberek, azaz gyerekek nélkül sem a félretett pénz, sem a felhalmozott vagyon, sem a nyugdíjbiztosítás, sem az anyagi javak bármiféle kombinációja nem képvisel értéket.
Amely tényekből mindjárt le is vonhatjuk a logikus következtetést: azok az emberek, akik nem vállalnak gyermeket, egyszerűen a társadalom élősködői, egészen pontosan a gyermekvállalók nyakán élősködnek. Hiszen míg a gyermekesek életük folyamán tíz, húsz, harmincmillió forinttal – no, meg persze szabad idejük feláldozásával, gyermekeikre fordított ezernyi munkaórával, a családi egyensúly fenntartásáért meghozott számtalan mentális erőfeszítéssel – járulnak hozzá a társadalom humánerőforrásainak újratermeléséhez, addig a gyermektelenek semmivel. Miközben persze azzal a hazug ideológiával követelnek azonos jusst a társadalmi erőforrásokból, amely szerint a gyermekvállalás magánügy. Nos, nem az.

family3.jpg
Nem magánügy
Mert persze az tény, hogy a gyermekért, a gyermek jólétéért, egészséges fejlődéséért szülei felelősek, azért a gyermek nem a szülei tulajdona. Olyannyira nem az, hogy a társadalom számtalan módon szabályozza a gyermekek és szüleik viszonyát, például tiltja a gyermekek bántalmazását, veszélyeztetését, előírja taníttatásuk kötelezettségét. Ráadásul a szabályok betartása érdekében komoly intézményrendszert tart fenn, különböző gyermekjóléti szolgáltatásokat, védőnői hálózatot, bölcsődéket, óvodákat, iskolákat üzemeltet. A társadalom ezer ponton és ezer módon beleszól a gyermek nevelésébe, és lássuk be, nagyon is jól teszi, hogy beleszól.
A gyermekvállalás tehát akkor sem magánügy, hobbi, szórakozás, ha a liberális kisebbség igyekszik annak láttatni. Szerencsére nem az.
De akkor – és ez már a szingliadó irányába mutat – ugyan miért lenne magánügy az, hogy valaki vállal-e gyermeket vagy nem. Vagy, hogy pontosabban és előrevivőbben tegyem fel a kérdést: miért lenne magánügy az, hogy milyen körülmények között, milyen módon, milyen felelősséggel készül a gyermekvállalásra.  

family5.jpg
Felelősségre kényszerítve
Hadd tegyek itt egy látszólag nem ide illő kitérőt! Bár az autóvásárlás magánügy, noha mindenki eldöntheti, hogy vásárol-e autót, vagy nem, használja-e az autóját vagy nem, abban a pillanatban, ahogy forgalomba áll kocsijával, az autóközlekedés közüggyé válik. Olyannyira közüggyé, hogy az autósnak kötelező biztosítás megkötésével, és a biztosítási díj rendszeres fizetésével kell helytállnia az általa esetleg okozott balesetért. Nem érvelhet senki azzal, hogy neki van félretett pénze, bármikor ki tudja fizetni a baleseti kárt, amit előidézett, a társadalom csak akkor látja valóban garantálva a kár megtérítését, ha minden autós rendelkezik kötelező biztosítással.
Hasonló példa gyanánt eszünkbe juthat az is, hogy bár természetesen magánügy az, hogy ki, hogyan tervezi el idős napjait, azért a nyugdíjbiztosítás megkötése mindannyiunknak kötelező. Függetlenül attól, hogy előtakarékosságként, vagy társadalmi újraosztás keretei között működik a nyugdíjrendszer, mindenkitől elvárja a társadalom, hogy valamilyen intézményesített, tehát ellenőrizhető és számon kérhető formában gondoskodjon a maga idős koráról. Egyszerűen azért, hogy ne szoruljon a közösség könyöradományaira.
De vajon nem kellene ugyanilyen felelősségtudattal gondolnunk megszületendő gyermekeinkre is?  

family7.jpg
Kötelező előtakarékosság
Nos, én azt hiszem, hogy igen. És azt is hiszem, hogy a felelős gyermekvállalással kapcsolatos gondoskodás, egyúttal a társadalmi igazságosság helyreállítása irányába is előrelépést jelentene.
Bár a szingliadó nyilvánvaló képtelenség, az korántsem volna elképzelhetetlen, hogy a munkába állás kezdetétől fogva, minden dolgozó – a majdani gyermekvállalásra gondolva – valamiféle előtakarékosságra legyen kötelezhető. Tekintettel arra, hogy a gyermekvállalás rendkívül drága mulatság, tekintettel továbbá arra, hogy a gyermeknevelés nem magánügy, és példaként idézve a kötelező felelősségbiztosítást, illetve a nyugdíjrendszert, minden nehézség nélkül elképzelhető egy olyan szabály, amelynek értelmében minden gyermektelen dolgozónak jövedelme húsz-, harminc százalékát egy előtakarékossági számlára kell utalnia. Persze személyre szabott számlára, olyasfélére, mint amilyen a személyes nyugdíjszámla lenne, vagy lehetne. Az állam az előtakarékossági számlát támogathatná is, adókedvezménnyel, vagy olyasféle hozzájárulással, mint amilyennel a lakás-előtakarékossági számlákat támogatja. Elképzelhető volna az is, hogy az első gyermek megszületése után már nem kell a családnak takarékoskodnia, viszont az állam továbbra is utal a számlára, ám az összegyűlő összeg csak a második, majd a harmadik gyermek megszületése után lenne fölvehető.

family9.jpg
Normális és liberális
Természetesen egy ilyen rendszer abból az elvből indul ki, hogy mindenki akar gyermeket. Hogy ez igaz, vagy nem, az mindegy, mert egyrészt a társadalom nem indulhat ki abból, hogy az abnormális, viselkedés normális. Akad, aki soha nem okoz balesetet, mégis egész életében fizetnie kell a kötelező biztosítást. Akad, aki soha nem lesz nyugdíjas, mégis fizetnie kell a nyugdíjjárulékot. Az a szándék, amely szerint valaki soha, de soha nem akar gyereket nem erősebb, mint az, hogy soha, de soha nem akar közlekedési balesetet okozni. Sőt, gyengébb. Sokkal gyengébb. Az, hogy lesz-e gyerekünk nem mindig tőlünk függ. A férfiaknak például rendkívül csekély beleszólásuk van egy ilyen döntésbe.
Másrészt a gyermekvállalással kapcsolatos kötelező előtakarékosság olyan modellt hoz létre, amelyben többé-kevésbé kiegyenlítődik az a társadalmi különbség, amit a gyermekvállalók és a gyermektelenek között létrehoz modern világunk.
És – mivel a magam részéről roppant liberális vagyok – még azt is megengedném, hogy azok, akiknek soha nem születik gyermekük, rendelkezhessenek arról, hogy melyik rokonuk, ismerősük gyermeke, vagy melyik gyermekjóléti intézmény használhatja majd föl azt a pénzt, amit életük végéig, minden hónapban levontak jövedelmükből.  

 

11391504_926514707389563_8885290071758443750_n.jpgTi mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…

 



 

 

27 komment

Sajtfejű döntések, lukacsos eredmények

2016.01.07. 06:00 Ratius

Most, hogy a sajtfejű hollandok bebizonyították, hogy valóban olyan lukacsos az agyvelejük, mint egy érett ementáli, szükségessé vált, hogy megírjam, miért ostobaság a politikai korrektség. Cikkem közvetlen kiváltó oka az, hogy a minap az amszterdami Rijksmuseum vagy kétszáz műalkotás címét írta át a politikai korrektség jegyében. A hírből kiderül, hogy olyan kifejezéseket változtattak meg a képek adataiban, illetve címeiben, mint a néger, mohamedán, törpe, indián. Martine Gosselink, a múzeum történeti osztályának a vezetője az idiotizmust azzal a példával védte, hogy hollandokat sajtfejűeknek (kaas kops) szokták csúfolni, és a hollandok ugyancsak megsértődnének, ha egy múzeumban azt olvasnák egy kép címeként, hogy sajtfejű nő sajtfejű gyerekkel…

pc1.png
PC-agresszió
Persze, akkor is megírhattam volna ezt a bejegyzést, amikor egy philadelphiai iskola kivette a tananyagból Huckleberry Finn kalandjait, mert a néger szó sokszor szerepel a szövegben és ez „több diáknak kihívást jelent”. Meg akkor is, amikor biztonságos helyekkel (safe space) kapcsolatos mozgalom kisebb botrányt kavart az Egyesült Államokban, meg akkor is, amikor valamelyik elképesztően hülye amerikai publicista az Elfújta a szél betiltását követelte, annak rasszista volta miatt, vagy éppen akkor, amikor a konföderációs lobogó tilalmáért kampányoltak, ugyancsak az USA-ban. Ja, meg persze most is megírhatom, amikor kiderült, hogy a liberális német média napokig kussolt a migránsok szilveszteri randalírozásáról, vagy éppen amikor Magyarországon nyolcszázezer forintnyi büntetést ér egy holokauszttagadó komment…
Nem sorolom tovább! Mostanában a politikai korrektség zászlaja alatt olyan agresszió zajlik a józan ész, mi több, az emberi minőség ellen, ami több, mint felháborító. Hogy mégis pont a sajtfejűek miatt írom ezt a bejegyzést, az a történelemhamisítás iránti érzékenységemnek köszönhető. A múzeum döntése ugyanis éppen olyan, mintha azon felháborodva, hogy Rembrandt híres Éjjeli őrjáratán – melyet egyébként éppen a Rijksmuseum-ban őriznek – egyetlen néger sincs, odafestenének pár szerecsent. Szigorúan a politikai korrektség jegyében…

pc2.jpg
Lelki nyomorúság
De nem háborogni akarok, hanem mértéktartóan érvelni. Ezért elöljáróban mindjárt le is kell, hogy szögezzem: a politikai korrektség eszméje megvalósíthatatlan álmot kerget. Alapvető és elemi logikai antagonizmus lappang mélyén. Hívei azt képzelik, hogy egy szinten kezeli a lelki sérülést a fizikai sérüléssel, s ennek megfelelően, úgy hiszik, hogy amennyiben ez utóbbit – úgy többé kevésbé – meg tudja akadályozni, de legalább is hathatósan tudja fékezni a társadalom, akkor a lelki sérüléseket is ki tudja küszöbölni. Csakhogy míg a fizikai sérülés valami objektív dolog, látható, érzékelhető, orvosilag jó eséllyel kimutatható, nyolc napon innen vagy túl gyógyulónak minősíthető, addig a lelki sérülés nem ilyen. Az belül van. Azt érezzük. És nincs olyan enkefalográf, aminek segítségével kimutatható lenne. No persze, ettől még tudjuk, hogy vannak lelki sérültek, csak az nem mutatható ki, hogy sérülésük a sértő szavaknak köszönhető, vagy inkább valami mélyben megbúvó lelki nyomorúságnak, aminek inkább csak tünete az, ha valaki sérülni érzi önmagát egy-egy szó hatására.  

pc3.jpg
Nyelv és lelemény
Ebből persze az is következik, hogy teljességgel elképzelhetetlen olyan közbeszéd, amelyben nincs sértő elem. Bármelyik főnév sértő lehet arra, aki sértésnek érzi azt, függetlenül a beszélő szándékától. És ez fontos, mert nyilvánvaló, hogy sem Mark Twain, sem a Rijksmuseumban kiállított képek festői nem sértő szándékkal használták azokat a kifejezéseket, amelyeket ma sértőnek tűnnek.
Azaz a politikai korrektség a befogadó oldaláról értelmezi a szöveget, onnan nézve nevezi sértőnek, bántónak, s e sérelemélményből kiindulva tekint kerülendőnek bizonyos szavakat, miközben a nyelvi logika – legalább is az európai kultúra nyelvi logikája – a beszélő felelősségének tartja a tartalom meghatározását, s így azt is, hogy használ-e bántó, gúnyos, lealacsonyító nyelvi eszközöket. Az egyes szavak stiláris értéke, például sértő tartalma, a gondolat egészétől függ, attól elválaszthatatlan. Ha a logikát megfordítjuk, ahogy a politikai korrektség teszi, és a befogadóra bízzuk, hogy saját aktuális elmebajának megfelelően értelmezze az egyes szavakban rejlő minősítést, mi több, ezt a gyakorlatot esetleg jogi alapokra is helyezzük, akkor nem pusztán a feljelentgetéseknek, illetve a cenzúrának adunk beláthatatlanul bő teret, de egyúttal a kommunikációt is ellehetetlenítjük. Azt ugyanis a beszélő nem tudhatja előre, melyik kifejezését találja majd sértőnek a befogadó. Nem lehet taxatívan felsorolni az összes kerülendő kifejezést, mert a beszélő részéről a nyelvi lelemény újra és újra képes felülírni a felsorolást, miközben a befogadó közeg függvényében tulajdonképpen bármelyik szó lehet sértő. Hogy példát mondjak a „terhes” kifejezés lehet sértő annak, aki nem tehernek, hanem áldásnak gondolja magzatát, miközben az „áldott állapot” egy harcos ateista számára lehet felháborító szókapcsolat. (Nem röhög! A politikai korrektség jegyében éppen ilyen baromságokról vitatkoznak Europa Felix lakói…)

pc4.jpg
Értékek és dogmák
Az persze, hogy a politikailag korrekt beszéd szükségessé teszi a cenzúrát és az öncenzúrát, s ennek megfelelően szemben áll kultúránk legfontosabb értékével, a szólás, a véleménynyilvánítás és a gondolat szabadságával, a kisebbik gond. A nagyobbik probléma az, hogy minősítő, alkalmasint negatívan minősítő kifejezések tiltásával megakadályozza az értékorientált gondolkodás kialakulását. Az értékorientált gondolkodás ugyanis egyes értékek megkérdőjelezése, más értékek meghatározása által alkotja meg és közvetíti a maga értékvilágát. A politikai korrektség azonban éppen ezt a folyamatot tagadja, amikor elvárja, hogy más értékvilágok igazságait ne kérdőjelezze meg a gondolkodó. Pedig sajnos ez másképpen nem megy. A tudós babonának tartja a vallást, nem is beszélve a mágiáról, vagy a new age ezer ága-bogáról, miközben a hívő eretneknek tartja az elhajlót, vagy egyenesen értéktelen, ember alatti minőségnek gondolja a hitetlent. Az értékvilágok ugyanis szükségszerűen dogmákra épülnek, s a dogmák, lényegükből fakadóan tartalmaznak előítéleteket. E tekintetben még a racionális, tudományos gondolkodás sem mentes a dogmatikus szemlélettől, hiszen magának a racionalitásnak az értéke is csupán egy hitvallás. De persze a politikai korrektség eszméje mögött is egy bárgyú, vallás-gyanús meggyőződés áll, amely egyenlőnek nyilvánít minden elgondolható gondolatot.

pc5.jpg
Eszme és minőség
A politikai korrektség szellemében elvek, eszmék, életmódok és meggyőződések egymás mellé kerülnek, s nem pusztán a külső szemlélő, azaz mondjuk, a társadalomtudós szemében, de kényszerűen a hitvalló előtt is. Ha a tudós nem minősítheti babonának az okkult tanokat, ha a civilizátor nem nevezheti vadembernek a bennszülötteket, ha a liberális nem tekintheti reakciósnak a konzervatívot, és így tovább, akkor valójában egy belsővé váló, interiorizált értékrelativitást kényszerít az egyénre a társadalom. Amikor azonban az értékvilág képviselője nem hihet abban, hogy az ő értékei jobbak, helyesebbek, hitelesebbek, mint mások értékei, akkor nem csupán az érékartikuláció válik lehetetlenné, de valójában a koherens értékvilágok kialakulásának, illetve fennmaradásának esélye szűnik meg.
A relatív értékek hullámai között hánykolódó egyénekből összeálló társadalomban természetesen nincsenek igazi értékvilágok, csak világnézetfoszlányok vannak, amelyekből az egyének újra és újra összefércelhetik, eldobhatják, majd megint újrafoltozgathatják a maguk eszmei kollázs-lobogóit. Az értéksemleges világ nem pusztán értékhiányos, de szellemtelen és degenerált is, mert az értékvilágok fellazulása – artikulációjuk tiltása, más értékvilágok fölé rendelésének tilalma – végső soron az emberi minőség fogalmát semmisíti meg.


11391504_926514707389563_8885290071758443750_n.jpgTi mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…

 



 

 

 

5 komment

Terrorista, diktátor, tömeggyilkos

2016.01.06. 06:00 Ratius

Három fiam van. Mikor cseperedni kezdtek, leültünk az asszonnyal, hogy komolyan megbeszéljük, mit is várhatunk majd tőlük. Persze, ha csak egy gyermekünk lenne, netán kettő, akkor nem kellene ilyen nehézségekkel küzdenünk. Lehetne belőlük tanár, vagy pék, asztalos, vagy ügyvéd, netán zongorahangoló. De, így, hármójuknak azért nehezebb dolga lesz. A HVG meg is írta a minap (sajnos csak a reakciókat tudom linkelni, mert a magazin offline változata közölte az ominózus cikket), milyen kevés pálya áll nyitva az ember előtt, ha két testvérével osztozik szülei kenyerén.

hvg_csaladpol.jpg
Sokáig tanakodtunk, morfondíroztunk, ötleteltünk, melyiket merre indítsuk, de szerencsére ma már világos úton tudjuk vezetni gyermekeinket.
Gergő, a legnagyobb fiú igazi elsőszülött, perfekcionista személyiség, igen határozott, sőt olykor erőszakos. Ha nincs igaza, akkor is igaza kell, hogy legyen. Amíg nem tudtuk, mi lesz belőle, minduntalan el akartuk simítani a kirobbanó feszültségeket. Ma már ezt nem tesszük. Győzzön, vezessen, irányítson! Bármi áron! Ő lesz a diktátor.
Marci, a legkisebb gyermek afféle alternatív művészlélek. Érzékeny, kissé szentimentális, de, ha a fejébe vesz valamit, nem adja föl soha. Ha hisz, fanatikusan hisz. Ráadásul olykor heves indulatok fűtik. Arról nem is beszélve, hogy neki, mint legkisebbnek, úgyis állandóan meg kell harcolnia a maga helyéért, igazáért, szerepéért. Úgy döntöttünk, ő lesz a terrorista.
A középső fiúval volt a legnagyobb gondunk. Lehetne diktátor is, terrorista is. Számtalan megfelelő adottsága volna ezekhez. De ezt a két pályát testvéreinek szántuk. Lehetne még tömeggyilkos, vagy bankigazgató, de azok alig-alig különböznek az etalonnak tekintett hitleri, bin-ladeni úttól. Még szerencse, hogy más területen is kifejtheti majd antiszociális, romboló hajlamait: úgy döntöttünk, hogy ő publicista lesz a HVG-nél.

 

11391504_926514707389563_8885290071758443750_n.jpgTi mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…

 

 

2 komment

Kozmopolisz, avagy az univerzális kollektív létezés

2015.12.31. 07:00 Ratius

No, ilyen sem volt még ezen a blogon. Doktori disszertációt fogunk elemezni. Kérem a tisztelt olvasókat, ne röhögjenek önfeledten, mivel a kacarászás során sorokat ugorhatnak át, s így elveszíthetnek egy-két fontos összefüggést, de azért is javaslom a hahotázás mellőzését, mert a dolog egyáltalán nem vicces. Tragikus. Minden szempontból az.
Valószínű ugyanis, hogy a magyar felsőoktatás legsúlyosabb botránykövére bukkant rá az Örülünk Vincent blog karácsony másnapján. Olyasféle disszertációt sikerült előkotornia a bloggernek, aminek léte, illetve az a tény, hogy egy ilyen szövegért doktori fokozatot lehet kapni ma Magyarországon, nem pusztán Schmitt Pál doktorija körül kirobbant botrányt múlja fölül – az ugyanis csak egy összeollózott, de tudományos szempontból helytálló munka volt – de alighanem felvilágosult korunk, azaz úgy nagyjából az utóbbi kétszáz év legbrutálisabb dolgozata. Olyan anyag, amely a hazai tudományosság egészét kérdőjelezi meg.
Mondjuk, eddig is erős kételyeim voltak egyetemi oktatásunk színvonalával kapcsolatban, de most, íme, bizonyossággá vált: ami a Corvinuson zajlik, azt valószínűleg nem lehet oktatásnak nevezni.


És senki nem fogja tudni, hová lettek azok a kis bigyók, meg az a furcsa kis izé raf… raffiakötőállvány, amihez hozzá voltak erősítve…

Vallás vagy tudomány
Kezdjük mindjárt azzal, hogy szerzőnk, Tóth János József nem tud különbséget tenni a tudomány és a vallás között. Rögtön a szöveg elején így ír: „A posztgraduális képzés megkezdésekor leginkább annak problémája foglalkoztatott, hogy a kommunikációt hogyan lehet közösségalkotó tevékenységként úgy megérteni, hogy a kommunikáció teológiai jelentéstartományából a lehető legtöbbet megtartsunk, miközben a társadalomtudományok nyelvén fejezzük ki magunkat.”
Azaz teológiai szakmunkát olvasunk, amely a tudományos köntösben – „a társadalomtudományok nyelvén” – jelentkezik.
Hogy mi indította arra, hogy Univerzális kollektív létezés és kommunikáció címen megkísérelje módosítani a szociálkonstruktivista kommunikáció-modellt arról így vall: „Annak ténye, hogy a teológia egyes területeibe (pl. a felszabadítási teológiába és a gyakorlati teológiába) már beépültek társadalomtudományi elméletek vagy módszerek. (lásd pl. Gutiérrez 1988, van der Ven 1993, Hermans et.  al.  2002)  Ami mutatja, hogy konkrét kutatási témákban nem csak lehetséges, de már meg is valósult az interdiszciplináris együttműködés a két tudományág közt, továbbá, hogy az általunk az integráció irányában tett erőfeszítések – egy általánosabb szinten – nem minden előzmény nélkül valók (noha az integráció iránya szokatlan, vagyis a teológiából a társadalomtudományokba, és nem fordítva).”
A gondolat egészen elképesztő, olyan, mintha azt mondaná, mivel a horoszkópkészítés során az asztrológus alkalmaz matematikai eszközöket, éppenséggel a matematikus is fordulhatna a csillagokhoz, ha megoldhatatlan matematikai nehézséggel találná szembe magát. Az a tény, hogy a tudomány szempontjából tulajdonképpen babonának tekinthető vallásos okoskodás, azaz a teológia alkalmaz tudományos eszközöket (a teológia egyes területeibe már beépültek társadalomtudományi elméletek vagy módszerek) semmiképpen sem jelenti azt, hogy a tudományba is bekerülhetnének a vallásos elgondolások. Ezek ugyanis szöges ellentétben állnak amazzal. A dogmák világa és a tudományos gondolkodás összeegyeztethetetlen.
Persze ezt a szerző is tudja, hiszen egy helyütt megemlíti, hogy a társadalom olyasforma újragondolása, amelyben az emberi és transzcendens tagok közös valóságalkotásából származó formák érvényre juthatnának, több akadályba ütközik. A főbb ilyen akadályok a társadalomtudományok szekularizáltsága, empíria-centrikussága – írja. De mintha nem értené: ez maga a tudomány. Ami nem empirikus és nem szekularizált, az a vallás.
Hogy ezt a szerző nem tudja, egy dolog, hogy azonban az opponens, vagy a doktori tanács tagjai sem tudják, na, az a tragédia.

- És így bizonyították be uram, hogy a föld banán alakú.
- Bámulatos, hol tart már a tudomány! Mondd csak el még egyszer, hogy lehet birkavesével földrengést megelőzni!

Kozmopolisz
De, hát mit is állít korunk Savonarolája? Szerzőnk azt veti föl, hogy elvileg elképzelhető egy olyan társadalomkép, amelyben a transzcendens világ és a földi emberek együtt vannak jelen. Az ötlet nem teljesen eredeti. Az alapgondolat egy Jürgen Habermans és Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa között 2004 januárjában, a Bajor Katolikus Akadémia rendezésében zajlott, majd később kiadott beszélgetésből származik. A kötetre hivatkozva szerzőnk elmondja, hogy „A posztszekularizmus a szakrális és a vallási moralitás együttműködésének egy lehetséges formájával foglalkozik: a társadalmi szétszakadás jelentette válság problémájára dolgozza ki azt a megoldást, hogy felhívja a figyelmet némely vallási érték társadalmi integrálásának szükségességére. Ilyesformán ez a Habermas és mások által felvázolt feladat a társadalmon belül történne, egyúttal újra felvetve annak gondolatát, hogy még egy szekuláris társadalmon belül sem szabad a társadalom tagjainak elvi szinten tagadni azt, hogy a vallási világmagyarázatok igazat fejezzenek ki, továbbá, hogy a vallások efféle „elvi igazságpotenciáljának” rájuk, vagy a társadalmi berendezkedésre nézve átalakító kulturális, politikai, jogi és morális következményei lehetnek.”
A kultúránk és tudományunk szempontjából tragikus habermasi-ratzingeri felvetést a szerző úgy értelmezi, hogy az „mindössze annak beismerésének feleltethető meg, hogy a modern racionalitásnak a vallással történő teljes leszámolást megcélzó programja megbukott.” Ami persze elképzelhető, különösen akkor, ha egy egyetemen egy efféle áltudományos doktori disszertációt meg lehet védeni.
Ráadásul szerzőnk tovább is megy ennél. „Sajnálatos módon tehát a posztszekularizmuson belül nincs javaslat arra nézve, hogy a vallási igazságoknak hasonló státuszban kellene állniuk, mint a szekuláris-racionális érveknek. Ilyesformán, noha a transzcendens tagok vallási igazságoknak megfelelő konceptualizálását egy univerzális közösségbe meg lehetne tárgyalni nyilvánosan, ha lefordítjuk a társadalomtudományok nyelvére, de ezt a társadalomelméletekkel egy szinten, azok lehetséges alternatívájaként tudományosként elfogadni több, mint amire a posztszekularizmus lehetőséget ad.”
Azaz szerzőnk azt javasolja, hogy alkossunk olyan tudományos társadalomképet, amelynek transzcendens szereplők is tagjai, azaz emberek mellett istenek, angyalok, demiurgoszok, vagy valami hasonlók létével is számol.
A szerző megállapítja: „A kosmopolis a nem-társadalom típusú univerzális együttlétezések egy lehetséges formája, melynek jellegzetessége, hogy istenek és emberek benne együtt élnek, az együttélés hierarchiáját és törvényeit pedig egy felsőbb, nem-emberi törvényből vezetik le, melyek az emberi cselekvésre nézve normatívak.” Majd a kifejtésben kijelenti – szerintem ez a legviccesebb az egész szövegben: „A kosmopolisról meg kell jegyeznünk továbbá, hogy nem valamiféle fantazmagóriaszerű elmejátékból született, hanem megalkotását és a különböző filozófiai eszmékben való részvételét komoly, szolid érvelést alkalmazó intellektuális munka előzte meg, melyek olyan, modellértékű alapelveket eredményeztek, melyekhez igazodva a meglévő együttlétezések emberi tagjainak élete jobbá tehető. A bölcs emberek egymással és a transzcendenssel harmóniában, szeretetben és barátságban élő, egymást megértő, segítő és elfogadó közössége tehát ebből a szempontból igen távol áll az utópisztikus elképzelésektől, és figyelemreméltó párhuzamokat mutat a keresztény (eszkatológiai) világállam ideájával (cf. Ef. 2.19 és az ágostoni Isten Városával).”
Tegyük hozzá továbbá, hogy „kosmopolis” figyelemre méltó párhuzamokat mutat a saria alapú iszlám berendezkedéssel, illetve tegyük hozzá azt is, hogy de, „kosmopolis” leginkább „fantazmagóriaszerű elmejátékból” született, amelynek megalkotása korántsem „a különböző filozófiai eszmékben való részvételét komoly, szolid érvelést alkalmazó intellektuális munka előzte meg”, hanem leginkább a máglyára küldés, a lefejezés, az élve eltemetés, a megkövezés, és más hasonló, szórakoztató tevékenységek hosszú sora.  


- Engem gyíkká változtatott... De már elmúlt…

Nem tudomány
Egy helyütt kijelenti: „A kortárs „elit” szociológiai szakirodalom a nyugati tudományos környezetben megtermelt tudást és eredményeket képviseli, ahol az együttlétezések vizsgálata során szinte teljesen hiányzik a transzcendens tagok figyelembe vételének szándéka, és alig van példa arra, hogy e hiányt valós problémának tekintik.” Nyilván nem véletlenül. Transzcendens tagokkal ugyanis a tudomány nem tud mihez kezdeni. Nem tudja őket mérni, számolni, meginterjúvolni… Nehéz velük, na. Egyszerűbb, ha nem veszünk róluk tudomást.
Szerzőnknek azonban ilyen aggálya nincs, és hosszasan elemzi a bibliát, kimutatva, hogy abban például (meg más archaikus szövegekben is) számos utalás található az emberi és a transzcendens tagok közösségére. Csak ugye a Bibliát, régen kiraktuk a tudományos forrásgyűjteményből. Nem hivatkozási alap a felvilágosodás kezdete óta. Szerzőnk szomorúan meg is jegyzi, hogy „A 46 ‘A’ kategóriás nemzetközi szociológiai folyóiratból kiválasztott 160 cikk tematikai elemzése során egyetlen olyan tanulmányt sem találtunk, amely a vizsgált jelenségek vagy problémák értelmezéséhez a vizsgálat során teológiai axiómákat, definíciókat vagy fogalmakat is használt. Az itt vizsgált különféle együttlétezéseknek (pl. társadalmak, társadalmi csoportok, házasok, családok, illetve baráti, gyülekezeti, szomszédsági, iskolai, stb. kiscsoportok) transzcendens tagjai sem elméletileg, sem empirikusan nem vizsgáltak.”
Majd végletes elkeseredéssel hozzá teszi: „Az ilyen konceptualizálások hiányára, mint a modern nyugati társadalomtudomány jellegzetességére is mindössze egyetlen tanulmányban (Seth 2013) hívják fel a figyelmet, a szerző itt bemutatja azt az előfeltételezést, melyet jogosan nevezhetünk „a társadalomtudományok szekularizmusának”, vagyis, hogy csak emberek lehetnek a cselekvés, a jelentések vagy a szándékok forrásai, istenek vagy szellemek ellenben soha.”
De azért tegyük hozzá, végül föltesz két kérdést: „Lehetségesek-e egyáltalán egy ilyen valóság, vagy ez nem több utópisztikus elképzelésnél?  Mi a szociológia magyarázó erejének terjedelme akkor, amikor transzcendens és emberi tagokból egyaránt álló közösségekkel találkozik?”
Hadd válaszoljak mindkettőre!
Igen lehetséges ilyen valóság. Minden komolyan vallásos embernek ilyesféle valóságképe van.
De – és ez a lényeg – a szociológia semmit nem tud kezdeni ezzel a valósággal. A transzcendens tagok, például isten ugyanis matematikai értelemben vagy végtelen, vagy – egy hitetlen számára – nulla. És sajnos sem a végtelennel, sem a nullával nem tudunk osztani, szorozni, számolni. Amikor a szerző azt írja, hogy „disszertációban posztuláltuk mind e transzcendens tagok létezését és aktivitását, mind pedig az emberekkel közös szerepüket a valóságalkotás folyamatában, ugyanakkor nem specifikáltunk pozitív vagy negatív normatív határokat; ennek feladata a szociológiai képzeletre hárul”, akkor olyan feladatot ró a „szociológiai képzeletre”, aminek az, ha tudomány akar maradni, akkor nem tud megfelelni.
Hadd idézzek itt még egy mondatot A Társadalmi Kommunikáció Doktori Iskola minőségbiztosítási elvei és területei című dokumentumból: „A doktori iskolák értékelése során messzemenően figyelembe vesszük, hogy a disszertációk témaválasztása és a kutatások eredményei segítik-e társadalmi-gazdasági kérdésekre adott válaszok megfogalmazását.”
Nos, Tóth János József Univerzális kollektív létezés és kommunikáció című doktori értekezésében megfogalmazott felvetések semmilyen mértékben nem segítik „a társadalmi-gazdasági kérdésekre adott válaszok megfogalmazását”. Áltudományos ostobaság a teljes szöveg, amely egy háromszáz esztendeje, a felvilágosodás kezdetén lezajlott vitát próbál újjáéleszteni. Amennyiben a Corvinus mégis doktori fokozattal honorálja ezt a szöveget, akkor az egyetem nem a tudomány fellegvára, hanem a tudományos gondolkodás szégyene.

 

11391504_926514707389563_8885290071758443750_n.jpgTi mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…

 

 

4 komment

Káosz a tükörben

2015.12.28. 07:00 Ratius

Nagyon kellemetlen perverzióval vert meg engem a sors. Kényszercselekvésként kínoz az ellenzéki írások – blogbejegyzések, publicisztikák, riportok – elolvasásának nyomorúsága. Sokáig küzdöttem ellene, próbáltam leszokni ezekről a mákonyos szövegekről, de egyszerűen tehetetlennek bizonyultam. Ma már beletörődtem a dologba. Van, akinek a horror adja meg a mindennapi borzongást, más az anyósa bibircsókjára bámul, s égnek áll a haja, megint másnak szinte házhoz jön a napi rémtörténet, s a szomszédasszonytól hallott pletyka révén sóhajthat az égre: hát nem szörnyű….
Persze azért a beletörődés nem jelent önfeladást. Újabban a racionalizálással kísérletezek. Abban bízom, hogy valami ésszerű bontás, analízis, szintézis, absztrakció, hozzásegít ahhoz, hogy ne érezzem magam kényszerbetegnek. Hanem például elemző elmének.

kaosz1.jpg
WTF baloldal?
Na, nem olyan komoly elemzőnek, mint amilyenek azok, akik a Kettős Mérce blogon elmondják nekünk, WTF baloldal, de azért talán egy kicsit mégis. Ha másért nem, hát azért, mert ez a bejegyzés sem tesz mást, mint amazok: arra keresem ugyanis most a választ, vajon miért oly üdítően pocsék a baloldali-liberális oldal helyzete.
Ehhez persze rengeteg baloldali elemzést kellett elolvasnom, de a szükségből, pontosabban a kényszerből most, íme, erényt kovácsoltam.
A minap például azt fedeztem föl, hogy az ellenzéki szövegekben több, egymásra rétegződött állításcsoport halmozódik nagy gíroszhús-masszává, s a hatalmas nyársról szeletelik a maguk érvhalmait az egyes szerzők. Az így kialakuló szövegek természetesen hűséges tükörképei az eredeti káosznak, s úgy tűnik, maguk a liberális, baloldali tollforgatók sem tudnak különbséget tenni az egyes állításcsoportok között. Ennek persze még lesz jelentősége, de ne szaladjunk ennyire előre. Lássuk előbb a rétegeket!

kaosz2.JPG
Hamisan csengő mesék
Első csoportba tartoznak a hitelesség rombolására alkalmas állítások. Korrupció, nőügyek, drog, vagyonnyilatkozatok, értékes táskák és zakók, meg hasonló jelentéktelen jelenségek. Külön izgalmas marketingeleme ennek a játéknak a szavak mágiája: trafik- föld- és mindenféle egyéb mutyi, lenyúlás, és egyebek. Érdekesség a rasszista suttogó propaganda jelenléte ebben az önmagát határozottan antirasszistként definiáló közegben. A dolog pikantériáját persze az adja, hogy noha sok esetben jogos a kritika, valójában az imázs-felőrlés taktikáját akkor is alkalmazná az ellenzék, ha patyolattiszta angyalok vezetnék az országot. Ez a tény azonban rendkívül legyengíti ezeket az érveket. Ha ugyanis tudom, hogy az ellenzék mindenképpen le akarja rombolni ellenfelének erkölcsi hitelét, akkor így, azaz nem ténynek, hanem pusztán hétköznapi lejáratókampánynak tekintem ezeket az állításokat.
A második érvcsoport az ideológiáról szól. Hasonlóan gyenge, olykor kimondottan bosszantó –, s ebben az összefüggésben határozottan kontraproduktív – állítások ezek. Az ellenzék hangos csoportjai az emlékezetpolitika körül harcolnak a leghevesebben. Hóman Bálint szobra, Horthy emlékezete, holokausztmúzeum, német megszállási emlékmű, második kerületi turul szobor, és más effélék kapcsán kardoskodnak azok, akik múltunkat a világháború győzteseinek szemüvegén keresztül szeretnék látni. Ennek az érvrendszernek is van Achillesz-sarka: az ugyanis, hogy a többségnek elege van a fasisztázásból, holokauszt-bűntudatból, csatlós-meakulpázásból, s felismerve azt, hogy immár úgy rendezzük be a múltunkat, ahogy akarjuk, szeretnének legalább nem szégyenkezni történelmünk miatt. Mert persze azt is tudják, hogy a történelem nem a tények felsorolása, hanem egy múltról szóló mese, na, jó, narratíva – a mának.

kaosz3.jpg
Értékek és érvek
Hogy a baloldali-liberális pártok és elkötelezettjeik mégsem tudnak megszabadulni a számukra nyilvánvalóan önsorsrontó emlékezetpolitikai küzdelemtől, annak oka értékválasztásukban rejlik. Az értékorientáció egyúttal a harmadik évcsoport, amely akár hatékony és vonzó is lehetne, de nem az, mert rendkívüli módon megterheli a múlthoz való kedvelhetetlen viszony. A nyugatos elköteleződés, a világháború győzteseinek kritikátlan követése, a nagyhatalmakkal való feltétlen együtthaladás igénye abból a hitből táplálkozik, hogy a nyugaton megvalósult modern kapitalizmus előbb-utóbb az egész világon megteremti a békét, a jólétet és a szabadságot. Ez a meggyőződés szabja ki, hogy miképpen kell működtetni egy demokráciát, miért fontos az, hogy mit gondolnak rólunk Brüsszelben és Washingtonban, miért kell kiszolgálni a multinacionális vállalatok igényeit, és így tovább. Az emlékezetpolitikával összefüggő buktatója mellett azonban van ennek az állításhalomnak egy másik, sokkal súlyosabb kisiklása is. Nevezetesen az, hogy a hatvanas-nyolcvanas évekből itt maradt jövőképről ma már nyugaton sem hiszi senki azt, hogy valóban a jövőt tükrözné. És ez jelentősen rontja az érvcsoport hitelességét.
Végezetül nagy ritkán előhozakodik az ellenzék néhány nagyon is konkrét intézkedés határozott bírálatával. Mostanában az egészségügy lehangoló helyzetével, korábban az oktatással kapcsolatos kormányzati lépésekkel, máskor a gazdaságpolitika egyes kérdéseivel foglalkozik. Sokszor egészen okos érveket hangoztat, sokszor meglepően ideológiamentes kritikákat fogalmaz meg, néha kimondottan kedvelhető javaslatokkal áll elő. Legtöbbször persze ezeket a bírálatokat is alárendeli kétséges értékválasztásának, hamis emlékezetpolitikájának, hitelességromboló politikai harcának. Ezekben az összefüggésekben azonban a legjobb érvek, a legokosabb felvetések is értelmezhetetlenné válnak a többség számára.

kaosz4.jpg
Rémségek káosza
Mert az ellenzék minden vágyálma dacára, a többség egyértelműen a kormány mögött áll. És leginkább éppen azokban a kérdésekben áll mellette, amelyekben eszmei másságát hangsúlyozza a baloldali, liberális ellenzék.
Hogy – visszakanyarodva a fentebb félbehagyott gondolathoz – az ellenzéki tollforgatók sem tudnak különbséget tenni az érvhalmaz egyes rétegei között, hogy képtelenek eldönteni, minek is akarják látni és láttatni a kormánypártot: erkölcstelennek, fasisztának, nyugat-ellenesnek, vagy dilettánsnak, az a kommunikáció teljes kudarca. Az erkölcstelen fasiszta ugyanis nem fasiszta, az ügyefogyott globalizáció-kritikus nem is igazán nyugat-ellenes, a dilettáns fasiszta pedig ahelyett, hogy veszélyes volna egyenesen röhejes… Bárhogyan próbál a baloldal valami rémisztő elegyet összeállítani saját félelmeiből, minduntalan valami képtelenséget hoz össze. Valószínűleg azért mert maguk a félelmek képtelenek, valószínűleg azért, mert a félelmek mögött álló értékvilág hamis és üres.
Szerencséje azonban az országnak, hogy sem a Jobbik, sem az LMP nem követi ezen a végzetes úton az egyre marginálisabb helyzetbe szoruló baloldali-liberális ellenzéket. Így ugyanis van arra remény, hogy a távolabbi jövőben is lesznek ellenzéki pártok Magyarországon, már azok mellett a jelentéktelen ideológiai csoportok mellett is, amelyekké a mai baloldal olvadni fog.


kaosz5.jpg

 

 

11391504_926514707389563_8885290071758443750_n.jpgTi mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…

 

 

1 komment

Az élet értelme, meg minden

2015.12.15. 12:51 Ratius

Literátus barátom a közelmúltban így jellemezte magát: „Nézz már rám ember! Hosszú, zsíros haj. Szőrös. Ráncos. Húsz év mozgáshiánytól meg a gyerekektől, az asszonytól, a lakáshiteltől és az értelmiségi középréteg egzisztenciális stresszétől kövér….” (Jut eszembe, Kövér: „Szeretnénk, ha lányaink az önmegvalósítás legmagasabb minőségének azt tartanák, ha unokákat szülhetnének nekünk...”) Barátom pedig, miután kipanaszkodta magát, s a mozgáshiánnyal, egzisztenciális stresszel, lakáshitellel, asszonnyal, gyerekkel kapcsolatos gondolatait megosztotta velem, én is elmondtam neki, miképpen vélekedek mindezekről.
De itt most csak e gondolatfutam egy része teszem közzé: a következőket.  

eletertelme.jpg
Anyag és szellem
Bármennyire is nagyra tarjuk az emberi szellemet, a tudást, az önreflexió lenyűgöző képességét, az elvont gondolkodás csodálatos adományait, a homo sapiens sapiens, az ásatag ember társadalmi szerveződését, lét-nemesítő munkáját, tagolt beszédét, bármennyire is hajlamosak vagyunk arra, hogy úgy nézzünk magunkra, „ahogy csodára nézni illik”, mégsem feledkezhetünk meg soha biológiai voltunkról. Hogyan is írja Madách?
„Igen, igen, akármint képzelődöl,
Mindég az állat első bennetek,
És csak midőn ezt birád csitítni,
Eszmél az ember, hogy nagy gőgösen
Megvesse azt, mi első lényege.”
Jó, ha szembe nézünk azzal a nem elhanyagolható ténnyel, hogy ember voltunk minden éke, s nyereménye nem egyéb, mint egy sejt-telvény ügyes igyekezete arra, hogy a maga örökítő anyagát tovább adja. Tudásunk, kreatív elménk, társas készségeink mind-mind csupán eszközei DNS láncaink végtelen újjászületésének, olyan eszközök, amelyeket karmok, fogak, szárnyak és izmok helyett fejlesztett maga köré ez az immár öntudatra ébredt sejt-sokaság. A túlélés eszközei, semmi egyebek.
Tény és öröm ezenközben persze, mi több, a legteljesebb boldogság kétségtelen esélye, hogy nekünk, eszmélt embereknek örömünk telik e sokféle eszköz sokféle használatában. Hogy általuk lehetnek szerelmeink, társaink, közösségeink, hogy általuk felhághatunk a tudomány csúcsaira, a művészet Parnasszusára, hogy segítségükkel pénzt, vagyont, presztízst és elismerést gyűjthetünk, egyszóval, hogy olyasféle ténykedésekbe foghatunk, amit így, vagy úgy, de valamiféle önmegvalósításnak nevezhetünk, nos, az ember voltunk legnagyobb áldása, szépsége, nyereménye.
Mégis úgy hiszem, rosszul sáfárkodik létével az, aki azt hiszi, hogy az eszköz a cél, s a cél csupán egy lehetséges útja-módja önmaga megvalósításának. Önmaga ugyanis, melyet meg szeretne valósítani, főleg és legelsősorban az a milliónyi sejt, ami azért hozta őt – s tudását, szellemét, vágyait, céljait, egyszóval egyéniségét – létre, hogy génjei legmélyén hordozott DNS-ből egy másik, majd még másik, majd a sokadik sejt-kommunát megalkossa, hogy gyerekeket, unokákat, s távoli leszármazottakat teremtsen.
Hogy miért, ki tudja.

eletertelme2.jpg
Szükséges és lehetséges
Le kell szögeznem újra, s még újra, a nagyobb nyomaték kedvéért: csodálatos lehetőségnek tartom az önmegvalósítás szellemi, lelki, cselekvő, vagy szervező útját. S, ha az előbb verset idéztem, hadd tegyem ismét, bár most csak három rövid szóval: „Hass, alkoss, gyarapíts!” És, noha sokan a romantikus hazafiság parancsának tartják e rövid maximát, valójában az önmegvalósítás – kétségkívül romantikus – imperatívuszát fogalmazta meg Kölcsey híres szavaival. Hatni, alkotni, gyarapítani, bármilyen okból lehet, s bármilyen okból kívánatos. Nem pusztán azért, hogy a haza fényre derüljön, de azért is, hogy – mást ne mondjak – az egyén megvalósítsa általuk önmagát. Hiszen, hogyan másképp, ha nem éppen a hatás, az alkotás, a gyarapítás által…
S, ha már a hogyanhoz keveredtem, egy másik bölcselő szellemes gondolatát is ide citálom. Assisi Szent Ferencnek tulajdonítják a mondást: „Tedd meg, ami szükséges, tedd meg, ami lehetséges, s azt veszed majd észre, hogy megtetted, azt, ami lehetetlennek tűnt korábban.” De azt egy percig se feledd: ember voltunk szempontjából, biológiai lényünk az, ami szükséges, és szellemi, hatni, alkotni, gyarapítani képes, önmegvalósító lényünk csupán a lehetséges.

eletertelme3.jpg
Cselekvés és létezés
„Aztán mi végre az egész teremtés?
Dicsőségedre írtál költeményt,
Beléhelyezted egy rossz gépezetbe,
És meg nem únod véges-végtelen,
Hogy az a nóta mindig úgy megyen.
Méltó-e ilyen aggastyánhoz e
Játék, melyen csak gyermekszív hevülhet?”
Mert van az önmegvalósító indulattal, ha magában áll, egy csekélyke nehézség. Önmagában nincs oka, nincs értelme, nincs jövője, egyszóval nincs létjoga. Társas lények vagyunk, s hogy egy furcsa szókapcsolattal fejezzem ki magam: egymás számára önmegvalósítunk. Maugli egyéniségének kibontakozása fából vaskarika, őrült idea, képtelenség.
Persze ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a közönségről, alkotó, teremtő, rendező vágyaink, eszméink, indulataink haszonélvezőiről, társadalmi környezetünkről is magunknak kell gondoskodnunk. Nem jelenti azt, hogy a természetes fogyás pótlása személyes felelősségünk volna, de valami mást, valami ezerszer fontosabbat jelent.
Ám mielőtt rámutatnék e fontosabbra, fel kell hívnom a figyelmet egy nem lényegtelen tényre:
Arra ugyanis, hogy az önmegvalósító alkotás öröme nem eredményében van, hanem a vele kapcsolatos kompetencia megélésében. Aki mögött már bármiféle néven nevezhető társadalmi teljesítmény áll, és nem csupán üres szavakat ereget a végtelenbe az önmegvalósítás lehetőségéről, az bizonyára tudja, hogy a tettek mögött a lét áll. Tenni az tud, aki tevőleges emberré vált, alkotni az alkotó, hatni a ható. Az önmegvalósítás nem azért izgalmas, mert tehetünk, valamit, ami tetszik nekünk, hanem éppen azért, mert előtte, s persze közben is, olyan emberré kell válnunk, aki képes véghez vinni az adott tetteket. Az önmegvalósítás öröme nem a tettekben, hanem a belső fejlődésben, a teljesebb, gazdagabb, erősebb személyiség megteremtésében rejlik. Az önmegvalósítás értelme végső soron nem a tett, hanem a példaadás, annak felmutatása, hogy van olyan emberi teljesség, amelynek nyomán a jeles tett lehetővé válik.
Ezer giccses szerelmes regényben, millió romantikus filmben elhangzik a nagy vallomás: „miattad akarok jobb emberré válni”. De vajon ki miatt akarhat, a lelkes önmegvalósító, nembélibb emberré lenni? Ki miatt érdemes megrögzött szokásokon változtatni, erőfeszítéseket tenni, lustaság fölött úrrá lenni, pillanatnyi örömöket félretolni, ha nem azok miatt, akik legközelebb állnak hozzánk, akiknek példát mutathatunk, akiknek – azzal, hogy sorsunkat magunk kovácsoljuk – esélyt adunk arra, hogy önmaguknak verjenek sorsot? Kiért érdemes jobb emberré válni, ha nem éppen azért a síró, rúgkapáló, járni tanuló, szavakat formáló, dacoskodó sejt-közösségért, aki DNS-láncunk örököse lett. Miért érdemes jobb emberré válni, ha nem éppen azért, hogy példánk nyomén ő jobb emberré lehessen?  


11391504_926514707389563_8885290071758443750_n.jpgTi mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…

 

 

3 komment

Kompország iránytűje

2015.12.07. 08:00 Ratius

Hadd kezdjem ezt a bejegyzést boldog emlékezetű Karl Popper jeles gondolatával, melyet a jövővel kapcsolatban vetett elénk: amíg nem láttunk ilyen folyamatot, addig semmiféle módszerrel nem tudjuk előre jelezni azt, hogy a hernyóból pillangó lesz. És hadd említsem meg mindjárt e cikk elején azt is, hogy néhány évvel ezelőtt elég alapos felmérés igazolta, hogy a közgazdász a gazdasági folyamatokról, a politológus a politikai trendekről, a szociológus a társadalmi változásokról semmivel sem ad jobb előrejelzést, mint bárki más. A társadalomról összegyűjtött tudás a múlt és a jelen értelmezésére vonatkozik, narratívák fabrikálására ad lehetőséget, és csak ennyiben vonatkozik a jövőre. Azaz a társadalomtudományoknak semmiféle tudományos apparátusuk nincs, amivel megjósolhatnánk, mi fog történni. Egyetlen társadalomtudós sem látja jobban, pontosabban a jövőt, mint ön, vagy én. Viszont el tud mesélni egy sztorit az emberi közösség pályájáról. Mint ön, vagy én…

lepke1.jpg
Vele vagy nélküle?
Mindez azért érdekes, mert most, hogy késhegyre, sőt támogatási pénzekre menő vita bontakozott ki Európa aktuális politikai elitje és a magyar, illetve a közép-kelet-európai politikusok között, most, hogy Orbán Viktort már-már úgy emlegetik, mint az öreg kontinens alternatív politikájának, ellen-politikájának, politikai antitézis-közösségének vezetőjét, nos, mostanában egyre többen figyelmeztetnek: baj lesz abból, ha elszakadunk Európától. Főleg a hazai baloldal, a liberális, szocialista megmondóemberek, bloggerek, firkászok, politikusok hangoztatnak olyan hülyeségeket, mint egy Stirlitz nevű blogger, akinek írását a Mandíneren fedeztem föl: „Szembe megyünk … az EU-val, a világ negyedik legnagyobb gazdaságát jelentő Németországgal és szövetségeseinkkel is. És ha más nem is, ez biztosan a magyar külpolitika csődje.” De az idézet származhatna mástól is, Fodor Gábortól kezdve Gyurcsány Ferencen át egészen Bokros Lajosig bárkitől, s én is csak azért idézem a Mandínerre citált Stirlitzet, mert éppen az ő szövegén akadt meg a szemem, (no, meg kicsit a bloggertársnak kijáró tisztelet okán is).
De elég a nyájaskodásból! Lássuk, végre a lényeget! Azt ugyanis, hogy ugyan miféle oka lenne a magyar, vagy a közép-kelet-európai országoknak arra, hogy a halálugrásba kövessék a Nyugatot? Miért kellene részt vennie Magyarországnak, vagy bárki másnak Európa kollektív öngyilkosságában? Hol van az a passzus a társulási, szövetségi szerződésekben, amely szerint szövetségeseinkkel, gazdasági partnereinkkel, megkockáztatom, barátainkkal együtt kell menetelnünk a szuicídium útján?
Tudom persze, hogy a baloldali-liberális értelmiség egy pillanatig sem gondolja azt, hogy Merkel asszony és üzletbarátai öngyilkosságba vezetnék földrészünket. Éppen ellenkezőleg. Szerintük egy minden eddiginél fényesebb jövő felé igyekeznek, egy multikulturális Európa felé, ahol a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet.

lepke2.jpg
Szerencsés csillagzatok
Nos, mindez nem kizárt. De nem is bizonyosság. Az a tény ugyanis, hogy Nyugat-Európa az utóbbi ötszáz évben többnyire jó döntéseket hozott, még nem jelenti azt, hogy mindig jó döntéseket hoz, nem jelenti azt, hogy a jövőben jó döntéseket fog hozni, és azt sem jelenti, hogy a rendkívül gyorsan változó világ ezernyi újdonsága ismét neki fog kedvezni, s könnyű lesz jó döntést hoznia.
Jóllehet fél évezrede, amikor új világunk megszületett, amikor a kapitalista viszonyok megjelentek, amikor a Föld hirtelen glóbusszá vált, amikor a hajózástól kezdve a fegyverkezésen át, a könyvnyomtatáson keresztül egészen a társadalmi struktúrák újragondolásáig, sőt az ember önmagáról alkotott képének újraértelmezéséig, azaz nagyjából a társas létezés minden területén átalakult kontinensünk, nos, akkor Nyugat-Európa elképesztően sok jó döntést hozott.
No, meg perszer döbbenetesen nagy szerencséje is volt. Azt tudniillik az újkor hajnalán kormányzó elitekről éppen úgy nem feltételezhetjük, mint ahogyan a maiakról sem gondolhatjuk, hogy valamiféle váteszi előrelátás okán hozták volna meg a maguk döntéseit. Inkább azt kell sejtenünk, hogy abban a történelmi helyzetben a briteknek, franciáknak, hollandoknak véletlenül egybe estek rövid távú érdekeik és hosszú távú lehetőségeik, s így az aktuális előny megragadásának igyekezete egy tartósan sikeres társadalmat hozhatott létre.

lepke3.jpg
Meghasadt kontinens
Ostobaság volna azonban azt feltételezni, hogy ez az előnyös konstelláció az idők végezetéig fennállhat. Az elmúlt évtizedek éppen azt mutatják, hogy szerencsés csillagállása alól elfordulni látszik Nyugat-Európa. Sem a globalizáció folyamatait, sem a tudományos-technikai forradalom eredményeit nem tudja a legelőnyösebben kihasználni. A harmadik világ nem pusztán a menekültek tömegeivel, de belső elszegényedés folyamatinak köszönhetően is megérkezett Nyugat-Európába. A tőke megtalálta annak lehetőségét, hogy ott hasznosuljon, ahol a legjobban hasznosulhat, s ez éppen nem Európa. A kultúra popularizálódása üzleti vállalkozássá, szórakoztatóiparrá tette a műveltséget, az oktatás, a kutatás, a tudományos, vagy művészeti teljesítmény immár nem az embert szolgálja, hanem a profitot. S mindezekkel szoros összefüggésben a fehér ember évszázadokon át csiszolgatott értékvilága – a szabadságba, a haladásba, az egyenlő esélyekbe, a közösségi részvételbe, az alkotó, kutató, kísérletező ember minőségi létébe vetett hit – is foszladozni kezdett. Helyét a hétköznapok örömigénye, s az ilyen, vagy olyan köntösben felbukkanó vágy mind gyorsabb kielégítésének ígérete foglalja el.
Különösen kedvezőtlennek tűnik az a tény, hogy elvált egymástól a jövő és a jelen, a mostban meghozott döntések nem építik, inkább rombolják Európa hosszú távú esélyeit. Az Unióról, a közös pénzről, a kontinens államai között köttetett ezernyi szerződésről egyre jobban látszik, hogy nem a közös érdekeket, sokkal inkább az elit-klub érdekeit szolgálja, már-már úgy tűnik, a ketté hasadó kontinens élősködő gazdagokra és kihasznált szegényekre válik. Európai közösségünk szempontjából egyre több rossz döntés születik, mert a döntések csak a mind szűkebbre szoruló elit-országoknak lesznek javára. A rossz döntések láncolata pedig tragikus örvénybe ránthatja európai álmainkat.
Ugyanakkor azt sem gondolom, hogy elérkezett a Nyugat alkonya. Efféle jóslatnak nem volna értelme. Semmiféle eszközzel nem látható előre, hogy a jelenlegi folyamatok hosszabb távon hová vezetnek, merre mutatnak. De éppen ezért gondolom azt, hogy van létjogosultsága az alternatív struktúráknak. Van létjogosultsága annak, hogy a fejlett világ (fél-)perifériája kidolgozza a maga variációit, meghozza a maga autonóm döntéseit, kialakítsa a maga – Nyugattól független – stratégiáit. A történelem nagy újításai, sikeres projektjei szinte mindig efféle fél-perifériákon termettek. A görög csoda az ázsiai kultúra peremén, a kereszténység a római birodalom legszélén, a reneszánsz a gótikus Európa határvidékén született.  
Kelet és Nyugat, függőség, és függetlenség, haladás és maradás között hánykódó kompország kormányosának nincs iránytűje, amely boldog part felé mutatna biztos utat. Nem kell követnünk Európa minden rezdülését csak azért, mert nagyra értékeljük hajdan csodálatos társadalmi innovációit. A hernyó, amit az elmúlt évszázadokban megfigyelhettünk holnapra bármivé lehet. Akár féreg maradhat, akár pillangóvá szárnyasodhat. Ki tudja nem válik-e ismét csúszó-mászó pondróvá ez a mi csillagkoszorús, kék pillangónk?



11391504_926514707389563_8885290071758443750_n.jpgTi mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…



7 komment

Huszonöt egyre szomorúbb válasz Ceglédi Zoltánnak

2015.11.21. 08:00 Ratius

Ceglédi Zoltán – akiről rövid guglizás után sikeresen kiderítettem, hogy a Heti Hetes állandó tagja, a Republikon Intézet vezető tanácsadója, a hajdani SZDSZ frakció sajtóreferense, és akinek fő szakterülete a politikai kommunikáció – tegnap, blogjában huszonöt kérdést intézett fideszes szavazókhoz, hozzáfűzve: „szeretném tudni, önök mit gondolnak, ugyanis a nyilvános vitákban és a kommentekben mindig kikerülik a választ, ha ezekről a kérdésekről esik szó.”
Nos, ne kerülgessük tovább! Ha megengedi Ceglédi úr, én válaszolok. Bár bizonyára nem minden jobboldali szavazó nevében tehetem ezt meg, alighanem sokan másképp felelnének, de pillanatnyilag meg kell elégednie velem.
Lássuk tehát!

cegledi1.JPG
1. A Fidesz nemrég azzal kampányolt, hogy a menekültek "elveszik a magyarok munkáját"; az elmúlt 10 hónapban hány magyar munkáját vette el mondjuk egy szír menekült?
- Bár a kormány kampánya a magyarországi munkahelyekre vonatkozhatott, a menekültek – mivel nem engedjük be őket – nem a hazai, hanem az Angliában, Németországban, Ausztriában dolgozó magyarok (lengyelek, csehek, románok stb.) munkahelyét veszélyeztetik. Nyilván feltűnt önnek is, hogy a kelet-európai EU tagok tömbszerűen utálják a bevándorlókat. Szerintem ezért.

2. Szijjártó Péter milliós zakót dob a százmilliós villája előtti kukába - mivel a miniszter fizetése nyilvános adat, és abból erre a fényűző életmódra nem futná, ön szerint honnan szerez rá pénzt?
- Onnan, ahonnan ön gondolja.  

3. Hát Rogán Antal?
- Ő is.
Ugyanakkor hadd meséljem el önnek, hogy annak idején, a rendszerváltás hajnalán apám, aki közgazdász volt, el nem tudta képzelni, hogyan lesz itt kapitalizmus kapitalisták nélkül. Az ugyanis eszébe sem jutott, hogy a politikai elit egyszerűen ellopja az országot. Hogy a politika és a korrupció a nyolcvanas évek közepe óta kéz a kézben jár, azt nyilván ön előtt sem titok. Jó lenne megfékezni, de sajnos nehéz a rendszerszintű, mondjuk úgy strukturális jellegű tényezőket kiemelni a mátrixból. Így a korrupciót nem lehet az egyik, vagy a másik oldal nyakába varrni. Ezzel a kérdéssel akár egyszerűsíthetünk is.

4. Apropó, Rogán: tavaly decemberben még a Fidesz frakcióvezetőjeként arról beszélt, hogy a kormánypárti képviselőcsoport támogatja Kocsis Máté javaslatát a gyerekek, újságírók és politikusok kötelező drogszűréséről, és szerinte "a drogszűrés ellenzői a drogot támogatják"; azóta sincs ilyen szűrés, tehát önök, fideszesek a drogot támogatják?
- Szerintem a drogszűrés ellenzői belehülyültek a személyiséghez kötődő jogok elvont ideáljainak pszichedelikus labirintusába, és azt képzelik, hogy a minden szempontból társadalomellenes drogfogyasztó személyiségi jogai előbbre valóak, mint az, hogy a közösséget megvédjük a bűnözéstől, a fölösleges egészségügyi kiadásoktól, meg úgy általában a droggal járó ezernyi nyomorúságtól.

5. 2008-ban a Fidesz népszavazáson törölte el a felsőoktatási tandíjat, kormányra kerülve viszont sokkal durvábbat vezetett be - ön szerint mikor cselekedett helyesen Orbán Viktor?
- Miért nem törli el a baloldal is egy népszavazáson? Ebben a kérdésben önökkel szavaznék.

6. Egyetért-e a vonatjáratok újabb ritkításával, és ha igen, így gondolta akkor is, amikor a Fidesz még ellenzékben támadta az akkori kormányt ugyanezért?
- Ehhez nem értek és nem is teszek úgy, mintha értenék.

7. Rend lett-e két hét alatt?
- Szerintem ne legyen hülye! Ha ön választási szlogeneket akar számon kérni egy kormányon, akkor a kormányzásnak a számon kérés primitív szintjére kell süllyednie. Ön is felelős a kormányzásért. Hogy világos legyek: az ön felelőssége az, hogy mit vár el a mindenkori hatalomtól.

8. Ön szerint 2010-től négy éven át azért nyert el sokmilliárdos közbeszerzéseket Simicska Lajos cége, mert ő tudta a legjobban és legolcsóbban kivitelezni ezeket, és az elmúlt egy évben pedig azért nem, mert már mondjuk "rosszabbul dolgozik"?
- Valószínű, hogy Simicska Lajos egy ideje „rosszabbul dolgozik”. A pártfinanszírozás is egyfajta munka.

9. Ön is úgy emlékszik, hogy Pozsgay Imre már a szocializmusban is a keresztény-konzervatív értékekért harcolt?
- Én úgy emlékszem, hogy Pozsgay egészen jó arc volt a szocializmus évei alatt. Minisztersége idején adták ki például a hatalmas, három kötetes Erdély történetet, amelynek, annak idején szimbolikus jelentősége is volt. De olyan is mondott, hogy az ötvenhatos „eseményeket” nem ellenforradalomnak, inkább „népfelkelésnek” kellene nevezni, amivel tabut rombolt le. Mindent összevetve Pozsgai folytatója volt az aczéli kultúrpolitikának, amely meglepően magasra tette és magasan is tartotta a polgári (csak akkor nem úgy hívták, hanem mindenoldalúan fejlett szocialista ember eszményének) műveltség mércéjét.

10. Ön se tudott addig normális családi programot kitalálni vasárnaponként, amíg nyitva volt a TESCO meg a sarki SPAR?
- Íme egy újabb lehetőség a népszavazásra! Ne legyenek már ennyire töketlenek, kedves baloldali polgártársak! De, ha az én szavazatomra is számítanak, akkor javaslom, hogy a kezdeményezéssel várják meg, amíg a multinacionális kereskedőláncok kivonulnak Magyarországról. Őket nem szeretem. Nem mindegy ugyanis, hogy a külföldi vállalatok – mint a termelő beruházások – munkát, és jövedelmet biztosítanak a magyaroknak, de a profitjukat külföldön realizálják, vagy olyan – többnyire kereskedelmi-szolgáltató jellegű – tevékenységet végeznek, amely itt termeli nekik a profitot, amit aztán kivisznek az országból.

11. Jó ötlet volt-e a KLIK létrehozása annak fényében, hogy drágábban működtetik az iskolákat, mint korábban az önkormányzatok, de még így is milliárdos tartozást halmoztak fel, késnek a rezsiszámlákkal, hónapok óta a legkülönbözőbb kifizetésekkel adósak a pedagógusok felé, és totális a káosz, mivel ők akarják még azt is eldönteni, hogy egy iskola rendelhet-e papírt a fénymásolóba?
- Ettől még lehetett jó ötlet… De gyanítom, ön még nem látott közelről államigazgatást. Nehézkes egy struktúra.

12. Egyetért-e a szaporodó iskolabezárásokkal, és ha igen, bírálta-e 2010 előtt az ez ellen tüntető fideszeseket?
- Egy-egy iskola léte vagy bezárása gyakorlatilag matematikai kérdés. A számokkal pedig nehéz vitatkozni.

13. Maga megenné a menzákon felszolgált ételeket, különös tekintettel a hányáscsicsókára?
- Ne legyen demagóg! Ha éhes lenne, ön is megenné.

14. Rászólt-e valaha a kommentekben zsidózó kormánypárti hozzászólókra, vagy ön is a polgári keresztény-konzervatív értékrend részének tartja az antiszemitizmust?
- Soha nem szólok rá, arra, aki anekdotákat mesél. Az antiszemitizmus vicc.

15. Vajon ha nem büdös komcsi besúgó spicliket rejteget a Fidesz, akkor mi az oka annak, hogy továbbra sem nyilvánosak az ügynökakták?
- Bizonyára büdös komcsi besúgó spicliket rejteget. Egy népszavazás…?

16. Hát annak, hogy a Belügyminisztérium rendészeti államtitkárának tavaly egy volt ÁVH-s ügynököt neveztek ki?
- Esetleg ellenpontként kinevezhetett volna egy másik államtitkárság élére valami hajdani SS-tisztet.

17. Ön szerint akkor volt igaza Orbán Viktornak, mikor ellenzékben ellenezte az egykulcsos adót, vagy amikor kormányra kerülve bevezette?
- Adórendszerünk úgy rossz, ahogy van. Ebben a tekintetben az én véleményem nem mérvadó, mert bizonyára marginális kisebbséghez tartozom. Tehát szerintem mindegy.  

18. Tudna-e pár példát mondani arra, hogy miben javult 2010 óta a magyar egészségügy?
- Én például rendkívül egészségesen élek, bár nem pont 2010 óta. Mindenesetre majd minden nap sportolok, tudatosan étkezek, a nyáron meg még a Balatont is körbebicikliztem…  Nem viccnek szántam. Tegye ezt ön is! És vegye rá a nagymamáját, a rokonait, barátait, hogy ugyancsak változtassanak életmódjukon. Biztosíthatom: csodát fog tenni a hazai egészségüggyel. Közös sorsunkért egyenként is felelősek vagyunk.

19. Ismer-e egyetlen olyan embert, aki bármelyik önkormányzatnál felkereste már a Kerényi-féle Alaptörvény Asztalát?
- Most komolyan: fontos ez?

20. Milyen előnyeit érzi annak, hogy egész Európában nálunk a legmagasabb, 27% az áfa?
- Mint mondtam, adóügyben különvéleményem van, de megjegyzem az a tény, hogy a munkát (vállalkozást) terhelő adók helyett a fogyasztást terhelő adók felé fordult az ország, szerintem jó irányba mutat.

21. A közszolgálati média feladata a pártatlan tájékoztatás, vagy a fideszes propaganda megvalósítása?
- Nincs is közszolgálati média.

22. Bármelyik is: ha ön dönthetne évi nyolcvanmilliárd forintnyi közpénz sorsáról, erre költené?
- Nyilván arra költeném, aminek segítségével a politikai céljaimat tudom megvalósítani.

23. Ma is úgy gondolja, hogy Magyarország jövőjét és biztonságát a "keleti nyitás" és az Európa ellen vívott szabadságharc szolgálja?
- Igen, sőt egyre inkább így gondolom. Az európai nagyhatalmakról mind világosabban látszik, hogy – a perem-országok rovására is – elsősorban a saját gazdasági érdekeiket képviselik, s ehhez sikeresen használják fel az EU intézményrendszerét. A keleti nyitás szerintem csak annyit jelent, hogy a centrum-hatalmak érdektörekvéseivel szemben a kormány az orosz, kínai kezdeményezéseket meglovagolva próbálja érvényre juttatni a nemzeti célokat. Ez nem tűnik butaságnak.

24. Ha Magyarország jobban teljesít, miért ment el mintegy félmillió polgártársunk külföldre?
- Mert Nyugat még jobban teljesít. (Nem csekély mértékben a perem-országok rovására, mint azt az imént írtam.)

25. Ha végignézi a fenti kérdéseket, ki meri jelenteni, hogy tudta, mire szavaz, amikor 2010-ben, illetve tavaly Orbán Viktor pártját választotta?
- Persze. A miérteket össze is foglalom önnek néhány mondatban.
Elsősorban azért, mert azon túl, hogy kérdései alapján, úgy tűnik, szinte semmiben nem értek egyet önökkel, végtelenül irritálónak is találom azt a szánalmasan sekély gondolkodást, amit képvisel. Kétségbeejtően lapos, demagóg és bárgyú kérdéseket tett föl, olyanokat, amelyek nem, hogy lényegi problémákat nem érintenek, de még arra sem alkalmasak, hogy segítségükkel a közjóról, a politikáról, közös dolgaink megvitatásának esélyeiről mondjunk valami fontosat. Az különösen erősen motivál, amikor nem önökre szavazok, hogy kérdései sajnos a baloldali-liberális szellemiség egészét tükrözik. A szocialista-liberális kormányzás tettei éppen olyan nyomorultul pitiánerek voltak, min amilyen tartalmatlanok, gondolatmentesek és kisstílűek az ön kérdései.
Másodsorban azért, mert – szemben azzal a képmutató nyegleséggel, amit ön és az önhöz hasonló baloldali közszereplők képviselnek – nekem, esetleg nekünk, néhányunknak, itt a jobboldalon van elképzelésünk egy olyan világról, ami támogatja az emberi teljesség kibontakozását és megélését. Úgy látjuk, ehhez az ideális világhoz, ha nem is sokkal, de valami csekéllyel most a Fidesz viszi közelebb a mi hazánkat.
Végezetül engedje meg, hogy megköszönjem önnek kérdéseit. Tanulságos volt elolvasni és megválaszolni az ön által összeállított tesztet, még akkor is, ha egyre szomorúbban böngésztem mondatait. A tanulság pedig igazán elgondolkodtató: ma Magyarországon a bal és a jobboldal küzdelmében nem vélemények, hanem vonatkoztatási rendszerek ütköznek. Alighanem kibékíthetetlenül.
Hálás vagyok önnek ezért a felismerését.


 

11391504_926514707389563_8885290071758443750_n.jpgTi mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…



91 komment

Szomszédok, zsarnokok, gyilkosok

2015.11.18. 08:00 Ratius

Bevándorlás és terror nem függ össze. Hanem ugyanaz. A kettő inkább intenzitásában különbözik, lényegében nem. Persze állításom magyarázatra szorul, s természetesen nem is maradok adós vele, ám mielőtt belemelegednénk, vegyük a kategorikus szillogizmusok egy szép példáját, amelyet – hogy Behemótot idézzem – „bizonyosan érdeme szerint megbecsülnének olyan szakértők is, mint Sextus Empiricus, Martianus Capella, sőt maga a nagy Arisztotelész.”
Nos, ha a jelenünkben zajló európai iszlamista terrortámadásokat évtizedek óta Európában élő, esetleg már itt született mohamedánok, második, harmadik generációs bevándorlók követik el, azaz a ma terroristái a tegnap bevándorlói, akkor feltételezhető, hogy a ma bevándorlói, illetve gyermekeik közül néhányan a holnap terroristái lesznek.

zsarnok1.jpg
Erkölcsök és igazságok
Persze a terror és az bevándorlás között feszülő logikai ívnél van sokkal izgalmasabb vetülete is a problémakörnek. Nem az a meglepő ugyanis, hogy most idejönnek a migránsok, és megpróbálnak bennünket megölni, hanem az, hogy ezt eddig nem tették.
A világban fennálló egyenlőtlenség – függetlenül attól, hogy mit gondolunk mi, ennek az egyenlőtlenségnek az előnyös oldalán állók a jogról, az igazságról, a munkáról és a szerencséről – mélységesen sérti azokat, akik a szerencsétlenebb oldalra születtek. Természetesnek hiszem, hogy ők ezt az egyenlőtlenséget igazságtalannak, felháborítónak, alkalmasint égbekiáltó elnyomásnak gondolják, s úgy érzik, mindent meg kell tenniük azért, hogy felszámolják.
Abban a világban, ahonnan ők jönnek napi egy-két dollárnyi pénzből élnek az emberek. Nálunk egy doboz kutyaeledel kerül ennyibe. Ahonnan ők jönnek, ott a halál természetes és hétköznapi, az erőszak a rutinszerű ügyintézés része, vallásos, babonás hagyományok virágoznak, és a társadalmi igazságról, vagy igazságtalanságról nem elméleti, jogfilozófiai vitákat folytatnak, hanem a nyers erő előtt meghajolva veszik tudomásul az aktuális társadalmi valóságot.
Ebben a közegben igazán nem is kérdés az, hogy a gazdag fehéreket legjobb lenne agyonlőni és elvenni gazdagságukat. Még azt sem gondolom, hogy ezzel a felfogással nagyon távol állnának az erkölcsi igazságtól. Kimondhatatlanul embertelen nyomorban élnek ők, mihozzánk képest, ráadásul mi az ő nyomoruknak, ha nem is feltétlenül okozói, de mindenképpen haszonélvezői vagyunk. S, mert hasznunkat keressük, érdekeltek vagyunk az ő nyomorúságuk fennmaradásában.
Tény, hogy az ő nyomorukat az általunk működtetett és általunk élvezett globális kapitalizmus okozza, ugyanakkor tény az is, hogy ebben a rendszerben bármelyik egyén, és bármelyik közösség megtalálhatja a maga boldogulását, ha elég talpraesett. De azért szögezzük le: a bárki nem mindenki! És mivel nem mindenki, hát a többség okkal elkeseredett, agresszív, és így vagy úgy, de részt követel a mi jólétünkből.
Hogy tehát nekilódulnak, ha tehetik, s itt Európában keresnek jobb életet, azon semmi csodálkoznivaló nincs. Hogy amikor csalódnak a jobb élet reményében – akár generációs próbálkozások után veszítve el türelmüket – úgy döntenek, hogy akkor inkább a paradicsomi hurrik ölében keresik a boldogságot, és meggyilkolnak közülünk annyit, amennyit csak tudnak, hát sajnos az sem meglepő. Megjegyzem a gazdagok kifosztásában nekünk is van gyakorlatunk. Alkalom adtán kiraboltuk a zsidókat, a svábokat, később a felső középosztályt, esetleg úgy általában a középosztályt, szóval megy ez nekünk is.

zsarnok2.jpg
Csalódások és bosszúvágyak
De vissza a meglepetéshez! Európa a maga végtelen gazdagsága dacára a legnyitottabb kontinens. Szinte semmilyen módon nem gondoskodik a maga védelméről. Határain nem pusztán az ott lakók, de bárki ki-be sétálhat, hadserege nincs, vezető politikusai a wilkommenskultur jegyében szelfiznek a jövevényekkel, és amikor a törvények betartásának fontosságát hangoztatják az aggodalmaskodók, akkor jó esetben csak vállvonogatás, olykor némi fasisztázás a válasz. Ilyen körülmények között ki nem indulna neki a veszélyes útnak? Mi magyarok, lengyelek, románok is százezerszámra keressük a jobb élet lehetőségét kicsit nyugatabbra, s nekünk nem is annyira rossz, mint a szíriaiaknak, afgánoknak, etiópoknak. Mégis megyünk, ha mehetünk. Hát ők, hogyne jönnének.
Az persze lényeges különbség, hogy mi, amikor csalódunk a londoni munkavállalás eredményeiben, nem állunk neki lemészárolni az angolokat, németeket, franciákat. Jól szocializált európaiak vagyunk mi, tudjuk, hogy a kudarcaink a hibás alkalmazkodásból, az elégtelen felkészülésből, a helytelen stratégiából, a tévesen megválasztott taktikából következnek. Mi több, mi még azt is tudjuk, hogy az öngyilkos merényletnek egyetlen szűz háremhölgy sem lesz jutalma a túlvilágon. Nekik azonban más van a fejükben. Nagyjából az, hogy nem csak otthon, a sivatagban, de még itt is ki tudunk szúrni velük, hiába jöttek ide. Nem is nagyon van más válaszuk, mint a bosszú.
És hadd írjak ide egy kitérő jellegű, de fontos megjegyzést az iszlám terrorizmusról. Amikor ugyanis a terroristák céljáról fecseg sajtó és elemző, mélységesen félreértik az iszlám terrortámadások lényegét, tartalmát. Mi európaiak európai ésszel, racionális okokat keresve próbálunk magyarázatot találni egy nem racionális viselkedésre. Pedig ebben a tekintetben az iszlám terrorizmus jelentősen különbözik a korábbról ismert terrortámadásoktól. Míg, mondjuk Gavrilo Principnek vagy Urlike Meinhofnak volt konkrét politikai célja, egészen jól körülhatárolható szándéka, függetlenül egyébként attól, hogy célja és eszköze között volt-e megfelelés, addig az iszlám terroristának nincs evilági célja. Ő a mennyibe megy, amikor robbant. És azok, akik küldték, ugyancsak ezen a bázison gondolkodnak. Azaz az iszlám terror mögött nincsenek értelmes célok, átgondolt logikai építmények, mint amilyeneket az elemzők feltételeznek, hogy például a muzulmán bevándorlók elutasításával nő a sértődött s radikalizálódó muzulmánok száma. Ez – ha van is ilyen megfontolás – pusztán járulékos nyereség. A cél ennél egyszerűbb: meg kell ölni egy csomó hitetlent, mert az istennek tetsző cselekedet.

zsarnok3.jpg
Őrök, zsarnokok, gyilkosok
Persze nem gondolom én azt, hogy minden arab, vagy néger ilyen végtelenül egyszerűen gondolkozna, még kevésbé, hogy valamilyen genetikai, vagy faji ok késztetné őket e kommunista tempóra. Éppen az a mi szerencsénk, hogy nagyon is szép számmal akadnak ennél okosabb emberek is a harmadik világban.
Mert, ha rácsodálkozunk arra, eddig miért nem jöttek, hát egyebek mellett azt fedezhetjük föl, hogy azért nem, mert nem engedték őket. Európa jólétét, nyitottságát, fegyvertelenségét, néhány tucat állig felfegyverzett zsarnok óvta, akik emerre jó szomszédaink, amarra jó határőreink voltak. Az összes közel-keleti diktátor a mi európai békénket és biztonságunkat vigyázta, illetve, akik még hatalmon vannak közülük, azok most is lelkesen őrzik az Európa-gyepüt. Marokkótól Lappföldig székes félkörben őrködnek határainkon. S cserébe csak annyit kérnek, hadd zsákmányolják ki ők az övéiket. Ezt mi kegyesen engedélyezzük, s határőreinket ellátjuk bombákkal, géppuskákkal és szőke kurvákkal, ha netán megunnák a hazai kínálatot.
De, ha mi, európaiak egyszer csak úgy gondoljuk, hogy a baráti zsarnokokra nincs szükségünk, hogy előnyösebb nekünk, ha nem ők, hanem mégis inkább mi zsákmányoljuk ki az ő népeiket, s így javunkra válik az ő felkoncolásuk, jó a demokrácia és szabadság ott is, ahol eddig ők ezt nem engedték, akkor bizony kevés lehetőség közül választhatunk. Vagy mellékeljük a demokráciához az európai életszínvonalat, vagy elkezdjük magunk őrizni a határainkat, esetleg megtanuljuk tudomásul venni, hogy időnként lemészárolnak közülünk néhány tucatot. Bizonyosan ez utóbbi a legolcsóbb megoldás – s ebben a tekintetben, különösen nagyvállalkozói, befektetői szemmel nézve fölöttébb vonzó –, de lehet, hogy mégsem a legjobb…


11391504_926514707389563_8885290071758443750_n.jpgTi mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…



 

 

140 komment

Rémségek cirkusza

2015.11.12. 05:16 Ratius

Újabban a liberálisok agyba-főbe hájpolják a kanadai kormányt, mert valamelyik idétlen blogger kiderítette, hogy abban vannak nők, nyomorékok, bennszülöttek, van benne muzulmán menekült, homoszexuális, meg mindenféle egyéb furcsaság.
Hogy mitől olyan szívderítő e nagy sokféleség, azt nem egészen értem. Amíg a kanadai kormányban nincs szakállas nő, három lábú vagy két fejű ember, derekánál összenőtt ikerpár, albínó androgün, óriás-, esetleg törpenövésű torzszülött, jégbe fagyott őslény, kitömött jeti, és valami furcsa, de nyilvánvalóan emberi homunkulusz spirituszban eltéve, addig semmiképpen nem tudja felvenni a versenyt azokkal a mutatványosokkal, akik a tizenkilencedik században járták különös színtársulataikkal a művelt nyugat városait, falvait.
 
remsegek_cirkusza1.jpg
Normák és a másság
A párhuzam nem pusztán hatásvadász hasonlat, de tartalmi összevetésre is lehetőséget kínál. A jelen kanadai kormány, és a száz esztendővel ezelőtt létezett rémség-cirkuszok egymás mellé állítása ugyanis a mentalitás különbségeire mutatnak rá. Hogy mi normális és mi nem normális, hogy mi a rendben lévő és mi a renden kívüli, arról másképpen vélekedtek nagyszüleink, és másképpen azok, akik a kanadai kormányt összeválogatták.  
Utóbbiak azt szeretnék velünk elhitetni, hogy az emberi létezés sokfélesége – testi adottságok, tudásbeli különbözőségek, szociális eltérések, hitbéli meggyőződések – fölött áll valami egységes emberi minőség, amelyben egyek vagyunk, mint Ábrahám kebelében.
Előbbiek – mármint nagyszüleink, dédszüleink nemzedéke – dacára annak, hogy talán mélyebben hittek a kegyelem mindannyiunkra ragyogó fényében, mégsem képzelték azt, hogy az emberi egyenlőség valami korlátlanul nyújtható rétestészta volna, amelybe bele lehet tekerni a világmindenség összes barmát és torzszülöttjét. Ők annak idején úgy hitték, eltérőleg az utolsó ítélet szempontrendszerétől, itt e földön, itt, ebben a közösségben, sajátos minőségnek kell megfelelnie az embernek, mert van rend, van szabály, van normális és abnormális. Ők akkoriban úgy vélték, hogy a renden kívüli furcsa szerzeteket megbámulhatjuk, alkalmasint megvizsgálhatjuk, sokszor sajnálhatjuk, és szánalmunkat esetleg valamilyen áldozatos tevékenység során kifejezésre is juttathatjuk. De azt a marhaságot még véletlenül sem gondolták eleink, hogy az efféle – testi, lelki, szellemi – nyomorékokkal el kellene hitetnünk, hogy ők ugyanolyan teremtmények, mint mi vagyunk, s ezért esetleg rendeznünk kellene nekik paraolimpiát, melegházasságot, gyarmati sorból való felszabadulást, hovatovább, be kellene ültetni őket a kormányba.

remsegek_cirkusza2.jpg
Oktalan és hazug
És nem azért nem gondoltak eleink effélékre, mert lenézték, alacsonyabb rendűnek, vagy – ha már szóba került – az egyetemes emberi értékeket fel nem érő lényeknek képzelték ezeket a normán kívülieket. Áh, efféle racionalizálással nem bajlódtak ők. Az ok, vagy pontosabban az okok sokkal egyszerűbbek voltak.
Ők például ki merték mondani, hogy az efféle programoknak nincs értelme. Hamis és tartalmatlan az a sportverseny, ami nem a ragyogó fizikummal megáldott sportolókat méri össze, nincs semmiféle pro-szociális tartalma annak a házasságnak, amely nem férfi és nő között köttetik, és persze hazugság az olyan képviselet is, amely valamiféle arányosságot próbál megvalósítani, amely így-vagy úgy, de mindenképpen kényszeredett társadalommérnökösködés eredményeképpen akarja tükrözni a közösség valóságát. S, ha már itt tartunk – talán a politikai korrektség fiatal megszállottjai nem emlékezhetnek már rá, az idősebb liberálisok meg igyekeznek elfelejteni – volt már efféle kísérlet a világban. A szocializmus évei alatt a proletárhatalom parlamentjeit szigorúan úgy válogatták össze, hogy abban megfelelő létszámban, a népesség arányának megfelelő mennyiségben legyen munkás, paraszt, értelmiség, nemzeti kisebbség, de mutatóban még akár pártonkívüli is elő- előfordulhatott. Hogy az a rendszer pontosan olyan hazug volt, mint kanadai tükörképe, azt talán bizonyítani sem kell. Elég arra rámutatni, hogy az efféle díszgyülekezetek éppen ott és éppen akkor nyerhetnek létjogosultságot, ha valódi jelentősége semmi nincs annak, amit tagjai művelnek, ha a tényleges döntésekhez véletlenül sincs közük, ha valóban pusztán arra valók, hogy demonstráljanak, valamit, ami nem igaz.  

remsegek_cirkusza3.jpg
Mércéből fogalom
S nagyszüleink, akik még a szó legszorosabb értelmében polgárok voltak – felelősek magukért, s felelősek közösségeikért – tudtak még valamit, amit a mai liberális elit igyekszik velünk elfeledtetni: nem azonos a beteg az egészségessel, a proletár a polgárral, keresztény a mohamedánnal, a hívő a felvilágosulttal, az európai a harmadik világbélivel.
A rémségek cirkusza bámész közönségének szabadelvűsége abban állt, hogy elfogadta: a másik másmilyen. Az idegen, a távolról, érkezett, az alternatív közösségek vagy furcsa szubkultúrák tagja abban hisz, azt gondol, úgy cselekszik, amiben, amit, és ahogy neki tetszik. Vagy éppen azt nem teszi, hiszi, gondolja, amit akar. Ám az, hogy a mi közösségünk az eltérőek jogát a másságra nem vonja kétségbe, korántsem jelenti azt, hogy a másság egyenlő a hasonszőrűvel, hogy hite egyenlő a mi hitünkkel, gondolatai azonos értékűek a nálunk burjánzó gondolatokkal, tettei, szokásai, viselkedése megfelelne annak, amilyen mércét mi az ember, s így önmagunk elé állítunk. Hogy mások mércéi mást és másképp mérnek, ahhoz nekünk nincs közünk. Hogy közülünk bármelyik nyomorultul érezné magát az idegenek között, arról velük nem beszélgetünk. A dolgok nem azonos értékűek, és különösen nem értéktelenek, még akkor sem, ha a mi közösségünk értékmérőin kívül lehetnek más mércék is. Hiszen mércéink létét a beléjük vetett hit biztosítja. Amiben hiszünk, az számunkra az igazság és a valóság, még akkor is, ha tudjuk, vannak más világnézetek is.  Az emberi minőségről alkotott képünk nem válhat relatívvá, mert ezzel az emberi minőség fogalma foszlik semmivé.

11391504_926514707389563_8885290071758443750_n.jpgTi mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…

 

5 komment

Elfelvilágosodástalanodásunkról

2015.11.05. 13:02 Ratius

Volt egy álmom. Megjegyzem sokkal szebb, mint Martin Luther Kingé. Amikor ugyanis hónapokkal ezelőtt kirobbant a vita, abban bíztam, hogy a jövevényekkel kapcsolatos disputa az európai identitás tisztázásához is elvezet. Abban hittem, hogy elmondjuk majd egymásnak, kinek miért fontos Európa, kinek, mint jelent az európai kultúra, ki mit vár a jövevényektől, hogyan kellene beilleszkedniük, vagy éppen azt, miért nem lesznek itt jó helyen, miért és miben különbözik az ő kultúrájuk a miénktől. A migrációs nyomás alkalmas lett volna arra, hogy megerősítse az európai kulturális koiné egységéről vallott azonosságtudatunk foszlányait, sőt talán még ara is, hogy létrehozzon egy valóban erős, tartalmas, büszke örömmel vállalható európai identitást.

felv1.jpg
Ami meglepő és, ami nem
Hetek, sőt hónapok óta fokozódó csodálkozással követem a jövevények ügyében zajló európai rögeszmecserét. A hazai és külföldi sajtóban megjelenő vádaskodások, a tüntetéseken elhangzó szavak, a kormányok intézkedéseivel kapcsolatos kritikák és magyarázatok hatására azonban csodálkozásom disztópikus felismeréssé jegecesedett.  
Mert azon senki – bár én képes volnék erre is – nem lepődik meg, hogy a politikus a maguk politikai pecsenyéjét kívánják megsütni az indulatok lángjánál. Azon sem hökkenünk meg, hogy a nyilvánosság elé bugyborgó kávéházi, sőt kocsmai vélemények olyan sarkosak és olyan hülyék, mint amilyenek hangoztatóik. Mi több – amióta elolvastam Vargas Josa rettenetesen rossz könyvét a Látványcivilizációról – azt is tudom, hogy a nagy ember, a híres író, vagy mit tudom én, jeles zongoraművész, aki a maga tehetségének világában zseniális alkotó, az a hétköznapok problémáiról éppen olyan lapos közhelyeket bír elénköklendezni, mint akármelyik jól tájékozott taxisofőr. Az, aki minisztériumi embereket is szokott szállítani…
Szóval mindez még csak csodálkozásra sem érdemes. De még az sem, hogy a jövevények kérdése milyen élesen vágja ketté a magyar – no meg az európai – közvéleményt. Hogy migránsbarát hazaárulók és az európai kultúra védelmezői, vagy, ha úgy tetszik, az emberbarát menekültsegítők és a fajvédő hitleristák között kibékíthetetlen az ellentét feszül, s ez a feszültség magával sodorja a kontinens minden lakóját, hogy mindkét oldal igyekszik élet halál kérdésévé tenni a problémát, s a maga megoldási javaslatait az élet, ellenfeleit a halál oldalára állítani, nos, az sem meglepő.
A meglepő az, ami mindebből hiányzik.

felv2.jpg
Érvek és indulatok
Volt egy álmom. Megjegyzem sokkal szebb, mint Martin Luther Kingé. Amikor ugyanis hónapokkal ezelőtt kirobbant a vita, abban bíztam, hogy a jövevényekkel kapcsolatos disputa az európai identitás tisztázásához is elvezet. Abban hittem, hogy elmondjuk majd egymásnak, kinek miért fontos Európa, kinek, mint jelent az európai kultúra, ki mit vár a jövevényektől, hogyan kellene beilleszkedniük, vagy éppen azt, miért nem lesznek itt jó helyen, miért és miben különbözik az ő kultúrájuk a miénktől. A migrációs nyomás alkalmas lett volna arra, hogy megerősítse az európai kulturális koiné egységéről vallott azonosságtudatunk foszlányait, sőt talán még ara is, hogy létrehozzon egy valóban erős, tartalmas, büszke örömmel vállalható európai identitást.
Ehelyett azonban a befogadás pártján állók olyasféle idétlen emocionális indulatokkal lendülnek vitába, ami eleve alkalmatlan megvitatásra. Érveik, ha vannak, körülbelül annyit tartalmaznak, hogy meg kell mentenünk a bajban levőket, be kell fogadnunk az életüket mentőket, a legtöbb, ami az én kérdésem, az európai kultúra dolgában felmerül, az annyi, hogy keresztényi kötelességünk a segítségnyújtás.
Újabban – amióta a magyar kerítés megépült és hatékonynak bizonyult – a migránsbarátok politikai marketing-logikát is felfedezni vélnek az ellenoldalon. Úgy látják, azt hangoztatják, hogy Orbán Viktor valamiféle európai, mi több világpolitikai szerepre tör, s ezért foglalt el a mainstreammel, s Európa jelenleg (még) vezető politikusával homlok egyenest ellenkező pozíciót. Így ugyanis – tartják a migránsbarátok – Orbán az európai ellenzék vezérévé válhat, s ellenzékből akár ügydöntő szerepbe is kerülhet.
Ellenfeleiket ők gonosz fasisztáknak tartják, olyasféle keretlegényeknek, akik lelkiismeretfurdalás nélkül volnának képesek végignézni gyermekek, öregek, kiszolgáltatott szerencsétlenek haláltusáját.
Most abba ne menjünk bele, hogy amúgy igazuk van-e vagy nincs, nézzük inkább a másik oldal, nem kevésbé szánalmas érveit.
A határok védelmezői elsősorban a rend igényére hivatkoznak. Tessék betartani a szabályokat, aztán majd beszélgetünk, mondják. Migránsellenes indulataik persze éppen olyan zsigeriek, mint a filantrópoké, csak ők az európai kultúrát féltik az iszlámtól. És ezen a ponton leginkább a keresztény gyökerekre hivatkoznak, esetleg életformánkat emlegetik, de, hogy miben is állna legalább nagy vonalakban ez az európai kultúra és életforma, arról nemigen hallani.
Az elmúlt hónapokban ezen az oldalon is kijegecesedett egy új érvcsoport, amely szerint a baloldal nemzetellenes, nemzetállam-ellenes áskálódása áll a befogadás-párti elkötelezettség mögött.  
Ellenfeleik szerintük felelőtlen hippik, akik képtelenek felfogni, hogy mit okoznának, ha valóban Európa keblére ölelnék az egész világot.
E bejegyzés témája szempontjából ez alkalommal is mellékes, hogy a menekült-ellenes érvek igazak vagy nem, nézzük inkább meg azt, hogy mi hiányzik ezekből az felvetésekből.

felv3.jpg
Eszmék és rítusok
A tragikus az, hogy ezekből a vitákból éppen az marad ki, ami miatt jó európainak lenni: a reneszánsz, a felvilágosodás, a világháború utáni jóléti fordulat, és a vele járó társadalmi liberalizálódás, s természetesen ennek a sokszáz esztendős lenyűgöző felvilágosodás-történetnek minden nagyszerű eredménye. Nem hangzik el sem itt sem ott, hogy Európa az egyház és az állam szétválasztását jelenti, a hit magánügy voltát jelenti, sőt a racionalitásnak a hit felett aratott diadalát jelenti. Nem hangzik el, hogy nemzeti torzsalkodásaink ellenére Európa mégiscsak nemzetek, s velük az állami intézményrendszerek kontinense, s nem csak, hogy elveti, el is feledte már, s el sem tűrheti a törzsi, nemzetségi hagyományokat. Nem beszél senki arról, hogy az európaiak és a migránsok viszonyában a törvény előtti egyenlőség, az emberi egyenjogúság áll szemben egy hierarchikus szerveződésű kultúrával. Nem szerepel az érvek között, hogy az élet és az emberi méltóság tisztelete nálunk megelőzi az egyívásúak összetartozását. Nem érv, a tudomány és technika jelentőségének felismerése, az ésszerű felelős döntés súlyának előtérbe helyezése, az érzelmek és indulatok kontrolljának elvárása. Nem vitaalap az európaiak igénye más kultúrák megismerésére, sőt annak belátása, hogy az eltérő hagyomány, az eltérő gondolkodás áldásos hatással lehet ránk, de a maga kultúrájába bezárkózó rögeszme csak párhuzamos társadalmakat, gettókat eredményez. S nem utolsó sorban sajnálatosan nem merül föl az egyéni és közösségi szabadság eszméihez való ragaszkodásunk igénye sem akkor, amikor azt mérlegeljük, vajon hogyan tudnánk együtt élni olyanokkal, akiknek ez a szabadság sem a lelkükben, sem a viszonyaikban nincs jelen.  
Európaiságunk sarokpontjai, a maguk lényeges konkrétságában még csak véletlenül sem keverednek bele a bevándorlókkal kapcsolatos polémiába. A migránsbarátok nyilván azért kerülik e kérdéseket, mert európai értékvilágunk szembeállítása az arab kultúra értékpreferenciáival olyan kérdéseket vetne föl, amelyekre a legegyszerűbb és legvilágosabb válaszokat éppen a befogadás ellenzői tudnák megadni. A határok lezárása mellett érvelők viszont, lássuk be, nem nagyon kedvelik a felvilágosodás, még kevésbé a jóléti liberalizmus hagyományait, s még akkor sem emlegetik az európai kultúrtörténet legfontosabb vívmányait, amikor azoknak a szellemében cselekszenek.
Ám, hadd hívjam fel olvasóim figyelmét arra, hogy amennyiben a reneszánsz, a felvilágosodás, a szabadszellemű Európa nagy és nemes eszméi kikopnak a közbeszédből, akkor előbb-utóbb kivesznek hétköznapi cselekvéseinkből is. Márpedig a felvilágosodás hosszú és széles folyamatának eredményeit elvesztő Európa számára iszlám és kereszténység csak a rítusbeli különbséget jelent.

11391504_926514707389563_8885290071758443750_n.jpgTi mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…

 

 

3 komment

Az utolsó fehér telepes-állam

2015.10.07. 08:00 Ratius

Mostanában minden út a Közel-Keleten találkozik, mint a párhuzamosak a végtelenben, s ennek a végtelen konfliktusnak még akkor is központi szereplője Izrael, amikor éppen senki nem figyel rá. Ha történetesen megfeledkezne a világ a zsidó államról, azt – úgy tűnik – súlyos inszinuációnak tekinti Izrael és határozottan fellép ellene. A minap például Benjamin Netanjahu hallgatott egy jelentőségteljeset az ENSZ Közgyűlésének szónoki emelvényén, miután kikérte magának, hogy újabban senki nem érdeklődik a zsidó haza sorsa iránt. Pedig Netanjau sok súlyosat mondott. Például azt, hogy „Irán népem elpusztítását ígéri, és az erre való nemzetközi válasz fülsiketítő csend volt.”
Nem tartom magam valami komoly közel-kelet szakértőnek. Meg komolytalannak sem. Az arab-izraeli háborúskodás éppen olyan távol van tőlem, mint a tamilok és a szingalézok küzdelme, mint a tuszi és a hutu népek összeférhetetlensége, majdnem olyan távol, mint az örmény-grúz gyűlölség. Ám Izrael államról és az elpusztítására törő arab országokról volna mondanivalóm. Lényegében az, hogy Netanjau aggodalma jogos…
De talán érdemes lesz egy nagyobb perspektívába helyezni Izrael és az arab világ problémáját. Sok megértést kínál.


telepesek0.jpg
Kivételes történelmi konstelláció
Izrael állam létrejötte az utolsó hajtása az újkori telepes-államok nagy televényének. A XVII. századtól a XX. század közepéig virágzó gyarmati térhódítás sajátos eleme a fehér telepes-állam. Ez nem klasszikus gyarmat, ahol megvetjük a lábunkat, mi fehér, európaiak, és minden szempontból tökélyre visszük a bennszülöttek kizsákmányolását, hanem egy merőben más típusú hódítás. A telepes-állam fehéreknek, kivándorló európaiaknak készül, nem pusztán uralják, de ők lakják, ők alkotják a többséget, ők vannak benne otthon. A bennszülöttek pedig… Nos, bennszülöttek nincsenek. Vagy legalábbis létezésük jelentéktelen, rezervátumokba, elzárt hegyvidékekre, őserdőkbe, manapság inkább külvárosokba szorított pária lét. A bennszülött a telepes-államban nem polgár, még csak nem is lakos, hanem pusztán valami archaikus maradvány, egy ősi kor halvány visszfénye, egy kövület, érdekes, múzeumi tárgy.
Tárgy. És ez majd még fontos lesz.
Kanada, az Egyesült Államok, Latin-Amerika, Ausztrália, Új-Zéland, és még néhány jelentéktelen országocska alkotja ma a sikeres telepes-államok sorát. A sikertelenek közül pedig talán Dél-Afrikát említhetjük, s mellette mindjárt Izraelt, amely – egyre inkább úgy tűnik – utolsó kísérlete, és utolsó bukása lesz a telepes-állam koncepciónak..  
De ne szaladjunk ennyire előre!
A telepes-állam kivételes történelmi konstelláció szülöttje. Egy néhány évszázadig fennállott, de mára elenyészett helyzetnek az eredménye, amelyben a fehérek képesek voltak efféle államokat alapítani.
A sikeres telepes-állam létrejöttének ugyanis elengedhetetlen feltételei vannak.

telepesek1.jpg
Államalapítás jó lelkiiserettel
Talán legfontosabb ezek közül a hódítók és a leigázottak közötti civilizációs lépcső. És itt nem pusztán arról van szó, hogy Cortéz maroknyi fehér katonája acéllal, tűzfegyverrel és lóháton hadakozott százezernyi kőbaltával felszerelt indián ellen, hanem sokkal többről. Arról például, hogy Cortés és Pizarro tudott írni, és alkalmasint olvasni is. Döntéseiket nem elbeszélések alapján hozták, tudásukat nem szájhagyomány útján szerezték, hanem könyvekkel, vagy jelentésekkel alapozták meg. Mi több, gondolkodásuk nem valami mágikus-mitologikus zagyvaság volt, hanem egy erőteljesen racionális működés, amelyben a józan mérlegelésnek nagyobb súlya volt, mint a babonás félelemnek. Cortés számára elképzelhetetlen lett volna egy partra szálló isten, míg Montezumának ez valós lehetőség volt. Mindez tulajdonképpen mindenféle gyarmatosításra igaz, így a telepes állam sem jöhet létre nagyfokú civilizációs szintkülönbség nélkül. Ahol a lépcső jelentéktelen volt, ott igazi gyarmat sem születhetett – Japánból, Kínából, vagy akár Magyarországból – nem lehetett gyarmatot csinálni, nem hogy telepes-államot…
A telepes-állam létrejöttéhez azonban más is kell. Szükséges, hogy a helyi népesség és a bevándorlók között jelentős létszámbeli különbség legyen, természetesen a telepesek javára. Amikor a sikeres telepes-államok létrejöttek, Európában elképesztő mértékű népességrobbanás zajlott. Ezzel szemben az amerikai kontinens, Ausztrália, és Óceánia lakói csaknem kipusztultak. Jórészt azért mert az Európából behurcolt betegségekkel szemben nem voltak ellenállók, de persze azért is, mert az európaiak gátlás nélkül irtották őket, szorgalmasan pusztították életfeltételeiket. Az amúgy sem nagy lélekszámú kontinensek gyakorlatilag üresek voltak, amikor a fehérek tömegesen kezdtek betelepülni.
A harmadik, és talán legfontosabb tényező az európai rasszizmus, a fehér felsőbbrendűség tudata. Az a szemlélet, hogy mi, fehérek elvehetjük a vadak földjeit, életterét, sőt akár életét is, igazi rasszista nézet. Hogy a vadak miért állnak közelebb az állathoz, mint az emberhez, hogy azért, mert más a vallásuk, vagy azért mert más a színűk, vagy azért, mert más a kultúrájuk, nos, az mindegy. A hódító európaiak számára a világ legtermészetesebb ténykedése volt, hogy mi azokat agyoncsapjuk, halomra lőjük, elzavarjuk, kitelepítjük, és földjeiket a magunk javára – isten, a fehér faj, a civilizáció nagyobb dicsőségére – birtokba vesszük. Az európai felsőbbrendűség szülte e telepes-államokat, és ebben a tekintetben semmiféle különbség nem volt Cortés maroknyi hadserege, a Mayflower százkét utasa, Cecil Rhodes hódítása, Hitler keleti igyekezete és Herzl Tivadar cionista mozgalma között.
Az illusztráció kedvéért Hitlerrel kapcsolatban hadd említsem meg: a többiekkel szemben ő nagyjából tisztában volt azzal, hogy az említett három tényező nélkül nem lehet „germanizálni” az orosz földeket, azaz nem lehet ott német telepes-államot létrehozni. Mindhármat igyekezett a lehető legprecízebben kivitelezni: mindent megtett azért, hogy a német-germán felsőbbrendűség tudatát elültesse híveiben, lehetősége és legjobb meggyőződése szerint a legmagasabb civilizációs különbséget próbálta létrehozni, és természetesen arra is nagyon ügyelt, hogy a maximális mértékben csökkentse a meghódított területek lakosságát. A Generalplan Ost előbb húsz, majd negyven, végül hatvanmillió ember kiirtását irányozta elő.  Akkor ugyanis, amikor ő a maga telepes-államait létre akarta hozni az orosz sztyeppén, nos, akkor már véget ért az a kegyelmi időszak, amikor a fehérek efféle államokat könnyedén létrehozhattak.
És – noha Hitler kísérlete katasztrofálisan elbukott – 1948-ban született egy újabb fehér telepes-állam. Ez alkalommal Palesztinában.

4248178_0784f9009ec905844a2653a8dca1eeef_wm.jpg
Elégtelen feltételek
Mindezek után talán érthető, miért olyan véres és elkeseredett az arabok és az izraeliek konfliktusa. A telepes-államok kora lejárt. Izrael semmivel nem rendelkezik, ami sikerre vihetné a fehérek utolsó exodusát.
Bizonyára óriási különbség van az izraeli tömegek műveltsége és az arabok műveltsége között, bizonyára a zsidók többsége sokkal iskolázottabb, mint az arabok többsége. De akkora különbség nincs, hogy azt civilizációs lépcsőfoknak lehetne tekinteni. Lehet, hogy az araboknak több nehézséget okoz, hogy megtalálják a legkorszerűbb fegyvereket működtetni képes személyzetet, de azért megtalálják. Gondolkodásuk – bármennyire is erős mostanában a vallási fundamentalizmus – azért lényegében éppen olyan racionális, mint a zsidóké. Eszközeik, civilizációs készségeik lényegében ugyanolyanok. Éppúgy nincs különbség közöttük, mint ahogyan a Vörös Hadsereg és a Wehrmacht katonái között sem volt.
A lélekszám alakulása különösen nem kedvez Izraelnek. A zsidó állam lakossága évek, évtizedek óta csökken. A bevándorlók elmaradásával a természetes szaporodás már régen nem pótolja a természetes fogyást. Sőt, a közelmúltban egyre erőteljesebb az Izraelből való elvándorlás trendje is. Sokan vannak, akik nem szeretnek háborús övezetben élni. Ha tehetik, inkább békésebb területekre költöznek. Mindezzel szemben az arab világban demográfiai robbanás zajlik. „A térség arab lakosságának lélekszáma a 19. század közepéig nagyságrendileg állandó, mintegy 50 millió volt. A növekedés ezt követően indult meg, majd a 20. század közepétől – amikor is elérte a 90 milliót – a növekedés hirtelen felgyorsult. Az 1970-es évek közepén 150 milliós lakosság a kilencvenes évek közepére meghaladta a 250 milliót, míg a 2010-es adatok 335-340 milliót jeleznek” – olvasható a Külügyi Szemlében, N. Rózsa Erzsébet cikkében.
És végezetül a fehér, adott esetben zsidó felsőbbrendűség gondolata sem elfogadható ma már. A palesztin bennszülötteket, az újabb időkben senki nem tekintheti értéktelen vadembernek, talán még a zsidóság kiválasztottságában mélyen hívő zsidók sem. Éppen olyan emberek ők, mint te vagy én. Legyilkolásuk nem olyan egyszerű, mint amilyen egyszerűen halomra lődözte az indiánokat Custer tábornok. Sem a közvélemény nem fogadja el, sem a gyilkos nem tud rajta túllépni.
És ami e tekintetben különösen elgondolkodtató: Izrael megalapítását ugyanaz a tény – a világháborús népirtások borzalmai – tették lehetővé, ami fennállásának legfőbb akadálya. A náci felsőbbrendűség-eszme gyalázatos megvalósítása olyan mértékben kompromittálta a rasszizmust, hogy a háború után mindjárt visszaszorult hangoztatása, s az ötvenes, hatvanas évekre gyakorlatilag teljesen szalonképtelenné vált. Az amerikai apartheid megszüntetése után már semmi nem volt, ami igazolta volna a fehér gyarmatok létét. Meg is szűntek sorban, egymás után.
Az, hogy mi fehérek, oda megyünk ezen a bolygón, ahova nekünk tetszik, függetlenül attól, hogy erről az őslakosok mit gondolnak, nos, ez a világ véget ért. Recsegve-ropogva omlottak össze, alig egy-két évtizede az utolsó afrikai telepes-államaink, s az összeomlást követően az ott maradt fehérekre a legnagyobb bizonytalanság, sok esetben gondos lemészárlás várt.
Izrael minden bizonnyal az utolsó fehér telepes-állam. Fennállását azonban a bennszülöttekkel kialakult, és láthatóan megoldhatatlan konfliktusa alapjaiban veszélyezteti.
Amíg a nagyhatalmi érdek Izrael létét támasztja alá, addig lesz zsidó ország. Addig.
De, ha a térség olaja elveszíti jelentőségét, ha a világpolitikai helyzet Izrael számára gyökeresen rosszra fordul, akkor gyorsan megszűnik a fehér ember világhódításának utolsó mementója.
Mint írtam az elején, nem vagyok közel-kelet szakértő. Nem tudom, milyen megoldást lehet találni erre a szorongató helyzetre. De az iszlám terrorszervezetek lelkes vérengzéseit látva, azt a gyanúm, hogy a bennszülöttek pontosan tudják, milyen megoldással fogják felszámolni a fehér betolakodók államát.
Most a szír népvándorlás árnyékában esetleg érdemes elgondolkozni azon, hogy miképpen fogunk viszonyulni egykor a zsidó menekültekhez.

 

 

11391504_926514707389563_8885290071758443750_n.jpgTi mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…

 

3 komment

Humanisták, iszlamisták, fasiszták

2015.10.05. 08:00 Ratius

A minap egy interjúban Róna­-Tas Ákos, a San Diego-­i egyetem szociológiai tanszékének vezetője a mentális pánik fogalmára hívta föl a figyelmet állítván, hogy a migránsokkal kapcsolatos aggodalmak afféle pánikjelenségek, tehát alaptalan és túlzó közösségi szorongás tünetei. Majd rögvest elkezdett mentális pánikot kelteni, sikerül ugyanis kimondania az alábbi mondatot. (A központozás alighanem a 444 újságírójának műve, valójában egy mondatról van szó.) „Magyar barátaimnak azt mondom, hogy nyugodjanak meg, és vegyenek mély lélegzetet. És ahelyett, hogy amiatt aggódnának, hogy mi lesz, ha 10 millió muzulmán, vagy 100 millió afrikai lepi el Európát, inkább azért aggódjanak, hogy mi lesz, ha Magyarország egy fasiszta országgá lesz, vagy ha sikerül magunkat kimanőverezni az Európai Unióból.”
Azon túl persze, hogy a messziről jött embernek akár igaza is lehetne abban: nem kell túlaggódnunk magunkat a muszlim jövevénye miatt, a felvetés mókás összehasonlításra ad alkalmat. A kérdés tehát az, hogy a fasiszta, vagy az iszlám államban szörnyűbb az élet, hol rosszabb. Vagy jobb… Mert, hát tiszteljük felebarátaink agybaját… Amíg nem jár büntetés az agybajokért…

ajatollah.jpg
Mi micsoda?
Persze a kérdést akkor jogos feltenni, ha előzetesen meghatározzuk, melyik, micsoda, mi az iszlám állam, és mi a fasizmus. Azt hihetnénk, hogy könnyű dolgunk lesz, hiszen az iszlámon hamar túljuthatunk: iszlám országnak nyilván azt tekintjük, ahol így vagy úgy, de érvényben van a saría. Bárcsak ilyen egyszerű dolgunk lenne a fasizmussal is! Erről ugyanis nehéz megmondani, hogy pontosan miben áll. Ahány történész, ahány iskola, annyi meghatározás. A fasizmus-definíciók közös nevezőjét talán ott fedezhetjük föl, hogy ha olyasféle berendezkedésnek tekintjük, amely a nemzeti felemelkedés érdekében minden rendelkezésre álló – gazdaság- és társadalomszervezési, ideológiai, katonai, pszichológiai, „fajhigiéniai”, stb. – eszközt felhasznál, ugyanakkor nem számol az egyén személyes létezéséből következő tényezőkkel, például a személyes szabadsággal, az emberi jogokkal, a hagyományok jelentőségével, és így tovább.
Azért is lesz remek ez a most kifundált meghatározás, mert lehetővé teszi, hogy az iszlám teokráciákról is mondjak valami hasonlót. Azt ugyanis, hogy iszlám államnak olyasféle berendezkedés tekinthető, amely az emberi üdvösség érdekében használja föl a rendelkezésére álló – jogi, ideológiai, társadalomszervezési, stb. – eszközöket, ugyancsak elutasítva az egyén személyes létezéséből következő, jelentéktelen földi hívságokat, mint amilyen a személyes szabadság, az emberi jogok, a helyi hagyományok.
Szögezzük tehát le: a fasizmus is, a teokratikus iszlám rendszer is formálisan megragadható ideológiai központ (párt, vallási vezetők tanácsa) által vezérelt, tekintélyelvű (führer, duce, ajatollah, kalifa), totális állam, amely saját (faji, kulturális, vallás által adott) felsőbbrendűségébe vetett hittől vezettetve hatékony eszköznek tartja az idegenekkel (militarizmus, dzsihád), illetve az elhajlókkal, bomlasztókkal, belső ellenséggel szemben alkalmazott erőszakot. Ez utóbbi mindkét esetben jogi formákat is ölt, ahogyan az a saríában, vagy például a nürnbergi faji törvényekben tükröződik.   
Jó, ne keltsünk pánikot! Igazán méltatlan volna, ha a legbékésebb fasizmussal hasonlítanánk össze a legdurvább iszlamizmust, vagy a fordítva, a legszelídebb iszlám teokráciával vetnénk össze a fasizmus megvalósulásának legborzasztóbb példáit. Dobjuk tehát ki az összevetésből az alsó és felső deciliseket, ha van egyáltalán ilyen ebben az összehasonlításban, és ne foglalkozzunk a legextrémebb példákkal. Extrém fasizmusnak pedig tekintsük egyfelől a hitleri Németország utolsó éveit, a népirtásokkal terhes, 1941-ben kezdődő háborús időszakot. Másfelől pedig tekintsük ugyancsak extrémnek azokat a félfasiszta rendszereket, amelyeket sokan nem is tekintenek fasizmusnak, vagy mondjuk inkább úgy, kevesen tekintik annak. Például a peroni Argentínát, vagy a Gömbös-éra Magyarországát. Extrém iszlamizmusunk pedig nyilván legyen az ISIS terorr-állama, másfelől például a békés, de vitathatatlanul teokratikus Indonézia.
A legjobb és legismertebb példa így fasizmus tekintetében a korai náci Németország, de talán még jobb a hosszan fennálló, ezért sokrétűen tanulmányozható fasiszta Olaszország. Iszlám államunk pedig legyen a ma már elég konszolidáltnak tekinthető Irán, vagy a mélyen vallásos Szaúd-Arábia. A most következő összehasonlítás – amelyet egyébként különösen pikánssá tesz az, hogy pár napja éppen Szaúd-Arábia tölti be az ENSZ emberi jogi bizottságának elnöki posztját – logikája tehát ezen országok berendezkedésére támaszkodik.
Persze nem tehetünk általános összehasonlítást, ennek semmi értelme nem volna, nekünk, 21. századi európaiaknak elsősorban azt érdemes nézni, hogy a két – remélhetőleg pusztán fiktív – lehetőség közül melyik hogyan viszonyul ahhoz az értékvilághoz, ahhoz az életmódhoz, amit mi élünk. No, persze megint beleszaladhatnánk egy definíció-problémába, abba ugyanis, hogy meghatározzuk, mit is jelent ma európainak lenni. Erre azonban én nem vállalkozhatok, és szerencsére nem is kell vállalkoznom, mivel van nekünk egy közös minimumot leszögező dokumentumunk, az emberi jogok nyilatkozata. A továbbiakban tehát azt fogom megnézni, hogy az ebben lefektetett harminc pontból melyikhez hogyan viszonyul az fasizmus, illetve az iszlám teokrácia.
Íme:

muslim-nazis3.jpg
Emberek, rendszerek, jogok
1., 2. cikk
Minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell, hogy viseltessenek.
Mindenki, bármely megkülönböztetésre, nevezetesen fajra, színre, nemre, nyelvre, vallásra, politikai vagy bármely más véleményre, nemzeti vagy társadalmi eredetre, vagyonra, születésre, vagy bármely más körülményre való tekintet nélkül hivatkozhat a jelen Nyilatkozatban kinyilvánított összes jogokra és szabadságokra.
Ezenfelül nem lehet semmiféle megkülönböztetést tenni annak az országnak, vagy területnek politikai, jogi vagy nemzetközi helyzete alapján sem, amelynek a személy állampolgára, aszerint, hogy az illető ország vagy terület független, gyámság alatt áll, nem autonóm vagy szuverenitása bármely vonatkozásban korlátozott.
Iszlám – tagadja.
Fasizmus – tagadja.  

3. cikk
Minden személynek joga van az élethez, a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz.
Iszlám – általában tagadja, de a saját közösségre vonatkoztatva elismeri, például így: Minden mohamedán férfinek joga van az élethez, a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz.
Fasizmus – általában tagadja, de a saját közösségre vonatkoztatva ugyancsak elismeri, például így: Minden fajtiszta árjának joga van az élethez, a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz.

4. cikk
Senkit sem lehet rabszolgaságban, vagy szolgaságban tartani, a rabszolgaság és a rabszolga-kereskedés minden alakja tilos.
Iszlám – tagadja, bár többnyire nem deklaráltan. Az erősen hierarchikus rendszerben az alul lévők, a nők, a gyerekek, a házi szolgák helyzetéről elmondható: szolgaságban tartottak.
Fasizmus – A saját közösségre vonatkoztatva elismeri.

5. cikk
Senkit sem lehet kínvallatásnak, avagy kegyetlen, embertelen vagy lealacsonyító büntetésnek vagy bánásmódnak alávetni.
Iszlám – tagadja.
Fasizmus – tagadja.  

6. cikk
Mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogalanyiságát bárhol elismerjék.
Iszlám – tagadja.
Fasizmus – Saját közösségre vonatkoztatva elismeri.

7. cikk
A törvény előtt mindenki egyenlő és minden megkülönböztetés nélkül joga van a törvény egyenlő védelméhez. Mindenkinek joga van egyenlő védelemhez a jelen Nyilatkozatot sértő minden megkülönböztetéssel és minden ilyen megkülönböztetésre irányuló felbujtással szemben.
Iszlám – tagadja.
Fasizmus – általában tagadja, de a saját közösségre vonatkoztatva elismeri.

8. cikk
Minden személynek joga van az alkotmányban vagy a törvényben részére biztosított alapvető jogokat sértő eljárások ellen a hazai bíróságokhoz tényleges jogorvoslatért folyamodni.
Iszlám – elismeri, más kérdés, hogy kinek milyen alapvető jogokat biztosít a törvény.
Fasizmus – elismeri.

9. cikk
Senkit sem lehet önkényesen letartóztatni, őrizetbe venni vagy száműzni.
Iszlám – elismeri.
Fasizmus – saját közösségre vonatkoztatva elismeri.

10. cikk
Minden személynek teljesen egyenlő joga van arra, hogy ügyét független és pártatlan bíróság méltányosan és nyilvánosan tárgyalja, s ez határozzon egyrészt jogai és kötelezettségei felől, másrészt minden ellene emelt bűnügyi vád megalapozottsága felől.
Iszlám – elismeri, persze a független bíróság ebben az esetben iszlám bíróság.
Fasizmus – tagadja.

11. cikk
1.    Minden büntetendő cselekménnyel vádolt személyt ártatlannak kell vélelmezni mindaddig, amíg bűnösségét nyilvánosan lefolytatott perben, a védelméhez szükséges valamennyi biztosíték mellett, törvényesen megállapítják.
2.    Senkit sem szabad elítélni oly cselekményért vagy mulasztásért, amely elkövetése pillanatában a hazai jog vagy a nemzetközi jog szerint nem volt büntetendő cselekmény. Ugyancsak nem szabad súlyosabb büntetést kiszabni, mint amely a büntetendő cselekmény elkövetése pillanatában volt alkalmazható.
Iszlám – elismeri.
Fasizmus – elismeri.

12. cikk
Senkinek magánéletébe, családi ügyeibe, lakóhelye megválasztásába vagy levelezésébe nem szabad önkényesen beavatkozni, sem pedig becsületében vagy jó hírnevében megsérteni. Minden személynek joga van az ilyen beavatkozásokkal vagy sértésekkel szemben a törvény védelméhez.
Iszlám – tagadja.
Fasizmus – saját közösségre vonatkoztatva elismeri.

13. cikk
1.    Az államon belül minden személynek joga van szabadon mozogni és lakóhelyét szabadon megválasztani.
2.    Minden személynek joga van minden országot, ideértve saját hazáját is, elhagyni, valamint saját hazájába visszatérni.
Iszlám – elismeri.
Fasizmus – általában tagadja, de a saját közösségre vonatkoztatva részben elismeri. A fasiszta országokban a kényszerlakhely éppen úgy előfordult – főleg persze alacsonyabb értékűeknek tartottakkal szemben –, mint ahogyan általános gyakorlat volt a külföldre utazás, kivándorlás tilalma.

14. cikk
1.    Minden személynek joga van az üldözés elől más országban menedéket keresni és a más ország nyújtotta menedéket élvezni.
2.    Erre a jogra nem lehet hivatkozni közönséges bűncselekmény miatti. kellőképpen megalapozott üldözés, sem pedig az Egyesült Nemzetek céljaival és elveivel ellentétes tevékenység esetében.
Iszlám – elismeri.
Fasizmus – tagadja.

15. cikk
1.    Minden személynek joga van valamely állampolgársághoz.
2.    Senkit sem lehet sem állampolgárságától, sem állampolgársága megváltoztatásának jogától önkényesen megfosztani.
Iszlám – elismeri.
Fasizmus – tagadja.

16. cikk
1.    Mind a férfinak, mind a nőnek a házasságra érett kor elérésétől kezdve joga van fajon, nemzetiségen vagy valláson alapuló korlátozás nélkül házasságot kötni és családot alapítani. A házasság tekintetében a férfinak és a nőnek mind a házasság tartama alatt, mind a házasság felbontása tekintetében egyenlő jogai vannak.
2.    Házasságot csak a jövendő házastársak szabad és teljes beleegyezésével lehet kötni.
3.    A család a társadalom természetes és alapvető alkotó eleme és joga van a társadalom, valamint az állam védelmére.
Iszlám – 1., 2. pontokat tagadja, 3. pontot elismeri.
Fasizmus – elismeri.

17. cikk
1.    Minden személynek, mind egyénileg, mind másokkal együttesen joga van a tulajdonhoz.
2.    Senkit sem lehet tulajdonától önkényesen megfosztani.
Iszlám – elismeri.
Fasizmus – saját közösségére vonatkoztatva elismeri, nemzeti, faji szempontból idegenekkel szemben tagadja.

18., 19. cikk
Minden személynek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához, ez a jog magában foglalja a vallás és a meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint a vallásnak vagy a meggyőződésnek mind egyénileg, mind együttesen, mind a nyilvánosság előtt, mind a magánéletben oktatás, gyakorlás és szertartások végzése útján való kifejezésre juttatásának jogát.
Minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához, amely magában foglalja azt a jogot, hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást, és hogy határokra való tekintet nélkül kutathasson, átvihessen és terjeszthessen híreket és eszméket bármilyen kifejezési módon.
Iszlám – tagadja.
Fasizmus – tagadja.

20. cikk
1.    Minden személynek joga van békés célú gyülekezési és egyesülési szabadsághoz.
2.    Senkit sem lehet valamely egyesületbe való belépésre kötelezni.
Iszlám – a vallás által adott keretek között elismeri.
Fasizmus – mély etatizmusának megfelelően tagadja.

21. cikk
1.    Minden személynek joga van a hazája közügyeinek igazgatásában akár közvetlenül, akár szabadon választott képviselői útján való részvételhez.
2.    Minden személynek egyenlő feltételek mellett joga van saját hazájában közszolgálati állásokra való alkalmazásához.
3.    A közhatalom tekintélyének alapja a nép akarata; ez az akarat egyenlő szavazati jog és titkos szavazás vagy a szavazás szabadságát ezzel egyenértékűen biztosító eljárás alapján időszakonként tartandó tisztességes választáson kell, hogy kifejezésre jusson.
Iszlám – elismeri, természetesen a vallási korlátok, illetve a hagyományos társadalmi berendezkedés keretei között.
Fasizmus – tagadja.

22. cikk
Minden személynek, mint a társadalom tagjának joga van a szociális biztonsághoz; minden személynek ugyancsak igénye van arra, hogy – az államok erőfeszítései és a nemzetközi együttműködés eredményeképpen és számot vetve az egyes országok szervezetével és gazdasági erőforrásaival – a méltóságához és személyiségének szabadon való kifejlődéséhez szükséges gazdasági, szociális és kulturális jogait kielégíthesse.
Iszlám – elismeri, persze más gazdasági, szociális és kulturális jogok vonatkoznak a társadalom egyes csoportjaira.
Fasizmus – elismeri, bár azt, hogy milyen gazdasági, szociális és kulturális igényei lehetnek az egyénnek, a fasiszta állam szigorúan meghatározza.

23. 24. cikk
1.    Minden személynek joga van a munkához, a munka szabad megválasztásához, a méltányos és kielégítő munkafeltételekhez és a munkanélküliség elleni védelemhez.
2.    Az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül egyenlő bérhez van joga.
3.    Mindenkinek, aki dolgozik, olyan méltányos és kielégítő fizetéshez van joga, amely számára és családja számára az emberi méltóságnak megfelelő létet biztosít, és amelyet megfelelő esetben a szociális védelem összes egyéb eszközei egészítenek ki.
4.    Minden személynek joga van a pihenéshez, a szabad időhöz, nevezetesen a munka időtartamának ésszerű korlátozásához, valamint az időszakonkénti fizetett szabadsághoz.
Minden személynek joga van a pihenésre és szabadidőre, beleértve a munkaidő ésszerű korlátozását és az időszakos fizetett szabadságot.
Iszlám – általában tagadja.  
Fasizmus – saját közösségére vonatkoztatva szigorúan elismeri, idegenekkel szemben jellemzően tagadja.

25. cikk
1.    Minden személynek joga van saját maga és családja egészségének és jólétének biztosítására alkalmas életszínvonalhoz, nevezetesen élelemhez, ruházathoz, lakáshoz, orvosi gondozáshoz, valamint a szükséges szociális szolgáltatásokhoz, joga van a munkanélküliség, betegség, rokkantság, özvegység, öregség esetére szóló, valamint mindazon más esetekre szóló biztosításhoz, amikor létfenntartási eszközeit akaratától független körülmények miatt elveszíti.
2.    Az anyaság és a gyermekkor különleges segítséghez és támogatáshoz adnak jogot. Minden gyermek, akár házasságból, akár házasságon kívül született, ugyanabban a szociális védelemben részesül.
Iszlám – saját közösségére vonatkoztatva elismeri.
Fasizmus – saját közösségére vonatkoztatva szintén elismeri.

26. cikk
1.    Minden személynek joga van a neveléshez. A nevelésnek, legalábbis az elemi és alapvető oktatást illetően, ingyenesnek kell lennie. Az elemi oktatás kötelező. A technikai és szakoktatást általánossá kell tenni; a felsőbb tanulmányokra való felvételnek mindenki előtt -érdeméhez képest- egyenlő feltételek mellett nyitva kell állnia.
2.    A nevelésnek az emberi személyiség teljes kibontakoztatására, valamint az emberi jogok és alapvető szabadságok tiszteletbentartásának megerősítésére kell irányulnia. A nevelésnek elő kell segítenie a nemzetek, valamint az összes faji és vallási csoportok közötti megértést, türelmet és barátságot, valamint az Egyesült Nemzetek által a béke fenntartásának érdekében kifejtett tevékenység kifejlődését.
3.    A szülőket elsőbbségi jog illeti meg a gyermekeiknek adandó nevelés megválasztásában.
Iszlám – tagadja.
Fasizmus – tagadja, de a saját közösségére vonatkoztatva részben elismeri, hiszen az oktatást, sőt, bizonyos fokig az oktatás szabadságát (például a vallásos nevelést megengedve) is a nemzeti felemelkedés eszközének tartja.

27. cikk
1.    Minden személynek joga van a közösség kulturális életében való szabad részvételhez, a művészetek élvezéséhez, valamint a tudomány haladásában és az abból származó jótéteményekben való részvételhez.
2.    Mindenkinek joga van minden általa alkotott tudományos, irodalmi és művészeti termékkel kapcsolatos erkölcsi és anyagi érdekeinek védelméhez.
Iszlám – saját közösségére vonatkoztatva, a vallás által szabott keretek között elfogadja.
Fasizmus – saját közösségére vonatkoztatva elfogadja, persze a közösség kulturális életét erősen szabályozza.

28., 29., 30. cikk
Minden személynek joga van ahhoz, hogy mind a társadalmi, mind a nemzetközi viszonyok tekintetében olyan rendszer uralkodjék, amelyben a jelen Nyilatkozatban kinyilvánított jogok és szabadságok teljes hatállyal érvényesülhessenek.
1.    A személynek kötelességei vannak a közösséggel szemben, amelynek keretében egyedül lehetséges a személyiség szabad és teljes kifejlődése.
2.    Jogainak gyakorlása és szabadságainak élvezete tekintetében senki sincs alávetve más korlátozásnak, mint amelyet a törvény kizárólag mások jogai és szabadságai elismerésének és tiszteletben tartásának biztosítása érdekében, valamint a demokratikus társadalom erkölcse, közrendje és általános jóléte jogos követelményeinek kielégítése érdekében megállapít.
3.    Ezeket a jogokat és szabadságokat semmi esetre sem lehet az Egyesült Nemzetek céljaival és elveivel ellentétesen gyakorolni.
A jelen Nyilatkozat egyetlen rendelkezése sem értelmezhető úgy, hogy az valamely állam, valamely csoport, vagy valamely egyén részére bármilyen jogot adna arra, hogy az itt kinyilvánított jogok és szabadságok megsemmisítésére irányuló tevékenységet fejtsen ki, vagy ilyen cselekményt elkövessen.
Iszlám – tagadja.
Fasizmus – tagadja.

then_naziphobe_now_islamophobe.png
Ne tessék választani!
Nos, most, hogy szembenéztünk a magunk iszlamofóbiájával, nácifóbiájával, mi több arra is rádöbbentünk, hogy az összehasonlítást kiterjeszthetnénk a kommunista-szocialista rezsimekre (na, ez nem volt valami nagy felismerés…), meg a keresztény teokráciákra (tekintettel a kora-újkori előzményekre, ez sem valami ördöngős lelemény), sőt mindenféle teokráciára, s e nem túl eredeti megállapítások tükrében megláthattuk kommunista- és keresztény-, mi több, vallásfóbiánkat is, már csak azzal a mélypszichológiai, sőt mélyszociálpszichológiai problémával kell megbirkóznunk, vajon mit kezdjünk az idő közben – már úgy értem, a politikailag korrekt társadalmak fennállásának ideje közben – kialakult emberijogok-fóbiánkkal.
Ám amíg erre a kérdésre nem találjuk meg a megfelelő választ, addig is hadd tegyek egy apró megjegyzést. Látható ugyanis, hogy a mi, modern európai társadalmainkkal szemben a totális rendszerek főképp azért elfogadhatatlanok, mert az ember egyetemes értékekét tagadják, értékesnek tartott saját közösségeiken belül pedig olyan berendezkedést képviselnek, amely számos ponton – főleg részletekbe menő szabályozásainak köszönhetően – ellentétes a szabadságról, a méltóságról, és a jogról alkotott fogalmainkkal. Hogy melyik, mit, hogyan szabályoz, végül is az dönti el, melyiket tartjuk még éppen elviselhetőnek, vagy végképp elviselhetetlennek.
Hát, ezen elmélázva tessék választani, és remélni, hogy ilyen választásra nem kényszerülünk.
Még inkább javaslom, tessék keményen dolgozni azon, hogy ilyen választásra soha ne is kényszerülhessünk!
Az emberijogok-fóbiánkkal meg majd csak megbirkózunk valahogy.

 

11391504_926514707389563_8885290071758443750_n.jpgTi mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…

 

 

3 komment

Merkel asszony és a másik realitás

2015.09.28. 08:00 Ratius

Sokan sokáig őszintén tiszteltük a karizmatikus kancellárasszonyt, s úgy hittük, hosszú évek, évtizedek után végre igazi vezetője van Európának. Ám ahogyan az egyre gyakrabban felbukkanó kritikus helyzetek sorra-rendre helytállásra kényszerítik, vagyis kényszerítenék a kontinens legjelentősebb politikusát, úgy foszlik le róla a „történelmi személyiség” mítosza, úgy válik egyre világosabbá Merkel asszony meztelensége, úgy lesz mind nyilvánvalóbbá: jelentéktelen marionettfigura ő abban a színházban, amelynek zsinórjait nálánál nagyobb erők igazgatják.

masik_realitas0.jpg

„Fogjon mindenki egy Bibliát”
Angela Merkellel kapcsolatban a legenyhébb kritika így szól: a kancellár „másik realitásba került”. Akár úgy is érthetjük ezt a másik realitást, hogy a kancellárasszony egyszerűen megbolondult. A minap egy német egyetemen feltették neki azt a kérdést, vajon mit tesz a német kormány, hogy megvédje lakosságát a terrorizmustól. Európa beteg asszonya a következő gondolattal felelt: „Fogjon mindenki egy Bibliát a kezébe és kezdje el olvasgatni, majd kezdjünk egy dialógust velük (mármint a bevándorló arabokkal) és magyarázzuk el nekik, hogy mi a húsvét, mi a pünkösd, mi az első áldozás, és majd találunk biztos valami közös nevezőt.” Nos, ha ezt teszi a német kormány, hogy megvédje polgárait a terroristáktól, hát az majdnem olyan hatékony lesz, mint amilyen hatékonynak – a kirobbanó migránsellenes tüntetések hangzavarában és a felgyújtott menekülttáborok fényénél – Merkel asszony nagy civilizációs újítása, a willkommenskultur tűnik.
És bár az egyetemen elhangzott szavak alapján, no meg a migránsokkal való fotózkodás, nem utolsó sorban a migránsok befogadására tett felelőtlen ígéret alapján okkal feltételezhetjük, hogy a politikusasszony gyógyszereit rosszul állították be, és az erősen hallucinogén szerek hatása alatt teszi, amit tesz, a valóság sajnos ennél egy kicsit tragikusabb.
Merkel asszony sajnos nem bolondult meg. Merkel asszony nagyon is világos logika szerint, rendkívül és tudatosan dolgozik. Egy másik realitásban. Merkel asszony magabiztosan halad a globális nagytőke érdekeiben szorgoskodó nagy elődeinek, Thatcher, Reagan és mások által kijelölt realitás széles országútján.

masik_realitas1.jpg

Becsület és befektetői érdek
Ha a közelmúlt eseményeire pillantunk, egyértelmű, hogy Merkel asszony tévedhetetlen biztonsággal választotta minden esetben a nagytőke képviseletét, amikor választhatott becsület és befektetői érdek között.
Ukrajna támogatása, illetve az Oroszország elleni szankciók ügyében csupán azért bizonytalankodott, mert két üzleti érdek ütközött a feje fölött, és nem tudott dönteni, hogy az európai tőkés nagyvállalatok oroszbarát logikáját, vagy az amerikai befektetési csoportok Ukrajnával kapcsolatos aspirációit lenne-e helyénvaló támogatnia.
Ám efféle kételyek egy pillanatig sem gyötörték, amikor a görög válságot kellett „megoldania.” Szemben a görög kormány józan és jövőbe tekintő érvelésével, mi több, szemben az IMF ajánlásával, kíméletlenül keresztülvitte a nagybankok érdekét, szemernyit sem elmélkedve olyan kicsinyes ostobaságokon, mint amilyen az emberisesség, a hosszú távú megoldás, vagy a kölcsönösen előnyös megállapodás.
Első pillanatra tálán még azt is képzelhetnénk, hogy a most, a jövevények dolgában tanúsított szilárd filantrópiája valamiféle vezeklés a görögök ellen elkövetett abúzus nyomán, ám, ha kicsit is utánanézünk okoknak és érveknek, mindjárt kitűnik: ismét a nagyvállalati érdek határozza meg Merkel asszony viselkedését. Még akkor is, ha – az ugyancsak nagyvállalati járszíjon pörgő német lakájmédia, stílszerűen inkább lügenpresse – igyekszik a humanitás, meg a keresztényi szeretet ideológiájába burkolni a hideg és konok üzleti megfontolást.

masik_realitas3.jpg

Kinek a munkahelye?
Mert, hát tegyük csak föl azt a végtelenül egyszerű kérdést, hogy kinek a munkahelyét fogja elfoglalni az a sokmillió jövevény, aki Nyugat Európára zúdul most és az elkövetkezendő években?
Nézzünk pár adatot: A bonni Forschungsinstitut zur Zukunft der Arbeit, azaz a Munka Jövője Kutatóintézet adatai szerint a 2004 óta csatlakozott kelet-közép-, és kelet-európai európai országok, nevezetesen a balti államok, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia, Románia és Bulgária állampolgárai közül jelenleg öt millióan élnek a nyugati uniós tagországokban. Több új EU-tagországból a munkaképes korú népesség igen jelentős része vándorolt nyugatra, Litvániából például 9 százalék, Romániából bő 10 százalék, de Magyarországról is több, mint 5 százalék. Hogy hosszú távon ez a kelet-európai országokra nézve nem túl előnyös, azt sokan valószínűsítik, jelenleg azonban a nyugaton munkát vállaló keletiek enyhítik a hazai munkanélküliség feszültségeit, s hazautalásaikkal jelentősen növelik a hazai vásárlóerőt.
A célországok lakói, Anglia, Hollandia, Németország polgárai azonban egyre nagyobb elégedetlenséggel szemlélik az újeurópaiak versenyét. Legszívesebben hazaküldenék ezeket a lengyel, román, magyar munkavállalókat. A most befogadandó, és idővel német, angol, francia állampolgárrá váló migránsokat azonban nem lehet majd hazaküldeni. Viszont munkaerejük – a nagyvállalatok számára – még olcsóbb is lesz, mint a Kelet-Európából jött versenytársaiké.
Hogy ezenközben megoldhatatlan társadalmi feszültségek keletkeznek a befogadó országokban, hogy ezenközben a migránsok munkához nem jutó tömegeit – mert nyilván sokszor annyian jönnek, mint ahányan el tudnak, vagy el akarnak helyezkedni – az államnak kell eltartania, hogy ezenközben ismét kettészakad Európa, az a nagyvállalatokat a legkevésbé sem érdekli.
Nem érdekli tehát a kancellárasszonyt sem. Számára a nagytőke érdeke az egyetlen realitás.

masik_realitas4.jpg

 

11391504_926514707389563_8885290071758443750_n.jpgTi mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…

 

 

 

37 komment

Mire lesz jó a kvóta?

2015.09.23. 08:12 Ratius

Általában nem kedvelem a kvótákat, minden szempontból a valóság megerőszakolásának tartom az efféle ötleteket, most az egyszer azonban a leghatározottabban kvótapárti vagyok. Mert bár igaza van Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszternek, aki hétfőn Prágában azt nyilatkozta: „Ábrándokat kerget az Európai Unió, ha azt gondolja, hogy a kötelező kvótarendszer megoldhatja a migrációs válságot”, ugyanakkor a kvóta – hadd tegyem hozzá – meglepően sok problémánkat megoldhatja. Na, pont a jövevényeket nem fogja megállítani, annyi baj legyen!

assimilation_7.jpeg
Illiberális ötlet
Kezdjük talán azzal, hogy a kvótarendszer igazi illiberális ötlet. Nem is értem igazán, miért berzenkedik ellene miniszterelnökünk. A kvóta ugyanis mindent tagad, amit az individuál-liberális dogma helyesnek, fontosnak, értékesnek tart. Viszont mindazt képviseli, amit a közösségi gondolkodás, a nemzeti szemlélet, a szociális igényeket az egyén követelései elé helyező nézőpont érvényesnek állít.
Ha nem is először, ha nem is példa nélkül, de a migráns-kvóta ügyében igen határozottan fordul szembe Európa a liberális dogmával, vagy pontosabban a valóság falán koppanó liberális vaskalap okozott olyan sérülést viselőinek, hogy íme, felismerték: a még több szabadság nem minden esetben, és főleg nem mindenkinek megadva viszi előre közös dolgainkat.
A menekült-kvóta ugyanis csak akkor értelmezhető, mert csak akkor érvényesíthető, ha három fontos feltétel teljesül vele kapcsolatban, három tősgyökeres illiberális feltétel.

assimilation4.jpg
Feltételek
Elsősorban kényszerítő erővel kell helyben tartani a migránsokat. Annan nyilván semmi értelme nem volna, hogy a kijelölt lakóhelyről minden különösebb következmény nélkül el lehetne költözniük. Ezt egyébként az ötletgazdák is felismerték. Az európai külügyminiszterek értekezletét megelőző híradások már arról szóltak, hogy a terv szerint az, aki elhagyja a kvóta által szabott lakóhelyét, kiutasítható az Európai Unióból.
A másik tényező – amiről egyelőre nem esik szó, de tulajdonképpen pont ennyire magától értetődő – az lenne, hogy a kvóta nem pusztán országok között, de országokon belül is megvalósítható. Ha ugyanis Németország, Hollandia és Svédország joggal berzenkedik az ellen, hogy az összes bevándorló náluk óhajt letelepedni, akkor ugyan, miért ne tiltakozhatna ugyanilyen joggal Budapest, Berlin, vagy Koppenhága az ellen, hogy – az Európai kvóta szerint az adott államra eső – összes jövevény az ország leggazdagabb településén, többnyire a fővárosban akarjon otthonra találni. Ha pedig egy állami közösség értelmes tiltakozását el kell fogadnunk, akkor egy városi, megyei, települési közösség érvelését sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Amennyiben tehát van európai kvóta, kell, hogy legyen települési kvóta is, amely az egyes államokon belül, az egyes települések között osztja szét a bevándorlókat.
Végezetül a harmadik, bevallom szívemnek legkedvesebb, feltétel az, hogy semmiféle szempont alapján nem mérlegelheti az Európai Unió azt, hogy a kvóta – az egyes nemzetállamokon belül – kikre vonatkozik, és kikre nem. Nehéz ugyanis a jövevények körét annál pontosabban meghatározni, mint ahogyan a hétköznapi tapasztalat meghatározza. A kvóta nem vonatkozhat azokra a honfoglalókra, akik a 2015. év folyamán léptek az Unió területére, sem azokra, akik 2014. óta jöttek, hanem mindazokra vonatkoznia kell, akik bevándorlóként élnek Európában. Pontosítsuk ezt a kifejezést: bevándorlóként, azaz idegenként, azaz a mieinktől eltérő szabályok szerint, azaz valami alternatív szociokulturális örökséget hordozva élnek közöttünk. Egyszóval, ha van kvóta, akkor az bármelyik problémás közösségre kiterjeszthető.
Valami ilyesmit pedzegetett egyébként a miniszterelnök is, amikor azt vetette föl: „Magyarország nem kéri, hogy osszuk szét Európában" a hazai cigányságot.
A kvóta létéből ugyanis logikailag csak az következhet, hogy minden országnak joga lesz a problémás embercsoportok felbontására, szétszórására, a gettók, a no-go negyedek, a putritelepek felszámolására, mégpedig éppen úgy, ahogyan az európai politikusok a migráns-kvótát elképzelik: kötelező lakhely kijelölésével.

assimilation5.jpg
Ember és környezet
Eddig a feltételek. És, hogy mindez miért pompás jövőkép, azzal kapcsolatban hadd idézzem egy nem túl régi bejegyzésem néhány mondatát: „ha itt akarsz élni, ott laksz, ahol mondjuk. Sajnos rád nem vonatkozik a költözködés szabadsága. Mint említettem, nem akarjuk, hogy bandába verődjetek, ezért szét fogunk szórni benneteket Európa összes falujába, hogy lehetőleg ne is találkozzatok egymással. Tudod, így könnyebb lesz az asszimiláció. Fiaid már nem is fogják beszélni a te nyelvedet, csak a barnább bőrük fogja emlékeztetni őket arra, hogy bevándorlók. De mivel lakóhelyükön más bevándorló nem lesz, az ő gyermekeik, unokáik, már egész világos bőrrel születnek. Néhány évtized múlva már nem is lesz feltűnő, csak furcsa egzotikum.”
Azért itt most azt is hozzátenném, hogy az asszimiláció valóban és egészen pontosan így működik. Ma már számos kiváló kutatás – egyebek mellett Zimbardo fantasztikus stranfordi börtönkísérlete – bizonyítja, hogy az ember nem csak, vagy nem elsősorban szilárd egyéniség, hanem inkább olyasféle lény, amely a változó viszonyokhoz alkalmazkodva alakítja ki, illetve formálja meg újra és újra személyiségét. A legtöbben azért gondolják magukat jellemes embernek, mert elég jól kontrollálják a környezetüket, azaz eleve kerülik azokat a helyzeteket, ahol a számukra komfortos és hiteles létezéstől eltérő módon kellene vagy lehetne viselkedni.
Azon szerencsések közé tartozom, akiket Popper Péter tanított, s éppen ő volt az, aki először hívta föl a figyelmemet az egyén és környezetének szoros kapcsolatára. Ausztráliát bűnözőkkel népesítették be, mégis az ott lakók többsége derék farmer lett – mondta. A viselkedés, a személyiség, az ember – ma már elég pontosan tudjuk – társadalmi kontextus függvénye. Vannak helyzetek, amelyek annyira erősek, hogy felülírják jellemző viselkedésünket, és személyiségjegyeinket. Ide idézek Malcolm Gladwell Fordulópont című kötetéből egy gondolatot: „A minket közvetlenül körülvevő társadalmi és fizikai világ jellege – az utcák, amiken járunk, az emberek, akikkel találkozunk – igen nagy szerepet játszik annak meghatározásában, hogy kik vagyunk, és hogyan cselekszünk.”

assimilation3.jpg
Barátok, közellakók
És hogy mindez miképpen függ össze a kvótával, azzal a lehetőséggel, hogy nem európai módon szocializált közösségeket asszimiláljuk, nos, arra is választ adnak az elmúlt évtizedek kutatásai. Tudjuk például, hogy – ismét Gladwellt idézem – „amikor az afroamerikaiak száma egy adott kerületben elért egy bizonyos pontot – mondjuk 20%-ot – a szociológusok hirtelen fordulat, a járványszerűen jellemző kiköltözés jelenségét figyelhették meg: a még ott élő fehérek szinte azonnal, mindahányan egyszerre elköltöztek a környékről.” Hasonló jelentősége van annak a megfigyelésnek, hogy amikor a magasan képzett emberek lélekszáma egy adott lakókörnyezetben 5% alá csökkent, akkor számos deviáns viselkedésforma robbanásszerűen jelenik meg. Általában úgy tartják, hogy amennyiben a magas társadalmi státuszú lakosság aránya 2,2 százalékkal csökken, azaz 5,6-ról 3,4-re, akkor például az iskolákban a kimaradások aránya, a gyermeklányok szülési rátája és más devianciák a duplájára nőnek.
Környezetünk – hadd húzzam alá még egyszer – elképesztő erővel hat ránk. Egy közismert kísérlet szerint barátaink 88 százaléka ugyanabban az épületben lakik, sőt, ezeknek a fele a megkérdezettel azonos emeleten. Egy másik felmérés, amely arra kereste a választ, miért barátkozunk egymással, ugyancsak azt mutatta ki, hogy a fizikai közelség fontossága meghaladja a hasonlóság jelentőségét. Vagyis nem keresünk barátokat. Azoknak a társaságát keressük, azokhoz csapódunk, akik velünk azonos mikrokörnyezetben élnek.
Az Európa összes falujában utcájában szétszóródó bevándorlók minden józan feltevés szerint rendkívül rövid idő alatt asszimilálódnának. És a módszert alkalmazva, a kvótát minden rosszul szocializált csoportra kiterjesztve, rövid úton asszimilálhatjuk a szlöm-települések valamennyi lakóját.
Ha másért nem, már ezért megéri támogatni ezt a kvóta-koncepciót.

 

 

11391504_926514707389563_8885290071758443750_n.jpgTi mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…

 

20 komment

Hajítsd a törpét!

2015.09.17. 10:04 Ratius

A nyolcvanas évek óta létezik egy meglehetősen furcsa játék Angliában és Ausztráliában. Hajítsd a törpét! Ez a neve. És ez a lényege. Most eszembe jutott. Írok róla.


hajitsd_a_torpet_1.jpg
Kell hozzá először is egy feltüzelt társaság. A tüzet többnyire az alkohol biztosítja. Kell hozzá néhány megtermett dobójátékos. Olyan erőember féleségek, akik más körülmények között kamionokat húznak el, farönköket, meg betongolyóbisokat emelgetnek. Kell hozzá legalább egy vállalkozó szellemű liliputi sporttárs, aki természetesen védőruhát visel, sisakot csatol a fejére, és igyekszik úgy repülni, hogy a lehető legmesszebb érjen talajt, majd igyekszik úgy gurulni, hogy ne sérüljön meg. Hogy el ne felejtsem, hajítandó játékostársunk a védőfelszerelés mellett valamilyen hámrendszert is visel, hogy a dobójátékos könnyedén fel tudja emelni. Be kell látnunk embertársainkon nehéz kényelmes fogást találni. Ha el akarjuk hajítani, mégsem ragadhatjuk meg olyan esetlenül, mint egy cementeszsákot… Az sem árt, ha kisnövésű játékos puhára esik, tehát általában kell a játékhoz valamilyen kipárnázott felület.

hajitsd_a_torpet_2.jpg
A sport lényege ezek után sok magyarázatra nem szorul. A vidám társaság döntésétől függően egy, vagy két dobójátékos megragadja a törpét, és elhajítja. A cél többnyire az, hogy minél távolabbra repüljön a sporttárs.  
Mi itt, a jó öreg kontinensen csak a minap ismerkedhettünk meg ennek a játéknak a közel-keleti változatával, de Ausztráliában még világbajnokságokat is rendeznek a részeges kocsmasport legjobbjai számára.

hajitsd_a_torpet_3.jpg
Megjegyzem, a Hajítsd a törpét! játékosai valamennyien élvezik a mókát. Ausztráliában az elhajítottak – a vidám röpködés, és a könnyed túlélés reményében – éppen annyira személyes döntésük szerint vesznek részt a játékban, mint a dobóemberek. Felnőttek, érettek, csak kis növésűek. Tehát például semmiképpen sem lehetnek gyerekek. Akik persze gyakorlatilag alkalmasak volnának a részvételre, elvi okok miatt azonban az európai kultúrában, még annak legprimitívebb elemeiben sem elképzelhető kiskorúak hajigálása.
Barbár játék, vitathatatlan.
De talán nem annyira barbár, mint gyerekeket átdobni a határon…


hajitsd_a_torpet_4.jpg

 

11391504_926514707389563_8885290071758443750_n.jpgTi mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…

 

 

9 komment

Hasztalan katarzis

2015.09.07. 08:00 Ratius

Barátaim, Hullarablók!

Ezúton csatlakozom kedélyes kompániátokhoz, és annak reményében, hogy néhányan majd lájkolják blogomat elgondolkoznak cikkemen, én is fűzök egy szívhez szóló kommentárt a dél-törökországi Bodrum tengerpartján talált, halott kisfiú fotójához. Hogy ne lopjam azok idejét, akik mást szeretnének olvasni, pontosítanom kell: nem a megrázó fotókról, hanem a fotó hatása alá került médiafogysztókról fogok írni, ezért, aki újabb szentimentális nyáladzásra vágyakozna, máris befejezheti az olvasást.  

aylan_kurdi1.jpg

Egy jó fotó csodálatos hatása
A médiában az a csodálatos, hogy hatására őszintén megrendülnek leglelkesebb fogyasztói. A három esztendős Aylan Kurdi holttestét ábrázoló, minap megjelent képek megdöbbentő erővel nyomakodtak be a lelkekbe. A közösségi médiumokban lépten-nyomon lehetett olyan kommentárokkal, eszmefuttatásokkal, kitörésekkel találkozni, amelyek a mélységes meghatottság és megrázkódtatás hangjai voltak.
A sajtóban, a komolyabb publicisták nem pusztán a fotó által dokumentált szörnyűségről írtak, de arról is, miért ennyire felkavaró a kép – a New York Times szerzője egész kis esszét szentelt annak, hogy rávilágítson: a cipők miatt ugrik ki ez a fotó a hasonlóan tragikus képek hosszú sorából –, sőt egyfajta sajtóvita is kialakult, lehet-e, szabad-e ennyire megrázó képeket közzétenni.
A hétköznapi fogyasztók azonban jobbára olyanokat írtak, hogy „nem tudtam tovább folytatni a munkám…”, „elmentem kiszellőztetni a fejem…” Úgy tűnik, mintha a megdöbbenés hangjai mellett valamiféle katarzisról is árulkodnának ezek a bejegyzések. Mintha a fotó láttán, azt gondolnák a megérintettek, hogy most már aztán tényleg nem mehet így tovább.
Aztán megy minden tovább.

aylan_kurdi2.jpg

Halálok haszonélvezői
A dolog azért megdöbbentő, mert amúgy, tudjuk, hogy évente sokmillió gyermek veszti életét a harmadik világ nyomorában.  Azt is tudjuk, hogy kicsinyek százezrei szenvednek el különféle visszaéléseket, kényszerülnek olyan életre, amit, mi elképzelni sem vagyunk képesek.
Még azt is tudjuk, hogy a dolognak sok évszázados előzménye van, hogy a szegény országokban élő gyermekek nyomora nem új jelenség, nem most lett, hirtelen, amikor vízbe fulladt Aylan Kurdi, de borzalmakkal kikövezett gazdasági-politikai utak vezetnek ezekhez a halálokhoz.
Nota bene, azt is tudjuk, hogy ezeknek a gyerekeknek a halála olyan gazdasági struktúra következménye, aminek mi, gazdagabb népek, a haszonélvezői vagyunk. Bár mostanában sokan szeretnék elhitetni, hogy nincs közünk a lusta, buta és dologtalan szegények nyomorúságához, azért nem árt újra és újra leszögezni: de van. A globális világgazdaság minden terméke és szolgáltatása, azaz csaknem minden árucikk, ami a mi életünket kibéleli, azért olyan elképesztően olcsó, mert nem tartalmazza annak a rombolásnak a költségét, amit gyáraink, bányáink, ültetvényeink a harmadik világban véghez visznek. A szegények életkörülményeinek javítása a multinacionális vállalatok növekvő adóját, s ezzel együtt termékeik árának növekedését jelentené. De persze nem jelenti, mert ahol komolyan akarnak javítani a helyzeten, onnan gyorsan elszökik a tőke, sőt – és ez a vicces az egészben – a média gonosz diktátornak kiáltja ki a helyzet javítására törekvő helyi vezetőt. (Aki persze többnyire valóban egy gonosz diktátor, de hát melyik politikus nem az, vagy nem lenne az szívesen?)   

aylan_kurdi3.jpg

Felelősség és forradalom
Mindazonáltal azt is gondolom, hogy a gazdag országok lakói a szó szoros értelmében nem felelősek Aylan Kurdi, és sok százezer aylankurdi haláláért. Nem olyan könnyű megváltoztatni egy kiforrott, és látszólag pompásan működő rendszert. Felelősséget akkor kellene feltételeznünk, ha azt gondolnánk, néhány halott óvodás miatt hajlandóak lennénk felforgatni a rendszert, ha azt gondolnánk, hogy mindenkinek tudatos vásárlóvá kell lennie, ha azt képzelnénk, mindenkinek érett médiafogyasztóvá kell alakulnia.
De hát addig, amíg egy jól elkapott fotó könnyeket csal a szemekbe, amíg a média sodró érzelmi hatásokat képes kiváltani, amíg a sajtó hatni tud, addig éppen azt a diktátort fogják gyűlölni a fejlett országok fogyasztói, akit kell, éppen azt az árucikket fogják megvásárolni, aminek hirdetése beleég az elméjükbe, azt fogják igaznak hinni, amit igazságként mutatnak nekik.
Gondolkodni, tényeket összevetni az információkkal, ellenállni a manipulatív hatásoknak?
Ne legyünk nevetségesek!
Ez maga lenne a forradalom.

 

11391504_926514707389563_8885290071758443750_n.jpgTi mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…

 

 

 

 

 

2 komment

Kellenek nekünk bevándorlók?

2015.09.03. 08:00 Ratius

Legutóbbi bejegyzésemben azt állítottam, hogy nekünk, kivénhedt európaiaknak szükségünk van a bevándorlók munkájára, illetve nyugdíj- és egészségügyi járulékukra. Nos, azóta beszélgettem a témáról pár okos emberrel, meg magam is morfondíroztam felette kicsinyt, s így most ki kell jelentenem: állításom hamis premisszákon nyugodott. Éppen olyan hamis előfeltevéseken, mint amilyeneken megállva téves következtetésekre jut Európa politikai elitje – élükön a kancellárasszonnyal – a földrészünket elözönlő bevándorlókkal kapcsolatban.
Tévedésemből két dolog következik. Az első az, hogy még a sajtkészítők sem csalhatatlanok, tessék tehát kellő kritikával olvasni írásaimat. (Ugyanez vonatkozik valamennyi tejipari termék készítőjére…) És következik belőle, hogy akkor most el kell mondanom – az elöregedő, eltartásra szoruló Európa közkeletű hülyeségét tagadva – miért nincs szükségünk a bevándorlókra. (Ami persze azt semmiképpen nem jelenti, hogy a valóban rászoruló üldözötteknek ne adhatnánk menedéket…)


uj_civilizacio_kuszoben.jpg
Új civilizáció küszöbén
Kezdjük talán azzal a ténnyel, hogy való igaz: amennyiben következő évtizedekben minden úgy maradna, ahogy van, vagy úgy folytatódna, ahogyan hétköznapi tapasztalataink mutatják, akkor bizony nagy bajban lennénk bevándorlók nélkül. Az elaggott európai lakosság nyugdíját nem lehetne fizetni, mert nem lennének dolgozók, nem lennének, akik működtetnék gyárainkat, biztosítanák szolgáltatásainkat, fenntartanák azokat a társadalmi struktúrákat, amelyek a mi európai életünket kényelmessé és kiegyensúlyozottá teszik.  
Még jó, hogy nem fog minden így maradni, de még úgy sem, ahogyan a jelenlegi irányok alapján sejthetnénk. A jelen ugyanis – különösen napjaink jelene – hajlamos arra, hogy félrevezessen bennünket a jövővel kapcsolatban. Optikai csalódás áldozatai azok, akik a jövőt a múlt meghosszabbításaként képzelik el. A gyorsuló változásokat, a találmányok, felfedezések, felismerések sokaságának robbanásszerű gyarapodását ugyanis alig-alig érzékeli az ember. Még az effélékhez szokott, gyakorló futurológus számára is természetidegen az exponenciális görbe érzékelése és értelmezése.
Pedig nagyon valószínű, hogy merőben új civilizáció hajnalára érkeztünk. Olyan változások zajlanak, amelyek talán az emberelőd emberré válásához, de legszerényebben is a neolit forradalomhoz, az élelemtermelés elterjedéséhez hasonlíthatóak. Ma-holnap olyan világ vesz bennünket körül, amely lehetővé teszi, hogy meghaladjuk biológiai korlátainkat és megsokszorozzuk kreativitásunkat. Ray Kurzweil, a Google fejlesztési igazgatója néhány esztendővel ezelőtt írt egy remek könyvet erről a jövőről. Ha számos túlzását szerény visszafogottsággal kezeljük, A szingularitás küszöbén című kötet akkor is megdöbbentő igazságokra hívja föl a figyelmet. Leginkább arra, hogy felfoghatatlan mértékben különbözni fog a holnap a tegnaptól.

ketteszakado_vilag.jpg
Kettészakadó világ
Ám mielőtt az európai, vagy a fejlett országok jövőjére vetnénk egy pillantást nézzünk körül a harmadik világban. Nagyon jó lenne, ha az európai politikai elit még most, idejében felfogná, hogy minden bizonnyal a huszonegyedik század legnagyobb kihívásával állunk szemben, annak nyitányát izgulhatjuk végig ezekben a hónapokban. A harmadik világban a destabilizáló térségek száma gyarapodni fog. A tragikusan romló környezet – a vízkészletek fogyása, a termőföldek kimerülése, az időjárás kiszámíthatatlan változásai – egyre több ember számára teszi élhetetlenné otthonát. A fejletlen országok népességnövekedését semmi nincs, ami megállíthatná. A globális média viszont továbbra is hozzáférhető lesz csaknem mindenki számára, s éles kontrasztot fog rajzolni észak gazdagsága és a valóság szegénysége köré. No, meg persze nem szabad itt megfeledkezni a globális tőke agressziójáról, a költségexternalizálás napról napra hatékonyabb furfangjairól, a tőkének arról a képességéről, hogy – kihasználva az egymással versengő gazdaságokat kényszerű csábításait – oda vándorol, ahol a legkisebb költséggel a legnagyobb profitot tudja bezsebelni. Tehát oda, ahol nincs szakszervezet, nincsenek környezetvédelmi szabályok, munkavédelmi megkötések, ahol alacsonyak a bérek és az adók… Nem folytatom. Az elvándorlás, a menekülés okait nem tudjuk felszámolni, mert gazdaságunk alapját jelentik. A harmadik világ lakóinak élete napról napra nehezebb lesz.
Ami egyúttal azt is jelenti, hogy a menekültkérdésre adott másik hülye válasz – amely szerint rendet kell rakni azokon a területeken, ahonnan jönnek, és akkor haza lehet őket küldeni – tévedés. Sem rendet rakni nem tudunk, sem tartósan nem tudjuk biztosítani e területek jólétét. Mi több, nekünk, nyugatiaknak, vagy északiaknak – ki kell végre mondanunk – az az érdekünk, hogy nekik rossz legyen. Az ottani elviselhetetlen viszonyok teszik számunkra olcsóvá fogyasztási cikkeink jelentős részét. Persze előbb-utóbb ez a helyzet is változni fog, ám inkább utóbb, mint előbb…

munka_es_tudas.jpg
Munka és tudás
De kanyarodjunk vissza a fejlett társadalmak jövőjéhez! Ami ebből bennünket most érint, ami ebből a bevándorlás-befogadás kettősségében érdekes, az a következő.
Viszont a fejlett világban a technikai fejlődés megállíthatatlanul rohan arrafelé, hogy a munkák megdöbbentően széles körét lehet gépekkel elvégezni majd. A jelenlegi trendek alapján a valószínűség magas fokán feltehető, hogy sokkal kevesebb dolgozóra lesz szükségünk ahhoz, hogy sokkal többet termeljünk, sokkal több szolgáltatást tudjunk nyújtani egymásnak. A tendencia egyébként már valóságos. A fejlett országokban tapasztalható munkanélküliség legfőbb oka éppen az, hogy a munkából kieső dolgozók szakmai tudása, sőt nagy általánosságban az is mondható, hogy felkészültsége, műveltsége, szinte hétről hétre veszít értékéből, s a jelen társadalma nincs felkészülve arra, hogy a hiányzó tudást pótolja. Szögezzük hát le sürgősen: Európának nem dolgozókra van szüksége, hanem magas szintű képzésre, élethosszig tartó tanulásra, megújulásra képes tudásra. Ebben a tekintetben semmit nem várhatunk a bevándorlóktól, úgy értem semmit, amit ne várhatnánk magunktól.
A nagyon közeli jövő egy megdöbbentően automatizált, mi több, alkalmazkodó, önfejlesztő technológiát ígér, olyat, amelyben csak az ügyesen alkalmazkodó, önfejlesztő ember boldogulhat. Mindez pedig azt is jelenti, hogy a munka világának huszonegyedik századi problémája nem azonos tizenkilencedik századi nehézségeivel, nem a munkáskéz hiányzik, hanem a munkásész.
Jó, ha észrevesszük: strukturális gondokkal birkózunk, s a megoldáshoz nem pusztán az európai ember mentalitásának kell megváltoznia, hanem intézményrendszerünk egészét át kell majd alakítanunk. Olyanná kell formálnunk kultúránkat, oktatásunkat és elosztási rendszereinket, amelyek megfelelnek technikánk és az azzal összefüggő termelésünk, szolgáltatásaink, kereskedelmünk változó követelményeinek.
És ehhez semmit nem tudnak hozzá tenni a bevándorlók.

korral_de_kortalanul.jpg
Korral, de kortalanul
Mint ahogyan – talán az eddigiekből is sejthető – semmit nem tudnak hozzátenni nyugdíjasaink, vagy, hogy perspektivikusan fogalmazzak, korosabb polgártársaink jólétéhez, biztonságához. Jelenünk talán legnagyobb tévedése a társadalmunk elöregedésével riogató disztópia. A rémisztőnek tűnő termékenységi adatok, a tragikusnak mutatott népességfogyás, az idősek arányának aggasztónak tűnő növekedése egy múlt századból itt rekedt gondolkodásmód következménye. Technikánk fejlődése azonban nem pusztán a munkához való viszonyunkat kell, hogy megváltoztassa, de meg fogja változtatni az élet múlásával kapcsolatos nézeteinket is. Hadd mondjam ki: néhány évtizeden belül az idős kor, mint élethelyzet értelmezhetetlen lesz. Elképesztő erőfeszítéseket teszünk az élet minőségének javítására. Gyógyszereink egyre hatékonyabbak, protéziseink napról napra jobban hasonlítanak természetalkotta etalonjukra, az egészség megőrzésével kapcsolatos tudásunk megdöbbentő ütemben bővül. A huszonegyedik század derekán a fejlett világban az idős ember csak éveinek számában fog különbözni a fiataltól, s ezek az évek bizony számosak lesznek, jóval számosabbak, mint manapság.
Ha a scifibe illő fantáziákkal nem számolunk, akkor is feltételezhetjük, hogy az emberi kor legvégső határáig, vagy ahhoz nagyon közeli határokig megőrizhető lesz az egészség, az erő, a szellemi frissesség, a dinamikus létezés. Ez viszont újabb strukturális problémát vet fel: értelmét veszti a nyugdíj. Az ugyanis nem pusztán gazdaságilag kivihetetlen, de erkölcsileg sem elfogadható, hogy életerős, egészséges emberek, néhány rövid évtized ledolgozása után, további hosszú évtizedeken keresztül élősködjenek a munkára kényszerülteken.
Ráadásul, ha összevonjuk a munkával kapcsolatos jövőképünket az életkorról és életminőségről alkotott vízióval, akkor észrevehetünk még valamit. Azt, hogy a korosabb emberek hétköznapjait sem az az unalmas, nemszeretem rutin fogja uralni, ami a ma dolgozóját a nyugdíj vágyálma felé hajtja, hanem egy évről évre megújuló, kihívásokkal teli, élvezhető, szellemi, lelki, közösségi élményeket kínáló, egyszóval tartalmas élet fogja várni. Ki lenne olyan bolond, hogy a nyugdíjas évek hosszú unalmát választaná az aktív, önmagáért felelős teljes élet helyett.
Ami egyre inkább hiányzik kontinensünkről, az nem időseket eltartó dolgozó, hanem a technikai innovációt kísérő szociális innováció. Nem népességünket, hanem társadalmainkat kell megújítani, nem a lakosságot, hanem együttműködésünk formáit kell újraalkotni, nem a bevándorlókra, hanem saját alkalmazkodóképességünkre kell építenünk a jövőt.


Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket.

 

 

33 komment · 1 trackback

Így gondozd a migránsodat!

2015.08.24. 09:30 Ratius

Kedves Bevándorló, Kedves Leendő Barátom, Kedves Jövendő Európai Polgártársam!

Engedd meg, hogy ittléteddel kapcsolatban, ebben a bizalmas levélben hívjam fel a figyelmedet néhány fontos feladatodra! Elöljáróban azonban le kell szögeznem pár tényt, amiről nem baj, ha tudsz. Nos, mi itt Európában – bármit is mondjanak vagy tegyenek a politikusaink – tisztában vagyunk azzal, hogy nem tudunk megállítani benneteket. Tudjuk, hogy jönni fogtok, és tudjuk, hogy nem fogtok haza menni. Még akkor sem, ha majd egyszer, esetleg mehetnétek. Ráadásul szaporodtok is, sokkal több gyereket vállaltok, mint mi, impotens európaiak. Néhány évtized, és egyértelműen többségben lesztek. Nem is olyan nagy baj, mert nekünk, kivénhedt európaiaknak szükségünk van rátok. Pontosabban a munkátokra, vagy még pontosabban a nyugdíj- és egészségügyi járulékotokra. A képlet viszonylag egyszerű. Ti jöttök, kaptok egy kis biztonságot, némi jólétet, tűrhető munkalehetőséget, cserébe eltartjátok a kontinens demens lakóit. Tiszta eltartási szerződés. Hogy a főbérlő öregúr halála után átépítitek a lakást, ahhoz már az elhunytnak nem sok köze lesz.
migrants_1.jpg
Házasság, gyerek, fejvesztés
Van azonban egy kis döccenő ezzel az eltartási szerződéssel: ti, bevándorlók nem egészen úgy működtök, ahogyan azt elvárnánk tőletek. Beköltöztök a lakásba, aztán nem tudjátok, mire való a fűtésszabályozó, meg a porszívó, hülyeségeket főztök – tiszta büdös lesz tőle a nappali – egész nap üvöltenek a gyerekeitek, és, ha az öregúr este kimegy vizelni – naná, hogy prosztatagondjai vannak – és belebotlik valamelyik asszonyotokba, napokig nem tud aludni, mert azt hiszi, hogy az európai kultúra szomorú kísértete volt az a lepedőbe burkolt alak, akivel az előszobában összefutott. Szóval ahhoz, hogy az együttélés zökkenőmentes legyen, vagy legalább ne járjon nagyobb nehézségekkel, mint Jack Lemmon és Walter Matthau furcsa párosa, meg kell mondanunk nektek, mit várunk tőletek. Illetve ennél azért komolyabb az ügy. Nem elég felvilágosítanunk titeket elvárásainkról, de be is kell tudnunk tartatni a rendszabályokat.
De haladjunk szép sorjában és lássuk, mit kell tudnod!
Nos, kedves bevándorló, elvárjuk tőled, hogy tanulj. Tanuld meg annak a közösségnek a nyelvét, ahol élsz. Azután tanulj szakmát. Képzetlen emberekkel el vagyunk látva, közöttünk is éppen elég a semmirevaló idióta. Csak őket nem penderíthetjük ki a kontinensről, mert sajnos itt születtek. Nem úgy, mint téged, akit úgy kivágunk, ha élősködni akarsz itt, mint a macskát szarni! Úgyhogy, ha hasznossá akarod tenni magad, minálunk, irány a szakiskola! A legjobb persze az lenne, ha egyetemet végeznél, vagy legalább a gyermekeid egyetemre járnának. Mi ugyanis igen nagyra megbecsüljük a tudást, s tudásod által téged is nagyra becsülnénk.
És, ha már szóba hoztam a gyerekeket, kedves bevándorló, tudnod kell, hogy itt egy, két, legföljebb három gyerek van. A mi társadalmunkban a gyerekekkel kapcsolatos szociális ellátórendszer igen fejlett. Iszonyú nagy terhet jelent a te összes, rosszul szocializált porontyodnak a beillesztése ebbe a struktúrába. Nem akarunk ezzel bajlódni. Tehát két gyerek, világos?
Ja és, hogy el ne felejtsem: egy feleség. Nagykorú! Akinek – ezt nagyon komolyan vesszük – éppen olyan jogai vannak, mint neked. Abban jár, amiben akar, ott dolgozik, ahol akar, vezethet autót, sőt – ezt nehéz lesz megszokni, de nagyon fontos, hogy elfogadd – lényegében azzal kefél, akivel akar. Ha ez téged bánt, elválhatsz. De tudnod kell, hogy nálunk a házasság inkább afféle érdekszövetség, vagy mondjuk úgy érzelmileg megalapozott önkéntes életközösség. A szexuális kizárólagosság elég régóta nem része a mi házasságainknak. Persze erről ritkán beszélünk, mert a mi beteg önértékelésünk is nehezen tudja kezelni a másik kalandos éjszakáját, de azért eszünkbe sem jut úgy helyre rakni önbecsülésünket, hogy megöljük a hűtlent.
Mindez természetesen a lányodra is vonatkozik. Azzal jár, akivel akar, olyan párt választ, amilyet akar, és akkor veszti el a szüzességét, amikor akarja. Még azonos nemű partnert is választhat. Akkor sincs semmi. Persze szülőként mi is aggodalommal követjük, vajon jól döntött-e, de a legtöbb, amit megtehetünk, hogy megpróbálunk komolyan beszélni vele. Nem verjük, nem vágjuk ki a klitoriszát, nem öljük meg. Ha mindezeket nem érted, mehetsz vissza a balettbe ugrálni a harmadik világba lefejeződni.
Hadd véssek itt az eszedbe még valamit. Nem szeretnénk arról hallani, hogy valamelyik migráns bármiféle megjegyzést tesz a mi európai viszonyainkra. Aki közületek csak szúros szemmel mer nézni miniszoknyában buszozó, vagy monokiniben napozó lányainkra, netán eszébe jutna azzal a baromsággal zaklatni bármelyik itt élőt – legyen fehér barna, vagy fekete –, hogy Allahnak nem tetszik a ruhája, azt úgy hajítjuk vissza a sivatagba, hogy észre sem veszi, és máris valamelyik helyi mullahhal vitatkozhat a megkövezéshez megengedett öltözködési szabályokról.  
migrants_2.jpg
Ami kötelező, és ami tilos
Ugye felfogod, hogy itt másfélék az emberi kapcsolatok? Most nehéz tananyag jön, de enélkül nem fogunk tudni tovább lépni. Nálunk az emberi viszonyok – ha elég okos vagy, az eddigiekből is rájöhettél – az egyenlőségre épülnek. Általában és jellemzően egyenlőek vagyunk, vagy egyenlőnek mutatjuk magunkat. Hierarchiák csak a hierarchikus rendszereken belül érvényesülnek, ott sem azért, mert az elöljáró több, vagy jobb, mint bármelyikünk, hanem azért, mert azt feltételezzük, hogy pozíciójánál fogva nagyobb rálátása van közös ügyeinkre. Emberi értelemben, társas viszonyainkat tekintve közöttünk nincs egyenlőtlenség. Ugyanúgy beszélünk a bankigazgatóval, mint a vízvezeték szerelővel. Elvileg persze, mert gyakorlatilag sokszor nem. Hiszen a mi egónknak is hízeleg a behódolás, örülünk, ha mások tisztelettel beszélnek velünk, még akkor is, ha tudjuk, hogy a tisztelet álságos. És ez a lényeg. Nálunk a tisztelet többnyire álságos. És mivel ezt tudjuk is, intimebb, őszintébb viszonyainkból ki is hagyjuk.
Ezért lehetnek olyan szerveződéseink, amelyek nem a hierarchiára épülnek, hanem valamilyen közös szándékra. Vannak egyesületeink, klubjaink, baráti társaságaink, és vannak barátaink. A helyzet az, hogy ezek nélkül nem is lehet senki integráns része a társadalmunknak. Ha tehát be akarsz illeszkedni nálunk, be kell lépned egy-két ilyen szervezetbe. Jó, igaz, amióta van tévé, meg internet, meg totális állam, azóta a mi közösségeink is csak sorvadoznak, de azért mi tudjuk, hogy ezek teszik közakarattá az egyéni szándékot, azaz ezeken keresztül lifteznek föl személyes elképzeléseink a társadalmi szintre, illetve ezek a szerveződések teszik személyes elkötelezettséggé a közfelfogást, azaz szocializálják az egyént. Szóval neked külön kötelező.
Amiből persze az is következik, hogy a saját fajtáddal való kapcsolat viszont tilos. Ha meglátjuk, hogy hozzád hasonló színesekkel haverkodsz, közéjük költözöl, megpróbálsz valamilyen hülye bantusztánt kialakítani, repülsz haza. Nem akarunk no-go negyedeket, nem akarjuk, hogy őrizd a hagyományaidat, nem akarjuk, hogy a sajátjaid között olyan idióta gondolataid szülessenek, hogy például milyen jó lenne neked úgy élni itt, mint otthon. Ezt felejtsd el, mielőtt eszedbe jutna!
migrants_3.jpg
Szabadság, de nem mindenkinek
És ezzel együtt felejtsd el az iszlámot is! Lehetsz ateista, keresztény, buddhista, vagy akár zsidó, de mohamedán sajnos nem lehetsz. Nem akarok túl mélyen belemenni, de az a helyzet, hogy – indokoltan vagy indokolatlanul – félünk az iszlámtól. Attól tartunk, hogy egy randa esős napon úgy ébredünk, hogy a mohamedán szomszéd levágta a fejünket, felrobbantotta gyerekeinket az iskolában, vagy lemészárolt bennünket a szerkesztőségben. Igen, tudjuk, hogy nem minden muzulmán elmebeteg, sőt azt is tudjuk, hogy nem kell mohamedánnak lenni ahhoz, hogy gyilkos indulat fűtse a lelket, de sajnos neked tudomásul kell venned, hogy mi úgy gondoljuk, a te vallásod, és némelyik földid gyilkos elszántsága összefügg egymással.
Igen, nálunk vallásszabadság van, de a vallásszabadság nem vonatkozik az iszlámra. (Ma még persze igen, de minél komolyabban gondoljuk a migránsok befogadását, annál komolyabban kell tiltanunk a mohamedán vallást. A svájciak már meg is tették ebben az ügyben az első határozott lépést, és betiltották a mecsetek építését…) Olyan ez, mint a holokauszttagadás. Szólás- és véleményszabadság van, de nem mindenkinek. Olyan ez, mint a náci párt. Gyülekezési szabadság van, de nem mindenkinek. És egyik sem megalapozottabb, vagy a másik oldalról, egyik sem kevésbé megalapozott, mint az iszlám tiltása. Egyszerűen az európai többség tart ezektől. Hát tilos.
Megjegyzem, ha nem domesztikáltuk volna az elmúlt párszáz évben a kereszténységet, hát az is tilos lenne. Mert nem is olyan régen még éppen olyan bornírt és kizárólagos mozgalom volt, mint az iszlám. Ne érezd tehát úgy, hogy direkt ki akarunk szúrni veled! Majd, ha Mohamed követői éppen annyira megszelídültek, mint Jézus hívei, akkor szabad lesz. Ja, tudnod kell: most szelídítjük a zsidókat. Az ő vallásuk is tele van agresszív marhaságokkal, mint a tiétek. Éppen próbáljuk megtiltani nekik, hogy levagdossanak a gyerekeikből ezt-azt, csak azért, mert a képzeletbeli barátjuknak fitymaszűkülete van (volt). De ez nem a te dolgod. Igen, ez fontos. Azért nem a te dolgod, mert nem tudod, hogyan kell csinálni. Zsidókat csak mi vegzálhatunk. Te nem. Te ugyanis – azt gyanítjuk – olyasvalamiért zaklatnád őket, amiért mi nem piszkálunk, senkit. Maradjunk tehát annyiban, hogy neked nem szabad sem zsidózni, sem cigányozni, sem kínaizni, de még parasztozni sem.
migrants_4.jpg
Majd mi megmondjuk
Hát, kedves bevándorló, mondanám, hogy nehéz lesz, de ez volt a könnyebbik fele. A neheze ezután jön. Lesz például olyan szabály, hogy ha itt akarsz élni, ott laksz, ahol mondjuk. Sajnos rád nem vonatkozik a költözködés szabadsága. Mint említettem, nem akarjuk, hogy bandába verődjetek, ezért szét fogunk szórni benneteket Európa összes falujába, hogy lehetőleg ne is találkozzatok egymással. Tudod, így könnyebb lesz az asszimiláció. Fiaid már nem is fogják beszélni a te nyelvedet, csak a barnább bőrük fogja emlékeztetni őket arra, hogy bevándorlók. De mivel lakóhelyükön más bevándorló nem lesz, az ő gyermekeik, unokáik, már egész világos bőrrel születnek. Néhány évtized múlva már nem is lesz feltűnő, csak furcsa egzotikum.
Olyan is lesz, hogy azt csinálod, amit mondunk. Már persze nem a szabadidődben. Ott, ha betartod a korábbiakat, te is szabad vagy. Főleg a munkádra van szükségünk, tudod, de nem mindegy milyen munkát végzel. Hogy pontosan mi lesz a dolgod, azt majd megmutatjuk.
Letelepedésed helyén lesz egy mentorod, feddhetetlen polgár, vagy olyan szervezet, amelyik a beilleszkedésedet segíti. Ő fogja megmutatni, hogy helyi szinten hogyan működik Európa. Hol van az orvos, a strandfürdő, a biciklikölcsönző, az ügyvéd és a bank. Mindenben együtt kell vele működnöd. És természetesen együtt kell működnöd mindenféle hatóságokkal. A mi létezésünk alapja a hivatal és nem a törzs meg a nemzetség. A rendőr, az adóellenőr, de még a kalauz is azért van, hogy működtetni tudjuk társadalmunkat. Igaz, gyakran mi sem vagyunk jó véleménnyel róluk, nem szeretünk közösködni velük, de neked kötelező. Te nem tehetsz mást. Ha hőbörögsz a menekülttáborban, ha tiltakozol a bánásmód ellen, ha nem jelentkezel ott és akkor, ahol, és amikor erre felszólítanak, akkor nincs miről beszélgetnünk. Akkor legközelebb majd otthon, az iszlám állam fegyvereseinek bánásmódja ellen tiltakozhatsz.
És, hogy el ne felejtsem, a sok szabály után a végére ide írok egy jó tanácsot is. Tegyél meg mindent azért a közösségért, amelyik otthont ad neked! Állj ki a gátra, ha árvíz van, legyél első, amikor havat kell lapátolni, vigyél virágot az iskolába, amikor az osztálytermet dekorálják, adj vért, segíts a lerobbant autósnak, cipeld föl az emeletre a szomszéd néni cekkerét. Mert tudod, az nálunk úgy van, hogy előbb te vagy derék ember, előbb te vagy megbecsülésre méltó, a közösségért tenni akaró személy, és csak azután – igyekezeted hatására – fog befogadni a közösség.
Befejezésül engedd meg, hogy elmondjam, ma még mindez nincs így. Nem világosak a bevándorlással kapcsolatos szabályaink, magunk sem tudjuk, mit kellene kezdenünk veletek. De minél többen jöttök, annál inkább rákényszerülünk, hogy végiggondoljuk, hogyan viszonyuljunk hozzátok. Ahhoz persze, hogy az én szép levelem valódi elvárássá, mi több szabályrendszerré dagadjon erős tisztázó vitákra, még inkább tisztázó gondolkodásra, vagy, ha úgy tetszik, határozott jobbratolódásra van szükség.
Szerintem meglesz. Hamarabb, mint gondolnád.
 

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket.

 

 

 

27 komment

Jönni fognak

2015.08.03. 07:49 Ratius

Olyanná lett, mint a drogkereskedelem. Ha lezárjuk a határt, lefizetik a határőrt. Ha kerítést építünk, alagutat ásnak. Ha rács mögé dugjuk a dílereket, mások állnak a helyükre. Ha felgyújtjuk az ültetvényeiket, új parcellát vágnak az őserdőben. Ha leszámolunk a drogbáróval, a rivális banda feje veszi át az üzletet… Kiépült üzletmenet, sikeres know-how, hatalmas profit, széles érdekeltségi rendszer. Nem lehet megfékezni. Csak fékezni lehet.
migration.jpg
Szükséges, de nem elégséges
A migrációhoz kapcsolódó hálózat éretté vált. Immár nincs eszközünk, amivel megállíthatnánk.
A széplelkek elsősorban humanitárius katasztrófát fedeznek föl a menekült-áradat mögött, nyomorult, segítségre szoruló embereket, ágról szakadt szerencsétleneket, éhező, kibombázott, üldözötteket látnak, s úgy vélik, filantróp kötelességünk segíteni rajtuk. Nekem, azonban, aki az elvont gondolkodás epikureus örömeit hajszolom, rendszert és logikát kell felfedeznem az emberár mögött.
Miért éppen most jönnek Afrika és Ázsia kétségbeesettjei? Miért jönnek, miért jöhetnek most százezerszám, míg korábban csak pár száz, pár ezer bevándorló érkezett? Mi változott meg az elmúlt időben? Mert abban ugye nem kell kételkednünk, hogy a maguk részéről eddig is jöttek volna, ha jöhetnek? Hiszen egy olyan világban, amelyben évente ötven millióan éhen halnak, ésszerű döntés a költözködés…
És, bár igaz, önmagában mégsem meggyőző, mégsem kielégítő a közkeletű magyarázat, amely szerint az összeomlott Szíria, és Líbia – amelyek eddig feltartóztatták az áradatot – most nem fékezik meg az útrakelteket. A nyitott átjárók léte, hogy marxista fordulattal éljek, szükséges, de nem elégséges feltétele a migráció hírtelen dagályának. A probléma mélyebbnek és sokszorosan összetettebbnek tűnik. Éppen ezért annyira rémisztő az eredmény, amit nap, mint nap tapasztalunk városainkban, amit látunk képernyőinken.
migration2.jpg
Nemlineáris logika
Hadd tegyek itt egy kis kitérőt! Mindenképpen szeretném elkerülni azt, hogy ostoba kalandozásba keveredjek a káoszelmélet irányába, de azért fontos megemlítenem, hogy a káoszkutatás rendkívüli nyomatékkal hívta fel a figyelmet arra: nem lehet lineáris modell alapján megérteni a társadalmi folyamatokat.  Az 1960-as évek óta a dinamikus rendszerek elméletei egyre több kutató számára jelentettek gondolkodási keretet. A káoszelmélet – és a modern nemlineáris fizika többi ága – átformálta a társadalomtudományok hagyományos sémáit. Robert Geyer például a természettudományok nemlineáris paradigmájának mintájára a társadalomtudományokban is hasonló megközelítést javasolt. Michael Shermer, a racionális tudomány védelmezője, az áltudományosság elleni küzdelem egyik kiváló harcosa a történelem káoszáról írt tanulmányában azt fejtette ki, hogy: ,,a káoszelmélet új perspektívát nyújt a múlt változásainak leírására”.  Az általa kidolgozott modell – szándéka szerint – egyesítette az esetlegesség és a szükségszerűség kettősségét: ,,az esetleges-szükségszerű események összetalálkozása meghatározó jellegű előfeltételek révén kikényszerít egy bizonyos eseménysort”. Azaz semmi nem történhet egyetlen ok eredményeképp. Egy esemény bekövetkeztéhez szándékok, tettek, mulasztások, speciális körülmények és véletlenül előálló helyzetek egysége vezet.
A lineáris modellek nem tudnak megmagyarázni bizonyos viselkedésfajtákat még viszonylag egyszerű rendszerek esetében sem. Hogyan lennének hát képesek megmagyarázni olyan bonyolult és összetett folyamatokat, mint amilyen a tömeges migráció?
migration5.jpg
Facebook forradalom
Érdemes tehát egy pillantást vetni arra, mi változott az elmúlt időszakban – az egyetlen hivatkozott változáson, a szíriai, líbiai állam összeomlásán kívül – vagy, ha ezt nem tudjuk pontosan, érdemes felvetni, minek kellett megváltoznia ahhoz, hogy a végtelen emberár megindulhasson Európa felé.
És, ha már az mediterrán államok összeomlásával kezdtük, vessünk egy pillantást az „arab tavasz” érdekességeire! Hogyan is nevezték ezeket a mozgalmakat?
Facebook forradalom!
Annak idején mindenki arról beszélt, hogyan szervezték meg magukat az Tunézia, Líbia, Egyiptom tüntetői a közösségi hálózatok segítségével. Arról vitatkoztak, hogy a Facebook és a Twitter vajon katalizátorai, vagy csak eszközei az eseményeknek. Tüske László, az Avicenna Közel-Keleti Kutatások Intézeteének munkatársa, így nyilatkozott a kérdésről: „A televízió, a facebook, a twitter és az egész internet olyan képzelt közösséget hozott létre a fórumokon keresztül kommunikáló tunéziai és egyiptomi fiatalok számára, amely elég motivációt adott ahhoz, hogy kimenjenek az utcára. Időpontokat egyeztettek, térképeket adtak közre, amelyeken be volt jelölve, hogy mely mecseteknél hány órakor kell gyülekezni. Ez pedig a közösség biztos közérzetét adta a nézőnek, olvasónak. S így bátran kimehettek az utcára, számíthattak arra, hogy mások is ott lesznek.”
Egyértelműnek látszik, hogy remekül használhatóak az alig néhány esztendeje megjelent kommunikációs eszközök, amikor amorf, hagyományos háttérrel és infrastruktúrával nem rendelkező csoportok próbálják megszervezni magukat. Mint például azok, akik Afrika sötét mélységeiből, vagy Szíria és Irak önjelölt kalifája elől, Afganisztán hétköznapi nyomorúságát megelégelve Európa jólétébe szeretnének eljutni.
Az információáramlás jelentőségét nehéz alábecsülni. A közelmúltban lezajlott technológiai váltás, az okos telefonok világméretű elterjedése gyakorlatilag folyamatos és naprakész tájékoztatást jelent a menekülteknek. A már megérkezettek szinte lépésről lépésre végigvezethetik az úton a most elindulókat.
migration9.jpg
Menekült-logisztika
A piac robbanásszerű növekedése megrázkódtatásként éri a termelőket, szolgáltatókat. A radikális kapacitásbővítés kényszere az anyagi és emberi erőforrások gyors kiterjesztését, szervezeti, strukturális átalakításokat igényel. Amikorra azonban sikerül végrehajtani a kapacitásbővítéssel járó feladatokat, akkor lehengerlő erők állíthatóak a konjunktúra szolgálatába.
A folyamat persze olykor évekig is eltarthat. Az illegális vállalkozások nem támaszkodhatnak külső forrásokra, bizalmi alapon szerveződnek. Önmagában nem is elég a nyereség egy részének folyamatos visszaforgatása a vállalkozásba, hiszen a kapacitás bővítése sokrétű kapcsolathálózat kialakítását is igényli. Mára azonban egyértelműen túljutottak a nehezebb időszakokon a csempész-csoportok. Ha eddig néhány tucat embercsempész, pár rozoga hajóval segítette az Európába igyekvőket, akkor mára – biztosak lehetünk benne – kiépült egy teljesen új, nagykapacitású csempészhálózat, amelynek bizalmi emberei, szorgalmas végrehajtói, széleskörű kapcsolatai, hatékony – már legalább is a célnak minimálisan megfelelő – eszközei vannak, s ezeknek segítségével képesek kiaknázni a konjunktúrát. Jól strukturált csempészbandák, beszervezett határőrök, megvesztegetett hivatalnokok, feltárt útvonalak, biztos átadási és átvételi pontok, vízi és szárazföldi szállítóeszközök szolgálják a nagy tömegű menekült-logisztika sikerét.
migration7.jpg
Egy életszerű feltevés
Abban is biztosak lehetünk, hogy a kommunikációs forradalom és a csempész-szolgáltatás kapacitásának kiteljesedése mellett egy félig-meddig önálló üzletág, valamiféle finanszírozás is áll a népvándorlás hátterében.
Nem hiszek az összeesküvés elméletekben, nem tartom elképzelhetőnek azt, hogy a világpolitika, vagy a világgazdaság jelentős szereplői egy ilyen mozgalom mögé álljanak. Bár lehet olyan érdek, amelynek előnyére szolgál az embercunami léte vagy iránya, az, mégis képtelenség, hogy komoly tényezők megtalálják a világvárosok légkondicionált luxusirodáit és Afrika sárkunyhóit összekötő utakat. Nem olyan egyszerű feladat az.
Az azonban életszerű feltevés, hogy a kiépült csempészhálózathoz hasonlóan az elmúlt években létrejött és immár teljes kapacitással működik valamiféle uzsorás-üzlet, amely képes helyi szinten finanszírozni az elindulókat és hatékonyan képes Hannoverben, Lyonban, Koppenhágában, Londonban vagy éppen Budapesten behajtani a megérkezetteken az idő közben tetemesre duzzadó adósságot.
Hogy van-e ilyen rendszer, arról a dolog természetéből adódóan persze keveset tudunk, de, hogy kell lennie, abban nem kételkedhetünk.
migration8.jpg
Globális gazdaság
Végezetül hadd ejtsek pár szót a széteső államokról. Mert az Európára özönlő emberár létrejöttében nem pusztán a darabjaira hullott közel-keleti, észak-afrikai államok játszanak szerepet, hanem a kibocsájtó országok megrendülése is. A jelenség végső okát, legfontosabb mozgatórugóját a globális gazdaság működésének katasztrofális következményei között kell keresnünk. A helyi mikrokörnyezet elviselhetetlen túlterhelésében, ami a lehetetlenné teszi a hagyományos életmód fenntartását. A társadalom tradicionális kapcsolati hálózatának felbomlásában, ami miatt a hajdani közösségekben megszűnik a bizalom és vele az együttműködés lehetősége. A gazdagok és szegények között táguló szakadékban, ami miatt a szegények végtelenül szegények lesznek, s a középosztály folyamatosan attól retteg, hogy közéjük süllyed. S végül természetesen az államhatalom folyamatos defenzívájában, aminek következtében az élet egyre nagyobb területén veszik át a hatalmat bűnözői csoportok, fanatikus őrültek, és lelkiismeretlen kalandorok.
Hogy ezeket a problémákat mi magyarok, de még mi, európaiak sem orvosolhatjuk, az nyilvánvaló. Hogy a mára kiépült és lehetőségeinek maximumával pörgő embercsempész üzletágat nem tudjuk felszámolni, az sem kérdés.
Hogy az emberárat arra kényszerítjük, kerülje el a mi hazánkat, az a legtöbb, ami most talán elérhető.
migration6.jpg
Utóirat
A minap megtisztelő meghívást kaptam az N1 Tv blog című műsorába, ahol ismert (?) bloggerekel beszélget a szerkesztő műsorvezető, Balogh Gábor. Mivel előre tudtam, mire készülhetek, volt pár napom, hogy elgondolkodjak a migráció problémakörén. Ez lett az eredménye. A műsorban röviden vázoltam a problémát, de két okból fontosnak tartom, hogy írásban is közreadjam. Először azért, mert írásban összeszedettebb az ember, áttekinthetőbb a szöveg, s – a látszat dacára – az írás sokkal inkább felhasználóbarát, mint a film. Másrészt – és ez is a felhasználóbarátsághoz tartozik – itt, ezen a blogon, írásban is lehet vitatkozni érveimmel, ami mégis jobb, mint házsártos öregúrként visszabeszélni a képernyőnek…

 

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket.

 

 

7 komment

Jövőképek, nézőpontok, melegek, migránsok

2015.07.15. 09:38 Ratius

Néhány napja azt írta a Kettős Mérce blog, hogy „Az elmúlt hetekben (újra) divat lett Magyarországon gyűlölni, divat lett gyűlölni a menekülteket, a buzikat, a másként gondolkodókat. …Ha bedőlsz a menekültezésnek, ha bedőlsz a buzizásnak, …pontosan azokat az erőket erősíted, akik nem hagyják, hogy a társadalom az egészségügyről, az oktatásról, a jövőnkről beszéljen. Amikor gyűlölsz bárkit is, csupán a politikai hatalom fenntartását támogatod: a rendszer részévé és működtetőjévé válsz.”
Akár igaza is lehetne a Kettős Mérce szerzőinek, hiszen a jól hangzó klisé – ha kiszolgálod a hatalom gyűlöletpolitikáját, a hatalmat szolgálod ki – akár igaz is lehetne.
Csak nem igaz.
A menekülteket, a buzikat és a másként gondolkodókat – ezek közül korunk alternatív sztárközgazdászát, Thomas Pikettyt választanám, hogy esszém kerekké lehessen – összekötő kapcsolat sokkal mélyebb ugyanis annál, mint amennyire a felületes közhely ábrázolja.


jovo1.jpg
A modernizmus lendületében
Nem állítom, hogy kizárólag azok a szempontok motiválják menekülteket, a buzikat és a másként gondolkodókat övező vitát, amelyeket mindjárt felsorolok, még abban sem vagyok biztos, hogy felvetéseimet nem írják-e fölül a konfrontációkban megjelenő zsigeri gyűlöletek, de talán érdemes elgondolkodni azon, miképpen illenek bele diszpozícióink a társadalomról alkotott képeinkbe, miképpen változatja meg a világ változása érveink igazságtartalmát.
Tudom, hogy ez így egy kicsit bonyolult, de máris elmagyarázom: Érdemes azzal kezdeni, hogy a második világháború után, az Európában kialakult jóléti társadalmak önmagukon túlmutató ígéretet hoztak. Olyan jövőképet kínáltak a fejlett világ polgárainak, amely a jóléti állam további kiterjesztését, folyamatos térhódítását, fejlődését, tágulását ígérte. Az akkori amatőr és hivatásos jövőkutatók, scifi-írók és publicisták, politikusok és kávéházi megmondó-emberek – a kor szövegeinek szembeötlő tanúsága szerint – mély meggyőződéssel hitték, hogy olyan világ van születőben, amelyben a társadalom egyre több feladatot, terhet, és felelősséget vesz át az egyéntől. Azaz olyan világ van születőben, amelyben az egyénre egyre kevesebb kényszer rakódik. Kevesebbet kell dolgoznia, mert helyette gépek végzik a munkát. Kevesebbet kell háztartásával bíbelődnie, mert készételként beszerezhető, az üzemi étkezdében megkapható a szükséges kalória, s különben is, háztartási gépei elvégzik a legszükségesebbeket. De még közvetlen családtagjaira sem kell túl sok időt és energiát fordítania, mert a bölcsődék, óvodák, iskolák, kórházak, szanatóriumok, és végül az idősotthonok széles hálózata életkor szerint a legkitűnőbb ellátást nyújtja a rászorulóknak.
S az ötvenes, hatvanas, hetvenes években, a modernizmus lendületében jövőt lelő emberek őszintén hittek abban, hogy a szabvány szerinti konzerv jobb, mint a nagymama befőttje, sőt, még abban is, hogy a szabvány szerinti, tudományos alaposságú gyermekgondozás jobb, mint amit egy hétköznapi anya tud nyújtani.
Hogy ez akkor igaz volt-e, vagy igazzá válhatott volna, ha az akkori trendek hosszabb távon is érvényesülnek, nos, azt nem tudhatjuk. Az azonban biztos, hogy akkoriban, közelebb álltunk az eszme megvalósulásához, mint ma.
jovo2.jpg
Problémáinkat magunknak kell megoldanunk
A nyolcvanas években azonban mindez szétesett. A globalizáció nem pusztán a jóléti állam alól húzta ki a talajt, de a gondoskodó állam lehetőségét is semmivé tette, s természetesen a jóléti társadalom jövőképét is lerombolta. Thomas Piketty A tőke a XXI. században című sok vitát kavaró könyvében éppen erről beszél. Kutatásai szerint a tőke megtérülési rátája hosszú távon meghaladja a gazdaság növekedési rátáját, és ez nagyfokú vagyoni koncentrációhoz vezet. Azaz a kapitalista viszonyok között egyre nagyobb vagyoni egyenlőtlenség felé tart a világ. A jóléti társadalmak korában, azaz a huszadik század derekán erőteljes állami intézkedések – adók, elvonások – korlátozták a tőkejövedelmek gyarapodását, s ez az elvonás tette lehetővé a jóléti államok kialakítását és fenntartását. A globalizáció azonban lehetővé tette a tőke számára, hogy kibújjon a rárótt közterhek megfizetése alól, s mára odáig jutottunk, hogy az egyes államok egymással versenyeznek a befektetők kegyeiért. Arról tehát szó sem lehet, hogy a jóléti táradalom fenntartását a tőke finanszírozza. Bomlanak is, ahogy fogynak a rendelkezésre álló erőforrások.  
Az emberek többsége – a megváltozott viszonyokat látva – ma már nem hisz abban, hogy a társadalom, az állam megoldja személyes nehézségeit, szabadidőt, családhelyettesítő intézményrendszert, egészségügyi ellátást, nyugdíjat biztosít az egyénnek. Ellenkezőleg. A társadalom egyre inkább abban hisz, hogy problémáinkat magunknak kell megoldanunk. Felértékelődtek tehát az egyén és az állam között még létező köztes szerveződések, újra jelentőséget nyert a család, az egyház, a hivatás-közösség, egyre fontosabbak a társadalmi kohéziót biztosító intézmények, önkormányzatok, nemzetiségi szervezetek, egyetemek, és más hasonló autonómiák. És természetesen velük együtt felértékelődött az államnak egy hagyományos funkciója, a – mondjuk úgy – nemzetállami szerep. Szemben a jóléti állam szervező, újraosztó feladatával korunk állama hagyományos modell szerint lehet sikeres, azáltal, ha megvédi a családokat, a lokális és horizontális szerveződéseket, egyszóval segíti polgárait abban, hogy kisebb-nagyobb terekben, egymással együttműködve választ találjanak hétköznapjaik nehézségeire.
A kisközösségek jelentőségének felismeréséről árulkodik a lassan nálunk is egyre ismertebb kommunitarista mozgalom, amelynek ideológusai szorgalmasan mutatnak rá arra, hogy az egyén nem létezhet közösség nélkül, az egyén a közösségben terem, egyedi önmegvalósítása nem feltétlen érték, s különösen akkor nem érték, ha közösségellenes, romboló tartalmakat hordoz.        
jovo3.jpg
Alkalmazkodás és illúzió
De már sokat kanyarogtam, úgyhogy itt az ideje, hogy rátérjek a melegek, meg a bevándorlók problémáira. A jóléti állam által ígért jövőképben a kisebbségek – legyenek azok bármiféle fajták – nem jelentenek problémát. Személyes sorsuk nehézségeit, beilleszkedésüket, asszimilációjukat, ha erre egyáltalán szükség van, éppen úgy megoldja a jóléti állam, ahogyan a tősgyökeres honpolgárok nehézségeit is megoldja. A családok széthullása, az egymás mellett élő közösségek kapcsolatának hiánya, vagy akár ellenségeskedése, a nemzeti jelleg hanyatlása egyaránt hiányzik erről a problématérképről, mert ezeknek az akkoriban avíttasnak vélt szerveződéseknek, ideológiai képződményeknek jelentősége amúgy is csökkenni látszott, s úgy tetszett, helyüket a kiteljesedő jóléti államra támaszkodó, mind szabadabb egyén önmegvalósítása veszi át.  
Természetesen mára mindez illúzióvá lett. A globalizáció nehézségeivel birkózó államok legfeljebb azt ígérhetik polgáraiknak, hogy megvédik munkahelyeiket, otthonukat, személyes szabadságukat, polgári biztonságukat. Persze sok esetben nem képes arra a kormányzat, hogy megvalósítsa ígéreteit, egyre hátrább szorul, egyre kevésbé hatékony, egyre kevesebbet mer vállalni, hiszen a multinacionális nagyvállalatok, a befektetői érdekek folyamatos hátrálásra kényszerítik. (Ahogyan azt egyébként éppen ezekben a napokban láthatjuk Görögországban…)
Az állam immár nem old meg semmit, vagy egyre kevesebbet, s a polgárságnak önmagára, illetve saját közösségeire kell számítania. A kortárs közgondolkodás tart mindentől, ami közösségeit fenyegeti, a multikulturális médiától, a nemzeti hagyományokat fellazító migrációtól, a családokat veszélyeztető ultraliberális eszméktől, a melegházasságtól, a gender-ideológiától, a feminizmustól.
Úgy tűnik, hogy míg a társadalom többsége józanul alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez, addig a liberális társadalmi mozgalmak megrekedtek a hatvanas-hetvenes évek eszméi között, s máig azt képviselik, amit annak idején, erősen ragaszkodnak a jóléti állam illuzórikussá váló társadalomképéhez. A kisebbéig jogok lelkes képviselői továbbra is abban hisznek, hogy az állam, a társadalom megoldja az egyéni nehézségeket, integrálja a migránsokat, kiigazítja a hibásan működő családokban keletkező problémákat, s általában is biztosítja a szabad egyéni önmegvalósítás ezernyi formáját. Ezért mindegy – képzeli a hatvanas-hetvenes évek szellemében rekedt szellemiség –, hogy milyen a család, milyen a nemzeti kohézió, milyen a társadalom strukturáltsága, azaz létezik-e társadalom vagy sem.
jovo4.jpg
Két nézőpont
A többség azonban mindennek éppen az ellenkezőjét gondolja: úgy véli, az egyéni önmegvalósítás a közösség javára kell, hogy kiteljesedjen, a jól szocializált, közösségeibe beágyazott egyén nagyobb biztonságban van, és társainak is nagyobb biztonságot jelent, mint az egyénieskedő különc, a család, az egyház, a hivatás, a nemzet nem pusztán identitást ad, de védőburkot is kínál, amely védelemre nagyobb szükség van, mint az elmúlt évszázadban valaha. Ennek megfelelően a különféle kisebbségek léte aggasztó teher, veszélyes rontás, kezelendő kihívás. A bevándorlók, a melegek és mindenféle egyéb kívülállók feladata a gyors beilleszkedés, vagy a gyors eltűnés, hogy ne jelentsenek veszélyt a társadalom nehezen összeálló hálózatára.
Az össztársadalmi vízió és a kisebbségi jogokkal kapcsolatos vízió elvált egymástól.
Kétségtelen tény, hogy egyénként vonzóbb és felemelőbb a személyes önmegvalósítás lehetőségét kínáló jóléti-liberális alternatíva, ám sajnos azzal is szembe kell néznünk, hogy miközben a liberális baloldal ragaszkodik illúzióihoz, egyúttal ahhoz a gazdaságpolitikához is ragaszkodik, amely kihúzta a talajt a jóléti rendszerek alól és végső soron ellehetetlenítette annak egyénre vonatkozó szabadságeszményeit. (Ahogyan azt egyébként éppen ezekben a napokban láthatjuk Görögországban…)
Ezért kétségtelen az is, hogy a felelős, családban, nemzetben, közösségben gondolkodó új-konzervatív álláspont közelebb áll a valósághoz, érettebb alkalmazkodást tükröz, hitelesebb választ kínál a jelen problémáira, mint a jóléti illúzióhoz ragaszkodó ellentétpárja.
A kérdés ilyenformán az, hogy miben bízunk. Hiszünk-e abban, hogy az állam mindent meg tud oldani, hogy legalább hosszú távon jobb lesz a tudományos alapokon álló bölcsőde, mint a család, hogy hatékonyabb lehet-e a média-integráció, mint a hagyományos társadalmi struktúra, hogy az egyén szabad önmegvalósításának akkor is van értelme, ha nem kapcsolódik semmi közösségihez?
Vagy abban hiszünk, hogy az állam pillanatnyilag nem képes személyes felelősségünket átvállalni, a legtöbb, amit elvárhatunk tőle az az, hogy fenntartsa, a társadalom köztes rendszereinek – család, nemzet, egyház, hivatás – integritását, remélve, hogy ezek, évezredes működésüknek megfelelően biztosítani tudják életünk kereteit?
És a két nézőpont kibékíthetetlen.

 

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket.

 

 

47 komment