Egyet apának, egyet anyának, egyet a hazának!
Fogyik a magyar!
2. rész
Az elmúlt hetekben a hazai sajtóban rendkívüli visszhangot váltott ki a hazai népességfogyás legújabb adata, amely szerint az idén tízmillió alá csökken nemzetünk lélekszáma. (E cikk sajátos aktualitását az adja, hogy a KSH Központi Statisztikai Hivatal mai közleménye szerint: Az év első öt hónapjában a halálozások csökkenése nagyobb mértékű volt, mint a születéseké, ennek köszönhetően a természetes fogyás üteme mérséklődött a múlt év ugyanezen időszakához képes. A fogyás üteme a 2009. január-májusi 17.782-vel szemben 2010 első öt hónapjában 16.479 volt. A népesség lélekszáma az időszak végén 10 millió 5 ezer volt.)
A most következő sorozatban a népességcsökkenés megfékezésére teszek heroikus kísérletet, külön elemezve a népszaporulathoz kötődő egyes kérdésköröket. Szó lesz tehát a család, a foglalkoztatás, az oktatás és emancipáció, az egészségvédelem ügyéről és sok egyéb érdekes problémáról.
De arra már most felhívom olvasóim figyelmét, hogy aki itt szelíd és sokoldalúan érvelő elemzéseket vár, az már most elkattinthat. Az alábbi írások rendkívül provokatívak és szemtelenek lesznek.
Mert ami a szakadék szélén áll, azon csak taszítani érdemes!
Egyet apának, egyet anyának, egyet a hazának!
Gábos András, Gál Róbert Iván és Keller Tamás, a TÁRKI három kutatója néhány esztendeje számszerűsítették a gyermeknevelés költségeit. Megdöbbentő adatokat kaptak. Anélkül, hogy részletekbe belemennék, közlöm a sokkoló adatokat: egy egygyermekes házaspárnak évente 2 040 000 forintba kerül a gyermek, míg két gyermek nevelése gyerekenként 1 185 000, három gyermeké pedig 1 117 000 forintot igényel, azaz összesen 3 351 000 forintot. A modellből kiderül: az újabb gyerekek ilyenkor "fajlagosan" egyre olcsóbbak, hiszen számos költség több részre oszlik (pl. lakásrezsi), míg az újabb gyereknél többféle kiadás nem jelentkezik (pl. testvérük ruháit is hordják). Egy két gyermeket nevelő kétszülős család az első gyermek születésétől az egyetemi diplomáig több, mint 52 millió forintnyi munkát, energiát és pénzt fektet a gyermeknevelésbe.
A gyermekneveléshez nyújtott állami támogatásokat is számszerűsítették a kutatók: modelljük szerint így egy egygyermekes család 213 ezer forint közvetlen (pl.: gyes) és 404 ezer forintnyi közvetett (pl. ingyenes orvosi ellátás) állami támogatáshoz jut, vagyis összesen 617 ezer forintnyi állami támogatást szerez évente. Kétgyermekes család gyerekenként 580 ezer, háromgyermekes pedig 705 ezer forintban részesül az államtól valamilyen formában.
A két adat persze közvetlenül nem összevethető, mert a számolgatásba egyéb tényezők is belejátszanak, s anélkül, hogy ezeket kifejteném, közlöm a kutatás summáját: egy pár (2006-os adatok szerint) egy gyermekkel 1 093 650 forintos éves kiadást vállal a "társadalom számára", míg ez az adat kétgyermekeseknél 530 150, háromgyermekeseknél 425 500 gyermekenként. Mindez nagyjából azt jelenti, hogy élete során egy háromgyermekes házaspár csaknem harmincmillió forinttal lesz szegényebb, mint az, aki nem vállal gyermeket.
A gyerek közjószág
Hogy ez az elosztás rendkívül igazságtalan, az nem is kérdéses. Hogy a fenti számok döntően befolyásolják a hazai termékenységet, az még akkor sem vitatható, ha a TÁRKI kutatásait az emberek döntő többsége nyilvánvalóan nem ismeri. Hogy milyen módszerrel lehet igazságosabban elosztani a gyermeknevelés terheit, arra jó példa a német alkotmánybíróság határozata, amely kimondta, hogy a gyermek közjószág, élete során munkájával és adójával hozzájárul a társadalom és a gazdaság fejlődéséhez, viszont nevelési költségeinek döntő részét a szülei viselik, így sérül a közteherviselés Alkotmányban rögzített elve. Németországban ugyan 15 évig tartott, de végül az ottani taláros testület kötelezte a kormányt a családi adórendszer bevezetése.
A családi adózás azonban csak részben javít a helyzeten. Bizonyos fokig mérsékelni tudja a gyermekvállalók anyagi leszakadását, de azt a monumentális többletköltséget, amit a szülők a gyermeknevelésre fordítanak, semmiképpen nem tudja pótolni. A gyermekvállalók ugyanis - a fenti adatokból egyértelműen kiolvasható - eleve hátránnyal indulnak a munkaerőpiacon, így jövedelmük még akkor sem érheti el a gyermektelenekét, ha az adórendszer figyelembe veszi a gyermeknevelés tényét. Az adórendszer ugyanis csak abból tud kiindulni, amit megkeresett valaki, nem abból, amit más körülmények között megkereshetett volna.
És akkor még szó sem esett arról, hogy miközben egy gyermekvállaló éppen úgy befizeti a maga nyugdíjjárulékát, mint egy gyermeket nem vállaló polgártársunk, azonközben évente nagyjából egymillió forint értékű munkaóra és energia ráfordításával létrehozza azt a generációt is, amely e befizetett nyugdíjjárulékból valódi létszükségleteket tud kielégíteni húsz, harminc év múlva. Mert jó, ha tudjuk: a félretett pénznek is csak akkor van értelme, ha lesz, aki cipőt, kenyeret, színházjegyet ad érte.
Így aztán érthető az is, hogy a családi adózás, ahol bevezették, nem növelte meg jelentősen a gyermekvállalási kedvet, hiszen csak rendkívül csekély mértékben tudja csökkenteni a szülők anyagi hátrányait. Ahhoz, hogy a népesség valóban növekedésnek induljon a családi adózás önmagában nem elég.
Jutalmazás, büntetés
Számos országban próbálkoznak, illetve próbálkoztak azzal, hogy instrumentális eszközökkel élénkítse a kormány a gyermekvállalási kedvet. Többnyire a politikailag korrekt jutalmazó rendszerek terjedtek el, mert ezek kevésbé avatkoznak be a közvetlen emberi jogokba, mint a büntetések. Magyarországon a lakásvásárláskor, lakásépítéskor igénybe vehető szociálpolitikai kedvezmény volt a legismertebb formája ennek, de sok államban sokféle módszerrel próbálkoztak. A náci Németország például a házassági kölcsön bevezetésével ért el különleges sikereket. A kölcsön felvételét csak szigorú kritériumoknak megfelelő pároknak engedélyezték, de összege elérhette az 1000 birodalmi márkát is. A házassági kölcsön kamatmentes volt és havi egy százalékos részletekben kellett visszafizetni. Csakhogy minden gyermek születésekor 25 százalékkal csökkent az adósság. 1933 augusztusától 1936 elejéig több mint 900.000 házassági kölcsönt folyósítottak, kereken 600 millió RM értékben. A házasságokból, amelyek ebben a támogatásban részesültek, 1936 júliusáig 550.000 gyermek született, körülbelül kétszer annyi, mint azokból a házasságokból, amelyeket ugyanezen idő alatt házassági kölcsön nélkül kötöttek.
Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy minél nagyobb bajban van az állami költségvetés, annál nehezebben tudja jutalmazni a gyermekvállalást. S minél jobban halogatja a megoldást, annál nehezebben tud kilépni az eltartók és eltartottak arányának eltorzulása által létrejövő ördögi körből. Ma Magyarországon az állami költségvetésnek nagyjából negyven százalékát emésztik fel a nyugdíjasokra költött forintok, és ez az arányszám a társadalom elöregedésével folyamatosan nő.
Érthető tehát, ha sokan a jutalmazás helyett a büntetésben látják a megoldást. A gyermektelenekre kivetendő különadó valamennyi európai országban felmerült már, és bizony rendkívüli vitákat váltott ki. Az a kezdeményezés, amely szerint a gyermektelenek magasabb adót fizessenek, hogy ebből támogatni lehessen a gyermeket nevelőket, éles elutasításban részesül szinte minden társadalmi csoportban. Az európai nőknek csak kevesebb, mint egyharmada ért egyet egy ilyen megoldással. A középkorosztályon belül azok, akik a jövővel kapcsolatos társadalmi kérdésekről a leghatározottabb véleménnyel rendelkeznek, közel háromnegyedes arányban vetik el ezt a megoldást.
Hasonló vitát és ellenállást váltott ki Magyarországon is Boross Péter, hajdani miniszterelnök ötlete, miszerint költségvetési hozzájárulást kellene fizetniük a gyermeket nem nevelőknek.
A volt kormányfő a családi adózás kapcsán azt nyilatkozta a Gazdasági Rádiónak, hogy a gyermeket nevelőknek nyújtott adókedvezményből eredő költségvetési hiányt ellensúlyoztatni kellene a gyermeket nem nevelők gyermeknevelési hozzájárulásával.
"Az a nemzet, amelyik fogyásnak indult, az nem szabad, hogy a merészebb gondolatokat merő tapintatból ne tűzzünk napirendre. Meggyőződésem, hogy a gyermeket nem nevelő magyaroknak is hozzá kell járulnia a nemzet jövőjéhez."
Tóth Olga szociológus szerint ez a diktatúrák eszköze. (Mint láthattuk, ez persze nem egészen igaz…) Abban azonban igazat adhatunk a felháborodott társadalomkutatónak, hogy egy ilyen terv mélységesen megalázó és olyan mértékű beavatkozás az emberi életbe, ami a 21. században elfogadhatatlan. Mindenkinek magánügye, hogy szül-e gyermeket vagy ráadásul - hőbörgött tovább Tóth Olga az egyik televízió egyik adásában - továbbá szép számmal akadnak olyan nők, akik nem azért nem szülnek gyereket, mert nem akarnak, hanem, mert nem tudnak…
Szingli tax
A magam részéről úgy látom, hogy mindkét állítás helytálló. Az állam nyilvánvalóan nem szólhat bele abba, hogy a polgárok kívánnak-e gyermeket vállalni, vagy nem. Mint ahogyan az is igaz, hogy a gyermekvállalók elképesztően nagy terheket viselnek közös jövőnk érdekében, amely terhek alól a gyermektelenek mentesülnek. Ez így tarthatatlan.
A családi adózás bevezetése és kiterjesztése az egy fedél alatt élőkre (szülők, nagyszülők, gyerekek, befogadott rokonok, háztartási alkalmazottak, stb.) lehetne a megoldás egyik oldala, mint arra legutóbb utaltam. Egy ilyen nagycsalád nem csupán az adórendszeren keresztül jelentene támogatást a szülőknek, de közvetlenül is, hiszen a gyermeknevelésre fordított és fentebb forintokban is kifejezett energia megoszlana az együtt élők között. A gyerekekre felügyelő nagymama, a leckét átnéző nagybácsi jelentősen csökkenthetné a gyermekvállalók terheit.
Ám mivel ez a rendszer a fennálló aránytalanságot nem szünteti meg, mégiscsak szükség lenne valamiféle ösztönzésre, hogy a gyermektelenek is kivegyék részüket a jövő létrehozásából. Én nem adót, hanem kötelező jellegű gyermeknevelési előtakarékosságot vezetnék be. A jogi analógiát a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás kínálja, vagy a jelzáloghitelezés gyakorlata, amelynek során a bankok megkövetelik a lakásbiztosítást. Ugyanígy mondhatja az állam, hogy a gyermekekről való gondoskodás olyan személyes felelősség, amely előzetes felkészülést is igényel. Ezért kötelező jelleggel minden polgárnak előírja, hogy jövedelme egy részét, mondjuk húsz százalékát egy személyes, de elkülönített bankszámlán köteles tartani. A halmozódó összeg nem csupán kamatozik, de állami támogatásban is részesül, mint ahogyan a lakás-előtakarékossági betéteknél ez megszokott.
A fiatalok az első gyermek születésekor az összegyűlt pénz kétharmadát felvehetik, s ezzel együtt a kötelező előtakarékosság összege is a felére csökken. A Második gyermek születésekor újabb részlet vehető föl, s megszűnik a kötelező előtakarékosság, illetve annak fizetését az állam vállalja át, hogy a harmadik gyermek születésekor is kiutalható legyen egy nagyobb összeg a családnak. A számla, bár névre szóló, nem örökíthető, így az, aki nem szül, vagy nem fogad örökbe gyermeket, nem jut hozzá a megtakarításhoz, s annak örököse az állam. Aki nem szül második, vagy harmadik gyereket, annak megtakarítása a számlatulajdonos halálával ugyancsak az államra száll.
Egy ilyen rendszer bevezetése valószínűleg előbbre hozza, és ezzel biztosítja a gyermekvállalást, ösztönzi a két, három gyermek felnevelését, és anélkül orientálja a gyermekvállalás felé a gyermekteleneket, hogy ténylegesen elvenne tőlük valamit, vagy büntetőadóként tekinthetnének a kötelező előtakarékosságra.