Meghallgattam az online Orbán-beszédet. Az elmúlt napok minden pletykája igaznak bizonyult. Különadót kap az energiaipar, a távközlés és a legnagyobb üzletláncok. Ám a beszédnek, mint valami elmés népmesének, valódi tanulságai is vannak. Hogy mi, az most következik.
Verbálisan áthidalható
Valamikor réges-régen, a Fidesz hőskorában, viszonylag szűk körben elhangzott egy mondat jelenlegi miniszterelnökünk szájából. Kisebb nehézséggel kellett megbirkóznia a pártnak, s Orbán némi gondolkodás után vállat vont: „… verbálisan áthidalható”. Persze a mostani gondokat rettentő nehéz verbálisan áthidalni, de becsületére legyen mondva, a kormányfő mindent megtett, hogy sikerüljön.
Orbán nagyon jó szónok, s retorikai sikerét főképp annak köszönheti, hogy beszédei briliáns logikával vannak fölépítve. Értelmes, jólfésült, áttekinthető gondolatok, ha, akkor típusú következtetések, kedvenc irodalmi alakom, Behemót szavai szerint: „… zárt rendszerré szervezett szillogizmusok sora, amelyet bizonyosan érdeme szerint megbecsülnének olyan szakértők is, mint Sextus Empiricus, Martianus Capella, sőt maga a nagy Arisztotelész.” Orbán kitűnően oldja meg az efféle feladatokat. Szinte bármit képes megoldani, ami verbálisan megoldható. Sajnos azonban itt most többről van szó. Orbán beszédével az a baj, ami a logikán kívül van, ami nincs benne a beszédben.
Ma vagy holnap
A miniszterelnök szavaiból ugyanis sajnos mindaz kiderült, amit ő nem akart elmondani. Elsősorban kiderült belőle, hogy rettenetesen nagy a baj. Olyan irdatlanul nehéz helyzetben van az ország, és annyira szűk mozgástérrel rendelkezik a kormány, hogy a válságintézkedések egész sorát kénytelen kezdeményezni.
Mert bár Orbán azzal érvelt, hogy a válságintézkedésekre főleg a jövő szempontjából van szükség, azért sejthető, hogy a gyors csomagok nem a jövőről, hanem nagyon is a jelenről szólnak. Ha ugyanis valóban novembertől életbe lépnek a különadók, akkor az nem a tíz éves távlatban létrehozandó egymillió munkahelyről, még kevésbé a ki tudja mikorra megszületendő egymillió csemetéről szól, ahogyan azt a miniszterelnök úr sugallta, hanem nagyon is a jelen keserű problémáiról.
Másrészt az is kiderült, hogy Orbán, szokásához híven, vagy talán jobb kifelezés, ha azt mondjuk, személyiségének megfelelően, egyáltalán nem akarja tudomásul venni a szűk korlátokat. Kétségbeesetten keresi a kitörési pontokat, semmiképp sem hajlandó elmondani a maga öszödi beszédét, még kevésbé hajlandó olyan pályán tovább vinni az országot, amelyen az elmúlt nyolc évben haladt. Valami mást kell tennie, valami más megoldást kell találnia, különben nem csupán választói előtt, de alighanem a maga szemében is elveszíti böcsületét. Valószínűleg őszintén gondolta, hogy „A megszorítások politikája sehova sem vezetett. Ha nem így lenne, nem itt állnánk…”
Bizonyára őszintén hisz abban, hogy a növekedés beindítása, a válságból való kitörés, és az egyensúly fenntartása egyszerre sikerülhet.
Új adóbehajtók
Harmadrészt az is kiderült a beszédből, hogy elkerülhetetlen az, amit Orbán mindenáron szeretett volna elkerülni: sajnos ténnyé vált, hogy a gazdaságpolitika árát – függetlenül attól, hogy ez hosszabb távon előnyös, vagy csak rövid távon életmentő – igenis az emberek fogják megfizetni.
A távközlési vállalatkora, az energiaszektorra, és az áruházláncokra kivetett monumentális pótadó ugyanis mindenképpen a polgárok pénztárcáját fogja terhelni. Nyilván a miniszterelnök sem gondolja azt, hogy a sokszor monopolhelyzetben lévő, rendszeresen kartellező nagyvállalatok akár egy fillér profitról is hajlandóak lemondani. Nem, ez elképzelhetetlen. Akkor pedig nem tehetnek mást, minthogy a többletadót szép lassan beépítik a villanyszámlába, a telefonszámlába, meg a parizer árába.
Igaz, a piaci verseny némiképp korlátozza majd a nagyvállalatok költség-továbbhárító igyekezetét, mi több, még az is elképzelhető, hogy egyes megadóztatottaknak ez egyáltalán nem sikerül és belebuknak a kísérletbe, de azért abban biztosak lehetünk, hogy az új intézkedéscsomag jellemzően áremeléseket jelent majd nekünk, hétköznapi embereknek.
És sajnos van egy konklúzió is, amit persze már korábban is levonhattunk: Orbán sem képes csodát tenni, bármennyire is jó lenne ez neki, is meg az országnak is. Még a forradalmi lendület is meglehetősen kétséges, bár bizonyos értelemben forradalmi tettnek tekinthető, ha a kormány adóbehajtónak használja a legfontosabb, tulajdonképpen nélkülözhetetlen szolgáltatásokat nyújtó közüzemi vállalatokat.
De azért én a forradalmi megoldásokat kicsit másképp képzelném…
