Orbán Viktornak vannak fontos mondatai. Olyan mondatok, amelyeknek segítségével megpróbálja egységes elbeszéléssé összefűzni kormányzása tényeit, az egyébként érthetetlen intézkedések hosszú sorát. Most, pénteken Rómában fogalmazott meg ismét iránymutató gondolatot. Sokan azt hiszik, hogy ezek a kijelentések csak egy utólag konstruált valóság bemutatására szolgálnak, valójában Orbánnak nincs vezérfonala. Pragmatikus lélek. Arra megy, amerre mennie lehet. Azt persze mindig szem előtt tartva, hogy a hatalmat mind tovább megőrizhesse.
Szerintem ez így nem igaz. Orbánnak igenis van víziója, jövőképe. Sőt ez a jövőkép, alapjaiban korrekt konstrukció. Alapjaiban, mondom, mert míg a premisszái helyesek, konklúziója tragikusan téves.
Azt azonban sietve előrebocsájtom, mindaz, ami itt következik, aligha áll össze ilyen egyértelmű logikai lánccá Orbán fejében, ahogyan én megfogalmazom. Éppen ezért tévesek a következtetései.
Centrum és periféria
Jó néhány évvel ezelőtt alkalmam volt meghallgatni Matolcsy György egy előadását arról, mi módon tudna felzárkózni hazánk a nyugati centrumhoz. Akkor még Matolcsy egyszer sem volt miniszter, és igen okosan beszélt. Azt fejtegette, hogy a Nyugat változásával változnak a felzárkózás lehetőségei is. Ami adott volt a XIX. század végén Japánnak, ami adott volt a XX. század második felében Finnországnak, ami adott volt a század végén a távol-keleti kistigriseknek, az Közép-Európának már nem adatik meg. Új utakat kell keresnünk ahhoz, hogy elérjük a nyugati kultúra és civilizáció színvonalát.
Világos beszéd. És számomra egybevág mindazzal, amit a történelemről, a társadalmak fejlődésről tudok.
Arról már nem beszélt a későbbi miniszter, ami ebben a fejtegetésben rejtetten benne van, és ami ma a Fidesz-kormány gazdaságpolitikájának gerincét adja: a periféria mindig variál. A periférikus, fél-periférikus helyzetben lévő országok ugyanis nem rendelkeznek azokkal az erőforrásokkal, amelyekkel a centrum rendelkezik, nem bírnak azok a komparatív előnyökkel, amelyeknek köszönhetően a centrum számára értékes partnerré válnak, és így magától értetődően a centrum és a periféria viszonya mindig és szükségszerűen a periféria kiszolgáltatottságával jár.
Ahhoz tehát, hogy a periférikus, fél-periférikus országok fejlődni tudjanak, mindenképpen a centrumhoz kell kapcsolódniuk. E kapcsolódás során azonban a periféria hagyományos társadalmi-gazdasági rendszere olyan alakot ölt, ami leginkább megfelel a centrum elvárásainak. Nem azért egyébként, mert a periférikus országok vezetői szolgalelkűek és buták, hanem azért, mert a centrum számára csakis ebben a módosult formában jelentenek kívánatos partnert. Valami efféléről írt Róna Péter a közelmúltban, amikor azt fejtegette, hogy a magyar EU-integráció torz struktúrákat rögzített.
Ámde van itt még valami, ami, abban a hajdani Matolcsy-előadásban megragadható: a periféria ugyanis megteheti, hogy úgy szolgálja ki a centrumot, hogy az állandó megfelelés, a centrumból érkező ilyen-olyan kívánalmak előtti meghajlás, a folyamatos és készséges parírozás helyett részben önálló utat keres.
Olyan utat, amelyben a periférikus ország nem minden elvárását teljesíti a centrumnak, hanem csak azokat, amelyek nemzeti érdeknek megfelelnek. S közben fölkínál olyan, újszerű előnyöket is, amelyeket eredetileg nem innen várt volna a centrum, sőt, partnereket keres a centrumon kívül is, hogy a nemzeti érdeknek megfelelően tudja kiépíteni társadalmi-gazdasági struktúráját.
Azaz van a helyi vezetésnek egy érett, kiforrott jövőképe, és ennek megfelelően építi nemzetközi gazdasági és politikai kapcsolatait.
Ezen az úton egyébként nem pusztán azért kell elindulnia a periférikus országnak, mert valami borgőzös nemzeti öntudat fűti, hanem egyszerűen azért, mert a centrum folyamatos és kritikátlan kiszolgálása a periférikus helyzetet konzerválja, már rövidtávon is aránytalan cserére kényszeríti, hosszabb távon pedig növeli leszakadottságát. Nagyjából ezt a képet látjuk most, amikor a dél-európai országok vergődését figyeljük, körülbelül ez az a politika, ami a szocialisták kormányzása alatt mélybe lökte Magyarországot.
Sodródás és siker
A periféria egy része tehát gyakran variál. A periférikus országok némelyik e felismerésből kiindulva egyéni utakat keres. Nem csupán most, de a történelem folyamán mindig. Persze ezek az utak nem minden esetben előnyösek az ország valamennyi lakója számára. Elsősorban a helyi elit érdekei szerint valók, s minél kevésbé demokratikus a rendszer, annál inkább elit-centrikus lesz a saját út.
A nagy mezopotámiai birodalmak nyugati szélein létrejöttek a görög poliszok, északi végein a nagyállattartó nomád társadalmak. Róma ugyan a maga környezetét kíméletlenül magához idomította, de hanyatlásának évszázadai már lehetőséget adtak a periférikus társadalmaknak arra, hogy megszüljék a maguk változatos világát. Északon a feudális rend, délen az iszlám hódított, keleten pedig Bizánc teremtett új kultúrát. Miközben pedig az európai centrum-országokban a feudális társadalom eljutott fejlődésének csúcsaira, addig az európai kultúra szélein egészen elképesztő berendezkedések születtek: Amerikában bevezették az újkori rabszolgaságot, Kelet-Európában a második jobbágyságot, Észak-Nyugat-Európában pedig megszületett a kapitalizmus. Mindeközben persze számtalan olyan terület akadt, amely nem hozta létre a maga egyedi alkalmazkodási rendszerét, és a centrum igényeinek megfelelően sodródva, mind mélyebbre merült elmaradottságába. A globális kapitalizmus kibontakozásának évtizedeiben, azaz napjainkban ugyancsak változatos világot láthatunk a nyugati kultúra perifériáin. Afrika és Kelet-Európa a teljes önfeladás állapotában vergődik, a nálunk kevéssé ismert Latin-Amerika elképesztő szociális világot épít, és a jól ismert Távol-Kelet a maga állam-kapitalizmusával ér el sikereket. Hosszan lehetne még sorolni a múlt és a jelen ilyen-olyan alternatíváit, de egy blogbejegyzésben nem érdemes felvenni ezeket a szálakat.
Van azonban itt valami, amit nyomatékkal hangsúlyozni kell: az új centrum mindig a periférikus variációk egyikéből nő ki. Mindig, vagy majdnem mindig létezik a helyi variációknak egy olyan formája, amely sikeresebb, mint a centrum, amely hosszabb távon nem pusztán a felzárkózás lehetőségét teremti meg, de olyan előnyt kínál, amelynek segítségével a periféria centrummá válhat. Görögország, Róma, Nyugat-Európa, majd végül Anglia és Hollandia ezt a lehetőséget ragadta meg. Olyan rendszert teremtettek a periférián, amelynek révén világuk idővel centrummá válhatott, mert hatékonyabb, termelékenyebb, sikeresebb volt, mint a központ, amelynek szélén megszülettek.
A sodródás, a centrum elvszerűen elvtelen kiszolgálása és a saját út megteremtésének kettőssége a magyar rendszerváltás húsz esztendejének igazi problémája. A szocialisták bukását éppen az okozta, hogy beérett a centrum elvárásai előtti feltétlen meghajlás keserű gyümölcse: a leszakadás, a periférikus létbe való belekövülés, a fenntarthatatlan társadalmi-gazdasági struktúrák konzerválásának minden borzalma. És a Fidesz hatalomra jutását éppen az a – részben nem megfogalmazott – igény hozta el, hogy elég nagy tömeg ismerte föl a saját út szükségességét, az egyedi periférikus megoldásban rejlő lehetőséget, az „unortodox” gazdaságpolitikai, az újszerű társadalmi berendezkedés kényszerítő erejét.
Nos, nagyjából eddig tart Orbán, a Fidesz, és az apadó kétharmad felismerése. Ami ezután következik, az a tévedés.
Múlt és jövő
Az ugyanis korántsem mindegy, hogy a periféria egyedi útja miféle tartalmakat ölel magába. Persze könnyű a jelenből visszatekintve felmérni a sikeres perifériák sikerének okait, s nehéz historizálás nélkül, tehát az ott és akkor látható valóság szerint megragadni az eredményesség mibenlétét.
Az azonban valószínű, hogy a hosszabb távon is sikeres periféria nem pusztán az ad hoc előnyöket tudja megragadni, nem pusztán a szűk elit érdekeit képviseli, hanem olyan struktúrát teremt, amelyben tartósak az előnyök és széles bázisú az előnyök élvezőinek köre. Ezek a társadalmak minden tekintetben nyitottabbak, mint a centrum, készek befogadni a technikai, társadalmi, és kulturális újdonságokat, készek kipróbálni az élet sokféle gazdagságát, a tudás mindenféle csodáját, a közösségi szerveződés minden újszerű formáját-fajtáját.
Nem elég a sikeres saját úthoz az, hogy saját. Különösen nem elég hozzá a bezárkózó, befelé forduló, elit-centrikus szemlélet. És végképp tévútra visz a hagyományokba kapaszkodó, avitt erkölcsi alapokon álló, tekintélyelvű berendezkedés. Ezeken a pilléreken épült föl az újkori rabszolgaság Amerikában, ezeken a sarokköveken állt a kelet-európai második jobbágyság, s most ezekre a fundamentumokra épül az obáni második kapitalizmus.
S miközben Orbán azt hiszi, hogy a magyar út, a visszatérés a tőkés társadalom eredeti formáihoz valóban példaértékű, hogy elképzelése majd a XXI. század centrumába röpíti Magyarországot, hogy „Európának be kell látnia, hogy a jóléti társadalmak helyét a munkaalapú társadalmaknak kell átvennie…” – miként pénteken, Rómában a Kereszténydemokrata Internacionálé plenáris ülésén kifejtette –, azonközben a világ elszalad mellettünk.
A sikeres magyar útnak ugyanis nem hajdanvolt eszmékből kell kinőnie. Bár az tény, hogy számtalan hagyományos érték nyerhet új értelmet a sikeres periférián. A nemzet, mint lokális közösség, a paraszti életmód, mint a fogyasztói szemlélet alternatívája, a család, mint a közösségi szerveződés csírája, a vallás, mint az ember egyetemesség-igényének megfogalmazása mind-mind életképes lehet. De ez a nemzet, ez a parasztság, ez a család, ez a vallás nem lesz olyan, mint amilyen a tizenkilencedik században volt. S a hagyományos értékek önmagukban nem is jelenthetik a felemelkedés eszközét. Ahhoz azért más is kell. A munka, s a munkához való viszony, a politika és a közéletben való részvétel formái, a kultúra és a műveltség továbbadásának eszközei, egyszóval a gazdasági-szociális lét struktúrái akkor állhatnak össze sikeres eleggyé, ha azokban a korszerűség dominál, s az újszerű társadalmi szerveződés előnyei a lehető legszélesebb körben hozzáférhetőek.
Ezt az irányt azonban ma Magyarországon a Fidesz nem képviseli. S természetesen a hagyományos rendszerpártok, sem.
Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.
