HTML

Boldogok a sajtkészítők

- Következő! … Kereszthalál? - Igen. - Kimész az ajtón, balra fordulsz, fogsz egy keresztet. - Következő! ... Kereszthalál? - Igen. - Jó. Kimész az ajtón, balra fordulsz, fogsz egy keresztet. Következő!... Kereszthalál? - Ó nem. Szabadláb. - Mi? - Engem elengedtek. Azt mondták, nem csináltam semmit, szabadon élhetek valahol egy kis szigeten. - Hú! Az nagyon jópofa dolog. Hát akkor eredj! - Nem. Én csak ugrattalak. Valójában kereszthalál. - Ó, már értem! Nagyszerű! Nagyon jó, nagyon jó! Hát, kimész az ajtón... - Igen tudom. Ki az ajtón, balra fordulok, fogok egy keresztet. - Nagyon jó, kösz' szépen. Kereszthalál? - Igen. - Jó...

Friss topikok

Linkblog

Jobb ma egy pofon, mint holnap egy KO!

2019.10.16. 06:43 Ratius

Olvasom a Fidesz-vereség, illetve ellenzéki győzelem felett elmélkedő írásokat, a hírtelen jött indulat-szövegeket, meg a régóta érlelődő értekezéseket, s két szemléletében is eltérő magyarázatcsomagot látok kibontakozni. Óriási kérdés, hogy a két szemben álló tábornál melyik narratíva válik meghatározóvá. Aki rosszul választ, az biztosan nem lehet kormányzó erő 2022-ben. Fideszesek tanulhatnak belőle: Jobb ma egy pofon, mint holnap egy KO! Ellenzékiek erőt meríthetnek: Máma Tarlós, holnap Orbán! Csak legyen mit megérteniük!

magyarazat_1.jpg

A humanista magyarázat
A filantróp, már-már szentimentálisan értelmiségi elemzések szerint tulajdonképpen hármas hitelességválságba került a Fidesz. Elsősorban tele van a párt hamis, értéktelen, sugárzóan nárcisztikus káderekkel. Balról is jobbról is azt harsogják a politikát másmilyennek álmodó entellektüelek, hogy nem lehet kurvázó kiskirályokkal, végtelenségig úrhatnám politikusokkal, sőt politikai nagyvállalkozókkal, saját zsebre játszó oligarchákkal kilépni a nyilvánosság elé. A Rogán Cecíliától Borkai Zsoltig ívelő parvenü kivagyiság, az elsíbolt közpénz-milliárdokból épülő magánbirodalmak giccses hivalkodása megbosszulja magát. Íme.
Másodsorban hitelét vesztette a kormánypárt kommunikációja. Az ellenzékiek szemében a kormánypárti média kezdettől fogva afféle lügenpresse, de most a választási vereség kapcsán a fideszes táborból is egyre többen kiáltják, hogy lakájmédiával, olcsó propagandával, bárgyú összeesküvéselméletekkel, ultraradikális kereszténység-pornóval nem lehet megszólítani a modern magyar társadalmat.
Harmadrészt, s az előbbieket összevonva napnál világosabb, hogy nem lehet hiteles a Fidesz politikája sem. Jó, hogy az ellenzéknek ez nem nóvum, de a karácsonyi pofon a kormánypárti aggódóemberekben is működésbe hozta a hitelesség-számlálót, kik így szomorúan állapítják meg: eluralta a kormányzati politikát a sajátzseb, a hülyeség, meg a kiválasztottság-tudat, s veszni látszanak az olyan klasszikus értékek, mint a nemzet, a tartalmas hagyomány, s nem utolsó sorban az anyagi-kulturális szebb jövő reménye.
Nem ragozom tovább, annál is kevésbé, mert a győri Borkai-eredmény erőteljesen cáfolja a humanista-értelmiségi magyarázatcsomagot.

magyarazat_2.jpg

Technikai magyarázatok
A hidegen észszerű elbeszélések nem tapicskolnak a morál sűrű és büdös mocsarában. Ezek a magyarázatok a derűs racionalitás józan világába vezetnek és lényegében azt állítják, hogy a választók szavazási hajlandósága mögött egyszerű tények állnak.
Az ilyen indoklások közül a legbonyolultabb is csak annyit mond, hogy ellustultak a kormánypárti szavazók, illetve aktivizálódtak az ellenzékiek. Előbbiek a kormány kiváló teljesítményét, a növekvő jövedelmeket, a gazdasági eredményeket látva gondolták úgy, hogy nincs miért szavazni menni, úgyis minden rendben van, utóbbiak a diktatúra megszilárdulását, a kleptokrácia diadalmenetét, a gyűlöletbeszéd, gyűlölet-viselkedés, sőt gyűlölet-kurzus kibontakozását látva döntöttek úgy: bizony mindenkinek a szavazóhelyiségben a helye, aki változást akar. Ezek mentek, azok otthon maradtak. Hát persze, hogy az lett az eredmény, ami lett. Tökéletes önigazolás mindkét oldalról.
Egyszerűbb magyarázatot hangoztatnak azok a publicisták, akik úgy vélik, az ellenzék végre megértette a matekot. Az összeálló pártocskák hívei meg bölcs belátással, szilárd önfegyelemmel és orrbefogva leszavaztak a legundorítóbb jelöltekre, akiknek azért némi perverz vonzerőt adott a belőlük áradó remény: így majd legyőzhetik a sátáni Tudjukkit.
Végül még ennél is egyszerűbb az a magyarázat, amelyik szimplán a mozgósítási verseny eredményeként értelmezi a választás kimenetelét. Fontos megjegyezni, ez egy józan és világos elmélet, amit olyan tények is alátámasztanak, mint az imént említett Borkai-eredmény. Ahol veszélyt érzett a Fidesz, ott veszettül mozgósított, ahol jó reményekkel indult, ott bízott a polgári öntudatban. Az ellenzék ugyanígy: ahol reményre adtak okot az előzetes kutatások, oda csoportosított minden erőt, máshol meg hagyta, hogy a maguk medrében haladjanak az események.

magyarazat_4.jpg

A legvilágosabb válasz
A primitív mozgósítási versennyé csupaszított magyarázat annyira elegánsan egyszerű, annyira kényelmesen használható, mint egy igazi tudományos tétel. Olyan, mintha Occam borotvája lenyesett volna róla minden fölösleges kitüremkedést, s most a maga szikár evidenciája szerint hirdetné az erőforrás-gazdálkodás és a matematika decens igazságait.
Ráadásul azzal az előnnyel is jár, hogy éppen olyan megnyugtató a Fidesz vezetésnek, mint amilyen bíztató az ellenzék számára. A rossz mozgósítás mögött ugyanis nincs fenyegetően összeálló ellenzék, nincs elfogadhatatlan kommunikáció, nincs agresszív haszonlesés, csak számok és adatok, amelyek megfelelő szakértelemmel kényelmesen alakíthatóak. A választási győzelem így pusztán befektetett munka, azaz erőforrás kérdése. Hasonlóan előnyös az ellenzéknek is. Az összeálló pártokat nem ösztönzi komolyabb politikai munka elvégzésére, nem figyelmezteti a vállalhatatlan alakokkal való szakítás szükségességére, nem kényszeríti értelmes, kritikai program megalkotására. Elég, ha szavazóikat el tudják vinni az urnához.
Napfényesen vonzó elmélet, látom én. Ha elfogadják, senkinek nem kell átalakítania semmit, senkinek nem kell változtatnia semmin. Kényelmesen folytatható minden, ami már folyamatban van, nem sérülnek hitek, vélemények, remények, érdekek.
És még az a nagy előnye is megvan ennek a világos magyarázatnak, hogy akár helytálló is lehet.
Csak aztán nehogy úgy járjon politikai elitünk, mint az egyszeri részeg a kandeláber alatt:
- Mit keres jóember?
- Elhagytam a tárcámat…
- Valahol itt ejtette el?
- Nem, ott a sarkon túl, a mellékutcában.
- Ember! Akkor miért itt keresi?
- Mert itt világos van.

 

 

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

 

 

 

 

1 komment

Bimbószabadságharc

2019.09.22. 16:14 Ratius

El a kezekkel a női mellektől! Ja nem! Ez hülyeség. Akkor: Szabadságot a mellbimbóknak! Igen, ez az! Szabadítsuk fel végre azokat a csodálatos domborulatokat! Adjuk vissza a keblek méltóságát! Előre a nyolcvanas évek monokinis, szigetcsúcson napozós, melltartómentes világába! Vagy vissza! Mindenesetre vesszen a prűd, mell-rejtegető, bimbódugdosó, nőgyűlölő, egyenlőség-tagadó posztjóléti látványcenzúra!

bimboszabadsagharc_1.jpg

Valódi nők valódi egyenjogúsága
Ha önök most azt hiszik, viccelek, nagyon tévednek. Ha azt gondolják, erőt vett rajtam az időskori szatiriázis, hogy most újra a szexusról írok, akkor is tévednek. (Remélem…) Bugyborékoló világunk tele van egymásnak ellentmondó eseményekkel, s, ha legutóbbi posztomban az ultrafeminista dekonstrukció ellen bujtogattam, most éppen egy egalitáriánus kezdeményezés sikerén kell örvendeznem.
Önök tudják: nem vagyok fékeveszett híve a feminista mozgalmaknak, különösen nem kedvelem azokat a gender-fluiditás alapú, késő debeauvoiri kezdeményezéseket, amelyek valami nagyon perverz női öngyűlölet szellemében úgy harcolnak a nemek egyenlőségéért, hogy a nemi lényeget tagadják, s azon mesterkednek, hogy mi se lássunk nőt, a nőben, férfit a férfiban, hanem csak nem nélküli embert mindkettőben, aki saját szándéka szerint lehet ez vagy az vagy vízibicikli. Viszont a valódi nők valódi egyenjogúságának ügyét minden szempontból támogatom, úgy vélem, fontos, hogy a nemi jellegzetességekkel együtt járó korlátok tudomásul vétele mellett is a lehető legteljesebb életet élhesse férfi is, nő is.

bimboszabadsagharc_3.jpg

Szabad bimbó, szabad nő
És ezzel el is érkeztünk a női mell csodájához. Az apropót az adja, hogy egy bírósági döntésnek köszönhetően az Egyesült Államok hat államában, (Utah, Colorado, Új-Mexikó, Kansas, Wyoming és Oklahoma) ezentúl szabadságában áll minden nőnek a félmeztelenül megjelenni.
A dolog előzménye egészen 2012-ig nyúlik vissza, ekkor kezdődött ugyanis a #FreeTheNipple kampány, amelynek célja olyasvalami volt, hogy a női mellek látványát a Facebookon és az Instagramon is olyan természetességgel kezelje a világ, ahogyan a modellszakmában vagy, mondjuk, mint a hetvenes, nyolcvanas évek hétköznapjaiban vagy – na, most jön a női egyenjogúság ügye –, ahogy a férfiak félmeztelenségét kezeli.
A Free The Nipple aktivisták szerint a női mell pont olyan, mint a férfi mell, nincs itt semmi takargatni való, tessék szépen tovább menni. Ezzel szemben a közösségi oldalak, no meg az posztmillenáris közprüdéria szerint a női melleket, illetve a férfi és női elsődleges nemi szerveket takarni kell, ezek ugyanis pornográf tartalomnak minősülnek.
Ebbe a lecsóba csapott bele két amerikai aktivista (nő), akik úgy vélték, hogy a Fort Collins városában érvényben lévő, a mellbimbó-szabadságot korlátozó rendelkezések a nemek egyenlő jogait kérdőjelezik meg, s mint ilyenek, fenntarthatatlanok. A kerületi bíróság a felperesek javára döntött, a város nem fellebbezett, s mindennek az lett a súlyos következménye, hogy a bíróság alá tartozó államokban immár akárki akármikor és akárhol félmeztelenkedhet.

bimboszabadsagharc_4.png

Szép remények
Bár személyes érintettségem csak az esztétikai élmény (ha van) befogadójaként merülhet föl, az éppen elég ahhoz, hogy szível-lélekkel támogassam a Free The Nipple aktivisták mozgalmát. Illetve minden olyan mozgalmat, ami a további elnyomott, eltakart, rejtegetett testtájak szabadságáért küzd.
Zárójelben elmesélem, hogy valamikor a nyolcvanas években mély meggyőződésem volt, hogy a felesleges ruhadarabok fogyatkozásának üdvös folyamata a teljességig tart. A hetvenes-nyolcvanas évek balatoni bikinizsugorodásának trendjeit észlelve, illetve a naturista mozgalom sikereit tapasztalva véltem felfedezni ezt a biztató jövőképet. Mondjuk, tény, ahogy akkoriban még mit sem tudtam a divat és az emberi önértelmezés változékonyságáról, például arról, hogy volt már néhány boldog, melltartómentes, sőt szinte mindenmentes korszaka az emberiségnek, amely úgy múlt el, hogy jobbára emlékét is kiirtotta szemérmeskedő utókora.
Ám úgy tűnik, lassan véget ér a századelő bigott nem-mentesítése, s megint egy boldogabb, de kebel-esztétikumban mindenképpen gazdagabb korszakba lépünk.
Tudják, hogy most volt a magyar dráma napja? Az ember tragédiájának ősbemutatójára emlékezünk szeptember 21-én. És az megvan, mit énekel Cluvia a római színben?
„Örüljünk, okosabb világ van,
Örüljünk, hogy mi élünk abban.”

 

 

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Szexi piros bikini

2019.08.18. 09:51 Ratius

Szomorúan tapasztaltam, hogy a feltűnően merész, szórakoztatóan retro hangulatú, a hetvenes-nyolcvanas évek erotikus nyarait idéző CBA-reklám eltűnt a nyilvánosság elől. A cég megrémült a feminista lobbi erőteljes nyomását tapasztalva, visszavonta hirdetését, s meghunyászkodva kért elnézést mindazoktól, akiket megbántott.
Pedig akiket megbántott nem fognak neki megbocsájtani. A CBA-reklám ugyan bárgyú és giccses, de olyan időket élünk, amikor a bárgyú és giccses dolgokat populáris üzenetnek hívják és mint ilyenek a hétköznapi józanságot képviselik, szemben azzal az elitista bolondkarnevállal, amit a globalitás urai normalitásként próbálnak lenyomni a torkunkon. Adott esetben egészséges elutasítása mindannak, ami korunkat mételyezi: genderfluiditásnak, metoo-idiotizmusnak, politikai korrektségnek, hiperfeminista öröm-tagadásnak.

cba_1.png

Boldog jóléti erotománia
Én már a nyolcvanas években sem értetem, mi a baj a „nők tárgyiasításával”. Akkoriban jelentek meg nálunk átütő erővel az erotikus reklámok, akkor vált Magyarországon is lehetségesé, hogy aligöltözött, vagy egyáltalán nem öltözött lányok szexuális összefüggésekben (is) értelmezhető mímusokkal, gesztusokkal hirdessenek mindent, amit csak lehetett.
(Igaz, az ügynek volt néhány kártyanaptárban, illetve Rakéta-címlapon manifesztálódott előzménye, de a kártyanaptár-korszakban e jelenségek kritikája nem kapott teret. Úgy értem, az emberi elmékben. Senkinek nem jutott eszébe, hogy a szép nők látványával valami baj lenne, hacsak nem a szocializmus korai-nyárspolgári éveiből itt rekedt erénycsőszöknek, akik azt hirdették: „Hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának!”)
A nyolcvanas évek nyitottsága azonban elhozta a boldog jóléti erotománia boldogtalan kritikáját is, begyűrűzött Magyarországra a Nyugaton akkor már javában hülyeségeket beszélő feminista arrogancia sokrétű ágenciája: a „nők tárgyiasításának” szocio-, pszicho- és mindenféle egyéb -lógia szerinti veszedelmes átokformulája. Ezek nyomán pedig olyasmiben kellett volna bűnösnek találnunk magunkat, amit szórakoztatónak, érdekesnek és viccesnek látunk. Amikor a magyarázatok során kiderült, hogy ezek a reklámok a „legalantasabb ösztöneinkre” hatnak, akkor egyúttal azt a meglepő állítást is el kellett fogadnunk, hogy vannak alantas, sőt legalantasabbak ösztöneink, melyek nemcsak szégyenletesek, de nőellenesek is, azaz elnyomóak, férfisoviniszták, stb.

cba_2.jpg

Ha vannak nemi szerepek…
Most a bikinis, spriccelgetős, jégkémmajszolós CBA-reklám nyomán újra ránkborult a nemiségtagadó szüfrazsettek szomorú panaszáradata, metoo-hangulatú fenyegetőzése. „A reklámfilm arcon csapásként éri a nőket” – írja a Femina.hu. „Szexista”, „megalázó”, „negatív”, „sértő és önbizalomromboló” – sorolja a jelzőket a szerző, majd így foglalja össze a maga tévképzeteit: a reklám „a nőket szexuális tárgyként állította be, akiknek nincs más dolguk, csak bevásárolni, vetkőzni, és a lehető legerotikusabban viselkedni azért, hogy lenyűgözzék a férfiakat”.
Azon túl, hogy az ominózus CBA-reklám valóban nem hordoz filozófiai mélységű üzeneteket, természetesen azt sem képviseli, amit sértett feministánk látni vél. Ide másolok még pár mondatot, hogy legyen min mosolyognunk. „A reklám a felnőtteknek azt sugallta, hogy a nők akkor igazán értékesek, ha nincs rajtuk sok ruha, és leginkább csak a vásárlásban vagy a szexisségben igazán jók. Persze, mindez egyébként csak akkor igaz, ha vékonyak, fiatalok és vonzók. A társadalmi nemi szerepeket még inkább felerősítette, az egyenjogúságot, vagyis az arra irányuló törekvéseket pedig semmibe vette, sőt hátramozdította. A férfiak egy részében ráadásul megszilárdította azt a felfogást, hogy a nők az ő vágyaik kielégítését szolgáló szexuális tárgyak, és nyugodtan így kezelhetik őket.”
Sok hasonló bárgyúságot ír cikkében Váradi Melinda, akiről egyébként elismerő szavakat is kell szólnunk: kiválóan megtanulta és szükség esetén szemlátomást kreatív módon tudja variálni a hardcore feminizmus toposzgyűjteményét.
Árulkodó a cikk talán leggonoszabb mondata: a hirdetés „a társadalmi nemi szerepeket még inkább felerősítette, az egyenjogúságot, vagyis az arra irányuló törekvéseket pedig semmibe vette, sőt hátramozdította.” Miközben az első tagmondat, a gender-gondolkodásnak megfelelve, olyasmit tart problémának, ami nyilvánvalóan nem probléma (Vannak nemi szerepek.), a második tagmondatban e ténnyel hozza összefüggésbe az amúgy valóban létező férfi-nő egyenlőtlenséget. Azaz – állítja a szerző –, ha vannak nemi szerepek, csökken az egyenlőség.
Hogy az állítás abszurditására fény derüljön, lássuk kicsit közelebbről a nemiséget!

cba_3.png

Fiatalság-életöröm
Miért sugallná azt a bikiniben vásárolgató lányok látványa, hogy „a nők akkor igazán értékesek, ha nincs rajtuk sok ruha?” Miért kellene azt gondolnunk, egy ilyen spot láttán, hogy a nők csak „a vásárlásban vagy a szexisségben jók?” Vagy, hogy kizárólag a fiatal és vékony nők értékesek?
Ilyen üzenetei nincsenek a reklámnak.
Egy nyári – vélhetően üdülőhelyi üzletben – nem egyszer fordulnak meg fürdőruhás vásárlók, akik között egyébként mindenféle értékes emberek, tanárok, orvosok, vámügyintézők is akadnak. Ám az magától értetődik, hogy esztétikai élményt – akár a férfiak, akár a nők számára – csak a fiatal és szép nők (és férfiak) jelentenek. Bármennyire sajnos ez a csúnyácskább feministák számra. A szép emberek minden szempontból előnyben vannak a rútakkal szemben, az okosak a butákkal szemben, az egészségesek a betegekkel szemben, a fiatalok az öregekkel szemben, a heteroszexuálisok a homoszexuálisokkal szemben, a gazdagok a szegényekkel szemben, a vonzók a taszítókkal szemben. Lehet e tények ellen ágálni, de a valóság tagadása a gender-tanszékeken és a feminista folyóiratokon kívül nem igazán kifizetődő.
A reklám a feminista értelmezéssel szemben a fiatalság-életöröm (szex, móka, hancúrozás, közösség, buli, szórakozás) élménycsomagját igyekszik összekötni a CBA-ban való vásárlás (amúgy nem túl érdekes) eseményével. Hogy ezt ügyesen vagy ügyetlenül, ízlésesen vagy ízléstelenül teszi, annak a szempontunkból nincs jelentősége. Viszont kétségtelenül olyasmi, amit már a nyolcvanas évek óta „a nők eltárgyiasításának”, újabban meg „szexizmusnak” is neveznek. A reklám „a férfiak egy részében … megszilárdította azt a felfogást, hogy a nők az ő vágyaik kielégítését szolgáló szexuális tárgyak, és nyugodtan így kezelhetik őket” – hirdeti szerzőnk a nőpolitika vaskos dogmáját.

cba_4.jpg

A nemiség mélyén
Ezek a fogalmak hamis világképet tükröznek, olyasféle kategóriák, mint a fajvédők fejében a „rasszhigiénia” vagy az asztrológus számára a „házak”, „jegyek”, „aszcendensek”: csak akkor jelentenek valamit, ha előzetesen már elfogadtuk azt az értelmezési keretet, amiben értelmet nyernek.
A szentimentális nőpolitikai felfogással szemben a tudományos tapasztalat azt mutatja, hogy a nemiség mélyén meglehetősen személytelen késztetések lappanganak. Az ember – és sok más, hozzánk hasonlóan erős szexuális drive-val rendelkező lény – megdöbbentően gazdag fantáziával avatja szexuális partnerré élő és élettelen környezetét. Akinek van kan kutyája, az olykor bizonyára meglepődik, mi-mindenre nem veti rá magát a blöki. Aki jártas az archaikus kultúrákban, az ugyancsak csodálkozhat, milyen gátlástalan őszinteséggel beszélnek a mítoszok a tárgyakkal, állatokkal, vagy akár holttestekkel létesített aktusokról. A viktoriánus prüdéria persze szívesen utalja a szimbólumalkotás tárgykörélbe az efféle históriákat, de a még ma is élő, megdöbbentő hagyományok elárulják, hogy semmi jelképes nincs e történetekben. És végül, ha már a kártyanaptárok felidézésével kezdtem, hadd említsem meg az egykori Magyar Ifjúság felvilágosító rovatát, ahol a lehető legmeglepőbb ötletekkel ostromolták az útkereső kamaszok a türelmesen válaszolgató Veres Pál doktor urat.
Tegyük hozzá ehhez a csomaghoz azt a másik körülményt, hogy szexelni nagyon sokféle okból lehet. A partner szeretete, megbecsülése, az ő öröme, igénye – egyszóval mindaz, amiben a partner személyessége számít – a lehetséges aktus-indokoknak csak nagyon kicsi szeletét foglalja el. Ezzel szemben a stresszoldás, a kíváncsiság, a szórakozás-unaloműzés, az anyagi vagy társadalmi előny, az identitás-építés, a közösségalkotás, vagy akár hagyományőrzés okán és még ki tudja mennyi féle-fajta indok alapján létrejövő nemi kapcsolatban sokszor semmiféle szerepet nem játszik a partner kiléte, pláne nem személyisége.
A nők (vagy férfiak) „eltárgyiasítása” ilyetén már fogalmi szinten is hamis felvetésnek mondható. Úgy kelt bűntudatot a férfitársadalomban, hogy mögötte semmi bűnös nincs. Ami mögötte van, az egy meglehetősen ködös idea, amely a romantika bárgyú érzelgősségének ábrándos szövetéből alkotta meg az emberpár kapcsolatának éteri eszményét.

cba_5.jpg

Szex a környezetben
Hasonlóan kifordult fogalom a „szexizmus”. Az egészséges ember, kivált az egészséges fiatalember (férfi és nő egyaránt) szexista: mindig, minden körülmények között és minden lehetséges partnert tekintve a nemiségen jár az esze. Aki nem így cselekszik, azt nem olyasvalakinek kell tekintenünk, mint aki érett moralitással rendelkezik, hanem inkább betegnek, öregnek, hormonzavarokkal vagy mentális problémákkal küzdő szerencsétlennek.
Az érett ember természetesen tudja uralni indulati életét, de sem tagadni, sem elfojtani nem akarja. A környezet feltérképezése lehetséges nemi partnerek után kutatva nem szexualizálása a világnak, hanem természetes alkalmazkodási folyamat, amelyben a sokféle okból és sokféle partnerrel létesíthető kapcsolat lehetőségeit vesszük tudomásul.
Ha egy reklám úgy jelenik meg ebben a környezetben, hogy szexuális vonatkozásokkal ruház föl szexuális felhívó jegyekkel nem rendelkező elemeket (hancúrozó bikinis lányokkal népszerűsíti az üzletláncot), az persze meghökkentő, de morálisan nem kifogásolható. Főképp akkor nem, ha a nemi eredetű érdeklődés kiváltására olyan – von haus aus pont erre szolgáló – elemeket használ, mint amilyen a fiatal női (férfi) test.

cba_6.jpg

Téveszmék
Az ilyen reklámok, ahogyan a CBA-filmje, vagy a hetvenes évek kártyanaptárai a szexualitás szórakoztató jellegét emelik ki, s azt igyekeznek összekapcsolni a reklámozott áruval, szolgáltatással. Nincs ebben semmi megalázó a nőkre nézve. Csak az a tény van benne, hogy a nemiséggel személytelenül is tudjuk szórakoztatni egymást (vagy magunkat).
A valóság ilyesféle felmutatása végső soron csak akkor sértő, ha ütközik azzal a téveszmével, amit a szerelmes-romantikus szappanoperák és ponyvaregények, a genderszemlélet alapján álló nőpolitika, esetleg a beauvoiri feminizmus képvisel férfiak és nők kapcsolatáról. És akkor érdemes miatta erőteljes felháborodást mímelni, ha az államtól meg a társadalmi szereplőktől, (például a CBA-tól) elvárják, hogy ültessék át a valóságba embernemesítő téveseszméiket.
De hát mi, józan konzervatívok már vagy három évszázada feltettük az ilyen aktivistáknak a felvilágosodás nagy kérdését: miért éppen a ti rögeszméiteket kellene tiszteletben tartani? Miért nem a muszlimokét, a kommunistákét, vagy az emberevőkét?

 

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

 

 

1 komment

Levél-féle Tamás Gáspár Miklósnak

2019.07.23. 15:05 Ratius

Van a családunkban egy különös kifejezés. Amikor beszélgetés közben elgaloppírozom magam, s összefüggések, magyarázatok, megfontolások helyett indulatos közhelyekkel, érvnek látszó jelszavakkal, zsigeri előítéletekkel hozakodok elő, fiaim rámszólnak: Apa, ne blogolj!
Tudják, hogy nekem a blog jó móka, remek közéleti kakaskodás – amolyan értelmiségi „Gyere ki a kultúr mögé!” erőpróba –, olykor még akár kispróza is, de csak nagyon ritkán megfontolt esszé, meggyőzésre is nyitott vitaindító. (Mint most.) Tudják, hogy van különbség a diskurzus és a kampány között, pontosabban azt tudják, hogy egy-egy szöveg célja, tartalma és formája összefüggő rendszer. Olyan rendszer, amelyben a szándékok, közlések és stiláris elemek harmóniája nélkül nemcsak a szöveg lesz érthetetlen, de tulajdonképpen a kommunikáció válik értelmetlenné.
Mindezt persze ön nyilván pontosan olyan jól tudja, mint az én fiaim, s éppen ezért fordulok önhöz levelemmel. Újabb publicisztikái ugyanis áttekinthetetlenek, önismétlőek, de leginkább és legzavaróbb módon cél nélküliek. Pár esztendeje ön olyan közírói pályán mozog, amelynek iránya számomra nem megragadható, úgy tűnik, amit ön művel, az jobbára helyben topogás, mérgelődés, nagyhangú odamondogatás: blogolás.
Ami sajnos, mert ön ennél többet is tud.

tgm-kep_1.png

De, ha üdvös, miért nem ezt teszi?
A közelmúltban megjelent cikkeinek bármelyikén megtehetném, de mivel ez hordozza a napi aktualitást, legutóbbi publicisztikáján mutatom be problémáimat. Írása, melynek kulcsállítása szerint az „Orbán miniszterelnök különös elméjében összpontosuló államhatalom fokozatosan megszünteti az összes többi tekintélyt” Vége címmel jelent meg a valaha szebb napokat látott Heti Világgazdaságban. A kitérőkkel, cirádás kacskaringókkal tarkított cikk, mint a legtöbb mostani TGM-szöveg, igyekszik mindent elmondani, amit a szerző a világról gondol. Ezért a sok mellékvágány, kibeszélés, divatosan posztmodern többértelműség (látszata). Miközben a gondolati kalandozások inkább arról árulkodnak: el kell velük takarni a szöveg tiszta logikájának erőtlenségét.
De nekem ez így éppen kapóra jön, mert benne van az egész kortárs TGM-izmus, a maga hevenyészett összevisszaságában, véletlenszerű asszociációs boglyahalmában.
Miközben persze már a szöveg elején kiderül, hogy a szerző is tudja, rossz úton jár. Miután ugyanis felsorolja mennyi kárt okozott a kormány a tudományos intézményrendszernek (Persze a károkozás az ön megfogalmazása szerint olyasmi, hogy „az Országos Széchényi Könyvtárat is elhelyezik valami rémes helyre”, ami az indulati töltés érzékeltetésén túl egyszerűen nem jelent semmit), hozzá teszi, van olyan vitairat is, amely a „mind az Akadémiával, mind az Akadémia védőivel szemben kritikus, ez roppantul üdvös szerintem.” De, ha üdvös, miért nem ezt teszi? Miért megy bele egy zavaros, agresszív odamondogatásba, ahelyett, hogy értelmezne, elemezne, ahogy azt egy filozófustól joggal várhatnánk.
Az akadémiai kutatóhálózat átszervezésével összefüggésben azonban ön kijelenti, hogy az beleillik abba a folyamatba, ahogy „az uralkodó szélsőjobboldal a plurális, alkotmányos államra jellemző autonómiákat mindenütt megszünteti és minden potenciális ellenállási fészket és gócot fölszámol”, majd az elnyomás illusztrálására a hiányt hozza példának, „ki nem adott könyvek, meg nem rendezett kiállítások, meg nem született művek” mutatják miképpen „töri-zúzza-tapossa a nemzeti örökséget és a nemzeti kultúrát” a kormányzat. A probléma ezzel a felvetéssel nem az, hogy ebben az összefüggésben a hiány fogalma eleve értelmezhetetlen, hanem az, hogy ön meg sem próbálja az államigazgatás racionális struktúráit fölfedezni az átszervezések mögött, efféle (amúgy nyilvánvaló és észszerű) szempontok helyett csupán az ön által már régóta vizionált diktatúra kiépülésének lépéseit látja.

tgm-kep_2.jpg

Ön platoni álmokat kerget
Jön egy nagy és izgalmas kitérő: azt állítja, hogy a „szovjet típusú … rendszerekben az értelmiség az uralkodó osztály része – egyik legfontosabb része – volt, hiszen ez a tervező-fejlesztő államban nem is lehetett másképpen”. Majd kijelenti, hogy „az értelmiség hatalma és befolyása azért is csökkent – vagy szűnt meg –, mert az ideológiatermelés kettévált: a tömegek számára a reklám- és a szórakoztatóiparból, a bulvársajtóból merített módszerekkel profi manipulátorok dolgoznak”, illetve az 1970-es évek neokonzervatív (antiintellektuális, antiracionális és fölvilágosodás-ellenes) fordulata nyomán a „nyugati uralkodó osztály … leszámolt a filozófiával, a teológiával és a társadalomtudományokkal”. Illusztrációként hozzá teszi: „a jövő, a haladás, a fejlődés, a jogkiterjesztés, a közérdek, a közjó és a közüdv egytől egyig amolyan totalitárius kígyóméregnek számított, az elmélet és a tudomány helyét átvette a hagyomány, az identitás, a kontextus és – a totális szubjektivizmus és az agresszív relativizmus diadalaként – az ún. értékválasztás.”
Olyan ez a szövegrészlet, mintha ön nem látná, nem akarná látni a nyilvánvalót. Vajon tényleg nem érzékeli, hogy a hetvenes, de inkább a nyolcvanas évek elején (Thatcher és Reagan gazdaságpolitikája nyomán) kibontakozó globalizáció hatására kettészakadt a tőkésosztály? A globális tőke, (s annak működtetői, haszonélvezői, körülbelül a korábban yuppie-nak nevezett rétegek) ugyanazt a tudományos omnipotenciát hirdeti, amelyet a tizenkilencedik század kezdete óta képvisel a burzsoáziát szolgáló értelmiség. (Most olvastam az alábbi mondatot az Index egy cikkében „a Szilícium-völgy cégei körében egyre jobban hódít az az elképzelés, hogy az öregedés és a halál is csak egy olyan kód, amit fel kell törni…” Nehéz az ilyen fantáziákat másnak látni, mint az évszázados scientista utópiák kortárs gyermekének.)
Másfelől kialakult egy lokalitásba ágyazott, s a lokalitás ideológiáját felvállalni kénytelen, azaz valóban sok irracionális, hagyománycentrikus elemet elfogadó tőkés réteg, amelynek minden érdeke szemben áll az előbbi csoport érdekeivel. Megdöbbentő, hogy ön csak ez utóbbit hajlandó látni, oligarchikus tényezőként felfogni, a kartéziánus, felvilágosult hagyományokkal szemben álló erőként megragadni. (Illetve nem megdöbbentő, ha azt gondoljuk, ön a globális tőkét támogató értelmiségeik egyike. De én ezt nem gondolom.)
Mint ahogy az is megdöbbentő, de egyben elgondolkodtató is, hogy a posztmodern kialakulását a „konzervatizmus és reakció jellegzetes irracionalizmusának” látja. Én ezt a felvetést vitatnám, hiszen nehéz nem posztmodernnek, sőt nem irracionálisnak gondolni – a globális tőke ideológiájának megfelelő – multikulturálizmusért, genderfluiditás elismeréséért, politikai korrektségért, nehezen megragadható szubtársadalmi csoportok pozitív megkülönböztetéséért, állatjóléti célokért és egyéb ostobaságokért küzdő álbaloldali irányzatokat. De elismerem, a posztmodern fogalmának mibenlétéről izgalmas vitát lehet folytatni.
E gondolati kitérő lezárásaként hadd szögezzem le: nagyon különös, hogy az értelmiség „hatalmával és befolyásával” kapcsolatban ön platoni álmokat kerget, miközben nem nehéz belátni, hogy az értelmiség ideológiatermelő, kiszolgáló szerepe töretlenül fennáll, igaz, az uralkodó osztály hasadásának megfelelően az értelmiség is hasadt állapotba került: van globalitáshoz húzó és van lokális érdekekre tekintő értelmiség, de még olyan értelmiségi csoportocskák is vannak, amelyek kétségbeesetten őrzik a megszűnőben lévő klasszikus, polgári műveltség-hagyomány maradványait.

tgm-kep_3.jpg

Észszerűség vagy tekintély?
A gondolati lavina újabb hömpölyeként innen visszalendül a kormánykritikához, kijelentve, hogy tisztázatlan a „rezsim” kedvezményezettjeinek köre és céljainak mibenléte: „…notóriusan bizonytalan az is, kit és mit „éreznek” magyarnak … a kurrens hatalmi apparátus vezetői…”
Majd ismét egy rövid kitérő jön, amelyben kijelenti, hogy az ellenzék „is hasonlóképpen fogja föl: aki mást is akar, mint materiális javakat az elavult mítoszokban hisz.” Kissé zavaró, hogy a mikro-kitérőben megfogalmazott állítás homlokegyenest az ellenkezője a „rezsim”-ről mondottnak, (hiszen egyik esetben bizonytalan a kormánypárti tömeg definíciója, másikban napnál világosabb az ellenzéki értékvilág mibenléte), de az megnyugtató, hogy ön is látja a globális és a lokális érdek- és értékvilág különbségét: „Nyilván nem fogom összekeverni a posztliberális vegazöld utópolgárságot a posztfasiszta féldiktatúrával”. Az viszont kimondottan vicces csattanója a posztmodern szellemről mondottaknak, hogy végül igazi posztmodern lendülettel teszi hozzá: „Maga a helyes fogalma diktatórikus”. (De lehet, hogy csak én értek félre valamit a kitérők, gondolattulajdonítások, felvetések sokaságában.)
Végre ismét visszakanyarodunk a dolgozat fővonalához, az akadémiai kutatóintézetek dolgához, ahol persze újabb problémákkal kell szembenéznünk. Kijelenti, hogy „Amikor Palkovics László akadémikus … azt állítja, hogy a tudománynak euróban kiszámolható hasznot kell hajtania, és hogy a tudományos igazság garanciája az üzleti siker…, akkor előállítja a neoliberalizmus kezdetleges paródiáját…” Kínos mondat ez. Olyan, mintha ön nem lenne tisztában a (posztmodern – Feyerabend-et – megelőző) tudományfilozófiai vitákkal. Olyan, mintha azt akarná sugallni, hogy létezik valami elvont, a konkrét (megrendelt és a megrendelő által finanszírozott) kutatási programokon túli, éteri tudomány. Efféle feltevéssel a romantika nagyjai óta nem él az európai gondolkodás. Palkovics állítása – és a kormány kutatóhálózatokra vonatkozó kezdeményezése – mögött a modern (úgy értem, a XVIII. században kialakult) liberális tudományfilózófia áll. Hogy ez az ön szövegében a neoliberalizmus paródiájává válik, annak talán az az oka, hogy átvezethesse a témát kedvenc gondolata, az Orbán-fasizmus felemlegetése felé. Kár, hogy egy értelmetlen mondat lesz az összekötő, mely úgy fejthető meg, hogy az átszervezés lényege a kritikai gondolkodás delegitimálása, majd kiszorítása és a délibábos, retrográd mitologizálás helyzetbe hozása. Ami a „Harmadik Birodalom tudománypolitikájára volt jellemző”.
Szívesen belemennék abba, hogy miféle tudománypolitikája volt a Harmadik Birodalomnak, vagy abba, hogy a délibábos mitologizálás nem jellemző-e inkább azokra, akik például több száz nemet különböztetnek meg, kifejezéseket tabusítanak („n betűs szó"), vagy történelmi tényeket tagadnak, de félre vinné a vitát. Ön ugyanis ezeket a felvetéseket is csak úgy veti oda, mint erőteljes inszinuációkat, hogy eljuthasson végre mondanivalója kulcsához: „…a rezsim érdeke … az autoritáriusból a totalitárius szakaszba tartó átfejlődés. Az … államhatalom fokozatosan megszünteti az összes többi tekintélyt…”
Minderről kissé részletesebb képet is kapunk. Elmondja, hogy különféle intézményeknek (Alkotmánybíróság, Legfelsőbb Bíróság, ombudsman, ügyészség, Állami Számvevőszék, Magyar Tudományos Akadémia, Magyar Írók Szövetsége…) korábban volt „alkotmányosan védett és alátámasztott tekintélyük”, amelyet lerombolt a rezsim, aminek következtében a „kormánnyal szemben autonóm instanciák (fórumok, intézmények) sorra megszűnnek”. Majd jön még néhány különös megjegyzés és a végkövetkeztetés: „Ez nem egyszerűen a magyar országvezető hatalmának további kiterjesztését jelenti, hanem az állam átalakítását, alkotmányos természetének megváltoztatását… A társadalmi tekintélynek immár csak egy törvényes, elismert forrása marad: Orbán Viktor és legszűkebb köre.”
Az elfogulatlan olvasónak persze ezek a lecsupaszított mondatok nagyon hamisan csengenek. Miért következik a kutatóhálózat (utilitárius szellemű) átszervezéséből az Akadémia tekintélyének csökkenése? Miféle tervezett tekintélyrombolás zajlik itt? (Miközben persze kétségtelen, hogy Orbán Viktor karizmatikus alakja és autoriter személyisége erőteljesen tükröződik a magyar társadalom életének minden szegmensben. Nem erről beszélgetünk.) Miért következik a tekintélyek hanyatlásából az intézmények megszűnése? Miért ne tudná ellátni feladatait egy nem túl tekintélyes ügyészség? Miközben jól tudjuk, hogy a modern államban a bürokratikus adminisztráció mögé nem kell semmiféle tekintély. Éppen ez a modernitás lényege! És végül, miért kellene tragikus tényként tudomásul vennünk „az állam átalakítását, alkotmányos természetének megváltoztatását…”, ha az aktív polgároknak jelentős része újra és újra igazolja szavazatával Orbán Viktor tekintélyét? Nem az a kérdés, hogy ez a jelenség önnek vagy nekem tetszik-e, hanem az, hogy problémának tekinthető-e a többségi szavazat és a kivételes személyiség találkozása, minek következtében kialakulhat egy kivételes és kivételesen hatékonynak tűnő társadalmi struktúra. Persze kétségtelen: ahhoz, hogy e tekintetben nagyvonalúan engedékenyek lehessünk, nem kell örök időkre szólónak gondolni a közösségek szervezőelveit. Még a legjobb struktúrák sem állnak fönn egy emberöltőnél hosszabb ideig. A most virágzó Orbán-Magyarország sem lesz örök életű, de a kérdés nem is ez, hanem az, hogy a jelenben hatékonyan használja-e ki a rendelkezésre álló erőforrásokat. Szerintem igen, vagy pontosabban a felmerülő egyéb (ellenzéki) megoldásoknál sokkal jobban. Ez tükröződik külpolitikánkban is, amely – szemben az ön következő kitérőjében megfogalmazott koncepcióval, amely szerint „A magyar külpolitika ma a hazánkban is törvényerővel rendelkező nemzetközi szerződések vagy szokásszerű joggyakorlatok hatálya, ereje, illetve a hatalomkorlátozó nemzetközi procedúrák alól próbálja mentesíteni a magyar tekintélyi államot” – elsősorban arra törekszik, hogy a lehető legjobban használja ki a nemzetközi gazdasági erőteret.

tgm-kep_4.jpg

Harag vagy közbeszéd?
Vissza a fősodorhoz! Az akadémiai átszervezésből ön levonja a merész következtetést: „az nem pusztán a nyers hatalomnak, hanem az állami-alkotmányos és szellemi tekintélynek az egy kézbe kaparintása.” Az állami autonómiák megszűnésének következtében viszont az „alkotmányos-állami tekintély nélküli civil társadalom nem vetélytársa az új tekintélyi államnak.” Amiből pedig egyenesen következik, hogy ha a civil társadalom mégis „kinyújtja a kezét az államhatalom felé, annak a neve: forradalom.”
Bontsuk vissza ezt a gondolatmenetet! Vajon az lenne az oka az ön fantáziájában lángoló forradalomnak, hogy a civil társadalom részt szeretne kapni a tekintélyvesztett intézményekben? Ön komolyan gondolja, hogy elképzelhető olyan civil kezdeményezés, amely az Alkotmánybíróság, Legfelsőbb Bíróság, ombudsman-hivatal, ügyészség, Állami Számvevőszék, Magyar Tudományos Akadémia, Magyar Írók Szövetsége… stb. megszállását tűzné zászlajára? Nem lenne rendkívül furcsa, ha (az Írószövetség kivételével) professzionalitást követelő intézményekben civileket látnánk? Nekem a népbíróságok, meg a jakobinus népítéletek jutnak eszembe. Lehet, hogy önnek is?
Kicsit lejjebb azt írja: „a magyar miniszterelnök országát (államát) már pacifikálta…” De hát akkor miféle forradalmat vízionál ön? Béke van! Az önhöz hasonló lázadók „nyugodtan ülnek a ketrecükben, amely még csak le sincs lakatolva, és halkan morognak.”
Ön nem hallja, mit mondanak, de én hallom. Elveszett értelmiségi illúzióikat siratják. „A politika még járatlan terület volt a franciák képzeletének – írta a forradalmi időkről Madame de Staël – mindenkinek hízelgett, hogy ő is szerepet játszhatott benne: mindenki saját céljait kergette a sokfajta és mindenfelől adódó lehetőségekben.”
Ön most vissza akarja szerezni elveszett szerepét, de legalább jelentőségét, forradalomról álmodik, az Orbángyűlölő ultrák állításait ismételgeti, gyurcsányabb akar lenni Gyurcsánynál, de úgy, hogy közben sem a gyurcsányi (a globális kapitalizmust támogató) utat nem fogadja el, sem a hazai pártrendszerbe nem illeszkedik be. Önnek nincsenek hívei, nem tömegekhez beszél, nem kell kampányszövegeket előállítania, nem kell „blogolnia”. Mégsem képvisel markánsan egyedi álláspontot, mégis az össz-ellenzéki indulatbeszédet ismételgeti.
Ha Hvg-lapossággal akarnám megkeresni az ön értelmetlenné váló szövegeinek eredőjét, azt mondanám, egyetlen oka lehet ennek: ezért tud honoráriumhoz jutni. De én inkább azt hiszem, hogy ön igencsak ellustult, gondolkodni rest állapotba került, mégis hajtja a Madame de Staël által is meglátott kommunikációs furor.
Engedje meg, hogy figyelmeztessem! Amikor beszélgetés közben „blogolni” kezdek, akkor fiaim nemcsak azért szólnak rám, mert az indulat-kommunikáció a kommunikáció lényegét tagadja, hanem azért is, az emberi minőséget tagadja, mert megalázó az abban résztvevőkre nézvést. A túlzó, handabandázó, hamisan érvelő ember – Kant szerint – „…a gondolatközlés képességének természetes célszerűségével éppen ellentétes célt követ, tehát lemond személyiségéről, s csupán az ember csalóka látszatát, nem magát az embert jeleníti meg”.

 

 

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

 

 

 

 

 

 

3 komment

Hitelesen az abortuszról

2019.05.22. 05:26 Ratius

Kölnei Lívia írt a Képmás című újságba egy meglehetősen bárgyú, ám annál hatásvadászóbb cikket, amely szerint hitelességi válság felé sodródnak a magukat progresszívnek valló, liberális szabadságjogokért küzdő abortuszpártiak. Mintha bizony csak magukat progresszívnek valló, liberális szabadságjogokért küzdő abortuszpártiak léteznének! Mi van például az olyan, kimondottan konzervatív abortuszpártiakkal, mint amilyen én vagyok? Remélem, Kölnei Lívia kiáltványa implicit módon azt is jelenti, hogy a hozzám hasonló abortuszpártiak hitelessége egyre nő!
Lássuk csak!

abortusz.jpg

NEM HITELES – Lívia szerint –, aki az emberré válás időpontját és kritériumait emberi szempontok (és érdekek) szerint ide-oda tologatja, holott a fogantatás egyetlen fix pontján kívül nincs más pont a fejlődés folyamatában, amikor kijelenthetnénk, hogy valaki „most lett ember”. Ráadásul ez jogi és erkölcsi precedenst is teremt az ember-definíció önkényes megállapításához, akár a születésen túl is.
Lívia szövege persze mindjárt elveszti hitelességét, amikor kiderül, hogy a maga részéről az emberré váláshoz két eseményt rendel, a fongantatást és a születést, amely utóbbin túl már aztán tényleg nem tartja elfogadhatónak, hogy egy lényt ne tekintsünk embernek.
HITELES tehát minden olyan abortuszt megengedő álláspont, amely az embert például öntudattal rendelkező lényként határozza meg, tehát, még az újszülöttet sem tartja igazi emberi lénynek.
(A kiáltványt ölelő szövegben Kölnei Lívia megemlíti azt az arisztotelészi elvet, amely szerint a potenciál már valamiképpen magában hordja az eredményt is, tehát a magzat a felnőttet, ami természetesen igaz, viszont ezen az úton haladva a petesejt is magában hordozza a felnőttet, sőt felnőtt unokák, dédunokák stb. egész sorát Ebből azonban mégsem indulhatunk ki, mert akkor egy szimpla menstruáció igazi tömeghalál lesz.)

NEM HITELES – Lívia szerint – az a migránsokat, hajléktalanokat, bántalmazott nőket és gyerekeket támogató európai vagy amerikai aktivista, aki a gondoskodásban személyesen őrá szoruló legvédtelenebb embert elveti magától, vagy ennek a lehetőségét fenntartja maga és mások számára.
HITELES tehát minden olyan abortuszt megengedő álláspont, amely nem tartja elfogadhatónak a széles körű migrációt, személyes (jobbára pszichés) problémának gondolja a mélyszegénységet és… (Azt hiszem, jobb, ha a bántalmazott nőkről és gyerekekről nem mondok semmit, mert a szövegkörnyezet arra utal, mintha Kölnei Lívia szerint helyes lenne a nők és gyerekek bántalmazása, vagy legalábbis nem lenne probléma. Pedig ezt nem feltételezem. Valószínűleg figyelmetlenségből vette be a felsorolásába.)

NEM HITELES – Lívia szerint – az az Afrika-barát lobbista, aki az abortusz liberalizálásával és gumióvszerek ingyenes osztogatásával akar segíteni a harmadik világ sokféle problémáján. Ezzel ugyanis – a kutak ásása, a csatornázás és az élhetőbb környezet megteremtése helyett – azt mondja az ott lakók szemébe: túl sokan vagytok, ha te és a többiek nem lennétek, sokkal könnyebb lenne itt az élet.
HITELES tehát minden olyan abortuszt megengedő álláspont, amely nem különösebben Afrika-barát, és azt állítja, hogy tényleg sokkal könnyebb lenne az élet minden túlnépesedett helyen, ha nem lenne túlnépesedett. A nem kívánt terhesség ellen tessék védekezni!

NEM HITELES – Lívia szerint – az a választáspárti aktivista, aki elítéli a kínai népességszabályozó diktatúrát, és azt gondolja, pusztán attól, hogy ő szabadon választhatóvá tenné az abortuszt, nem pedig kötelezővé, nagyobb demokrata, és nem ugyanúgy emberéletek kioltását támogatja.
HITELES tehát minden olyan abortuszt megengedő álláspont, amely felismeri, hogy a végletesen túlnépesedett közösségek valószínűleg valamiféle társadalmi csapdában vergődnek. Az ilyen problémákat hatalmi szóval lehet és kell megoldani.
(Zárójelben írom ide, mivel sokan hajlamosak levonni olyan következtetést, ami nem következik a szövegből, hogy a népességcsökkenéssel küzdő közösségek ugyancsak valamilyen társadalmi csapdában vergődhetnek. A magyar társadalom demográfiai problémáinak megoldása felé tett hatalmas lépésnek tartom a kormány középosztály-centrikus családvédelmi programját. A kormány szerencsésen felismerte azt is, hogy az abortusz tiltása vagy korlátozása semmiképpen sem lehet a demográfiai válság leküzdésének eszköze. Az ugyanis csak a nyomort és a szlöm-lakosságot szaporítaná…)

NEM HITELES – Lívia szerint – az LMBTQ-aktivista, aki síkra száll a többségitől eltérő nemi identitású vagy szexuális orientációjú emberek egyenlő jogaiért, miközben elfogadja a legkiszolgáltatottabb életállapotú embercsoport jogsérelmét, veszélyeztetettségét.
HITELES tehát minden olyan abortuszt megengedő álláspont, amely szerint mindenki azt csinál az ágyban, aminek a partnere örül, függetlenül attól, hogy a partner milyen nemű, fajú, színű, szagú, ízű, állagú, viszont síkra száll a polgári egyenlőségért, azaz sem a melegeknek, sem senki másnak nem szabad többletjogokkal rendelkezniük. Amivel egyébként semmiféle összefüggésben nem áll a Lívia gondolatának másik fele, hogy ugyanis mi van a legkiszolgáltatottabb embercsoporttal. S közben nyilván a prenatáliákra gondol. Nos, az van, hogy ezek nem emberek, mint föntebb kifejtettem, kivált nem embercsoport, amihez minimálisan valamiféle felismert közösségvállalás is kellene a részükről. Összetartozástudatot elvárni magzatoktól, éppen olyan elmebetegség, mint többletjogokat kívánni valakinek csak azért mert a saját neméhez vonzódik.

NEM HITELES – Lívia szerint – az, aki irtózik a fasizmustól, eugenikától, embercsoportokat alantasabbnak bélyegző ideológiáktól, miközben választáspárti aktivistaként megengedhetőnek tartja a genetikai szelekciót, a magzatok megölését betegség vagy fogyatékosság miatt.
HITELES tehát minden olyan abortuszt megengedő álláspont, amely nem irtózik az eugenikától, amely szerint az emberek különbözőek, s különféle szempontok szerint értékesebbek vagy kevésbé értékesek. Az okosabbak jobb, tehát értékesebb tudósok, az ügyesebbek például jobb, tehát értékesebb sportolók… A beteg vagy fogyatékosnak tűnő magzat eltávolítása nemcsak megengedhető, de a szülőre háruló erkölcsi kötelesség is. Amiképpen a genetikai szelekciót is kötelezővé kellene tenni, ha stabil tudásunk volna ebben az ügyben. (Sajnos nincs.) (A fasizmusról csak azért nem írok, mert, mint az köztudott, jóval kiterjedtebb fogalom, semhogy ebben a kontextusban érdemes lenne emlegetni. Az eugenika a tizenkilencedik század végének, huszadik század elejének komoly tudományos programja volt, számos nem náci országban is művelték, illetve gyakorlatba ültették egyes következtetéseit. Svédországban például egészen a hetvenes évekig – általános rasszhigiéniai szempontok szerint – kényszersterilizálásnak vetették alá az értelmi fogyatékosokat.) (Szerintem amúgy nagyon helyesen.)

NEM HITELES – Lívia szerint – az, aki kampányol a halálbüntetés eltörléséért, miközben elfogadhatónak tartja a magzatok megölését nehéz emberi helyzetek megoldásaként.
HITELES tehát minden olyan abortuszt megengedő álláspont, amely elfogadja a halálbüntetést… De itt is álljunk meg egy szóra! Ismét nem akarom föltételezni, hogy Kölnei Lívia e pontja azt jelentené, amit jelent, hogy ő a maga részéről pártolná a halálbüntetést. Ahogy a homoszexualitással kapcsolatos tévútnál, itt is jegyezzük meg, a két állítás között nincs összefüggés. A halálbüntetés egy élő ember meggyilkolása, az abortusz egy sejtburjánzás eltávolítása. Sehogy nem kell viszonyulni a halálbüntetéshez, ahhoz, hogy nyilvánvalónak tartsuk: minden ember úr a saját teste (és a testében burjánzó akármilyen sejtcsomó) fölött.

NEM HITELES – Lívia szerint – az, aki élharcosa a szabad információhoz jutásnak, ám lenézi azokat a hormonmentes családtervezési módszereket, amelyek a női ciklus behatóbb megismerését igénylik; és ellenzi, hogy az abortuszra jelentkezők felvilágosítást kaphassanak arról, mi is történik a méhükben. Ők azok, akik tiltakoznak az ellen is, hogy az abortuszra készülőkkel meghallgattassák a magzatuk szívhangját.
HITELES tehát minden olyan abortuszt megengedő álláspont, amely az abortusz ügyét és az információhoz jutás kérdését nem tartja összefüggőnek. (Mert naná, hogy mindenkit tájékoztassanak mindenről, ami a saját testével összefügg, lehetőleg még az iskolában!)
És mielőtt újra ide írnám, mit nem feltételezek a nők autonómiáját és testi integritását semmibe vevő magzatvédelem harcos publicistájáról, leírom inkább, hogy mit igen. Nos, azt gondolom, hogy valóban megengedhetetlen mindenféle pszichológiai nyomásgyakorlás, amely az abortuszra jelentkező nők amúgy is súlyos lelki terheit még súlyosabbá teszi. Hogy az efféle pszichés terrort támogatja valaki, éppen az az elfogadhatatlan.
Tudomásul kell vennie mindenkinek, hogy az emberek érett döntéseket hoznak a saját testük, életük minden kérdésében. Még akkor is ezt kell feltételeznünk, ha tudjuk, hogy nem egészen igaz. Ha ugyanis nem ezt tesszük, akkor a korlátlan zaklatás lehetőségét adjuk meg a magzatvédőknek, a valláskárosultaknak, az állatjólét védelmezőinek, a tejfogyasztás-tagadóknak, a húsevés-elleneseknek és mindenféle egyéb futóbolondoknak.

 

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

 

 

 

Szólj hozzá!

Ti mind egyéniségek vagytok!

2019.05.20. 08:51 Ratius

„Mi az IKEA-nál hiszünk a sokszínűségben, az esélyegyenlőségben és a tisztességes bánásmódban, függetlenül a származástól vagy az egyéni különbségektől. Senki nem egyenlő mindaddig, amíg mindenki nem egyenlő!” – reagált a minap egy bútoráruház, az országgyűlés elnökének normalitásról szóló kijelentésére.
De miért érzi fontosnak egy bútorbolt, meg sok más multinacionális vállalat, hogy az elemi marketinglogikát felrúgva olyasmi mellett tegyen hitet, ami szemben áll vásárlóinak értékvilágával?
A furcsa propaganda-nyilatkozat mögött természetesen világos érdekek állnak.

ti_mind_egyenisegek_vagytok_1.png

Individualizmusunk koreszme
„Ti mind egyéniségek vagytok!” – csavarja bohózattá a Monty Python csapata a modern világ nagy ígéretét, amely száz évvel korábban, Lucifer szájából még így hangzott: „Nem adhatok mást, csak, mi lényegem!” S amíg a tragédiából komédia lett, addig a hasonszőrű individuummá változott. Akinek van „lényege”, az kénytelen más lenni. Azonos lényegek nem tesznek egyedivé. Az egyéni tehát eltérő. S minél inkább divat az egyéniség, annál különbözőbbek vagyunk. Minél különbözőbbek vagyunk viszont, annál kisebb térre szorul a közös önazonosságunk. Az individualizmus alapja a különbözőség.
Persze egyéniességünk nem önmagából fakad. Mi több: egyéniességünk mögött nincs semmi egyéni. Individualizmusunk koreszme. Független karakterisztikánk nagyon is függő viszonyrendszer. Egyediségünk önámítás, vagy inkább ámítás. Nekünk hamis érték, az egyéniségárusoknak igaz érdek.
Kortárs nagyvállalati, gazdasági struktúrák kovácsolják előnnyé a különbözőség vágyát. Az egyediségét kereső polgár kiváló fogyasztó, különösen akkor, ha sikerül vele elhitetni, hogy a növekvő fogyasztással, a státusz-tárgyak birtoklásával visszaszerezheti azt a boldogságot, amit a közösség feladásával elveszített. A kortárs gazdaság egyetemes érdeke, hogy a lehető legtöbb embernek kínálja föl a másság, egyediség lehetőségét, pontosabban a fogyasztás-vásárlás élményével megteremtett illúzióját.

ti_mind_egyenisegek_vagytok_2.jpg

Fogyasztói furor
A kortárs gazdaság az elmúlt évszázadban a normalitáson belüli egyéniesítő tendenciáknak csaknem minden lehetőségét kimerítette. Nagyjából Madáchtól John Cleese-ig ívelő korszak marketingpolitikája arról szólt, hogy az egymással párhuzamosan is futó divattrendek között választva, azokat váltogatva találja meg a fogyasztó a maga személyes önazonosságának kereteit, a divatkínálatban ismerje fel önmagát.
A hedonisztikus fogyasztói furor egy ideig önmagát jutalmazta, ám a háborút követő egyetemes jólét világában újabb jutalom-rendszer ösztönözte a modernitás magányos idoljainak individualizmusát: a könnyen elérhető szexualitás. A háború után éretté váló nemzedékek nemi felszabadulása, szabad szerelme és promiszkuis lazasága szorosan összefüggött a jóléti társadalom fogyasztás-centrikus identitás-modelljeivel. A hatvanas, hetvenes, de még a nyolcvanas években is a divatkövető, státusztárgyakat birtokló férfiak és nők legfőbb jutalma egyaránt a szexuális bőség volt.
No igen, mindez nem újdonság, de érdemes volt összefoglalni, ahhoz, hogy a jelen kérdéseiről is mondhassunk valamit. (Naná, hogy eredetit, egyénit…)

ti_mind_egyenisegek_vagytok_3.jpg

Vetélytársak
Az elmúlt évtizedek ugyanis a nagy kiábrándulás korszakává lettek. Kiderült, hogy a vásárlás illuzórikus világot kínál, a modernista önazonosság felületes és semmiféle személyes tartalommal nem bír. Valódi egyéniségként nem azonosítható a divathullámok követője. A különbözőséghez kapcsolt boldogság-remény nem vált valóra. Az ígért szexuális bőség inkább a társas maszturbációhoz hasonló, rémisztően üres gyönyörpótléknak bizonyult.
A csalódás nyomán egyfelől erősödni kezdett a klasszikus közösségi identitáskeresés. Amerikában a kommunitarista eszmék, a közel-keleten az iszlám, Európában inkább az újra felfedezett nemzeti keretek, illetve a keresztény hagyományok, vagy akár a másodvirágzásukhoz közeledő osztályideológiák telitődnek új tartalommal.
A hagyományos közösségi összefonódások azonban a legtöbb esetben üresek. Felvilágosult létünkben a vallás álságos és jobbára reménytelen kapaszkodó. Fenntartásához, téritő elszántságra, önmeggyőző hitépítésre, a hinni akarás mindenre elszánt fanatizmusára van szükség. Atomizált korunkban a nemzet csak nyelvi élményanyag, távoli hagyomány, mesebeli káprázat, átszőve giccses motívumokkal, bárgyú mitológiával. A társadalom nagyfokú mobilitása mellett pedig az osztály-alapú, vagy hivatásrendi közösségépítés éppen olyan nehézkes, mint a területhez kötött, tájhazai, lokálpatrióta identitáskeresés.
A modernitás véglegesen felszámolta a klasszikus közösségeket, a reneszánszukat élő közösségpótlékok éppen olyan tartalmatlan identitást kínálnak, mint az üzletpolitika. Ami persze semmit sem változtat azon, hogy ezek amazoknak vetélytársai.

ti_mind_egyenisegek_vagytok_4.jpg

Különös identitásvariációk
Természetesen a multinacionális marketing is választ adott a csalódásélményre. Szemben a közösség-építő tradícionalizmusokkal, a globális vállalati érdek is felkínálta a maga – tárgyakban, audiovizuális hordozókban megnyilvánuló divat-hullámok mellé adható – új lehetőségeit.
Elérhetővé válik, íme, a származások sokféle variációja. S éppen azáltal lesz a származás egyedi identitástényezővé, hogy nem közösségi erő többé. Egy homogén társadalomban a többséghez tartozni nem érdekes. Egy heterogén társadalomban azonban minden egyedi heterogenitás-hordozó különlegesség lehet.
A migráció, a népek keveredése, a multikulturális társadalmak létrehozása amerikai mintákból építkezik. Eredetileg persze csak a különböző származású, de elkeveredve élő populációk békéjének megőrzése érdekében merült föl a sokféleség harmonikus együttélésének igénye, ám napjainkra ez a sokféle identitás lehetőségét kínálta a marketingmunkásoknak. A bőrszínek, származások sokszoros elegyedése révén valóban különös identitásvariációk jöttek létre az Egyesült Államokban. Igaz – tegyük hozzá gyorsan – a származásból eredő különbözőségekkel addig lehet együtt élni, amíg a másságot felülírja a polgári középosztály életmódjának azonossága. Mindenesetre ma már az unalmas afroamerikaiság, vagy afroeurópaiság mellett lehetünk akár sino-amerikán afrikaiak, vagy indo-afrikai európaiak…

ti_mind_egyenisegek_vagytok_5.jpg

Ultraszexuális kínálat
De természetesen van ennél izgalmasabb identitáspótlék is a reklámszakemberek tarsolyában.
Ha a hatvanas évek jóléti, fogyasztói forradalma együtt járt a szexuális forradalommal, akkor most, ezen a vonalon tovább haladva igyekszik az ultrafogyasztói szokások mellé ultraszexuális kínálatot is teremteni a multinacionális marketing.
A különbözőség, az egyéni önmegvalósítás tárházában újabban nemcsak a divattermékek hosszú kínálati listája hirdeti az önazonosság lehetőségét, nemcsak az eredet eltérő volta kínál egyedi karakterisztikát, de a normalitás keretein túl tágított szexuális identitások is sokféle élményjutalom reményét is igyekeznek felkínálni. A homoszexualitás mellett fel-felbukkanó perverz fantáziák egyre szélesebb úton menetelnek a mainstream magatartás-világ belseje felé, hogy a kiüresedett páros szingli-szexus helyére valami új, izgalmas, soha nem látott, s ezért eredetinek ható jutalmat, s vele egyedinek ható egyéniség-identitást kínáljon.

ti_mind_egyenisegek_vagytok_6.jpg

Mint a szekták
Természetesen az új, kibővített egyéniség-kínálat éppen olyan üres és tartalmatlan, mint a korábbi volt. A szabadon választható személyes karakterisztikát hirdető média-propaganda éppen úgy és éppen azért dübörög minden kételyt elnyomó, borzasztó hangerővel, éppen úgy és éppen azért terjeszkedik józan ésszel is szembeforduló erőszakos diktátumokkal, éppen úgy és éppen azért hivatkozik megfellebbezhetetlen tekintélyekre (például tudományosként hirdetett eredményekre), mert a szekták működésmódja szerint próbálja a nagyvállalati érdekkörbe szippantani leendő híveit, megtartani a már ideológiai téveszméinek rabjává tett fogyasztó-közösségét.
Mértékletesség, emberség, önfegyelem, kétely nem játszik szerepet ebben a marketingháborúban. Aki a tudatokat uralja, az uralja a pénztárcákat is.

ti_mind_egyenisegek_vagytok_7.jpg

Gyermekkatonák
S most, hogy az egyéniség-kultuszból a kiábrándult közösségépítők sorra-rendre foglalják el a megmaradt társadalmi-közösségi posztokat – az egyházakat, nemzetállamokat, szakszervezeteket, önkormányzatokat, rezervátumokat, autonómiákat, s egyéb lokális struktúrákat – a lelkekért (és folyószámlákért) zajló küzdelem kegyetlenebbé lett.
Ma már ott tartunk, hogy ebben a marketingháborúban mindkét oldal bevet könnyen befolyásolható, azaz könnyen besorozható gyermekkatonákat is. A nemi valóságukban megtagadott kisfiúk és kislányok hormonkezelésének, átoperálásának, megerőszakolásának, s szemétre hajításának folyamata, meg a pedofília hétköznapivá szelídítésének kísérlete áll az egyik oldalon, miközben a másik oldalon a közösségi radikalizmus változatos szörnyűségei, a korán lelkekbe oltott kíméletlen vallási fanatizmus, meg a gyermekkorban könnyen fertőző, s nem kevésbé bornírt, ultranacionalista idegengyűlölet fazonírozza a jövendő gyilkosait.
Hogy az így megteremtett Frankeinstein-szörnyek élete bizonyosan katasztrófába zuhan, az nem túl sokat számít azoknak az üzleti mechanizmusoknak, amelyek a marketingfrontvonalakon harcoló kreatívokat pénzelik.

 

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Ma még csak nevetünk a keresztény-veszélyen

2019.05.05. 07:10 Ratius

Az újonnan ránkszabadult internet-nyilvánosságnak, sok átka mellett van mulatságos oldala is. Szórakoztató például, ahogyan a komoly közbeszéd maradékaiban fel-felvillanó gondolatfoszlányokba belekapaszkodnak a lélek sötét bugyraiból előmerészkedő televény-lények, s úgy öklendezik föl az elméjükben kavargó zagyva butaságot, mintha éppen azt a számukra adott primitív igazságot hitelesítené a hagyományos médiából felkapott felmondat.
Amióta miniszterelnökünk a keresztény kultúra jelentőségéről beszél, kihúzták magukat lapos babonaságok zavaros fejű hívei. Egy miniszterelnök mégiscsak komoly személyiség. Ha ő beszél róla, akkor bizonyára a vallás is a komoly dolog – gondolják ezek és úgy zúdítják ránk hittel-teli pszichopátiájukat, mint felajzott melegek a maguk genderfluiditás-konfabiulációját.

trombi_1.jpg

Az inkvizíció bűnei
Leghangosabb megmondó-keresztényeink egyike Trombitás Kristóf, aki különféle műsorsokban haknizza végig a jobboldali médiumokat a maga hittérítő showjával. Legújabb – persze, lehet, hogy nem legújabb, de nekem most tűnt föl – prédikációja szerint „Egy keresztény nem lehet toleráns”.
Ezügyben a minap utasította rendre Lendvai Ildikót, aki az egyház emberbarátságát kérte számon a nagy vallási tanítón, Semjén Zsolton. Ez utóbbi azt találta mondani, hogy az egyház feladata nem az emberbaráti magatartás, hanem az üdvösségre jutás elősegítése. Mire Lendvai azt felelte, hogy ezt a szemléletet utoljára az inkvizítorok képviselték, akik „emberbaráti gátlásoktól nem gyötörve küldtek a máglyára ezreket, állítólag az üdvösségük érdekében”. Na, erre mondja most Trombitás azt, hogy jól is tették.
A dologban az a rémisztő, hogy a média-misszionárius talán nem is tudja, mit beszél. Mert persze szó szerint nem azt mondja, hogy Torquemada mester és elszánt kollégái helyesen cselekedtek, amikor – áldozataik lelki üdvét biztosítva – halomra gyilkolták (meg kicsit meg is kínozták) az egyház ellenségeit. Ehelyett nagyívű narratívát vázol fel arról, hogyan kell helyesen látnunk az elfogadhatatlant. Persze, akinek Trombitás ideológiája nyomán a kommunista, a náci, vagy éppen a jakobikus érvrendszer jut eszébe, az jó helyen keresgél. Mindegyik onnan merít, ahonnan evangelizátorunk szedi argumentumait. A közös eredő bizony az eretneküldözés. Az elv nem változik: a magasabb (bár kifürkészhetetlen, s így csak hittel alátámasztott) jó érdekében most ezeket megöljük!
Trombitás cikkében gátlástalanul relativizálja az inkvizíció bűneit. Azt írja: „…a kínzás nem veszélyeztethette a vádlott életét, nem okozhatott maradandó sérülést, egy alkalommal volt használható és csak olyan személy esetében, akiről kétségkívül bebizonyosodott a bűnössége. És ha képesek vagyunk nem visszavetíteni a mai sztenderdeket a fél évezreddel ezelőtti időkre …, ez bizony elég komoly jogbiztonságot jelentett a középkorban.”
Ellensége vagyok a historizálásnak. Ezért egyfelől igazat adok a szerzőnek abban, hogy a perrendtartás szerinti eljárás minden esetben nagyobb jogbiztonság, mint az indulat-vezérelt ítélkezés. Más kérdés, hogy igaz-e, amit ír, valóban voltak-e ilyen szabályai az inkvizíciónak, s ezeket betartották-e. De ha voltak, akkor sem lehet szemet hunyni az erkölcs relativizálása felett. Embereket kínozni, megégetni, hitéből kitéríteni, vagy idegen hitbe belekényszeríteni elfogadhatatlan. Minden körülmények között az.
Komoly, több napon át tartó vitám volt a közelmúltban gimnazista fiammal: lehet-e egyetemes az erkölcs. És a megoldást éppen a kereszténység története szolgáltatta. Mert én ugyan belátom, hogy más közösségekben természetes a hűtlen asszony megkövezése, amott meg az eretnekek megégetése, de az én erkölcsi mércém szerint ez felháborító embertelenség. Ha ilyesmiről hallok, olvasok, mindig ugyanazt a mérhetetlen dühöt érzem, függetlenül attól, hogy éppen az iszlám fundamentalisták rém-videóját dobja föl a böngésző, a holokauszt szörnyűségeiről hallok, vagy esetleg az inkvizíció embertelenségéről olvasok. Azzal elintézni az efféle gyilkosságokat, hogy: hát, istenem, még mindig jobb csak egyszer és nem életveszélyesen megkínozni valakit, mint sokszoros tortúrának alávetni és végül halálra gyötörni, ahogy Kristóf írja, nos, ez a gyalázatos megközelítés a legaljasabb cinizmus. Olyan mintha azt mondaná valaki: még mindig jobb pár perc alatt megfulladni a gázkamrában, mint évek alatt, lassan elsorvadni a Gulágon…

trombi_2.jpg

Kifogástalan terrorrendszerek
Miközben Trombitás az inkvizíció iszonyatát igyekszik elmismásolni, s miközben mi, olvasók ezen a cinizmuson háborgunk, szinte észre sem vesszük, hogy szerzőnk érveléstechnikája ugyanúgy kifogásolható, mint embersége. Trombitás ügyes húzása a következő: kijelenti a kereszténységről, hogy nem (vagy nem annyira durván) követte el azokat a bűnöket, amelyeket a szemére vetnek. Állítását pedig a hatalmas keresztény intézményrendszer egy piciny szeletével, az inkvizícióval kapcsolatos történelmi tényekkel (?) támasztja alá. Miközben persze a keresztény egyházi hatóságok az inkvizíciótól függetlenül, s persze a legszélesebb ökumené keretében is kifogástalan terrorrendszereket tudtak létrehozni.
Nézzük csak!
„Bernardo Gui, akit Eco hazugságai (!) miatt szélesebb közönség is ismer, több mint 600 eljárást folytatott le és egyetlen alkalommal került sor kínzásra” – állítja Trombitás. Amivel én nem vitatkozom, de azért hozzá teszem, hogy a Wikipédia szerint Bernard Gui „Hírhedt volt arról, hogy nemcsak a gyanúsítottakat, hanem a tanúkat is kínvallatásnak vetette alá.” 1308 és 1322 között 672 pert folytatott le, 36 felmentő ítéletet hozott, 636 esetben elmarasztalta a vádlottakat, s közülük 40 máglya általi halálra ítélt. Persze, lehet, hogy a Wikipédia téved. Lehet, hogy Giu nem kínoztatta a vádlottakat. De azért a máglyahalál van olyan perverz, mint a spanyolcsizma…
„Korabeli dokumentumokkal nem igazolható az a katolicizmusellenes propaganda, amit az elmúlt pár száz évben járattak csúcsra” – írja végül Trombitás. Hogy állítása igaz vagy nem, nem tudom eldönteni. Nem vagyok egyháztörténész. Hozzá teszem, ő sem az. Mindenesetre én csak olyan történelemkönyveket olvastam, amelyekben az inkvizíció tevékenységéhez iszonyú mennyiségű áldozat tartozik. Agosto Borromeo, a római La Sapienza Egyetem professzora által jegyzett, 2004-ben megjelent könyve azt írja, hogy a spanyol inkvizíció 125.000 eljárást indított, melyből kb. 2.400 végződött halálos ítélettel, a Portugáliában megtartott 35.000 per 5, 7 százaléka hozott hasonló eredményt. II. János Pál pápa, e könyv bemutatóján megismételte 2000-ben tett bocsánatkérését a katolikus egyháznak a múltban és a jelenben elkövetett bűneiért.
Ugyanakkor persze a protestáns egyházak szintén tömegével gyilkolták a védteleneket. A boszorkányperek száma Borromeo könyvének tanúsága szerint néhány százra korlátozódott a déli országokban, míg a protestáns német vidékeken százezer körülire becsülik ezeket.
Mindet összevetve, a keresztény egyházak erőszakszervezetei – a keresztes hadjáratoktól az eretneküldözéseken, inkvizíciós eljárásokon keresztül a boszorkányégetésekig – milliónyi ember kínhaláltáért is felelősnek lehetnek.

trombi_3.png

A kereszténység sem lehet toleráns
És ezzel el is jutottunk Trombitás üzenetének magjához: oda ugyanis, hogy a kereszténység nem lehet toleráns. És ebben száz százalékig igazat adhatunk a szerzőnek. A kereszténység éppen annyira nem lehet toleráns, mint ahogyan egyetlen monoteista vallás sem lehet az.
A többistenhívő közösségekben a hit egyéni vagy lokális sokfélesége magától értetődő, egyik városnak egyik, másik közösségnek másik isten volt oltalmazója, egyik családot ezek a lárok, másik családot más szellemek őriztek. A legtöbb antik vallásban az „ismeretlen isten” fogalma is létezett, tekintettel arra, hogy a teológiai tudást jobbára korlátosnak tartották, s úgy vélték, bármikor felbukkanhat egy korábban nem ismert isten, mi több – végül is ennek sincs elvi akadálya – születhetnek új istenek is.
Egy ilyen világban a vallási tolerancia nemcsak magától értetődő, de kötelező is, mint ahogy arra számtalan antik gondolkodó utal. És persze a legtöbb esetben a toleranciát igazi lelkiismereti szabadságként értelmezték, noha tény, hogy az ateizmust – a tudományos gondolkozás kibontakozásával párhuzamosan – csak a virágzó antikvitás tudta értelmes világkép gyanánt megragadni.
Mindezekkel szemben a monoteista vallás szükségszerűen intoleráns. Ha egyetlen isten van, akkor a világ csakis hozzá igazodhat. A hívő számára nemcsak téves, de tulajdonképpen istenellenes minden istentelen, azaz isten nélküli világmagyarázat. Egy monoteista világban a profanitás is csak megtűrt, éppen, hogy elviselt velejárója az emberi létezésnek, igazi programja szerint mindent át kell, hogy hasson a szentség szellemisége. A monoteista vallás szükségszerűen totalitás, és így a monoteista vallások által berendezett országok szükségszerűen totális államok.
Amikor mi, európaiak a mohamedán közösségeket bíráljuk például az egyházjog és világi jog összefonódása miatt, vagy a hétköznapi szokásokra – az étkezéskultúrára, az öltözködésre, a nevelésre, a szabadidőre, a nemi szerepekre, a szexualitásra stb. – rátelepedő vallásos hagyományok miatt, akkor éppen azt bíráljuk bennük, ami a monoteista társadalmak lényegi vonása: a hívő teljesség elvárásrendszerét.
Miközben persze hajlamosak vagyunk zárójelbe tenni azt, hogy például az ultraortodox zsidó közösségek, vagy mélykeresztény szekták, karizmatikus gyülekezetek ugyanígy működnek. Mert így működik minden egyistenhívő vallás. Még jó, hogy sem a zsidó, sem a keresztény felekezetek nem uralnak államokat!
De ne feledjük: nem volt olyan régen, amikor Európában is büntetés és halál járt a vallási parancsok megszegéséért. A keresztény egyházat hosszas és véres küzdelemben szorította a felvilágosodás a maga mai helyére, oda, ahol – Trombitás Kristóf legnagyobb bánatára – „a locsi-fecsi, kedveskedő, cuki, mosolygós Egyház harmatgyenge” lett, s amelyben Jézus egy jámbor hippivé alakult, „aki lunatikus mosollyal járta a vidéket, gyógyított, mindenkinek a számára megfelelőt mondta és persze mindenekfelett elfogadó volt.”
Szerencsénk nekünk, borzalom a Közel-Kelet népének, hogy a újkori szellemi áramlatok csak Európában teremtették meg a toleráns – Trombitás szerint – „cukivá kényszerített egyházat”, s ez a szemlélet nem tudott mélyen gyökeret verni az arab világban. A két monoteista vallás szembeötlő különbségét korántsem valami belső, tartalmi eltérés okozza, hanem kizárólag külső körülmény: a felvilágosodás során létrejött szekuláris értékrend, a szigorúan laicista államfelfogás.
Addig jó nekünk, amíg az egyház megmarad a békénél és a toleranciánál, amíg Jézus egy jámbor pop-filozófus, amíg a miniszterelnök keresztényi vízióiról beszélve szükségét érzi, hogy hozzá tegye, gondolatai attól függetlenül vonatkoznak a társadalomra, hogy „személyesen hányadán állunk a jóistennel”. Addig jó nekünk, amíg a Trombitás féle intolerancia-bajnokok – meg a hozzá hasonló egyéb háborodottak – be vannak zárva a jelentéktelen marginalitás szellemi állatkertjébe. Ha kiszabadulnak onnan, éppen olyan veszélyesek lesznek, mint a Közel-Kelet államroncsai között szabadjára maradt iszlám fundamentalisták.

 

 

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

 

 

 

4 komment

Alkotmánybírói határozattal tér vissza a valóság

2019.04.12. 16:45 Ratius

Majdnem írtam egy posztot Benedek expápa év- vagy inkább évszázadértékelőjéről (Na, jó, fél évszázad, de tovább nem alkudozok!), ám történt egy sokkal fontosabb dolog. A magyar alkotmánybíróság tegnapi arról döntött, hogy a hülyeségnek vannak korlátai. És ez a verdikt – civilizációnk jelen állapotában – sokkal fajsúlyosabb határozat, mint sokadik Benedek képzeletbeli barátjának földi sorsa.

alkotmanybiroi_hatarozattal_ter_vissza_a_valosag_1.jpg

A harcore valóság
Alkotmánybíroságunk egy hosszú vita végére tett pontot, amikor kimondta: „a kötelező védőoltások beadásának jogszerű indok nélküli megtagadása esetén a szülők neveléshez fűződő joga korlátozható.” A lelkiismereti- és vallásszabadság nem terjedhet odáig, hogy személyes meggyőződéseinkkel másoknak kárt okozzunk. A gyermeket meg kell védeni akár saját szüleitől is, ha a szülők idiotizmusa veszélyezteti a kicsit, és persze az egyéni bolondériától meg kell védeni a közösséget is, ha az mindannyiunkat veszélyeztet.
És naná, hogy veszélyeztet!
Az oltásellenes fajankóknak köszönhetően van okunk tartani kibontakozó kanyarójárványtól, amely nemcsak Amerikában vigyorog a félcédulás oltásellenesekre, de közvetlen környezetünkben, Romániában, Ukrajnában is terjed.
A liberális értékvilág addig packázott a valósággal, amíg az szembe jött és pofán nem vágott minket.
Ideje volna megértenünk, hogy a realitásnak van hardcore változata is.

alkotmanybiroi_hatarozattal_ter_vissza_a_valosag_2.JPG

Dekonstrukció és csoportérdek
A dolog azért izgalmas, mert ezt már egyszer tudtuk. Nem is olyan régen. A modern társadalom kialakulásának fontos eleme volt a pozitív tények feltárásának folyamata. Erre épül technikai civilizációnk és természetesen erre épül társadalmi berendezkedésünk is.
Hogy a józan valóságértelmezés megbicsaklott, hogy olyan zavarodott koncepciók is megjelenhettek, sőt elterjedhettek a közbeszédben, mint az oltásellenesség, az főképpen a globalizációnak köszönhető. Az észszerűségre, a tudományos-technikai vívmányokra épülő jóléti társadalom feladása ugyanis akkor lehetséges, ha vele együtt felszámoljuk az alapjait jelentő kartéziánus közmegegyezést. Csak ott nincs helye a logikus, igazságos, minél többek javára váló társadalomszervezésnek, ahol nincs különösebb funkciója a józan értelemnek sem.
A Thatcher-Reagan féle ultraliberális fordulattal párhuzamosan megkezdődött a világban a dekonstruktivizmus rémuralma is, amely egyebek mellett a társadalomnak nemcsak létét, de fogalmát is tagadja. Koncepciója szerint az együtt élők populációja nem alkot egységes közösséget, hanem csak szubtársadalmi csoportok hálózataként értelmezhető. Vannak melegek, nők, nyugdíjasok, feketék, szegények, no meg persze fehér, középosztálybeliek is. Csakhogy míg ez utóbbiak haszonélvezői a rendszernek – mármint a ma már csak maradványaiban létező jóléti társadalomnak –, addig az előbbiek elnyomottjai. Föl kell tehát őket szabadítani, legfőképpen a jóléti struktúrák lebontásával, de azzal is, hogy lehetővé kell tenni számukra a szabad önkifejezést!
A globalizáció haszonélvezői, nagyvállalatok, nagybankok, multinacionális szervezetek mindent el is követnek azért, hogy ez az önkifejezés artikulálódjon, tovább erodálva ezzel a társadalomról alkotott hagyományos, pozitivista narratívát. A világcégek feltűnő kiállása a melegek, állatvédők, feministák, migránsok, gyermekmentesek és egyéb furcsa mikroközösségek önreprezentációja mellett, világosan tükrözi: érdekükben áll a pozitiv tények alkotta valóságot megkérdőjelezni.

alkotmanybiroi_hatarozattal_ter_vissza_a_valosag_3.jpg

Kerüljenek a helyükre a dolgok!
Nos, most mindezekre nemet mondott a magyar alkotmánybíróság. Úgy tűnik – ha máshol talán nem is, de – Magyarországon van esély arra, hogy visszatérjünk a normális, azaz a normák által kialakított rendezőelvekhez. Egy olyan átlátható, szerethető, kényelmes és az ember – a szervezett közösségben, azaz társadalomban élő ember – szolgálatába állítható struktúra van születőben, visszatérőben, amelyben a dolgok a helyükre kerülnek. Amelyben a szabadság addig terjed, amíg nem veszélyeztet másokat, a bolondoknak pedig a diliházban van a helyük.
Egy olyan berendezkedés felé tettünk nagy lépést, amelyben az állatvédők nem veszélyeztethetik az élelmiszeripart, amelyben a kreacionisták nem írhatják át a tantervet, amelyben a homeopátia nem része az egészségügyi ellátásnak, amelyben a meleglobbi nem kap esélyt arra, hogy megkérdőjelezze gyerekek nemi identitását, amelyben a holokausztsérültek kedvéért nem lehet korlátozni a szólásszabadságot, amelyben a történelmet nem kell marginális kisebbségek fantazmagóriáihoz igazítani, és persze amelyben az egyén ugyan lehet oltásellenes, de gyermekének meg kell kapnia a védettséget jelentő injekciót.
Nem valószínű, hogy élhető társadalmat tudunk összefércelni különféle téboly-csoportok feltétlen elfogadásával, ahogy liberális barátaink javasolják. A társadalomszervezéshez (sok megmagyarázhatatlan hagyomány, sok közösségünkkel kapcsolatos emóció mellett) józan ész kell leginkább.
Alkotmánybíróságunk ezügyben hozott nagyszerű döntést.
Nem az első lépés ugyan, de megnyugvásra akkor lesz okunk, ha a globális érdekeket gátlástalanul kiszolgáló Gyurcsány-kormány által bezáratott Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet ismét megnyílik, és megtelik lakókkal.

 

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Ne érzékenyíts!

2019.03.29. 11:53 Ratius

Az hagyján, hogy a Facebook úgy döntött, betiltja a fehér nacionalizmus népszerűsítését, az sem olyan fontos, hogy egy új OECD jelentésbe az homoszexuálisoknak szentelt fejezet került –, hogy csak kettőt emeljek ki az érzékenyítő mozgalom legújabb bolondériái közül – az igazi probléma ott kezdődik, amikor az erkölcsi elvárásból törvény lesz. Mint például Bruneiben, ahol egy április elejétől életbe lépő jogszabály szerint, akár halálra is kövezhetik a melegeket. Vagy Amerikában, ahol most például Joe Biden volt demokrata alelnök – várható demokrata elnökjelölt – szerint a fehér férfiak kultúrája tehető felelőssé a szexuális zaklatásokért, ezért „kötelességünk, hogy megváltoztassuk a kultúrát ebben az országban.”
Miközben én azt hiszem, hogy az érzékenyítés, a társadalom erkölcsi nemesítése, a nevelő indulat megjelenése a legszörnyűbb dolog, ami velünk történhet, illetve történik. Az elmúlt bő évtizedben elharapódzott morál-politizálás alapjaiban kezdi ki társadalmunk struktúráját: mindent lerombol, amit, amit a felvilágosodás keservesen létrehozott.

erzekenyites_2.jpgErkölcs és kultúra
A morális kérdések jelenléte a közbeszédben természetes dolog. Jelen van a papok prédikációiba fűzve, írók, költők sorai közé szőve, pedagógusok lelkes magyarázataiba és feddő haragjába öltve, mint ahogyan jelen van a magánéletben is: szülők mosolyába és nyaklevesébe csomagolva, szerelmesek huncut összekacsintásába és hökkent borzongásába rejtve, barátok beszélgetéseibe, szomszédasszonyok pletykáiba csavarva, munkatársak, de akár még alkalmi csoportosulások, színházlátogatók, buszon utazók, utcán hömpölygők szavaiba, gesztusaiba, pillantásaiba zárva.
Mókás dolog a közerkölcs. Mindenki mást tart róla. Igazi puhatestű, vagy még inkább felhőszerű lény, körülrajzolhatatlan keretekkel, bizonytalan tartalmakkal, kinek eddig, kinek addig terjedő határokkal, ennek stabil, annak fluid létmóddal. Mégis, mintha volna benne sok közös elem, vagy pontosabb úgy írni, sokan értenek egyet sok vonásában, másban nem, mások meg másban igen, emebben nem. S éppen ez a termékeny bizonytalanság adja értékét és erejét, mert ez biztosítja a társadalom erkölcsi, lelkiismereti mozgékonyságát, azaz tulajdonképpen a kultúra változékonyságát, alkalmazkodókészségét.

erzekenyites_3.jpgTörvények közé vetve
Ha az erkölcs megjegecesedik, áthághatatlan szabályokba merevedik, akkor helyes és tilalmas gondolatok keretei közé szorul. A morál ilyesféle kifeszülése azonban nemcsak a lekiismereti szabadságot szünteti meg, de rögtön mellette a gondolatszabadságot is, s ezzel persze a kultúra rugalmasságát is, azt a képességét, hogy értelmes válaszokat adjon újonnan felmerülő kérdésekre.
Nem magyarázom tovább. Nehéz nem érteni, miért fontos az erkölcsi világ erkölcsi világként való megtartása és miért kell visszautasítanunk minden eszközzel az ilyen-olyan értékközösségek politikai aktivitását.
Akinek kalapácsa van, mindent szögnek néz – tartja a mondás. A politikus, a politikai szereplő a politikum eszközeivel képes dolgozni, azaz végső soron jogi szabályozással. Amikor egy értékközösség a politika porondjára lép, amikor egy politikus egy értékközösség üzeneteit – politikai haszonszerzés, szavazatgyűjtés céljából – felvállalja, akkor azt ígéri, hiszen nem tud mást ígérni, hogy törvényi keretek közé emeli az értékcsoport erkölcsi maximáit. Bánj emberségesen az állatokkal! Tagadd a fehér felsőbbrendűséget! Ne tagadd a holokausztot! Higgy a nemváltoztatásban! Képzeld azt az embrióról, amit mi képzelünk! (Bármi is legyen az…) Higgy a haladásban! Ne légy meleg! És így tovább…
Odáig jutottunk, hogy tulajdonképpen bármilyen morális igényből politikai mozgalom lehet. Ha kellő számú szavazó áll az erkölcs-nemesítő igyekezet mögé, kimondható, sőt törvénybe keretezhető akármilyen bolondéria. Kitehető az oktatásból az evolúcióelmélet, s beletehető az intelligens tervezés-őrület, kitehető a családjogból a férj-feleség különneműségének elve és beletehető a homofília, kioperálható a demokráciából a szólásszabadság, s belekontárkodható a gyűlöletbeszéd fogalma- tilalma, és végső soron tiltólistára tehetőek alapvető szavak, mint például az apa és anya, kötelezővé válhatnak olyan halandzsakifejezések, mint a gendersemlegesség, érték gyanánt jelenhetnek meg olyan tragédiák, mint a gyermektelenség, a migráció, a szexuális zavarok, vagy éppen a vallási fundamentalizmus.

erzekenyites_1.jpgA kultúra pusztulása
Vészesen tragikus az a rousseaui-romantikus ábránd, amely hisz az ember erkölcsi fejlődésében, nemesedésében. Katasztrófa felé vezet az a mozgalom, amely e képzelt fejlődést siettetve törvénnyé szervezi a morált. A politikai szintre emelkedő érzékenyítés ugyanis a legrosszabb, ami a társadalommal történhet. Ahelyett, hogy az erkölcsi világ bizonytalanságát gazdag termékenységnek látná, egyenruhába bújtatja a lelkiismeretet, s ezzel tulajdonképpen fel is számolja annak szabadságát. Az érzékenyítő politikai aktivitás valójában megszünteti az erkölcsöt, mert törvénnyé degradálja, kioltja szabadságát, választhatóság helyett kényszerré nyomorítja.
S ezzel tulajdonképpen a kultúrát szünteti meg. Mert a kultúra lényege a morál, semmi egyéb.
De hát elég körülnéznünk…

 

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

 

 

 

 

 

1 komment

Háromszázötven hullarabló és az európai kultúra

2019.03.19. 17:44 Ratius

Több, mint háromszázötven hullarabló imám, muszlim vallási és közösségi vezető szólította az iszlamofóbia elleni szigorúbb fellépésre a nyugati kormányokat és médiumokat a The Guardian című brit lapban közzétett levélben. Kihasználva az új-zélandi merénylet által keltett közfelháborodást, meglovagolva az ártatlan és védtelen emberek ellen elkövetett gyalázatos támadás indulathullámát, muszlim kultúrharcosok emelték magasra a primitív vallásháború zászlaját.

iszlamofobia_1_jpg.png

Felelős lennél te is?
Az aláírók szerint az új-zélandi mészárlást az iszlámmal és a muszlimokkal szemben táplált gyűlölet váltotta ki, az elkövető nyilvánvalóan rasszista, szélsőséges ideológiája a „szisztematikus és intézményesített iszlamofóbia” következménye. A kiáltvány úgy fogalmaz, hogy az iszlámmal szembeni ellenérzést tudósok, gátlástalan politikusok és médiaorgánumok szítják, rendszeresen démonizálva az iszlámot és a muszlimokat. A közlemény szerint a mostani terrortámadás nem az elkövető golyójával kezdődött, hanem évtizedek óta folyik az előkészítése a többi közt iszlámellenes médiatudósítások és a közösségi hálón keringő álhírek révén.
Tehát – Értsük helyesen! – nem egy őrült gyilkolt, hanem az európai média, így tulajdonképpen a média fenntartója, fogyasztója is.
A muszlim vezetők arra figyelmeztettek, hogy az erősödő rasszizmus és idegengyűlölet halálos következményekkel jár, és jelenleg ez jelenti a civilizált társadalmak számára a legnagyobb kihívást.
Véget kell vetni az erőszak értelmetlen ördögi körforgásának – szögezik le az aláírók, akik hangsúlyozzák, a kormányoknak nagyobb figyelmet kell fordítaniuk a szélsőjobbos ideológiát és a fehér felsőbbrendűséget hirdető csoportokra annak érdekében, hogy megvédhessék tőlük saját állampolgáraikat.

lepke2.jpg

Európai felsőbbrendűség
Elsősorban szögezzük le gyorsan, mielőtt még valaki felhozná az anything going posztmodern értékrelativizmusát, mielőtt valaki ide idézné a Rorty-félék rémisztő nihilizmusát, amely szerint a különféle kulturális hagyományok egyenlő értékűek, mivel ezek nem a valóságot tükrözik, hanem pusztán emberi célok szolgáló ideológiák, szóval mielőtt valaki hitelt adna a vészesen terjedő európai öngyűlölet filozófiájának, szögezzük le gyorsan: ha a fehérek, mint rassz nem is, a fehérek kultúrája mindenképpen felsőbbrendű minden más civilizációhoz képest.
Hogy mennyire így van, azt a praktikum igazolja. A mi leleményünk minden, ami a világot kényelmessé és élhetővé teszi, a fehér, európai civilizáció felemelkedése előtt a világ népességének java éhezett, vagy egyenesen belepusztult a maga barbár természeti, féltermészeti létébe. Nekünk köszönhető minden, ami miatt ma jó embernek lenni, s hogy a létfenntartáshoz szükséges találmányaink közül csak egyet, a témánkkal kapcsolatban legfontosabbat emeljem ide: nekünk, fehér európaiaknak köszönhető a vallásbéke, a lelkiismereti szabadság, meg az, hogy a modern emberiség fontosabbnak tartja a tudományos gondolkodást, mint a hitbéli kérdéseket.

migrants_1.jpg

A létezés és az eredmény
És ebből a szempontból nagyon is indokolt mindenféle iszlamofóbia. Nem mi, fehérek démonizáljuk az iszlámot, hanem azok a mohamedán fundamentelisták teszik dühöngő démonná, akik az iszlám középkorias bigottságának megfelelően minden hitetlen halálát kívánják. Nem gátlástalan politikusok és médiaorgánumok szítják az iszlámmal és a muszlimokkal szemben a gyűlöletet, hanem maguk a muzulmánok, akik élősködőként akarják birtokba venni az általunk teremtett jólétet, békét és szabadságot. Élősködőként, mert ahelyett, hogy igyekeznének megérteni a fehér európai civilizáció csodájának mibenlétét, ahelyett, hogy alkotó módon akarnának hozzájárulni a mi nagyszerű világunkhoz, vagy legalább hajlandóak lennének tudomásul venni annak hétköznapi szabályait, a muszlimok jelentős része (bár nyilván nem minden mohamedán) szemben áll ezzel a világgal. Ostoba, vallásos babonaságoktól hajtva azt képzeli, hogy övé (is) lehet a civilizációnk minden eredménye, miközben kultúránkat megtagadhatja. Éppen vallásos vaksága nem hagyja, hogy ráébredjen arra, hogy a létezés és az eredmény szorosan összetartozik. Éppen muszlim téveszméi takarják el szeme elől a nyilvánvaló tényt: az iszlám (mint amúgy a legtöbb monoteista, tehát kizárólagosságra törekvő vallás) leginkább ostoba és gonosz hagyományok őrzését, nyomorgó életet, háborús agressziót jelent ott, ahol eluralkodik.
Ha a petíció aláírói szerint az erősödő rasszizmus és idegengyűlölet halálos következményekkel jár, és jelenleg ez jelenti a civilizált társadalmak számára a legnagyobb kihívást, akkor azt válaszoljuk, hogy tudjuk. Mostanában leginkább az iszlám vallási felsőbbrendűség-rögeszme és idegengyűlölet jelenti a civilizált társadalmakra, azaz a fehér európai kultúrára és annak követőire a legnagyobb veszélyt.
Különösen aggasztó a nyilatkozatban a tudósok említése, ami logikailag annyira indokolatlan ebben a szövegben, hogy önleleplező módon az iszlám felvilágosodás-ellenes, tudománytagadó, azaz Európa-ellenes, európaiság-tagadó mivoltára mutat rá.

2_huzzatok_a_picsaba_.jpg

A haladás ügye
Nem az iszlamofóbia ellen kell védekeznie Európának, mert az minden szempontból kifogástalan magatartásforma. Úgy értem, minden európai szempontból, azaz minden olyan szempont alapján, ami az emberiség számára előremutató, értékes, szép és jó. Nekünk, fehér embereknek elsősorban az iszlám ellen kell védekeznünk, mert az a maga világhódító indulatával most létünket, s ezzel az emberiség boldog jövőjét fenyegeti. Nekünk, európaiaknak a vallási fundamentalizmus ellen kell védekeznünk, minden olyan tanítást tagadnunk, sőt tiltanunk kell, ami a transzcendens világmagyarázatokat összemossa a tudományos világképpel, ami a hit kérdését kiemeli a legszemélyesebb magánügy intimitásából. Nekünk, európaiaknak minden olyan ideológia ellen védekeznünk kell, ami a mi nagyszerű kultúránkat sivatagi tevepásztorok, őserdei majomvadászok, primitív jamgyökér-rágcsálók világával próbálja azonos értékűnek hazudni.
De legfőképpen nekünk, európaiaknak meg kell végre értenünk, hogy a civilizáció nem magától van. A kultúrát minden nap és minden órában újrateremtik annak tagjai. Minden elvégzett iskolai osztály, minden elolvasott szakcikk, minden megnézett színdarab, minden betartott kulturális norma-elem a műveltség fenntartásának, életben tartásának eszköze. Függetlenül egyébként attól, hogy amúgy kinek milyen színű a bőre, vagy miféle túlvilágban reménykedik magányos pillanataiban. Nekünk, európaiaknak azok ellen kell védekeznünk, akik közöttünk élnek, de hétköznapi döntéseikkel nem a mi különlegesen értékes kultúránkat tartják fenn, hanem valami szörnyű, középkorból itt rekedt létmódot.
Az európai civilizáció a legjobb dolog, ami az emberiséggel történt. Védelemre ez szorul, nem az iszlám.

 

 

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Az élet ellenségei

2019.02.15. 05:16 Ratius

Csattanós választ adott a magyar családtámogatási rendszerre a francia kormány: tekintettel a gyermeket nevelő (?) buzikra, ezentúl nincs apa és anya, hanem egyes meg kettes szülő.
Jó, tudom. Nem válasznak szánták. De ahogy elnézzük, elolvassuk a haladó baloldal kétségbeesett reakcióját a magyar családvédelmi bejelentésekre, hát, akár válasznak is szánhatták volna. Tökéletesen beleillik ugyanis abba a megdöbbentő családfogalomba, amit a haladárok képviselnek Stockholmtól Los Angelesig.
Lássunk néhány rémisztő példát!

himsoviniszta_1.jpgGyerekgyár és szülőgép
Kim Lane Scheppele amerikai jogászprofesszor szerint a magyar kormány elsősorban az alacsony termékenység és a zsugorodó munkaerőpiac gondjaira reagálva ösztönzi a gyermekvállalást. Scheppele azon külön felháborodott, hogy Orbán „a nőket használja fel a saját problémája megoldására, elhibázott gazdaságpolitikájának terhét a nők nyakába rakja.” Az olvasó úgy érezheti: példátlan agresszió a nőket a szüléssel egy lapon emlegetni. Az amerikai jogászprofesszor szerint a nők családra kényszerítésének gyökerei a magyar nacionalizmusban keresendők.
Ugorjunk! A svéd szociális ügyekért felelős miniszter, Annika Strandhäll ugyancsak reagált a magyar családvédelmi akciótervre. A svéd tárcavezető azt írta egy Twitter-bejegyzésben: „riasztó, ami Magyarországon történik. Most azt akarja Orbán, hogy több „igazi” magyar gyermek szülessen.” Majd hozzá tette: ez a politika bűzlik a „30-as évektől, és jobboldali populistaként ködösíteni kell, hogy ez a fajta politika milyen következményekkel jár arra az önállóságra nézve, amiért a nők küzdöttek.”
Sajnos az elmebetegségnek van hazai tünetegyüttese is. Szabó Tímea a Párbeszéd nevű mikropárt (azt hiszem) társelnöke szerint „nem elfogadható, hogy a kormány azt kéri az állampolgároktól, hogy pénzért vállaljanak gyermeket. A család nem gyerekgyár, az anya nem szülőgép.”
Kár folytatni, pedig még hosszan idézgethetnék a világsajtóból.

himsoviniszta_2.jpgA nőelnyomás eszközei
Ha mindezekhez hozzá tesszük a francia családpolitika legújabb eredményét, a számmá dekonstruált szülőket, akkor egy olyan világba csöppenünk, amely tagadja a családot, tagadja a nemeket, és ezekkel együtt tulajdonképpen tagadja a gyerekeket is.
S ebben a tagadásfolyamban az a csodálatra méltó, hogy miközben minden ízében koherens, önazonos és szigorúan logikus, addig összességében mégis megdöbbentő agyrém, hagymázas őrület.
A haladó baloldal világképe azért családellenes, mert a családban a (nagy nehezen felszabadított) nők elnyomásának eszközét látja. Azért áll szemben a nemi identitással, mert a nemiséget veszélyes társadalmi konstrukciónak tartja, ami – ebben a férfidominanciától terhes, fehér felsőbbrendűségre épülő világban – ugyancsak a nőelnyomás eszköze. És persze, hogy tagadja a gyermekvállalást. Talán kisebb részben azért, mert a szülés fájdalmának egyedüli elviselője a nő, s ez a tény már önmagában is ellene mond a férfi-nő egyenőség követelményének, de inkább azért, mert a gyerekeket afféle eleven bilincsnek látja, s úgy véli ez az érzelmekből kovácsolt béklyó a család és a fehér férfi rabszolgájává teszik a nőket.

himsoviniszta_3.jpgCsalád- és fehérmentesítés
És ezzel tulajdonképpen kerekké válik az ideológiai uroborosz. A Nyugaton már sajnálatosan sokfelé hatalomra jutott haladó mozgalom mennyországa a nyitott társadalom, amelyben (a családi elköteleződés helyett) alkalmi kapcsolatokban élő, nem nélküli emberek felszabadulnak a gyermekvállalás terhe alól, s a társadalom utánpótlását a bevándorlás biztosítja.
(Megjegyzem azért itt zárójelben: rasszista tempó a bevándorlók nyakába varrni szaporodás terhét, ha már az olyan nagyon szörnyűséges. A népboldogító világmegváltás igényével is összeegyeztethetetlen az a cinizmus, amivel ezek a népfelszabadító nagyságok tudomásul veszik az elmaradott színesbőrűek nembe-zártságát, családba taszítottságát, gyermek mellé erőszakoltságát.)
Némi kárörömre ad okot, hogy a haladó világkép diadalútjához a bevándorlóknak is lesz egy-két szava. A most kibontakozó családmentesítő projekt éppen egy nemzedék erejéig lesz működőképes, mert – mint azt jól látjuk – a bevándorlók jelentős része nem egészen így képzeli el az ideális társadalmat. De abban ők is tökéletesen egyetértenek a haladó ideológia korifeusaival, hogy a fehér felsőbbrendűséget ki kell küszöbölni. Lehetőleg a fehérekkel együtt... A többiről majd ők gondoskodnak...
De ne szaladjunk ennyire előre! Nem elegáns dolog olyasmiről jósolgatni, aminek tényeit nem ismerjük. Mondjuk, a jövőről. Egyvalami azonban nem jóslat, hanem bizonyosság: A haladó baloldal család-, nő-, gyermek- vagy úgy általában emberképe nemcsak a valósággal áll szemben, de az élettel is.
Megnyugtató, hogy ezeket az elveket Magyarországon csak szektás törpepártok képviselik.

 

 

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

 

 

2 komment

A forradalom csapdájában

2019.01.23. 12:13 Ratius

Súlyos csapdába került az ellenzék. Azzal, hogy létrehozta a „gyűlöletes korrupt diktatúra” narratívát, nehezen ugyan, de végül sikeresen egy táborba terelt mindenkit, akit megragad a hazai közélet ilyetén értelmezése. Ugyanakkor ez az összefogást teremtő valóságértelmezés egyúttal azt is kijelöli, mekkora táborra számíthat az ellenzék. Nos, nem túl nagyra. Amit látunk, az a tábor. Néhány ezer aktivista, néhány százezer lelkes-kényszeredett szavazó. Nem is lehet sokkal több.
Mindjárt megmutatom, miért nem.

eselytelenseg_1.jpg

Egy a tábor
Nagy fegyvertényként könyvelhető el, hogy a december óta zajló tüntetéssorozat eseményei összekovácsolták az ellenzéki pártokat, létrehozták az egységes ellenzéket. Ha formálisan még nincs is ilyen tábor, ha még ingatag, instabil is ez az építmény, azért a váz már megvan, s szinte egészen biztosak lehetünk benne, hogy hamarosan igazi kohézió köti össze a ma még laza együttműködést. Még néhány hete is úgy látszott, hogy ezzel az újszerű összefogással az ellenzék áttörést ért el, – az eddigi működéséhez képest mindenképpen – ám ma már az is világos, a lendület szükségszerűen kell, hogy kifulladjon. És nem azért, vagy nemcsak azért, mert a jobbikosok egy része semmilyen körülmények között nem szavazna a szocialistákra, vagy a DK jelöltjeire, s azok sem ezekre, hanem azért, mert a közös platform értelemszerűen a legkisebb közös többszörös: az Orbán-ellenes indulat.

eselytelenseg_2.jpg

Biztos kisebbség
Az O1G zászló alatt tömörülő ellenzék saját népszerűségének korlátait is megépítette azzal, hogy központi szervezőelvévé a „gyűlöletes korrupt diktatúra” narratívát tette.
Egyrészt azért mert az Orbán-fóbiások száma véges, és tulajdonképpen nem is túl nagy. Sok ezer, sok tízezer, akár több százezer ember is lehet, akinek erős hívószó az orbáni diktatúra rémképe és annak minden allúziója, de többmillió ilyen polgártársunk biztosan nincs.
Másrészt a diktatúra vizionálásából szükségszerűen következik a forradalmi fantazmagória, nem is következhet belőle más. Ha Magyarországon diktatúra van, akkor a demokratikus megoldások nyilván nem működnek, a kormány leváltása tehát csak forradalmi úton valósulhat meg. Egyszerű szillogizmus, mindenki érti.
Csak nem mindenki akarja. Sőt, mint az a tüntetések életvonalából látszik, amint felismerik a polgárok az ellenzéki retorikából egyenesen következő logikai ívet, mindjárt hazamennek.
A forradalmi retorika és felkorbácsolt forradalmi indulat tehát még az Orbán-gyűlölők közül is kiszemezgeti azokat, akik hajlandók felvállalni a harcos oppozíciót. Ők viszont bizonyosan jelentős kisebbség, még azok között is, akik taszítónak, veszélyesnek, nyomasztónak, vagy bármilyen okból elvetendőnek tartják a miniszterelnök tevékenységét.

eselytelenseg_3.jpg

Agresszív radikalizmus
Hadd szögezzem le, bármennyire is meglepő lesz ellenzéki aktivistáink számára: amit képviselnek, azt a józan polgárok agresszív radikalizmusnak látják. Éppen olyan féktelen extremitásnak, mint amit korábban a Jobbik képviselt vagy mint azt a kifacsart identitás-világot, amit mostanában az újbaloldali véleményportálok némelyike hirdet.
A szélsőséges narratívákra – forradalomra, Orbán-gyűlöletre – nem nyitott a társadalom polgári többsége. Okuk van erre az elzárkózásra. Ha talán nem is működik úgy a mai Magyarország, ahogyan álmaink országa működne, azért kétség kívül javuló teljesítményt mutat. Még, ha nem is lenne szerencsés itt elismételni a kormányzati sikerpropagandát, azért vitathatatlan, hogy nő a nemzeti össztermék, nőnek a bérek, nő az életszínvonal és ez elég ahhoz, hogy a középosztálynak legyen féltenivalója, vagy inkább legyen oka arra, hogy bízzon a jövőben.
Nem mellesleg az ellenzéki csoportok képtelenek hitelesen elhatárolódni azoktól a jelenségektől, amelyekre a magyarok túlnyomó többsége veszélyforrásként tekint. A migrációval kapcsolatos aggodalmak, a politikai korrektség valóságképének torz volta vagy a gender-propaganda természetellenes agressziója nyomán még azok a polgártársaink is inkább választják a Fidesz kormányzását, akik amúgy elégedetlenek az ország állapotával.

eselytelenseg_4.jpeg

Az Orbán-gyűlölő ultrák
Talán akadnak olyanok az ellenzéki oldalon, akik felfogják, milyen tragikus zsákutcába jutottak, de abban biztosak lehetünk, hogy ők is tehetetlenek.
Minden újonnan születő ellenzéki kezdeményezés mellett, már in situ nascendi felsorakoznak az Orbán-gyűlölő radikálisok, akik csalódva az előző formációban, reménykedve akaszkodnak rá az új szerveződésre, újonnan felbukkanó poltikai celebritásokra, hogy aztán ismét csalódjanak: megint elmaradt a forradalom.
Nem tudják felismerni, hogy valójában éppen ők és az ő narratívájuk az akadálya az ellenzék térnyerésének.
S, ha egy-egy ellenzéki csoport – mint sokáig az LMP tette – ellenáll a forradalmárok hívásának, akkor az ellenzék gyűlöletének teszi ki magát, Orbán-bérencként lesz megbélyegezve, s kiközösítve. Nem mellesleg újra és újra meg kell küzdenie a belső forradalmárokkal, a szervezeten belül fel-felbukkanó Orbán-ellenes radikalizmussal, ami lassan erodálja a mozgalmat, mint ahogyan az LMP-t felemésztette.

eselytelenseg_5.jpg

Szigorú rend vagy felforgatás
Én nem hiszek abban a romantikus tehetségfelfogásban, ami egy-egy ragyogó géniusz munkájának tekinti a történelem fordulatait. Így azt sem gondolom, hogy a mára kirajzolódott politikai teret Orbán Viktor tudatosan hozta volna létre. Tény, hogy megosztó személyisége, tekintélyelvű kormányzása, olykor szeszélyesnek tűnő döntései, de leginkább talán az, hogy immár harminc esztendeje a politika élvonalában áll, s így szimbolikus alakja is a rendszerváltás történetének, mindenképpen a kezére játszik abban, hogy az ellenzék belerohant, s immár képtelen kikanyarodni a maga forradalmi-radikális zsákutcájából.
Persze az érdem nem az övé, hanem leginkább azoké az ellenzéki ideológusoké, sajtómunkásoké, propagandistáké, akik először kezdték hiányos demokráciának, hibrid rezsimnek, autokráciának, féldiktatúrának, végül diktatúrának nevezni az orbáni kormányzást, hogy így, a változtatás lehetetlenségével magyarázzák az ellenzék tehetetlenségét.
Önbeteljesítő jóslat lett. Mert a tehetetlenség korábban csak átmenetinek tűnt. A szélsőséges forradalmi-felforgató retorika mellett viszont végleges.

 

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

 

 

 

 

4 komment

Eldobandó borotva

2019.01.16. 10:47 Ratius

Egy borotvagyártó cég felháborító filmecskét tett közzé a minap. A videó a posztmodern genderfluiditás szellemében akarja metoo-érzékennyé formálni a férfiakat, előrevetítve egy olyan jövőt, amelyben a hímnemű egyedek feladják nemi identitásukat, s ennek köszönhetően a világ egy békés, boldog safe-space-gomolyaggá válik.
A Gilette kezdeményezése mélységesen sértő a férfinépre nézve. A sértésnek pedig meg is lett a foganatja. Piers Morgan ismert brit újságíró, a Good Morning Britain című tévéműsorban előbb alaposan kiosztotta a hirdetés pártját fogó vendégeket, majd leszögezte, hogy semmi baj nincs a férfiassággal, végül bojkottot hirdetett a Gilette-termékekre.

47339119_1106341326211827_3190872459478137615_n.jpg
Erősen javaslom minden férfitársamnak, hogy csatlakozzon a bojkottkezdeményezéshez, mert valóban nincs semmi baj az európai férfideállal.

És mert a Gilette nem nevelhet autonómiánkat sértve!
Nem az anyám. Nincs joga ahhoz, hogy megpróbálja átformálni a jellemem, személyiségem, értékvilágom. Nevelési kísérlete a legdurvább beavatkozás a személyes autonómiámba.

Nem nevelhet emberellenes eszmékre!
Amit képvisel nem igaz és nem helyes. Nevelési céljai hamisak, hazugok és emberellenesek. A férfiak átformálására tett újbaloldali kísérlet, a nemek tagadásának téveszméje nem jobbá teszi a világot, hanem rosszabbá. Önmaguktól – testi valóságuktól, biológiai alapjaiktól, magától értetődő fizikai valóságuktól – fosztja meg az embereket egy sértettségből és beteg fantáziából fogant ideológiára hivatkozva.

A nem nevelhet szereptévesztésbe csúszva!
Nem ez a dolga, nem ezért tartjuk. Noha a modern kapitalizmus igyekszik organikus szerveződésként bemutatni a cégeket, nem azok. A tőkés társaság eredetileg (a kapitalizmus hajnalán) a közösség engedélyével jöhet létre, azzal a céllal, hogy kiaknázzon valami – egyébként köztulajdonban lévő – erőforrást. Végső soron minden vállalkozás a közös javainkból él, a mi tudásunkat, a mi Földünket, a mi piacainkat, az általunk biztosított jogrendet stb. használja, mikor nyereséget termel. A tőkés társaságot ezért tartjuk. Ha megszegi a szerződést, ha civilizációnk melléktermékekeinek hasznosításán túl próbál terjeszkedni, ha nevelni akar bennünket, ahelyett, hogy alázattal végezné a dolgát, akkor mi is felmondjuk a vele kötött megállapodást. Akkor visszavesszük tőle piacainkat.

Igazi férfi soha többet nem vásárol Gilette-terméket!

 

 

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

 

 

 

2 komment

Egy politikailag inkorrekt Nobel-díjas és az emberi rasszok

2019.01.11. 17:31 Ratius

Rasszistának bélyegzett megjegyzései miatt kutatóintézete, a New York-i Cold Spring Harbor Laboratory minden címétől megfosztotta James Watson professzort. A politikai korrektség diktatúrája mögött ideológia is áll. Ezt a magyar olvasók az Index cikkéből ismerhették meg. A hírportál cmlapján januér elején jelent meg a politikai korrektség legostobább manifesztuma. Nem volna jó, ha szó nélkül hagynánk az ordító butaság, az emberellenes indulat, a téveszmék reménytelen labirintusában bolyongó elme szomorú tapogatózásának, e minapi tünetegyüttesét.
Egy Molnár Csaba nevű – amúgy bizonyára kedves és szerethető, sőt talán tájékozott, ám szemlátomást PC-károsult – szerző cikket írt James Watsonról, a DNS kettősspirál-szerkezetének leírójáról, akit elhivatott rasszistának titulált, mivel úgy hiszi, hogy az öreg tudós rasszista nézeteit fogalmazta meg egy január elején bemutatott dokumentumfilmben (is).

watson_1.jpg

Elhízottak, melegek
Elöljáróban, mintegy kedvcsináló gyanánt, hadd ismételjem meg Molnár barátunk néhány kritikai észrevételét! Azt írja például, hogy Watson mai szemmel meredek állításokat fogalmazott meg már az ezredforduló tájékán. Egyebek mellett azt mondta: „Amikor kövér embert interjúztatok, rosszul érzem magam, mert tudom, hogy úgysem fogom alkalmazni.” Watsonnak tehát komoly fenntartásai vannak az elhízással kapcsolatban, ami szerzőnk szerint már évtizedekkel ezelőtt is határeset volt, manapság meg nyilván megengedhetetlen. Nos, Molnár Csaba és a hozzá hasonló polkor-pátiások állításaival szemben szögezzük le: az elhízottság az egyik legfelháborítóbb visszaélés a jóléttel. Az elhízott ember nemcsak a saját egészségét veszélyezteti, de egyúttal a társadalomra hárítja önpusztító életvitelének nyomrúságos következményeit. És akkor még egy szót sem ejtettem az esztétikai környezetszennyezésről, amit az elhízott ember okoz. A dagadtak rútsága nem olyan csúfság, mint Quasimodo szörnyű külleme. Emez így született, nem tehet róla. Amaz viszont magát zabálta gólemmé. (És senki ne mondja, hogy alkati kérdés, genetika, meg ilyen hülyeségek! Egy barátom ezzel kapcsolatban bölcsen megjegyezte: érdekes, a felszabadult koncentrációs táborokban készült fotókon egyetlen ember sincs, aki genetikai vagy alkati okokból elhízott lenne…)
De vissza Watsonhoz, akinek Molnár felrója, hogy meleg-ellenes kijelentést is tett: „Ha megtaláljuk a szexuális irányultságért felelős gént, és a leendő anya úgy dönt, hogy nem akar homoszexuális gyereket, akkor ezt meg kell engedni neki.”
Molnár, meg a hozzá hasonló áldozatai az agresszív melegpropagandának, nyilván nem tudják, hogy buzinak lenni elég rossz dolog. És nem azért rossz, mert nem lehetnek büszkék magukra, hanem azért, mert nagyjából az élet – úgy értem, a valódi élet és nem a posztmodern, belvárosi hipszter bohóckodás – minden területén deviánsnak számítanak. A homoszexualitás egyfajta fogyatékosság, annak minden következményével együtt. Melyik szülő lenne olyan gonosz és felelőtlen, hogy gyermekét kitegye egy nyilvánvalóan boldogságromboló hátránynak, ha el is kerülheti? Melyik szülőtől lehet ezt elvárni? Ilyen elvárást csak a kortárs kult-bal ideológiába belealjasult megmondóemberek fogalmazhatnak meg.

Szépek és okosak
Ne aggódjanak, mindjárt élérkezünk a rasszizmushoz is! Kis türelem, csak még egy átvezető szemrehányás, amely szerint a Nobel-díjas génkutató a születendő embriók tulajdonságainak (így az intelligenciának és a szépségnek) genetikai szűrésére és átalakítására buzdított, mondván: „Az emberek szerint borzalmas lenne, ha minden kislányt széppé varázsolnánk. Szerintem viszont remek lenne."
Leszögezném, szerintem is remek lenne. Annak meg különösen örülhetnénk, hogy az intelligencia szűrésének köszönhetően, mindjárt kevesebben lennének, akik olyan marhaságokat képviselnek, mint Watson-kritikus szerzőnk… (Csak zárójelben kérdezem meg: Nem furcsa, hogy azok az emberek, akik teljesen normálisnak és helyénvalónak gondolják a nemátalakító műtéteket, a pubertáskori hormonblokkolást, vagy a gyermekkori nemi identitászavart, megütköznek a genetikai szintű beavatkozások elvi felvetésén?)
És meglepő módon ezzel, mármint a szépség genetikai alapjaival el is érkeztünk a rasszizmus tágas mezejére. Mégpedig azért, mert az utolsó elmélet szerint (A tudományos elméletek olyanok, mint katonaságnál a parancsok. Mindig az utolsó van érvényben.) az emberek közötti különbségek – rasszokon belül és azokon túl – semmiféle kézzelfogható előnyt nem jelentenek. Úgy tűnik, a populációról populációra eltérő bőrszín, hajszín, szemszín, testalkat és más hasonló jellemzők leginkább a szexuális kiválasztódásra vezethetőek vissza. Azért feketék a négerek, mert azokban a közösségekben, ahol kialakultak, a sötét bőr volt a vonzó, a szőkék körében meg a szőkeség, a mandulaszeműeknél meg az. Megjegyzem, a szépségideál változékonysága viszonylag modern jelenség és szoros kapcsolatban áll a társadalmi mobilitás újkori megjelenésével, illetve az utóbbi évszázadokban már a tömegkommunikáció elterjedésével is. Archaikus közösségekben a szépségideál sokkal stabilabb, évezredeken át fennálló eszme, leginkább a szülői nemzedékek ideáljainak öröksége.

Kékszeműek, civilizáltak
Viszont – és ez már nagyon is lényeges – meglepően hamar alakulnak ki az emberi fenotípusok. A kék szem például egy hat-tízezer évvel ezelőtt bekövetkezett genetikai mutáció eredménye. Ma pedig nagyjából háromszázmillió kékszemű ember él a világon, a legtöbbjük a hétszázötvenmilliós lakosú Európában. S ennek nincs más oka csak az, hogy mi, európaiak szépnek tartjuk a kék szemet.
De, ha Európát hat-tízezer év alatt elborították a kékszeműek, akik csak szépek, akkor miért ne borították volna el ugyanezen idő alatt azok az emberek, akik jobban tudnak alkalmazkodni az élelemtermelő nagyközösségek sajátos kihívásaihoz? Noha egyértelmű, hogy egy ilyen alkalmazkodóképesség a szaporaságra is közvetlen hatással lehet. Aki sikeresebb az élelemtermelő közösségben, azaz gazdagabb, hatalmasabb, az nagyobb biztonságot nyújthat gyermekeinek, növelve vele túlélési esélyeiket, megsokszorozva így saját genetikai állományát a közösségben. Egyszerűen szólva neki nem egy-két gyereke marad életben, hanem négy-őt, nem két-három unokája lesz, hanem tizenöt-húsz, és így tovább.
Azt hisszük, hogy a témával kapcsolatban nincsenek tudományos eredmények, hiszen az ilyesféle vizsgálatokaz már megkezdésük előtt rasszistának bélyegzi a média, hiszen nem illeszkednek a polkorrekt gondolkodásmód keretrendszerébe, de megint tévedünk. Éppen akkorát, mint amekkorát Molnár Csaba téved, amikor lerasszistázza Watson professzort. A tudományos eredmény ugyanis éppen az, amit ő képvisel, s amit Molnár oly szánalmas okoskodással bírál.
2007-ben a londoni Sunday Time-nak adott interjújában Watson így fogalmazott: „Nagyon komoran látom Afrika helyzetét... hiszen az összes szociális kezdeményezésünk a földrészen abból a feltételezésből indul ki, hogy az ottani emberek intelligenciája megegyezik a miénkkel. Holott az összes teszt azt mutatja, hogy koránt sincs erről szó... Azok, akiknek fekete alkalmazottakkal kell együtt dolgozniuk, pontosan tudják, hogy így van ez…”
Majd a lényeget kiemelve hozzá teszi: „Nincs okunk azt feltételezni, hogy az evolúció során földrajzilag elkülönült embercsoportok intellektuális képességei egyenletesen fejlődtek ki. Hiába szeretnénk az értelmet az emberiség minden tagját megillető univerzális örökségként látni, ettől még ez nem lesz igaz.”
A tudós állítása tökéletesen megfelel annak a feltevésnek, hogy az ember viszonylag gyorsan (azaz akár néhány évezred alatt is) tud alkalmazkodni a változó körülményekhez, s így genetikájában is szükségszerűen hagyott nyomot a civilizált életmód.

A négerek sorsa
Watson a közelmúltban adott interjújában megismételte tudományosan megalapozott, viszont egyáltalán nem polkorrekt nézetét. Amikor megkérdezték tőle, hogy ma már máshogy gondolja-e a rasszok és az intelligencia kapcsolatát, így felelt: „Egyáltalán nem. Bárcsak megváltozhattak volna a nézeteim, és időközben születtek volna olyan tudományos eredmények, amelyek szerint a környezeti tényezőknek nagyobb a szerepük az intelligencia kialakulásában, mint a géneknek. De én nem látok erre utaló ismereteket. És igenis különbség van a fehérek és a feketék IQ-teszteken elért átlagos eredményei között. Azt kell mondanom, hogy ez a különbség bizony genetikai eredetű.”
Csak röviden térek ki arra, hogy Molnár hosszan elemzi az IQ-tesztekkel kapcsolatos bizonytalanságokat, csak azt nem említi meg: az IQ-teszteket nagyvároslakó modern emberek készítették, nagyvároslakó modern embereknek.
Ha van genetikai szintű alkalmazkodás, – aminek valószínűségét éppen a fenotipusok közti különbségek mutatják – az azt is jelentheti, hogy egy évezredeken át archaikus körülmények között élő emberek genetikájukban is eltérnek az évezredek óta civilizált körülmények között élő emberektől. Naná, hogy ezek jobban, azok rosszabbul teljesítenek az ezeknek írt IQ-teszteken. Ha tudnánk IQ-tesztet készíteni vadembereknek, korrektebbül fogalmazva, archaikus mikro-közösségekben, ám a természeti környezettel szoros szimbiózisban élő emberek számára, akkor abban ők nyilván sokkal jobban teljesítenének, mint mi, városlakó, hamburgert majszoló, hülye blogokat író és olvasó civilizáltak.
Az IQ-tesztekben megjelenő különbség fehérek (sárgák) és feketék között valószínűleg nem az egyik rassz gyengébb szellemi képességeit mutatja, hanem úgy általában az emberi nem kiváló alkalmazkodóképességét tükrözi. Ráadásul az intelligencia messze nem az egyetlen és messze nem a legfontosabb mércéje az emberi minőségnek. Hogy az egyik embercsoport – akármilyen okok miatt – ügyesebbnek bizonyul valamilyen tevékenyégben, gyengébbnek a másikban, az nem jelent semmit. Ha az okok között genetikai tényezőt is találunk, abból sem következik semmi, aminek hasonlítania kellene a klasszikus rasszista ideológiákra.
A Watson doktor ellen ágáló pol-korrekt sajtó azonban éppen a jelenség eltagadásával okoz kárt. Ideológiai okokból eleve ellehetetlenít minden olyan kutatást, aminek eredménye könnyebbé tehetné polgártársaink életét. Elképzelhető például, hogy az amerikai négereknek, vagy nálunk a cigányoknak (illetve ezek egy részének) másféle oktatás lenne hasznára, másképp lehetne a gyerekeket hasznos, boldog, elégedett élethez segíteni.
Ezt azonban jó lenne kutatni. De Watson doktor szerint már erre sincs szükség. Ő úgy látja, hogy a tények magukért beszélnek. Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy téved, de következtetésével így is úgy is egyetérthetünk: Ha a különbség létezik, „arra kell koncentrálnunk, hogy hogyan segíthetünk ezen.”

 

 

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

 

 

 

4 komment

Egy elveszett ütközet

2018.12.17. 05:40 Ratius

Kedves fideszes barátaim, szerintem most van mit újragondolni! Ez nem az a tüntetéssorozat, amit majd megunnak és hazamennek. Ez nem olyan, mint az eddigiek. Itt nemcsak az Orbán-fóbiások hagyományos Kossuth-téri flashmobja zajlik (persze az is), hanem a Fidesz és az ellenzék újszerű pozícióharca alakult ki. A „rabszolgatörvény” s a körülötte kirobbant kommunikációs háború ugyanis metszéspontja lett három nagyon súlyos társadalmi-politikai kérdésnek, s a kormány most olyan helyzetbe került, amikor a szimbolikus térfoglalás mindenképpen az ellenzéknek kedvez. A csatát akkor sem nyerheti már meg, ha a demonstrálóknak holnap, holnapután eszébe jut, hogy még nem vették meg a karácsonyi ajándékokat és felvonulás helyett elmennek a plázákba fényfüzért vásárolni.

egy_elveszett_utkozet_1.jpg

A dolgozók vagy a nagytőke?
Az új túlóraszabályozás, mint arra sokan rámutattak, simán kivihető lett volna, ha a kormányzat leül a szakszervezetekkel és józan egyezségre jut. Van mozgástér bőven – nő a GDP, nőnek a fizetések, jönnek a befektetők, áramlik a működőtőke – és mindenkinek érdeke, hogy az ország a lehető legjobban használja ki a jó kormányzás eredményeit meg a világgazdaság szerencsés konstellációját. Lett volna, és tulajdonképpen még most is van mód a megállapodásra.
Ám a kormány gondolkodás nélkül áttolta a szabálymódosítást, s ezzel új pozícióba helyezkedett. Eddig úgy látszott, hogy a Fidesz mérsékelten globalizációkritikus párt, a józan ész keretei között igyekszik gátolni a multinacionális tőke kizsákmányoló szándékait. Most azonban úgy tűnik, hogy a Fidesz feladta eddigi irányvonalát, és jelentős fordulatot végrehajtva a multik oldalára állt. Ezzel el is taszította azokat a híveit, akik a globális folyamatok kordában tartását várták tőle, s e szavazók számára megnyitotta az utat más rendszerkritikus pártok, mondjuk, az LMP felé.

egy_elveszett_utkozet_2.jpg

Mégis, melyik században élünk?
Ugyanakkor a Fidesz felvállalta azt a nagyon szerencsétlen érvelést, amely szerint a kormány az egyre súlyosabb munkaerőhiányra ad választ az új túlóra-szabályozással, miután már kimerült minden más lehetőség. Ami egy füst alatt azt is jelenti, hogy a kormányzat nem vesz tudomást a huszonegyedik században kézenfekvővé lett megoldásról, a dinamikus automatizálás lehetőségéről. Ezzel pedig visszazuhant a XIX. századba, s a munkáskezek nyomasztó hiányát egy már megszületése pillanatában elavult intézkedéssel, a munkaórák növelésével próbálja megválaszolni.
Ha az új túlóraszabályozással egyidejűleg meghozott volna olyan döntéseket, amelyek automatizálásra, a munkaerő és munkaidő csökkentésére ösztönöznék a vállalkozásokat, vagy beszélne arról, hogy ez lesz a következő lépés, esetleg a jól bevált nemzeti konzultáció elé utalná a munkaerő-munkaidő-automatizálás kérdéskörét, mindjárt állíthatná, hogy a jövendő korszerűsítés és a jelen kényszerei között keres megoldást. De pillanatnyilag inkább egy XVIII., XIX. századi vadkapitalizmus felé mutatnak elképzelései. Okkal aggódnak ellenfelei: a következő lépés a gyermekmunka bevezetése lesz?

egy_elveszett_utkozet_3.jpg

Bűnösök a hitetlenek?
A helyzet kilátástalanságát okozó erővonalak közül harmadjára felismerhetjük, hogy a Fidesz kommunikációs gépezete nem, hogy belesüppedt, de egyenesen fuldoklik a keresztény propagandában. Ezt aktuálisan a karácsony közelsége okozhatja, de a születés ünnepére készülve is meghökkentő az a bárgyú hitbuzgalom, ami a kormányzati kommunikációból árad. Szemére vetni a tüntetőknek, hogy „nem tisztelik a kis Jézust”, a lakosság többsége számára nemcsak visszatetsző és hamisan csengő, de röhejes is. Pontosabban röhejes lenne, ha nem volna rémületes.
Bár a miniszterelnök többször leszögezte, hogy a kormányzat kereszténydemokrata elkötelezettsége nem a keresztény vallás, hanem az európai kulturális hagyomány melletti kiállás, azért a kormánypárti politikusok, a Fidesz-közeli sajtó mégiscsak klerikális hitvallásként értelmezi az újonnan felvet kereszténydemokrata identitást. Ráadásul – mint az a jelen tüntetéssorozatában is hallható – a kormány és az ellenzék küzdelme a kormányzati narratívában lassan a keresztények és nem keresztények, konfliktusává alakul, ami öngyilkos út a Fidesz számára, tekintve, hogy a magyar lakosság igen-igen jelentős része ateista. Egy közelmúltban megjelent kutatás szerint Magyarország az európai középmezőnyben van vallásosság tekintetében.

egy_elveszett_utkozet_4.jpg

Ki mondja meg, mi a Fidesz?
Bár nem vagyok politikai elemző, úgy vélem, a Fidesz mindenképpen fontos politikai-kommunikációs csatát vesztett: kiállva a nagytőke érdekei mellett magára vonta a multinacionális vállalatokat támogató, globalista jelzőt, a munkaórák központba állatásával felvállalt egy elavult, modernitás-értetlen, XIX. századból itt rekedt gondolkodásmódot, és végül azzal, hogy a keresztény értékek tiszteletét kéri számon a karácsonyi tüntetőkön, új, klerikális frontot nyitott, elidegenítve magától az ateista tömegeket.
Szerintem ez a konfliktus megnyerhetetlen. Olyan, mint az olimpiával szembeni ellenzéki mozgósítás. Ott is borítékolva volt a kudarc, s a kormány, nagyon okosan, fel is adta a mérkőzést.
Ha a kormányzati éceszgébereknek van esze, villámgyorsan lezárják a témát. A Fidesz visszavonja a törvényt és mond valami olyasmit, hogy nem akarja, hogy a karácsonyi meghitt ünnepeket tüntetésekkel tegye tönkre az utcára vonult csürhe. Inkább tudomásul veszi, hogy az ellenzék egyelőre megakadályozta, hogy az emberek több pénzt keressenek. A későbbiekben természetesen majd kiáll az dolgozó emberek mellett és a gyáriparosok, a szakszervezetek meg a kormány három oldalú tárgyalásán fogja megvédeni a magyar emberek nyilvánvaló érdekeit. Most meg mindenki menjen haza!
Persze, ha józan számítás helyett a konfrontatív szellem kerekedik felül, akkor is csak annyi történik, hogy a Fidesz átadja identitásának formálását az ellenzéknek. Nemcsak hagyja, hogy rásüssenek újabb negatív bélyegeket, de egyenesen maga tűz ki a pártházra vállalhatatlan zászlókat. Szimbolikus tereket ad föl semmiért.

 

 

 

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

 

8 komment · 1 trackback

Bye bye CEU!

2018.12.04. 05:50 Ratius

Persze, hogy megy! Nem is volt egészen világos, hogy miképpen maradhatott mostanáig. Naná. A CEU.

ceu-sajtkeszitok_1.png

Parazita-kritika
Többször megírtam, s ma is tartom meggyőződéssel: a Fidesz a magyarországi rendszerkritika meghatározó pártja. A valamikori Jobbik és a lassan ugyancsak felhőbe hanyatló LMP mellett a Fidesz a harmadik szervezet, amely jelentős kritikával illeti a modern kapitalizmust, tagadja, de legalább is megkérdőjelezi a globális gazdaság multinacionális igazságait, s ennek megfelelően úgy kormányoz, hogy abból lehetőleg ne a nemzetközi tőke jöjjön ki a legjobban.
Persze felelős kormányzást mívelni kapitalizmuskritikus attitűddel meglehetősen nehéz. Nyilván nem lehet odáig elmenni, mint ameddig elszaladhat a teoretikus értelmiség, a lázadó egyetemista, a többségi akolmeleget tagadó rebellis művész, az idült mosolytól bámész alanyi költő és hobbi-blogger.
Ám úgy kormányozni, hogy ha nem is mindenben, de úgy többé-kevésbé ugyanakkora terheket viseljenek a multik, mint a közösség más tagjai, hogy nagyjából ugyanazoknak a szabályoknak feleljenek meg, mint minden egyéb halandó, hogy legalább egy minimális szinten járuljanak hozzá a közös léthez, hogy ne tudjanak mindenféle hülye újbaloldali eszmére hivatkozva – s közben persze tetemes erőfölényükkel visszaélve – parazitaként rátapadni az őket elviselő társadalomra, szóval úgy kormányozni elég nehéz.

ceu-sajtkeszitok_2.png

Hittudományi egyetem
Ha a multik megzabolázása túlmegy az elviselhetőség határán, mármint azon a határon, amit a nagyvállalatok költség-haszon elemzése kijelöl, akkor a nemzetközi tőkének nem maradnak kérdései. Jó esetben távozik, rosszabb esetben talál olyan üzleti tervet, amelyben a rendelkezésére álló erőforrásai számára előnyös befektetés lehet az ország lerombolása.
Ne legyünk naivak! A CEU pontosan ilyen befektetés. A CEU pontosan az a valami, aminek látszik: ideológiai bázis, a globális kapitalizmus Der Stürmer-je, multinacionális tőke Foxi-Maxi-ja, a világ gazdasági elitje érdekében fenntartott hittudományi egyetem, olyan stúdium, ahol a tudományos megfontolás minden kételyénél erősebb a rendszer igazságaiba vetett hit.
S ez a hit a maga bárgyú mantráival, nemsemlegessé kasztrált gender-szektájával, pénisz-féltékeny hisztero-feminizmusával, család- és közösségtagadó individualitás-fétisével és a többi kényelmessé simított agresszió-terepével nem egyéb, mint a globális kapitalizmus intakt érték-artikulációja.

ceu-sajtkeszitok_3.png

Anagonisták
Ők ilyenek, ők ezt akarják. A posztmodern baloldaliság úgy számolja föl a Földünkre nehezedő egyetemes szegénységet, elnyomó hagyományt és hatalmi arroganciát, hogy megtagad mindent, ami szemben áll eszméivel. Tagadja a maga jólétéért helytálló európai (és észak-amerikai) középosztály érdemeit, s így tagadja jogát viszonylagos jólétéhez. Tagadja a szokásokban és tradíciókban megülő emberi viszonyokat, a komfortos világ, a megszokás és józan ész kerekded békességét. S végül persze tagadja a kormány, a helyhatóság, az egyház, a hivatal, a közösség, azaz bármilyen intézmény jogát ahhoz, hogy az egyén életére hatással legyen. Tagadja a szocializáció jelentőségét, a törvényes keretek biztonságát, s velük együtt persze tagadja azt is, hogy az államnak joga volna a multinacionális tőkét – meg annak ideológiai bázisát – szabálybetartásra kényszeríteni.
S ezzel el is jutottunk oda, ahol történetünk önmagára mutat: A Fidesz globalizáció-kritikája és a CEU globalizáció-rajongása kibékíthetetlen ellentétben áll.
Egyiknek mennie kell. S mindannyiunk szerencséjére, a CEU kényszerül most távozásra.

 

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

4 komment

Hammer tanár úr és a felböfögött politikai propaganda

2018.11.25. 12:34 Ratius

Összeszólalkozott tanár és diákja. A dolog pikantériája, hogy összeszólalkozásukat a sajtó széles nyilvánosságában követték el, s amilyen korunk médiája, mindjárt állásfoglalások tömege borult a viszálykodókra. Hammer Ferencről, az ELTE oktatójáról, Zelenka Dóra, ELTE médiatudomány szakának hallgatója, egyúttal a 888 című kiadvány szerzője cikket írt, kifogásolva tanára megjegyzéseit, mire a tanár válaszolt, kifogásolva a diák észrevételeit. Mire a sajtó válaszolt kifogásolva mindent, amit kifogásolni lehet.

hammer_3.jpgNe blogolj, Apa!
Egy kifogás, ha jól látom, még nem merült föl. Pedig szerintem ez a legsúlyosabb. Tessék, hát figyelni!
Fiaim rendszeresen rám szólnak, amikor egy-egy otthoni vitában elgaloppírozom magam: Ne blogolj, Apa!
Ugye érthető? Ha nem, akkor most elmondom. Blogjában a szerző (a jó szerző), a műfaj követelményeinek megfelelően, sokkal tömörebben, erőteljesebben fogalmaz, mint a józan beszélgetések során. A tömörítésből nemcsak az következik, hogy átugorhat gondolati lépcsőfokokat, de az is, hogy az ugrás végén nem oda érkezik, ahova a becsületes logika szerint várnánk. Azaz a hatás érdekében csúsztat, korrekt szillogizmusok helyett hevenyészett intuíciókra épít, illetve olyan (sokszor ki nem mondott) előítéletekre támaszkodik, amiket olvasói elméjében egy bekezdéssel korábban már felidézett.
Valójában minden jó blog címoldalán ott kellene állnia a rodolfói jelszónak: Vigyázat csalok!

hammer_2.jpgIntellektuális lelkiismeret
Persze a jó olvasók ezt tudják, s e tudás birtokában olvassák a szövegeket. A dolog ezzel rendben is volna. Csakhogy mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy élő szóban, valódi beszélgetés során is elkezdjünk blogolni, azaz retorikai fogásokat, propagandisztikus elemeket csempésszünk bele szövegünkbe. Jó beszélgetőpartner ilyenkor helyre tesz, de az igazi értelmiségi önmagát igazítja helyre. Vagy pontosabban, az igazi értelmiségi nem blogol. Nem-blogfelületen semmiképpen sem. Tehát nem blogol egyetemi katedrán, író-olvasó találkozón, háttérbeszélgetésen, magánlevélben, facebook-üzenetben, de még igazi, klasszikus publicisztikában sem. Rendelkezik azzal a valamivel, amit Nietzsche úgy nevezett: intellektuális lelkiismeret.
És ugye nem kell nagyot ugranunk, hogy azt mondhassuk, az a Hammer Ferenc, akit a sajtó bemutatott, (tehát lehet, hogy nem a valódi) olyan embernek tűnik, aki egyetemi katedráját blogolásra használja. A 888-on megjelent írásból kiderül, hogy Hammer tanár úr az egyetemi órákon baloldali propagandát folytat, diktatúrának és rezsimnek nevezi a kormányzatot, azt állítja, hogy a magyar demokrácia utolsó tartópillére az RTL Klub, és így tovább.

hammer_1.jpgKérődzők
Hadd osszak meg önökkel még valami személyeset! Van egy rakás barátom, rokonom és ismerősöm, akik magánbeszélgetéseink alkalmából rendszeresen megpróbálkoznak azzal, hogy előadják nekem az aktuális ellenzéki vagy kormányzati buletinek anyagát. Hogy a diktatúra, meg stadion, meg maffiaállam, meg csuti cigány… Illetve, hogy Soros, meg Brüsszel, meg migráns-terror, meg buzilobbi…
Ilyenkor igyekszem leállítani a dolgot, igyekszem értelmes mederbe terelni a beszélgetést, hogy oké, beszéljünk a korrupcióról, vagy a multinacionális tőke törekvéseiről, beszéljünk Orbán karizmájáról vagy az iszlám fundamentalizmus hátteréről! Ha erre nincs fogadókészség, ejtem a témát, és akkor, hát persze, beszélünk a csajokról!
Van azonban, hogy beszélgetőpartnerem nem bír szabadulni a maga gumicsontjától, újra meg újra előböfögi kedvenc propaganda-mócsingját, és megpróbál rávenni, hogy rágjam vele együtt. Az ilyenek többnyire nem értelmiségiek, sőt többségük elég buta is ahhoz, semhogy fel tudnák fogni: pártagitáció jelszavakká egyszerűsített szlogenjeit ismételgetik.
Hogy a 888 fiatal szerzője esetleg ezek közé tartozik, az persze nem öröm, de nem is nagy meglepetés, s nem is nagy baj. Korunk médiája ilyen. Akinek nem tetszik, nem olvassa. Hogy azonban Hammer Ferenc tanár úr, azaz egy egyetemi oktató is efféle promóció-kérődző lény lehet, az nagyon nagy baj. Egy egyetemi oktató nem blogolhat sem az óráján, sem jegyzetírás közben. Ha megteszi, akkor nem rendelkezik intellektuális lelkiismerettel, azaz nem értelmiségi. Vagy rendelkezik, de nagyon buta. Azaz nem értelmiségi. Ha megteszi, ha megteheti, akkor a politikai propaganda az egyetemekről is kiszorítja az tiszta értelmet, a józan logikát, a tudomány lényegét.
Ezt pedig nem lenne szabad megengedni!

A képek innen, innen és innen származnak.

 

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

2 komment

Jöhetnek a migránsok!

2018.06.21. 15:39 Ratius

Eddig úgy volt, hogy a Fidesz politikája, Orbán Viktor kormánya megvéd bennünket a vallási fanatikusok rémületes világától. Ez az ígéret állt a Fidesz választási kampányának középpontjában. A Soros György által arcot kapott migráció-barát, migráció-segítő politikára, s a migrációban egyebek mellett a vallási fundamentalizmusra mondtak nemet azok, akik igent mondtak a kormánypártok újabb felhatalmazására. Azaz igent mondtak a szekuláris államra, arra a nagyszerű európai hagyományra, ami élesen megkülönbözteti a politikát és vallást összemosó iszlám társadalomképet a vallást magánügyként kezelő, felvilágosult, humanista, európai társadalomszervezéstől.
Most mindez újra féltenünk kell.

bigzv8mieaa4uqi.jpg

És a nem keresztények?
Féltenünk kell, de persze nem a migráció-szervező civilektől, hiszen őket most ellehetetleníti Magyarországon a stop-Soros törvény. Viszont féltenünk kell éppen attól a hatalomtól, amelyiknek frissen kapott felhatalmazásában homlokegyenest ellenkező ígéret jelent meg, mint a most felbukkant alkotmánymódosítási ötlet. A keresztény kultúra védelme – azon kívül, hogy a fogalomnak nincs egységes jelentése, mindenki azt ért alatta, amit akar – kizárja a nemzet politikai közösségéből a nem keresztényeket, a zsidókat, a buddhistákat, a különféle ezoterikus eszmék és eszmefoszlányok híveit, és természetesen kizárja az ateistákat.
Bár korszerű statisztikák nem állnak rendelkezésre, szinte egészen bizonyos, hogy Magyarország lakosságának legalább húsz százaléka ateista, további bő húsz százaléka pedig nem keresztény, azaz csak a maga módján vallásos. Hozzá teszem, őszintén meglepődnék, ha azok, akik amúgy kereszténynek vallják magukat, valóban azonosulnának a klasszikus keresztényi (egyházi) tanítással, vagy egyetértenének abban, mit is tekinthetünk, tekintenek keresztény kultúrának.

ateista_2.jpg

Mi a keresztény kultúra?
Közöttünk, ateisták között elég sokan vannak, akik a keresztény kultúrát az agresszív hittérítéssel, a vallásháborúkkal, az eretnekek megégetésével, a boszorkányüldözéssel, a tudományos eredmények tagadásával, az emberek közötti egyenlőség megkérdőjelezésével, a klérus hatalmának gátlástalan védelmével és egyházi hatalmasságok bűneinek szemforgató takargatásával, végső soron az elnyomással és a testi, lelki erőszakkal azonosítják.
Persze mi, ateisták tudjuk, hogy a keresztények mindezt tagadják, és sok szépet mondanak a kereszténységről, de nekünk az éppen olyan hamisan cseng, mint amikor az imámok mondanak mindenféle szépet és jót az iszlám hit erejéről és nagyszerűségéről. Bizonyára minden vallásnak vannak előnyös társadalomszervező motívumai, színtiszta erőszakkal nagyon nehéz fenntartani az egyházakat.
Ám erőszak nélkül sem nagyon megy. Amióta a kereszténység elvesztette politikai-gazdasági hatalmát, évről évre csökken a vallásos emberek száma egész Európában. Mi, ateisták nagyszerűnek látjuk ezt a folyamatot, mert azt gondoljuk, hogy az európai társadalom hagyományos értékei – a tudományos gondolkodás és annak lenyűgöző eredményei, az ésszerű együttműködés és annak csodálatos intézményrendszere, az emberek védett szeretet-közösségei és az azokból kiemelkedő kiváló egyéniségek – remekül működnek vallásos presszió nélkül is. Sőt, úgy működnek csak igazán.

ateista_3.jpg

Mecset vagy templom
Ha most Magyarországon a vallásos ideológia, mint államszervező tényező jelenik meg, ha most alkotmányos garanciát kap a keresztény kultúra védelme, akkor az számos nem keresztény, a kereszténységgel vitában-haragban álló polgártársunk számára lesz elfogadhatatlan. Ha közöttük vannak olyanok, akik az iszlám-mentes, szekuláris európai társadalomszervezés hagyományának megtartásáért szavaztak a Fideszre, nos, ők legközelebb nem Orbánnak adják a voksukat.
Ha most a magyar állam keresztény állammá válik, akkor a Fidesz elveszíti az ateisták, a nem keresztények támogatását.
Lehet, hogy ezek kevesen vannak, lehet, hogy nem számít, de volt már olyan, hogy egy-két százalékon múlott a győzelem.
És persze ezzel együtt értelmetlenné válik számukra az illegális bevándorlás elleni kiállás is. Az ateistáknak a nem keresztényeknek végül is mindegy, milyen isten nevében kényszerítenek rájuk idétlen szabályokat, mindegy, milyen vallás nevében szűnik meg a lelkiismeret szabadsága, mindegy, hogy mecsetbe, vagy templomba lesz-e kötelező járni.
Tulajdonképpen részünkről jöhetnek a migránsok.

 

87 komment · 5 trackback

Ti mind antiszemiták vagytok!

2016.04.25. 07:00 Ratius

Utálom, ha azt mondják rám, antiszemita vagyok. Kicsit olyan ez, mint amikor azzal gyanúsítanak meg egy társaságban, hogy te fingottál. Pedig nem. Úgy érzem magam ilyenkor, mint az a szép reményeitől búcsúzni kényszerült követségi titkár, aki az én hajdani cimborám mellett kapott helyet egy diplomáciai vacsorán. Barátom elbeszélése szerint a gálavacsora közben furcsa csikarást érzett beleiben, s azt remélve, hogy egy halk és szagtalan gázfelhőtől megszabadulva javul valamit állapota, kicsit fészkelődött székében, majd útjára engedte a felhalmozódott illó-anyagot. Sajnos – mesélte – nem sikerült olyan halkan megválnom a feszítő légbuboréktól, mint reméltem, sőt, az igazat megvallva, igen nagy robajjal hagyta el beleimet a felhőcske. A teremben megfagyott a levegő, s én – fűzte a történetet – döbbent, megbotránkozó szemekkel meredtem asztaltársamra, tudtára adva mindenkinek, kitől származott a képtelen effektus. Hosszú diplomáciai pályafutásom dacára, soha többé nem találkoztam szegény titkár úrral… - tette hozzá kacagva.
Igen, ilyen az, amikor azt mondják antiszemita vagy.

antisemitism2.jpg

Nő a holokauszt tagadóinak és relativizálóinak száma…
Most például kiderült, hogy te is, meg te is, meg te is, ja, nem, te pont nem, viszont te ismét, meg te is, szóval majdnem mind antiszemiták vagytok. Vagyunk. Erre jutottak a Medián kutatói, akik a Tett és Védelem Alapítvány megrendelésére kimutatták, hogy a magyar társadalom huszonhárom százaléka erősen, tizenkét százalékát mérsékelten antiszemita.
Mielőtt azonban keserves önvizsgálatba fognánk, s fejünkre hamut szórva meakulpázni kezdenénk, kellően vájt fülekkel figyeljünk a Medián sajtótájékoztatóján elhangzottakra. Az elemzésből ugyanis kiderül valami igen fontos dolog.  
Bodnár Dániel, a kutatást megrendelő alapítvány kuratóriumának elnöke, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezetőségi tagja az eseményen megjegyezte: a „legszomorúbb és legfelrázóbb” eredmény az, hogy 2003 óta nő a holokauszt tagadóinak és relativizálóinak száma…
Mielőtt bárki félreértené a mondatokat, sürgősen szögezzük le: a holokauszt tagadói és relativizálói az antiszemiták létszámát gyarapítják. Ezt egyebek mellett abból a levélből is tudhatjuk, amelyet néhány nappal ezelőtt Ilan Mor, Izrael magyarországi nagykövete írt a Magyar Hírlap főszerkesztőjének, Petán Péternek, illetve néhány más notabilitásnak, Bayer Zsolt Tűrhetetlen címmel publikált cikksorozatán háborogva.
Természetesen nem tisztünk megvédeni Bayer Zsoltot, képes ő arra maga is, az viszont valamennyiünkre tartozik, miféle hamis történelemkép, és miféle beteg társadalomkép optikáján át látja világunkat az elkötelezett izraeli hazafi. Különösen azért tartozik mindannyiunkra, mert most éppen valamennyiünket antiszemitizmussal vádolnak.

antisemitism1.jpg
Példa és párhuzam nélkül?
Nos, a levélből három részletet érdemes ide idézni, három olyan részletet, amely egyébként pontosan rímel Bodnár Dániel kesergésére, s természetesen pontosan megfelel annak a torz világképnek, amelynek alapján a kutatást lefolytatta a Medián.
Ilan Mor azt írja: „… tűrhetetlen, az a tény, hogy ezek a publikációk gondosan kimunkált történelem-tisztogató megjegyzéseket tartalmaznak, a lap olvasóinak egy „alternatív történelmet” mutatva be, amely a Holokauszt, a SOÁ igaz történetének eltorzításához vezet.”
Kicsit később így fogalmaz: „Szintén elfogadhatatlan a szerző kísérlete, mellyel megvádolja a zsidó népet, hogy az valamennyi nem zsidóra ráerőlteti a Soában elvesztett áldozatai és/vagy akkoriban sérelmet szenvedettek emlékezetét és így – állítólag – elhomályosítják a történelem más mártírjainak emlékezetét. Ez a Bayer úr cikkeiben megjelenő „versengő áldozatiság” vagy „fájdalom-versengés” (amint azt a francia filozófus, Bernard Henry-Lévy megfogalmazta) a számos szakértő és politikus által néven nevezett modern antiszemitizmushoz sorolható.”
Végezetül hangsúlyozza: „Teljes mértékben elfogadhatatlannak találom ezeket a cikkeket, melyek nemcsak relativizálják a Soát, ezt a történelemben példa és párhuzam nélkül álló bűnt…”
A rögeszmecserék során persze nem lehet konszenzusra jutni, de az efféle vitáknak nem is az az értelme, hogy meggyőzzük a másikat, inkább csak az, hogy rögzítsük a magunk álláspontját. Szögezzük tehát le, mit gondolunk mi minderről.

anti-semitism_5.jpg
Hogyan válhatunk antiszemitává?
A Soa – vitathatatlan szörnyűsége dacára – nem példa és párhuzam nélkül álló bűn. Aki mégis ezt állítja, az nem csak a történelmi tényeket látja ferdén, de maga teremti meg a „fájdalom-versengés” origóját. A példa és párhuzam nélkül álló bűn ugyanis szükségszerűen együtt jár példa és párhuzam nélkül álló fájdalommal. Igazi fedáksári. Nem megkontrázható. Aki pedig erre a konstrukcióra azt mondja, hogy hülye vagy, barátom, fordulj pszichológushoz, az ugye „számos szakértő és politikus által” néven nevezve, afféle korszerű antiszemita lesz.
Hogy persze honnan veszi meggyőződését az a „számos szakértő és politikus”, azt sem innen, sem máshonnan nem tudjuk meg. Leginkább arra gyanakodhatunk, hogy olyan szakértők és közszereplők ezek, mint Bodnár Dániel vagy Ilan Mor, akik szeretnek eljátszadozni a maguk áldozatiságával. Aki pedig nem akar részt venni ebben a halottak között matató, perverz nekrofíliában, az ugye nyomban antiszemita lesz.
Mint ahogyan antiszemita lesz az is, aki így vagy úgy hozzájárul a „Holokauszt, a SOÁ igaz történetének eltorzításához”, s az igaz történet helyett „alternatív történelmet” mutat be, vagy fogad el. És akkor itt jelentsük ki elég nagy nyomatékkal: olyan, hogy igaz történelem, egyszerűen nem létezik. A történelmi elbeszélés nem igazság vagy hamisság kérdése, hanem hangsúlyok és problémafelvetések összessége. Az, hogy egy történész, mit tart fontosnak egy eseménysorból, az nem az eseménysortól függ, hanem a történész egészen más irányú meggyőződéseitől, például a világnézetétől. Hogy valaki, mondjuk, a szellem önmagára ismerését látja meg a történelemben, mint Hegel, vagy az osztályharcok láncolatát, mint Marx, az gyakorlatilag független attól, hogy valójában mi is történt.  Persze lehet képtelen meséket írni úgy, hogy azt történetírásnak hazudja a szerző, de azért az, aki nem úgy látja a holokauszt történetét, annak okait és összefüggéseit, mint ahogyan azt a „példa és párhuzam nélkül álló bűn” narratívájának hívei igyekeznek megmutatni, nos, ők csak ezért nem lesznek antiszemiták. Máskülönben persze lehetnek.  
És mindezt azért érdemes elmondani, mert úgy tűnik, a magyar társadalom fokozódó antiszemitizmusa nem a társadalom attitűdjének változását tükrözi, hanem az antiszemitizmus egyre szélesebb értelmezését mutatja. Ma már nem pusztán a zsidókat nem kedvelők az antiszemiták, hanem a holokauszttagadók, a holokauszt történetét másképp látók, a zsidó államot kritizálók, a zsidóság története iránt érdektelenséget mutatók, vagy esetleg azok is, akik szerint beteg és embertelen dolog egy vallási hagyomány nevében megcsonkítani a fiúgyerekeket…
Pedig valószínűleg ők nem is antiszemiták, illetve ebbéli véleményeiktől függetlenül azok, vagy nem azok.

 

11391504_926514707389563_8885290071758443750_n.jpgTi mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…

 

 

 

 

7 komment

Miért létezik egyáltalán iskola?

2016.02.29. 16:58 Ratius

Pistike utál iskolába járni. Pistike igen okos fiúcska, s mint ilyen, nem szereti az iskolát. Normális gyerek – mint az köztudott – nem kedveli az iskola kényszerintézményét. Megjegyzem, a normális tanár sem kedveli. Igaz, – de ezt valóban csak zárójelben teszem hozzá – normális tanár sokkal kevesebb van, mint normális diák. Így a tantestület tagjainak többsége csak ritkán lóg a suliból. Ráadásul e ritka napokon is olyan körülményekre hivatkozik, amiket akár maga is elhihet, ha feltétlenül szüksége volna arra, hogy megnyugtassa lelkiismeretét… Ezzel szemben a tanulóifjúság jelentős része, ha teheti, őrömmel űzi az iskolakerülés ősi és nemes sportját.

miert-iskola.jpg
A mai napon, Pistike számára különös konstellációt hoztak létre a csillagok. Az hagyján, hogy a szökőnap, s a mögötte meghúzódó zavaros csillagászati magyarázat eleve rejtélyessé tette kis barátunk számára február huszonkilencedikének dátumát, mást is tartogatott ez a hétfő.
– Holnap nem mész iskolába – szólt anya fiának, mikor vasárnap este haza ért a Várkert Bazár előtt tartott tüntetésről, a sarokba támasztotta a maga rímelte „Demokrata maradok, Orbántól kiütést kapok” feliratú – mint kiderült, a tüntetésen kevéssé népszerű – táblát, és elégedetten rogyott le a tévé elé. Úgy érezte ma is tett valamit a demokráciáért. Történelmet írt. És hétfőn is történelmet ír.
– Holnap nem mész iskolába, Pityu! – ismételte meg.
Az ifjú manipulátor –, aki éppen el akarta mondani, milyen komoly fejfájás fogja gyötörni holnap, hiszen frontérzékeny, s mostanában úgy kóvályognak a frontok mifelénk, mint a migránsok a görög hegyek között – döbbent zavarral bámult közéleti küzdelmek harcaiban megfáradt anyjára.
A gyermek világképe egy rövid anyai mondat alatt semmivé lett. A létezés racionális alapjai, az oksági összefüggések szerint megálló, ésszel felfogható, szándékkal és a meggyőzés hasznos eszköztárával befolyásolható világ elvesztette kereteit. Cseppfolyóssá vált, mint Sartre, Camus, Kirkegaard és az összes egzisztencialista szenvedésteli közege. Pistike megélte a „belévetettség” állapotát, és sajnos nem rendelkezett az önkifejezésnek azzal a nyelvi gazdagságával, amelynek segítségével feloldhatta volna az „ittlét abszurditásának” problémakörét.
Rendelkezett azonban okostelefonnal és internetkapcsolattal, és mivel korántsem volt annyira ostoba, hogy belenyugodjon az értelmetlen káosz tomboló riadalmába, rövid kutatás után a következőket derítette ki.
1. Az idei február 29. nem csupán egy szokásos szökőnap, de egyúttal a „Nem leszek suliban” nap is.  
2. A haverjai sem mennek iskolába.
3. A tanárok jelentős része örül annak, hogy a gyerekek egy része nem megy iskolába. (Pistike nem tudta, hogy a tanárok jelentős része azt se bánná, ha soha többé egyetlen gyerek sem menne iskolába, de ezt most ne nyissuk ki. )
4. Az otthon maradó haverok szülei többnyire maguk kezdeményezték az otthon maradást.
Pistike okos fiú volt. Az összeszedett tényekből, kétségtelenül mintaszerű szillogizmusok rövid sorával a következő konklúziókat szűrte le.
1. A többiek utálják az iskolát. (Mondjuk, ezt eddig is tudta.)
2. Anya utálja az iskolát. (Ez meglepte.)
3. A többiek anyja is utálja az iskolát. (Ezek után ezen már nem csodálkozott.)
4. A tanárok egy része is utálja az iskolát. (Mondjuk, ezt is sejtette, de még magának sem merte bevallani.)
Mindezektől függetlenül – mert Pistike, mondom, okos gyerek volt – még utána is guglizott az ügynek, és így kiegészíthette frissen összegereblyézett tudását egy fontos információval, nevezetesen azzal, hogy az iskola, az oktatásügy, a tankönyvek, a tantervek (Ez meglepte, mert eddig nem derült ki számára, hogy a tanítás tervszerűen folyna…) mind-mind egy rakás szerencsétlenség, legjobb lenne felszántani az egészet, és sóval behinteni a helyét.
Ezzel lényegileg egyet értett.
De Pistike – mert okos fiú volt – mindezeken elgondolkozott. Emígyen: „Ha az iskola, úgy, ahogy van semmit nem ér, ha szüleim és tanáraim is utálják az iskolát, ha tudják – hiszen többször kinyilvánítottam – hogy én is utálom az iskolát, továbbá, ha valamennyi diák, tanár és szülő, utálja az iskolát, akkor tulajdonképpen miért kell oda járnia mégis minden nap, minden gyereknek?”
Végül Jocóka –, akit le akart hívni focizni, de kiderült, ő azok közé tartozik, akik mindezek dacára mennek iskolába – oldotta meg Pistike nagy kérdését: miért is létezik egyáltalán iskola.
A revelatív telefonos párbeszéd így hangzott:  
– Jössz focizni?
– Nem, suliba kell mennem.
– Hogyhogy?
– Anyám azt mondta, nincs, aki vigyázzon rám. Valahol lennem kell…


11391504_926514707389563_8885290071758443750_n.jpgTi mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…

 



 

Szólj hozzá!

Gyerekkatonák

2016.02.20. 07:53 Ratius

A minap – minthogy gimnazista gyermekem rajongó lelkesedéssel szónokolt a készülő diáksztrájkról – alaposan megbeszéltük a pedagógusok huszonöt pontját, s nekiláttunk felfejteni a kibontakozó tanári tiltakozások szertefutó ág-bogait. Úgy hiszem, megértette, hogy a szökőnapra tervezett diák-, pontosabban szülő-, még pontosabban, az Orbán-gyűlölet keserű levében agyalágyultra párolódott, lelkiismeretlen szülők maroknyi csoportja által kezdeményezett iskola-sztrájk nem előbbre viszi közös ügyeinket, inkább hátra mozdítja. Már, ami az oktatást illeti. Ami pedig ebből esetleg társadalmunk, demokráciánk, közéletünk dolgaira vonatkozhat, nos, abban a tekintetben a legocsmányabb, legkárosabb, leggonoszabb kezdeményezés, amit a rendszerváltás óta megélhettünk. Azt hiszem, megértette, hogy, akik részt vesznek ebben az aljas visszaélésben, azok nem a történelem kerekének előremozdítói, csak korunk szomorú herosztratoszai.

gyerekkatonak2.jpg
Pontról pontra
Nehéz indulat nélkül beszélni arról, hogy az ellenzék tulajdonképpen gyerekkatonákat akar mozgósítani reménytelen ügye érdekében, de próbáljunk meg nagy lépéssel elhátrálni az abúzustól és lássuk inkább azokat az elhíresült pontokat! Kezdjük mindjárt azzal, hogy a huszonöt között legalább tíz akad, ami minden további nélkül elfogadható bárkinek, legyen kormánypárti, vagy ellenzéki, legyen tüntető tanár, vagy csodálkozó állami tisztviselő. Fontos ez a tucatnyi követelés, mert ezek körül elég gyorsan jöhetne létre megegyezés. Érdemes volna ezeket határozottan képviselni.
Vannak olyan pontok, amelyeket nem ért, csak az, aki közvetlen részese az oktatásnak. Talán ezekről is születhet megállapodás, de a laikusoknak itt nyilván nincs szavuk.
Vannak azután olyan követelések, amelyek az oktatás egész struktúrájának az újragondolása felé mutatnak. Ránézésre is látszik, hogy nem lehetnek rövid távú megállapodás részei, hiszen egy teljes ágazatot kellene újjászervezni megvalósításuk érdekében. De az nem kizárt, hogy ezekről értelmes vita kezdődhet, s talán még azt is elérhetik a pedagógusok, hogy hosszabb távon az általuk kívánatosnak vélt irányba haladjon az oktatáspolitika.
Végezetül van néhány olyan követelésük a tüntetőknek, amelyek mögött mély ideológiai meggyőződés lappang, s amelyek olyan világképet kérnek számon a kormányzaton, s azon keresztül a magyar társadalom jobboldali elkötelezettségű tagjain, amely azoknak nem sajátja. Egy jobboldali kormány, egy jobboldali többségre támaszkodó kormány nem vezethet be ultraliberális oktatáspolitikát. Aki megoldásban, együttműködésben, demokratikus párbeszédben gondolkodik, az nyilván egy percig sem gondolja komolyan, hogy az efféle követeléseket érvényesítenie kellene.

gyerekkatonak4.jpg
Irányváltás
És most lássuk a tiltakozókat! Mi több, lássuk szimpatizánsaikat is! Függetlenül attól, hogy a hangadók mögött állnak-e pártos érdekek, egyértelmű, hogy a tanári mozgalom – mint arra
Jámbor András éleslátóan rámutatott – legalább három tartalmat elegyít, olyan tartalmakat is egyébként, amelyeknek kevés közük van az oktatás minőségéhez.
A megmozdulások mögé hamar felsorakozott mindenki, aki szemben áll az Orbán-kormánnyal, és ez a tény önmagában is elég ahhoz, hogy valamiféle rendszerbuktató, forradalmi tematika felé húzza a kezdeményezést. Míg a kormány által összehívott oktatási kerekasztal tanácskozásának másnapján még minden résztvevő – nyilvánvalóan szakmai elkötelezettségének megfelelően – úgy nyilatkozott, hogy bíztató tárgyalás kezdődött, addig mára ott tartunk, hogy a tiltakozók – nyilvánvaló politikai elkötelezettségüknek megfelelően – megpróbálják össznépi tiltakozássá, kormánybuktató népmozgalommá dagasztani a tanárok ügyét.
Nehéz nem észrevenni a tragikus végkifejletet ebben az irányváltásban. Mert míg a tanárok huszonöt pontjáról lehetett volna úgy tárgyalni, hogy – nota bene a jobboldali polgárság támogatását is élvezve – a követeléseknek egy része megvalósuljon, addig a kormány-ellenes mozgalommal nincs miről beszélgetni. Efféle kezdeményezés ugyanis legközelebb 2018-ban lesz érdekes, és valljuk be, akkor sem túlságosan. A pedagógusmozgalom irányváltása nyilvánvaló kalandorság.  
Az ugyanis egészen biztos, hogy kormányváltás nem lesz most Magyarországon.

gyerekkatonak5.jpg
Visszaélés
Hogy ez ügyben szemernyi kétségünk se legyen, elég egy pillantást vetni a térképre, pontosabban a közvélemény-kutatásokra. A választók többsége egyértelműen a kormány mögött áll. Még, ha a pedagóguskövetelések egy részével egyet is tudna érteni a konzervatív polgárság, olyasféle mozgalomban még véletlenül sem venne részt, ami a kormány megbuktatását tűzi ki célnak.
Lassan írom, hogy a baloldal is értse: ők a világért sem akarják megbuktatni ezt a kormányt. És, ők a többség. Az egyértelmű többség.
És, ha mindezt elég világosan látjuk, akkor hadd kérdezzem meg: Van-e értelme az Orbán-gyűlöletet bevinni az iskolába? Szabad-e egy pártos kalandorakció kedvéért megmérgezni a gyerekek életét? Indokolhatja-e bármilyen forradalmi hevület azt, hogy iskolások körében is megjelenjen a társadalmunkat pusztító pártos szekértábor-küzdelem logikája? Valóban előre viszi-e közös ügyeinket, ha gyerekeink új vakcsoportokat hoznak létre a szökő napon otthon maradó és az iskolába indulók köre szerint?  
De kérdezhetném azt is: jó lelkiismerettel néznek-e tükörbe azok, akik személyes gyűlölségüket gyermekeik vállára akarják pakolni?
Nehéz teher ez nekik maguknak is. Nem lenne szabad a gyermeki szívek rajongásával visszaélve fiatal lelküket megnyomorítani általa.    

11391504_926514707389563_8885290071758443750_n.jpgTi mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…

 

 

 

113 komment

A spontaneitás ethosza

2016.01.25. 06:00 Ratius

Egyszerű emberek tömege képzeli azt, hogy a teljes szabadság, a kötelezettségektől mentes élet, a külső és belső kényszerektől való megszabadulás valami végtelen gyönyörűség. Liberális elmék építik szorgalmasan a spontaneitás ethoszát, a carpe diem diadalát, a boldog jelenvaló reklám-ízű giccs-világát. Lelkes értékesítők buzdítanak a most megünneplésére, a fogyasztás élvezetére, az élmények habzsolására. Keynesianus közgazdászok örvendeznek az újra és újra elköltött pénzek, a pörgő gazdaság látható diadala felett. Okos eszközök gyártói szorgoskodnak helyettünk tervező műremekek létrehozásán… S mindezenközben folyamatosan veszítünk el valami fontosat, valami nemeset, valami emberit.

jack_kerouac_on_the_road_2_by_nicadom.jpg
A föld haszontalan terhe
A huszadik század közepén jutottak el oda a modern társadalmak, hogy a történelemben először több volt az ember, mint amennyire szükség volt. Addig a fejlődés és a munkaerő mennyisége kéz a kézben járt. A huszadik század közepe óta – részben a technikai haladásnak köszönhetően, részben a tizenkilencedik században lezajlott népességrobbanás okán – ez nem így van. A születendők közül egyre több emberünk vált fölöslegessé, amire a családok egyfelől úgy reagáltak, hogy csökkentették a születésszámot, másfelől pedig úgy hogy a munka ethoszát, mint valami idejétmúlt fölöslegességet szemétre hajították. A hatvanas évek beat-nemzedéke, a legendásan szabad „nagy generáció” már minden tekintetben a liberális morált képviselte, s adta tovább utódainak. Így a huszadik század végére a munkával kapcsolatos mindenféle elgondolás helyét végleg elfoglalta korlátjait vesztett, felszabadult egyén bárgyú mítosza.  
Mielőtt ennek következményeire vetnénk egy pillantást, hadd tegyek egy rövid történelmi kitérőt, sokat idézve egy korábbi írásomból. Látni kell ugyanis, hogy az ember lelke legmélyén gyűlöli a munkát. Ádám átkaként cipeltük magunkkal a huszadik század derekáig, s most, hogy megszabadultunk tőle, azt képzeljük, valami rossztól mentett meg bennünket a liberális társadalom.
Az emberi civilizáció legkorábbi írásos emlékei munkakényszerről mesélnek. A kultúrhéroszok, nem csupán megtanították az emberiséget erre vagy arra a mesterségre, de általában kemény munkára is fogták népüket. Gilgames, Uruk királya is így szocializálta övéit:
„Folyópartra hajtja ki népét, éjjel-nappal falakat épít;
Könny mossa a követ simára, éjjel-nappal falakat épít;
Verejték áztatja fehérre, éjjel-nappal falakat épít;
Nem ismer szíve nyugodalmat, éjjel-nappal falakat épít;
Nem ismer szíve megbocsátást, éjjel-nappal falakat épít.”
Josiah Tucker, Gloucester érseke, a kapitalizmus hajnalán, 1745-ben kijelentette, hogy a szabad időt kedvelő, inkább ünnepelni, mintsem robotolni vágyó alacsonyabb néposztály teljesen degenerálódott. Sőt, a nagyobb városok köznépe a föld legaljább, legerkölcstelenebb férge...
És munkához szokott, tehát jól szocializált, és magas fokon civilizált ember nézőpontjából szemlélve sajnos Tuckernek éppen úgy igaza van, mint Engelsnek: az embert a munka teszi emberré. Már amennyiben az embert nem valami biológiai lénynek, hanem például szellemi, társadalmi teremtménynek nézzük.
Ahhoz pedig, hogy a biológiai lény emberré legyen, hogy munkához lásson, bizony kényszeríteni kell. Példaként hadd említsem meg a korai kapitalizmus idejének munkamorálját. Akkoriban komoly problémát okozott, hogy az, aki munkához jutott, három- négynapi intenzív munkával teljesítette hetét, s csak akkor jelent meg újra a műhelyben, az építkezésen, vagy a kikötői dokkoknál, amikor elfogyott a pénze. S mivel ezek a csavargók a legkülönfélébb helyeken a legkülönfélébb alkalmi munkákat végezték, az ilyeneket fegyelemre és rendezettebb életmódra kellett szoktatni. A tétlen napok és a nagyfokú mobilitás ugyanis gyengítik a bérmunkás kötelékeit, s ezzel alapjaiban ássák alá a kapitalista társadalmat.
Hamarosan meg is születtek a csavargás elleni törvények.  VIII. Henrik tízezreket akasztatott föl és záratott börtönbe csavargás címén. Fia, VI. Edward pedig gyakorlatilag visszaállította a rabszolgaságot, amikor rendeletében minden olyan személyt törvényen kívül helyezett, aki megélhetési forrásokkal nem rendelkezett, és három napnál hosszabb ideje nem dolgozott. Egyben minden „derék polgárt" arra buzdított, hogy az ilyen „naplopót" bíró elé vezesse, minek fejében az elítélt, akinek homlokára tüzes bélyeget sütöttek, két esztendeig az ő tulajdona lehet. Ha pedig megszökött, élete végéig. A francia IX. Károlynak a cselédek jogállásáról szóló ediktuma ugyancsak kimondta, hogy „csavargónak tekinthető a naplopó, semmittevő ember, a sehonnai, sehová nem tartozó, akinek se lakhelye, se mestersége, se hivatalos foglalatossága nincsen, ki (...) csak fölöslegesen szaporítja az emberek számát." Ők a föld haszontalan terhe: Sunt pondus inutilae terrae, mely meghatározás 1701-ben már jogi kategóriaként szilárdult meg.

jack_kerouac_on_the_road_4_by_nicadom.jpg
Szokások és hiányuk
Kétség sem fér hozzá: az ember nem munkálkodó lény. A munkára szoktatni, nevelni kell. A polgári nevelés persze soha nem jelentette azt, hogy a felnövekvő nemzedékkel el kell fogadtatni a folyamatos munkát, sokkal inkább olyan mentális tulajdonságok kialakítását célozta, amiket a polgári társadalmak klasszikus értéknek tartottak. A tervezés, a rövid és hosszú távú jövőkép, a célkitűzés és a célokért való kitartó küzdelem hajlandósága körül lehet leginkább megragadni ezeket az értékeket.
A hétköznapokban pedig e fennkölt értékvilág olyan egyszerű dolgokat jelent, hogy akkor is elmegyek az edzőterembe, ha éppen nincs kedvem, akkor is lefekszem aludni, ha még szívesen megnéznék egy filmet, mert tudom, hogy holnap sok dolgom lesz, akkor is meglátogatom időnként az idős rokont, ha nem igazán kedvelem, egyszerűen azért, mert hiszek a családi összetartás jelentőségében, és valami módon felelős vagyok a vénasszonyért…  és így tovább.
E szokásoknak, illetve hiányuknak egyaránt megdöbbentő következményei vannak. Míg e hagyományok fenntartják, mi több, olyan szellemi, civilizációs csúcsokra vezetik a társadalmat, mint ahova a huszadik század elején eljutott, addig a feladattudattól mentes, a tervezni képtelen, a permanens spontaneitásban élő modern ember minden szempontból tragikus létformába zuhan.
Mindig van annyi pénz a zsebében, amiből spontán módon vehet valami örömöt adó ajándékot magának – egy szelet csokit, egy új cipőt, egy nyaralást – de ha ezt mindig megteszi, akkor soha nem tud annyit összegyűjteni, amivel költségesebb céljait elérhetné. Mindig van annyi szabadideje, amennyit spontán módon a maga örömére fordíthat, de, ha ezt mindig megteszi, akkor soha nem szán időt arra, hogy céljain dolgozzon. Mindig van annyi energiája, hogy spontán módon elvégezzen valami fontos apróságot, de, ha ezt mindig megteszi, akkor soha nem jut energiája arra, hogy kitűzött céljai irányába haladjon.
A spontaneitás ethosza azonban nem pusztán a személyes célokat gyilkolja meg, nem pusztán a hosszú távú egyéni terveket változtatja képtelenséggé, de az emberi kapcsolatokat is kivégzi, végső soron a társadalmat összekötő hálózatokat is felbontja.

jack_kerouac_on_the_road_by_nicadom.jpg
Egy kulturális defektus
Sok szingliként élő ismerősöm van. Most úgy látom, hogy tartós magányuk eredete a társas kapcsolataikat jellemző spontaneitás. Amikor fiatal fiúk és lányok a kapcsolat tudatos építése helyett úgy döntenek, hogy aznap inkább spontán örömforrást választják, amikor egy kettesben eltöltött – bármivel is töltött – este helyett a sokkal izgalmasabb buli mellett döntenek, amikor a felbukkanó és tulajdonképpen megfelelő tartós partnerben nem ismerik föl a hosszú távon is szerethető társat, hanem újabb és újabb, esetleg még megfelelőbb partnert keresnek – tulajdonképpen életük végéig – akkor nem javítják, hanem rombolják társas esélyeiket. Mert mindig várható jobb társ. Csak a várakozás ideje alatt megöregszünk – magányosan…
Sok munkahelyek között sodródó ismerősöm van. Most úgy látom, hogy hektikusan kiszámíthatatlan jövedelmi helyzetük a munkával kapcsolatos személyes célok hiányából fakad. A rövid távon esetleg elérhető magasabb jövedelemért folytatott hajszában semmi jentősége nincs számukra a szakmai tudásnak, hitelességnek, nincsenek munkával, karrierrel kapcsolatos személyes céljaik, s így csupán egy külső tényező, a magasabb fizetés lehetősége űzi őket az egyszer hopp, másszor kopp rapszódiájában.
Sok egzisztenciális problémával küzdő ismerősöm van. Most úgy látom, hogy az aktuális lehetőségek – az áruhitelre megvásárolható lakás, autó, plazmatévé – olyan külső elköteleződésre kényszeríti őket (többnyire hitelek, vagy fogyasztási kényszercselekvések formájában), ami eleve lehetetlenné teszi a személyes vagyoni, egzisztenciális célok megvalósítását.  
Nem sorolom tovább. Népességcsökkenés, válások számának növekedése, a középosztály elszegényedése, a jól képzett munkaerő fogyatkozása, az egészségtelen életmódból következő népbetegségek terjedése, a műveltség hanyatlása, mind-mind a spontaneitás ethoszából erednek, végső okuk nem a politikai-gazdasági rendszer hibája, hanem egy kulturális defektus: a célok kitűzésének és a célokért való derék helytállásnak a hiánya. Hogy ennek vannak társadalmi okai, mint arra a bevezetőben utaltam, az nem azt jelenti, hogy a modern emberiség jó választ adott a huszadik század derekán megjelenő kihívásokra.
Európa és Észak-Amerika huszadik század derekán, a liberális totalitás kibontakozásával, a korlátlan lehetőségek megnyílásával, a spontaneitás ethoszának elterjedésével végzetesen hibás vágányra kanyarodott. A jó hír viszont az, hogy te, kedves olvasóm, bármikor változtathatsz ezen, bármikor dönthetsz úgy, hogy a naponta felbukkanó alkalmi lehetőségek helyett a hosszú távú célokat, és az értük való derekas kiállást választod.


A képek a beatnemzedék bibliájának tekintett regény, Jack Kerouac Úton című könyvének illusztrációi

 

11391504_926514707389563_8885290071758443750_n.jpgTi mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…

 







4 komment

Szingliadó nem, de…

2016.01.12. 06:00 Ratius

Most, hogy Gurmai Zita felpörgette a gyermektelenségi adóval – meg mindenféle egyéb, a gyermekmenteseket sújtó hátrányos megkülönböztetéssel – kapcsolatos szinglihisztit, ideje leszögezni, nem a gyermektelenségi adó jelentené a hátrányos megkülönböztetést, hanem a gyermekvállalás jelenti azt. Persze ettől még a szingliadót nem lehet bevezetni, de valami más, értelmes dolgot lehetne tenni.
Elöljáróban azonban lássunk pár fontos tényt!

family1.jpg
Élősködők
Egy nem túl régi kutatás szerint egy gyermek felnevelése úgy tizenötmillió forintjába kerül a családnak. Két gyermek, ha nem is kétszer ennyi, de legalább húsz- huszonöt millió, három kiskölök, értelemszerűen újra pár millió, és így tovább. A költségeket vizsgáló tanulmányok eredményei összecsengenek más kutatásokkal, amelyek arra mutatnak rá, hogy a gyermekvállalás, a nyolcvanas évek közepe óta többnyire a szegénység vállalását is jelenti Magyarországon.
És, hogy legyen honnan elindulnunk, szögezzük le továbbá azt a nyilvánvaló – bár kissé filozofikus – tényt is, hogy minden értéket az emberi munka hoz létre. Emberek, azaz gyerekek nélkül sem a félretett pénz, sem a felhalmozott vagyon, sem a nyugdíjbiztosítás, sem az anyagi javak bármiféle kombinációja nem képvisel értéket.
Amely tényekből mindjárt le is vonhatjuk a logikus következtetést: azok az emberek, akik nem vállalnak gyermeket, egyszerűen a társadalom élősködői, egészen pontosan a gyermekvállalók nyakán élősködnek. Hiszen míg a gyermekesek életük folyamán tíz, húsz, harmincmillió forinttal – no, meg persze szabad idejük feláldozásával, gyermekeikre fordított ezernyi munkaórával, a családi egyensúly fenntartásáért meghozott számtalan mentális erőfeszítéssel – járulnak hozzá a társadalom humánerőforrásainak újratermeléséhez, addig a gyermektelenek semmivel. Miközben persze azzal a hazug ideológiával követelnek azonos jusst a társadalmi erőforrásokból, amely szerint a gyermekvállalás magánügy. Nos, nem az.

family3.jpg
Nem magánügy
Mert persze az tény, hogy a gyermekért, a gyermek jólétéért, egészséges fejlődéséért szülei felelősek, azért a gyermek nem a szülei tulajdona. Olyannyira nem az, hogy a társadalom számtalan módon szabályozza a gyermekek és szüleik viszonyát, például tiltja a gyermekek bántalmazását, veszélyeztetését, előírja taníttatásuk kötelezettségét. Ráadásul a szabályok betartása érdekében komoly intézményrendszert tart fenn, különböző gyermekjóléti szolgáltatásokat, védőnői hálózatot, bölcsődéket, óvodákat, iskolákat üzemeltet. A társadalom ezer ponton és ezer módon beleszól a gyermek nevelésébe, és lássuk be, nagyon is jól teszi, hogy beleszól.
A gyermekvállalás tehát akkor sem magánügy, hobbi, szórakozás, ha a liberális kisebbség igyekszik annak láttatni. Szerencsére nem az.
De akkor – és ez már a szingliadó irányába mutat – ugyan miért lenne magánügy az, hogy valaki vállal-e gyermeket vagy nem. Vagy, hogy pontosabban és előrevivőbben tegyem fel a kérdést: miért lenne magánügy az, hogy milyen körülmények között, milyen módon, milyen felelősséggel készül a gyermekvállalásra.  

family5.jpg
Felelősségre kényszerítve
Hadd tegyek itt egy látszólag nem ide illő kitérőt! Bár az autóvásárlás magánügy, noha mindenki eldöntheti, hogy vásárol-e autót, vagy nem, használja-e az autóját vagy nem, abban a pillanatban, ahogy forgalomba áll kocsijával, az autóközlekedés közüggyé válik. Olyannyira közüggyé, hogy az autósnak kötelező biztosítás megkötésével, és a biztosítási díj rendszeres fizetésével kell helytállnia az általa esetleg okozott balesetért. Nem érvelhet senki azzal, hogy neki van félretett pénze, bármikor ki tudja fizetni a baleseti kárt, amit előidézett, a társadalom csak akkor látja valóban garantálva a kár megtérítését, ha minden autós rendelkezik kötelező biztosítással.
Hasonló példa gyanánt eszünkbe juthat az is, hogy bár természetesen magánügy az, hogy ki, hogyan tervezi el idős napjait, azért a nyugdíjbiztosítás megkötése mindannyiunknak kötelező. Függetlenül attól, hogy előtakarékosságként, vagy társadalmi újraosztás keretei között működik a nyugdíjrendszer, mindenkitől elvárja a társadalom, hogy valamilyen intézményesített, tehát ellenőrizhető és számon kérhető formában gondoskodjon a maga idős koráról. Egyszerűen azért, hogy ne szoruljon a közösség könyöradományaira.
De vajon nem kellene ugyanilyen felelősségtudattal gondolnunk megszületendő gyermekeinkre is?  

family7.jpg
Kötelező előtakarékosság
Nos, én azt hiszem, hogy igen. És azt is hiszem, hogy a felelős gyermekvállalással kapcsolatos gondoskodás, egyúttal a társadalmi igazságosság helyreállítása irányába is előrelépést jelentene.
Bár a szingliadó nyilvánvaló képtelenség, az korántsem volna elképzelhetetlen, hogy a munkába állás kezdetétől fogva, minden dolgozó – a majdani gyermekvállalásra gondolva – valamiféle előtakarékosságra legyen kötelezhető. Tekintettel arra, hogy a gyermekvállalás rendkívül drága mulatság, tekintettel továbbá arra, hogy a gyermeknevelés nem magánügy, és példaként idézve a kötelező felelősségbiztosítást, illetve a nyugdíjrendszert, minden nehézség nélkül elképzelhető egy olyan szabály, amelynek értelmében minden gyermektelen dolgozónak jövedelme húsz-, harminc százalékát egy előtakarékossági számlára kell utalnia. Persze személyre szabott számlára, olyasfélére, mint amilyen a személyes nyugdíjszámla lenne, vagy lehetne. Az állam az előtakarékossági számlát támogathatná is, adókedvezménnyel, vagy olyasféle hozzájárulással, mint amilyennel a lakás-előtakarékossági számlákat támogatja. Elképzelhető volna az is, hogy az első gyermek megszületése után már nem kell a családnak takarékoskodnia, viszont az állam továbbra is utal a számlára, ám az összegyűlő összeg csak a második, majd a harmadik gyermek megszületése után lenne fölvehető.

family9.jpg
Normális és liberális
Természetesen egy ilyen rendszer abból az elvből indul ki, hogy mindenki akar gyermeket. Hogy ez igaz, vagy nem, az mindegy, mert egyrészt a társadalom nem indulhat ki abból, hogy az abnormális, viselkedés normális. Akad, aki soha nem okoz balesetet, mégis egész életében fizetnie kell a kötelező biztosítást. Akad, aki soha nem lesz nyugdíjas, mégis fizetnie kell a nyugdíjjárulékot. Az a szándék, amely szerint valaki soha, de soha nem akar gyereket nem erősebb, mint az, hogy soha, de soha nem akar közlekedési balesetet okozni. Sőt, gyengébb. Sokkal gyengébb. Az, hogy lesz-e gyerekünk nem mindig tőlünk függ. A férfiaknak például rendkívül csekély beleszólásuk van egy ilyen döntésbe.
Másrészt a gyermekvállalással kapcsolatos kötelező előtakarékosság olyan modellt hoz létre, amelyben többé-kevésbé kiegyenlítődik az a társadalmi különbség, amit a gyermekvállalók és a gyermektelenek között létrehoz modern világunk.
És – mivel a magam részéről roppant liberális vagyok – még azt is megengedném, hogy azok, akiknek soha nem születik gyermekük, rendelkezhessenek arról, hogy melyik rokonuk, ismerősük gyermeke, vagy melyik gyermekjóléti intézmény használhatja majd föl azt a pénzt, amit életük végéig, minden hónapban levontak jövedelmükből.  

 

11391504_926514707389563_8885290071758443750_n.jpgTi mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…

 



 

 

27 komment

Sajtfejű döntések, lukacsos eredmények

2016.01.07. 06:00 Ratius

Most, hogy a sajtfejű hollandok bebizonyították, hogy valóban olyan lukacsos az agyvelejük, mint egy érett ementáli, szükségessé vált, hogy megírjam, miért ostobaság a politikai korrektség. Cikkem közvetlen kiváltó oka az, hogy a minap az amszterdami Rijksmuseum vagy kétszáz műalkotás címét írta át a politikai korrektség jegyében. A hírből kiderül, hogy olyan kifejezéseket változtattak meg a képek adataiban, illetve címeiben, mint a néger, mohamedán, törpe, indián. Martine Gosselink, a múzeum történeti osztályának a vezetője az idiotizmust azzal a példával védte, hogy hollandokat sajtfejűeknek (kaas kops) szokták csúfolni, és a hollandok ugyancsak megsértődnének, ha egy múzeumban azt olvasnák egy kép címeként, hogy sajtfejű nő sajtfejű gyerekkel…

pc1.png
PC-agresszió
Persze, akkor is megírhattam volna ezt a bejegyzést, amikor egy philadelphiai iskola kivette a tananyagból Huckleberry Finn kalandjait, mert a néger szó sokszor szerepel a szövegben és ez „több diáknak kihívást jelent”. Meg akkor is, amikor biztonságos helyekkel (safe space) kapcsolatos mozgalom kisebb botrányt kavart az Egyesült Államokban, meg akkor is, amikor valamelyik elképesztően hülye amerikai publicista az Elfújta a szél betiltását követelte, annak rasszista volta miatt, vagy éppen akkor, amikor a konföderációs lobogó tilalmáért kampányoltak, ugyancsak az USA-ban. Ja, meg persze most is megírhatom, amikor kiderült, hogy a liberális német média napokig kussolt a migránsok szilveszteri randalírozásáról, vagy éppen amikor Magyarországon nyolcszázezer forintnyi büntetést ér egy holokauszttagadó komment…
Nem sorolom tovább! Mostanában a politikai korrektség zászlaja alatt olyan agresszió zajlik a józan ész, mi több, az emberi minőség ellen, ami több, mint felháborító. Hogy mégis pont a sajtfejűek miatt írom ezt a bejegyzést, az a történelemhamisítás iránti érzékenységemnek köszönhető. A múzeum döntése ugyanis éppen olyan, mintha azon felháborodva, hogy Rembrandt híres Éjjeli őrjáratán – melyet egyébként éppen a Rijksmuseum-ban őriznek – egyetlen néger sincs, odafestenének pár szerecsent. Szigorúan a politikai korrektség jegyében…

pc2.jpg
Lelki nyomorúság
De nem háborogni akarok, hanem mértéktartóan érvelni. Ezért elöljáróban mindjárt le is kell, hogy szögezzem: a politikai korrektség eszméje megvalósíthatatlan álmot kerget. Alapvető és elemi logikai antagonizmus lappang mélyén. Hívei azt képzelik, hogy egy szinten kezeli a lelki sérülést a fizikai sérüléssel, s ennek megfelelően, úgy hiszik, hogy amennyiben ez utóbbit – úgy többé kevésbé – meg tudja akadályozni, de legalább is hathatósan tudja fékezni a társadalom, akkor a lelki sérüléseket is ki tudja küszöbölni. Csakhogy míg a fizikai sérülés valami objektív dolog, látható, érzékelhető, orvosilag jó eséllyel kimutatható, nyolc napon innen vagy túl gyógyulónak minősíthető, addig a lelki sérülés nem ilyen. Az belül van. Azt érezzük. És nincs olyan enkefalográf, aminek segítségével kimutatható lenne. No persze, ettől még tudjuk, hogy vannak lelki sérültek, csak az nem mutatható ki, hogy sérülésük a sértő szavaknak köszönhető, vagy inkább valami mélyben megbúvó lelki nyomorúságnak, aminek inkább csak tünete az, ha valaki sérülni érzi önmagát egy-egy szó hatására.  

pc3.jpg
Nyelv és lelemény
Ebből persze az is következik, hogy teljességgel elképzelhetetlen olyan közbeszéd, amelyben nincs sértő elem. Bármelyik főnév sértő lehet arra, aki sértésnek érzi azt, függetlenül a beszélő szándékától. És ez fontos, mert nyilvánvaló, hogy sem Mark Twain, sem a Rijksmuseumban kiállított képek festői nem sértő szándékkal használták azokat a kifejezéseket, amelyeket ma sértőnek tűnnek.
Azaz a politikai korrektség a befogadó oldaláról értelmezi a szöveget, onnan nézve nevezi sértőnek, bántónak, s e sérelemélményből kiindulva tekint kerülendőnek bizonyos szavakat, miközben a nyelvi logika – legalább is az európai kultúra nyelvi logikája – a beszélő felelősségének tartja a tartalom meghatározását, s így azt is, hogy használ-e bántó, gúnyos, lealacsonyító nyelvi eszközöket. Az egyes szavak stiláris értéke, például sértő tartalma, a gondolat egészétől függ, attól elválaszthatatlan. Ha a logikát megfordítjuk, ahogy a politikai korrektség teszi, és a befogadóra bízzuk, hogy saját aktuális elmebajának megfelelően értelmezze az egyes szavakban rejlő minősítést, mi több, ezt a gyakorlatot esetleg jogi alapokra is helyezzük, akkor nem pusztán a feljelentgetéseknek, illetve a cenzúrának adunk beláthatatlanul bő teret, de egyúttal a kommunikációt is ellehetetlenítjük. Azt ugyanis a beszélő nem tudhatja előre, melyik kifejezését találja majd sértőnek a befogadó. Nem lehet taxatívan felsorolni az összes kerülendő kifejezést, mert a beszélő részéről a nyelvi lelemény újra és újra képes felülírni a felsorolást, miközben a befogadó közeg függvényében tulajdonképpen bármelyik szó lehet sértő. Hogy példát mondjak a „terhes” kifejezés lehet sértő annak, aki nem tehernek, hanem áldásnak gondolja magzatát, miközben az „áldott állapot” egy harcos ateista számára lehet felháborító szókapcsolat. (Nem röhög! A politikai korrektség jegyében éppen ilyen baromságokról vitatkoznak Europa Felix lakói…)

pc4.jpg
Értékek és dogmák
Az persze, hogy a politikailag korrekt beszéd szükségessé teszi a cenzúrát és az öncenzúrát, s ennek megfelelően szemben áll kultúránk legfontosabb értékével, a szólás, a véleménynyilvánítás és a gondolat szabadságával, a kisebbik gond. A nagyobbik probléma az, hogy minősítő, alkalmasint negatívan minősítő kifejezések tiltásával megakadályozza az értékorientált gondolkodás kialakulását. Az értékorientált gondolkodás ugyanis egyes értékek megkérdőjelezése, más értékek meghatározása által alkotja meg és közvetíti a maga értékvilágát. A politikai korrektség azonban éppen ezt a folyamatot tagadja, amikor elvárja, hogy más értékvilágok igazságait ne kérdőjelezze meg a gondolkodó. Pedig sajnos ez másképpen nem megy. A tudós babonának tartja a vallást, nem is beszélve a mágiáról, vagy a new age ezer ága-bogáról, miközben a hívő eretneknek tartja az elhajlót, vagy egyenesen értéktelen, ember alatti minőségnek gondolja a hitetlent. Az értékvilágok ugyanis szükségszerűen dogmákra épülnek, s a dogmák, lényegükből fakadóan tartalmaznak előítéleteket. E tekintetben még a racionális, tudományos gondolkodás sem mentes a dogmatikus szemlélettől, hiszen magának a racionalitásnak az értéke is csupán egy hitvallás. De persze a politikai korrektség eszméje mögött is egy bárgyú, vallás-gyanús meggyőződés áll, amely egyenlőnek nyilvánít minden elgondolható gondolatot.

pc5.jpg
Eszme és minőség
A politikai korrektség szellemében elvek, eszmék, életmódok és meggyőződések egymás mellé kerülnek, s nem pusztán a külső szemlélő, azaz mondjuk, a társadalomtudós szemében, de kényszerűen a hitvalló előtt is. Ha a tudós nem minősítheti babonának az okkult tanokat, ha a civilizátor nem nevezheti vadembernek a bennszülötteket, ha a liberális nem tekintheti reakciósnak a konzervatívot, és így tovább, akkor valójában egy belsővé váló, interiorizált értékrelativitást kényszerít az egyénre a társadalom. Amikor azonban az értékvilág képviselője nem hihet abban, hogy az ő értékei jobbak, helyesebbek, hitelesebbek, mint mások értékei, akkor nem csupán az érékartikuláció válik lehetetlenné, de valójában a koherens értékvilágok kialakulásának, illetve fennmaradásának esélye szűnik meg.
A relatív értékek hullámai között hánykolódó egyénekből összeálló társadalomban természetesen nincsenek igazi értékvilágok, csak világnézetfoszlányok vannak, amelyekből az egyének újra és újra összefércelhetik, eldobhatják, majd megint újrafoltozgathatják a maguk eszmei kollázs-lobogóit. Az értéksemleges világ nem pusztán értékhiányos, de szellemtelen és degenerált is, mert az értékvilágok fellazulása – artikulációjuk tiltása, más értékvilágok fölé rendelésének tilalma – végső soron az emberi minőség fogalmát semmisíti meg.


11391504_926514707389563_8885290071758443750_n.jpgTi mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…

 



 

 

 

5 komment

Terrorista, diktátor, tömeggyilkos

2016.01.06. 06:00 Ratius

Három fiam van. Mikor cseperedni kezdtek, leültünk az asszonnyal, hogy komolyan megbeszéljük, mit is várhatunk majd tőlük. Persze, ha csak egy gyermekünk lenne, netán kettő, akkor nem kellene ilyen nehézségekkel küzdenünk. Lehetne belőlük tanár, vagy pék, asztalos, vagy ügyvéd, netán zongorahangoló. De, így, hármójuknak azért nehezebb dolga lesz. A HVG meg is írta a minap (sajnos csak a reakciókat tudom linkelni, mert a magazin offline változata közölte az ominózus cikket), milyen kevés pálya áll nyitva az ember előtt, ha két testvérével osztozik szülei kenyerén.

hvg_csaladpol.jpg
Sokáig tanakodtunk, morfondíroztunk, ötleteltünk, melyiket merre indítsuk, de szerencsére ma már világos úton tudjuk vezetni gyermekeinket.
Gergő, a legnagyobb fiú igazi elsőszülött, perfekcionista személyiség, igen határozott, sőt olykor erőszakos. Ha nincs igaza, akkor is igaza kell, hogy legyen. Amíg nem tudtuk, mi lesz belőle, minduntalan el akartuk simítani a kirobbanó feszültségeket. Ma már ezt nem tesszük. Győzzön, vezessen, irányítson! Bármi áron! Ő lesz a diktátor.
Marci, a legkisebb gyermek afféle alternatív művészlélek. Érzékeny, kissé szentimentális, de, ha a fejébe vesz valamit, nem adja föl soha. Ha hisz, fanatikusan hisz. Ráadásul olykor heves indulatok fűtik. Arról nem is beszélve, hogy neki, mint legkisebbnek, úgyis állandóan meg kell harcolnia a maga helyéért, igazáért, szerepéért. Úgy döntöttünk, ő lesz a terrorista.
A középső fiúval volt a legnagyobb gondunk. Lehetne diktátor is, terrorista is. Számtalan megfelelő adottsága volna ezekhez. De ezt a két pályát testvéreinek szántuk. Lehetne még tömeggyilkos, vagy bankigazgató, de azok alig-alig különböznek az etalonnak tekintett hitleri, bin-ladeni úttól. Még szerencse, hogy más területen is kifejtheti majd antiszociális, romboló hajlamait: úgy döntöttünk, hogy ő publicista lesz a HVG-nél.

 

11391504_926514707389563_8885290071758443750_n.jpgTi mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…

 

 

2 komment