Angela Merkel igen okos asszony. Ezt persze eddig is tudtuk, vagy legalább reméltük, de a Bundestagban csütörtökön elmondott beszéde után már semmi kétség: sokkal eszesebb annál, mint amire a pár nappal korábbi szavaiból következtetni lehetett. A párizsi tüntetés, illetve a terrortámadás nyomán megszaporodó idegenenellenes kijelentésekre akkor úgy reagált: az iszlám Németország része. Csütörtökön azonban sokkal többet mondott ennél. Valószínűleg a közeljövő német egyházpolitikájának alapjait fektette le.

Egy az isten!
No, de kezdjük az elején! A liberális sajtóban gyökeret vert és nagy hangon szertekürtölt botor megállapítás szerint a terrorizmus az iszlámra hozza a legtöbb bajt, felerősíti az európai muzulmán-ellenes előítéleteket, gerjeszti az idegengyűlöletet, horribile dictu, még az is előfordulhat, hogy egyes európai országok nehezítik, vagy akadályozzák, esetleg komoly feltételekhez kötik a Közel-Keletről érkező bevándorlók befogadását.  Pedig – hangzik a sommás közhely – az iszlám és az iszlám terrorizmus között éles különbséget kell tenni, mint ahogyan a kereszténység sem azonos a keresztények által elkövetett rémtettekkel.
Ezt legutóbb, legszebben, és legbutábban a Kettős Mérce blogon fejtette ki Kopiás Attila Steve. Akit érdekel, itt beleolvashat. A szerző azt magyarázza komoly lelkesedéssel, hogy míg a „kereszténységet alapból ismerjük, van róla egy differenciált képünk” addig az „iszlámról viszont a legtöbbünknek szinte semmi ilyen kulturális műveltsége nincs…” Ez akár igaz is lehetne, ám az iszlámot illető műveletlenségből nem következik az, hogy jogtalan és indokolatlan volna egy lapon említeni az iszlámot és az iszlám fundamentalizmust. A blogger azt írja: „Az ISIS, az Al-Kaida és a Boko Haram ugyanis magukat muszlimnak tartó szervezetek. Pont ugyanúgy, ahogy a KKK, az IRA, Kony Lord’s Resistance Armyja, vagy Breivik is kereszténynek tartották magukat... És igen, sok más mellett jelentős problémája az iszlámnak a belőle kinövő, majd rátámadó, rajta uralkodni akaró dzsihádista szekták léte. … Ők az iszlám extra radikális szélsőjobbja… És nem, nem állítom azt sem, hogy ne lenne egyes országokban a mérsékeltek körében is jelentős támogatottsága egyes radikális eszméknek, de … pontosan tudjuk, hogy ez nem csak nem általánosítható a teljes társadalomra, de még csak azt sem jelenti, hogy a szimpatizánsaik többsége osztaná extremitásukat.”
Eddig idézem az liberális előítélet téveszméit. Mindez persze ostobaság. Egyfelől azért, mert a KKK, az IRA, vagy Breivik borzalmas tetteiket nem a kereszténység, illetve a maguk vallásának nevében, annak üzenetét, parancsait, lényegi mondanivalóját esetleg félreértve követték el, hanem más, a kereszténységtől független ideológiák nevében. Másfelől azért is butaság, mert az iszlám fundamentalisták viszont igen.
A helyzet ugyanis az, hogy az iszlám és a kereszténység között van néhány apró, de annál lényegesebb különbség. Ám mielőtt sorra venném ezeket, le kell szögeznem valami igen fontosat: Azt ugyanis, hogy minden monoteista vallás – lényegéből adódóan – kizárólagosságra törekszik. Míg a politeista vallások számára nem megrázó, ha az idegen hitű másképp nevezi, vagy másképp tiszteli a maga isteneit, addig a monoteista vallások hívei számára ez elviselhetetlen. A másság ugyanis a több istenben hívő számára csak annyit jelent, hogy léteznek olyan istenek, szertartások, amiket ő esetleg nem ismer. És, mivel ilyenek még a maga vallásán belül is létezhetnek, semmi különöset nem talál az ismeretlen istenek tiszteletében. Ezzel szemben Jahve, Krisztus, vagy Allah hívei számára más isten imádása az egyistenhit tagadása, azaz a hit tagadása, s mint ilyen, égetni való eretnekség. Eltűrése hosszabb távon a hit fellazulásához vezet, mint arra az európai kultúra utóbbi évszázadai kellő bizonyságot kínálnak. Mindez azt jelenti, hogy bizony, mindhárom monoteista vallás kíméletlen az eretnekekkel szemben, s, ha meg akar maradni annak, ami, nem is tehet mást.

Augsburg és a szüfrazsettek
Ámde – a jelentéktelenül csekély létszámú és ezért szempontunkból most mellékes zsidó vallás és – a muzulmán hit valamint a kereszténység között akad pár lényeges különbség.
Az első egy teológiai eltérés. Míg a muszlimoknak Mohamed a prófétájuk, aki nem nagyon különbözik Mózestől, Dávidtól, vagy Salamontól, maguk is agresszív és bosszúálló nomád beduinfőnökök, addig a keresztény tanok élén egy végtelenül szerény, hatalom nélküli, az erőszakot végletesen elutasító, a szeretetről, megértésről és megbocsátásról prédikáló nagyvárosi hippi áll. Ami persze önmagában nem lenne olyan fontos különbség, mégis hivatkozási alapot kínál mindahhoz, ami a kereszténység az elmúlt ötszáz évben lett.
A második eltérés ugyanis egy fél évezreddel ezelőtti konfliktusból, illetve annak 1555-ös lezárásából következik. A Német-Római Birodalomban a 16. században dúló vallásháborúkat lezáró augsburgi vallásbéke ugyanis olyanokat mondott ki, amiktől az iszlám – ugyancsak megosztott – híveinek ma is égnek áll a haja. Az augsburgi birodalmi gyűlésen kötött béke-megállapodás értelmében a fejedelmek szabadon választhattak a római katolikus és az evangélikus felekezetek közül, alattvalóiknak pedig követniük kellett a fejedelem vallását, vagy elköltözhettek egy másik fejedelemségbe. A dokumentum arról is rendelkezett, hogy a fejedelmek nem folytathatnak hittérítő tevékenységet más államok területén, határaikon túl élő hittestvéreiket sem védhetik meg, felekezeti indokból pedig nem lehet háborút indítani.
Hogy aztán persze a békét nem tartották be, az mellékes ahhoz képest, hogy az elkövetkezendő évtizedekben újra és újra megerősítették, módosították, kiterjesztették, s lassan-lassan a keresztény civilizáció részévé tették. Ehhez hasonló, a vallási kultúra egészét átfogó, a vallásszabadságot intézményesítő, s a lelkiismereti szabadság felé mutató kezdeményezésről a mohamedán világ – a gyakorlatban persze gyakran érvényesülő toleranciája dacára – sem tud.
Az Augsburgban kikövezett úton továbbhaladva jutott el Európa a felvilágosodáshoz, s vele a laicizmushoz, az egyház és az állam teljes szétválasztásához, illetve általában a szekularizációhoz, amelyre végül a fogyasztói társadalom materiális hedonizmusa tette föl a koronát.
Noha a keresztény egyházak mindent megtettek azért, hogy fékezzék, útját állják, sőt, ha lehet, visszafordítsák e folyamatot, azért Európában mind általánosabbá vált az a meggyőződés, hogy a vallás magánügy, az egyház társadalmi szerepének elfogadása az egyén szempontjából csak választható alternatíva, és semmiképpen sem kötelező tény.
Dacára annak, hogy Európában ma már nehéz keresztény fundamentalistát találni – még papot sem igen lehet úgy felszentelni, hogy az új egyházfi szívét-lelkét ne itatták volna át a felvilágosodás lelkiismereti szabadságának eszméi – azért a felvilágosodás európai eredményei mégsem váltak, nem is válhattak a keresztény egyházak hittételeivé. Az afrikai és a latin-amerikai kereszténység a maga elnyomó apparátusával majdnem olyan kizárólagosságra tör, mint a mohamedán vallás a saját világában. Hogy ezt mi itt Európában alig érzékeljük, az inkább tájékozatlanságunk miatt van, nem azért mert a kereszténység a harmadik világban európai értékek szerint működne.
Ugyan hogyan is működhetnének akkor európai értékek szerint a mohamedán egyházak, amelyeknek történetéből az augsburgi vallásbékétől kezdve a női emancipációig mindaz hiányzik, ami Európát európaivá teszi?

Hit és hitújítás
A liberális sajtó állításaival szemben érdemes tehát leszögezni: a mohamedán világban mindenki fundamentalista. „A muszlimok gondolkodása szerint ugyanis minden muszlim fundamentalista kell, hogy legyen. A Korán ugyanis Isten szó szerinti kinyilatkozása, szövege szent és sérthetetlen. A Koránon, a Próféta és a társainak cselekedetein alapuló iszlám jogrendszer, az usul, még ma is fundamentuma, alapja a bíráskodásnak majd minden muszlim országban.” – irja Müllner Nándor a Könyvkultúra Magazin hasábjain.
Hogy ebből a talajból vidáman ki tud sarjadni a terror és az erőszak, az nem kérdés. A kérdés inkább az, hogy vajon a tolerancia is ki tud-e belőle nőni. És ezzel hadd kanyarodjak vissza Merkel asszony eszéhez!  A német kancellár ugyanis csütörtökön a törvényhozás alsóházában, miközben ismét elítélte a párizsi vérengzést és hitet tett amellett, hogy az iszlám Németország része, azt is hangsúlyozta, hogy tisztázni kell a muzulmán vallás és az iszlamista terror viszonyát.
A kancellárasszony – mint beszédéből kiderült – tisztában van azzal, hogy a sok német nehezen emészti meg Christian Wulff volt korábbi német államfő szavait: a keresztény-zsidó gyökerek mellett az iszlám is Németország része.  
A németek ugyan „nem az iszlám ellenségei”, de „nem a Koránnal nőttek fel” és „bizonytalanok, tanácstalanok” – fogalmazott Merkel asszony. „Az kérdik tőlem, hogy melyik iszlámról van szó”, és hogy lehet-e hinni abban „az újra és újra elismételt mondatban, hogy az iszlámra hivatkozó gyilkosoknak semmi közük az iszlámhoz”. Ezek „jogos” kérdések – fejtette ki a kancellár, hangsúlyozva: „fontos és sürgető, hogy az iszlám papság tisztázza” őket.
Hadd ismételjem meg a lényeget: „fontos és sürgető, hogy az iszlám papság tisztázza…”
És akkor ezt értsük a helyén!
Fontos és sürgető, hogy a német, illetve az európai az iszlám papság tisztázza viszonyát az európai kultúrához, szokásokhoz, a vallás- és lelkiismereti szabadság kérdéseihez, a nemek egyenjogúságával kapcsolatos kérdésekhez, az egyház társadalmi szerepével összefüggő problémákhoz, az erőszakhoz, s ezernyi más kérdéshez.
Ha a német kormányfő komolyan gondolja szavait, akkor az azt jelenti, hogy – akár állami támogatással is – de hamarosan létrejöhet egy új mohamedán irányzat, egy európai iszlám, amelyik valóban képes lesz beilleszkedni az európai kultúrába, amelyik elismeri a világi jogrendet, a női egyenjogúságot, és általában az egyén lelkiismereti, sőt véleménynyilvánítási szabadságát.
Bár a mohamedán vallástól sem idegen a sokszínűség, sőt az iszlám némelyik irányzata meglepően közel áll az európai vallásos miszticizmushoz, azért azt sem árt tudni, hogy a német kancellárasszony, olyan vallási reformot követel az iszlám papságtól, amelyre az nem biztos, hogy képes lesz. A mohamedán hagyomány szerint ugyanis a hitújítás önmagában is eretnekség, s mint ilyen, halállal büntetendő.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket.