Fogyik a magyar!
3. rész
Az elmúlt hetekben a hazai sajtóban rendkívüli visszhangot váltott ki a hazai népességfogyás legújabb adata, amely szerint az idén tízmillió alá csökken nemzetünk lélekszáma. A most következő sorozatban a népességcsökkenés megfékezésére teszek heroikus kísérletet, külön elemezve a népszaporulathoz kötődő egyes kérdésköröket. Szó lesz tehát a család, a foglalkoztatás, az oktatás és emancipáció, az egészségvédelem ügyéről és sok egyéb érdekes problémáról.
De arra már most felhívom olvasóim figyelmét, hogy aki itt szelíd és sokoldalúan érvelő elemzéseket vár, az már most elkattinthat. Az alábbi írások rendkívül provokatívak és szemtelenek lesznek.
Mert ami a szakadék szélén áll, azon csak taszítani érdemes!
Egymillió munkahely?
A helyzet nyilvánvaló. Körülbelül másfélmillió munkahely hiányzik az országból. (Szerintem egyébként jóval több, de ez valószínűleg egyéni szociopatológiás tünet.) Mindenesetre legalább egymillió embernek kellene munkát, értelmes elfoglaltságot adni viszonylag belátható időn belül. Nem csupán azért, mert ma Magyarországon képtelenül magas az eltartottak aránya, de azért is, mert a munkanélkülivé válás réme a népességcsökkenés talán legfontosabb oka, a legnagyobb ellensége a gyermekvállalásnak. Hogy a munkanélküliség ilyen nagyságrendű felszámolása a hagyományos keretek között megvalósíthatatlan, az is nyilvánvaló. Bár Orbán Viktor egymillió új munkahelyet ígér, tíz éves távlatban, ez az ígéret – a jelen gondolkodási keretei között - betarthatatlan.
A termelő kapitalizmus vége
Egymillió új munkahelyet egészen egyszerűen nem lehet teremteni. Ez képtelenség. Lehet támogatni a hazai vállalkozásokat, lehet segíteni a lakásépítést, lehet fantasztikus terveket kieszelni a gazdaság fejlesztéséről, ám mindebből akkor sem lesz egymillió új munkahely, ha Matolcsy György egy nagy mágikus szeánsz keretében - Henry Georgetól Ernst Schumacherig - az összes alternatív közgazdászt segítségül hívja. Persze ez az igyekezet azért nem fölösleges. Jónéhány munkahely születhet így. S, ki tudja: talán több is, mint most képzeljük, egymillió munkahely azonban nem.
De van itt egy másik bökkenő is. Nevezetesen az, hogy egymillió új munkahelyet nem is szabad teremteni. Legalábbis úgy nem, ahogyan azt Orbán Viktor szavai alapján el kell képzelnünk. A miniszterelnök szerint ugyanis véget ért a világkapitalizmus, azaz a spekulatív kapitalizmus korszaka, és ami most jön az termelő kapitalizmus lesz. Nem tudom, mit ért a kormányfő a termelő és a spekulatív fogalmak alatt, de, ha azt, amit általában jelent, akkor elképesztő tévedés áldozata. A helyzet sajnos pont fordítva áll: pillanatnyilag a termelő kapitalizmus rúgja az utolsókat és a pálya immár a spekulációé. Persze spekuláció alatt nem csupán a banki, pénzügyi, részvénytechnikai manipulációkat értem, hanem mindazt, amit a csavaros gondolkodás alatt érteni szoktak.
A kapitalizmus új korszaka – immáron jó húsz esztendeje – nem a termelésről szól, hanem a szolgáltatásokról, a hozzáadott értékről, a marketingről, az információról, azaz mindarról, amivel az emberi ész és értelem felruházhat egy terméket. Ma már nem mosóport veszünk, hanem intelligens mosóport, nem számítógépet üzemeltetünk, hanem elsősorban szoftvereket, nem ruhát veszünk, hanem márkaterméket, és így tovább.
Egymillió termelő munkahely létrehozása maga a csőd. Kis túlzással olyan, mintha egymillió halász-vadász- gyűjtögető számára keresnénk helyet a nap alatt. Jó, ha tudjuk: a hagyományos termelés tekintetében olyan monumentális túlkínálattal birkózik a világ, hogy ha újabb egymillió ember kezdene gyártani, mondjuk autókat, vagy valami egyszerűbb kínai típusú gagyit, azzal nem nagyon jutnánk előbbre. De azzal sem, ha beterelgetnénk ezt a rengeteg munkanélkülit az államigazgatásba… Mindez nem sokat segítene rajtunk. Ugyanúgy a dolgozók tartanák el őket, mint most, de akkor még kárt is tudnának okozni.
Mozgásba hozni a munkaerőpiacot
Azt persze nem állítom, hogy nem férne el Magyarországon még néhányszázezer termelő, de egymillióra biztosan nincs szükség. Amit lehet tenni, az valami egészen más. Valójában nem közvetlenül a munkanélküliekkel kell foglalkozni, nem a szűken vett munkanélküliséget kell megoldani, hanem valami egészen mást. Van is a meghirdetett Széchenyi tervnek egy passzusa, ami nagy reményekre jogosít. Matolcsy György szerint a koncepció a foglalkoztatás átstrukturálását is ígéri. És ezzel el is érkeztünk a leglényegesebb kérdéshez.
Tekintetve, hogy azt a másfélmillió munkanélkülit ma is eltartja a társadalom, a kérdés elsősorban nem az, hogy miként adjunk munkát ezeknek az embereknek, hanem az, hogy a dolgozók-eltartottak arányát miképpen lehet úgy átalakítani, hogy az ne káros, hanem hasznos legyen a társadalom egésze számára. A kérdés az, hogy miképpen lehetne elérni, hogy a ma munka nélkül maradók helyett mások, olyanok távozzanak a munkaerőpiacról, akik ezért vagy azért, amúgy is hasznosan töltenék felszabaduló idejüket, s így helyet teremtenének azoknak, akik ma tétlenül várják a segélyeket. Azaz magyarán - a társadalom számára kívánatos folyamatokat erősítve, az egészségtelen folyamatokat pedig korlátozva - mozgásba lehet-e hozni a munkaerőpiacot?
Hogy ezt megtehessük, elsőbben is megegyezésre kellene jutnunk abban, hogy mi hasznos a társadalom számára. Nos, a legszűkebb ilyen terület a tanulás. A közelmúltban olvastam egy tanulmányt, amely szerint a tudásba fektetett tőke elképesztő mértékben térül meg. (Ami persze nyilvánvaló is a posztindusztriális társadalmak korában.) A tudás fontossága kétségtelen. Maradjunk tehát ennél.
Tanulni, tanulni, tanulni!
A megoldás tehát a következő: a munkanélküli tanuljon! Sőt, mindenki tanuljon, aki éppen nem dolgozik. Tanuljon a gyesen lévő kismama, tanuljon a nyugdíjas nagyapó, és tanuljon a munkát nem kapó frissdiplomás. A segélyeket, nyugdíjakat, de még a támogatásokat is kössük a tanuláshoz. Ha a segélyt lehet a gyermek iskolalátogatásához kötni, ugyan miért ne lehetne mindenféle állami kifizetést a tanuláshoz kötni? Miért ne fejezhetné be a cigány segédmunkás az általános iskolát, miért ne végezhetne nyelvtanfolyamot az elbocsájtott tanár, miért ne járhatna pszichoterápiás foglalkozásra a depressziós rokkantnyugdíjas?
Na, de ez még semmi! A lényeg most következik: dolgozzunk ki egy ösztöndíjrendszert – azaz egy hatékony támogatási formát, egyfajta fizetett szabadságot - azoknak, akik bármilyen okból, bármilyen formában tanulni akarnak! Lehessen évente egy-két hónapig, vagy néhány évente fél évig igénybe vennie mindenkinek ezt a támogatási formát. Sőt, bizonyos szakmákban eleve tegyük kötelezővé a különféle szaktanfolyamok elvégzését, azaz a tanulási szabadság igénybe vételét. Ez nem csak egyre magasabbra fogja emelni az emberi erőforrás értékét, de munkát ad rengeteg embernek, azoknak, akik a tanításban helyezkedtek el. És még csak azt sem gondolom, hogy mindez nagyon sokba kerül, hiszen az így eltartottak munkahelyére léphetnek azok, akiket most eltartunk, mert munka nélkül maradtak.
A magam részéről hasonlóan gondolkoznék a sportról, az egészséges életmódról, a családról, a környezetbarát megoldásokról, de ezeknek kifejtésével túl hosszúra nyúlna ez a cikk. Ráadásul közülük egy csomó már beépült a Széchenyi tervbe, vagy tükröződik a kormány elképzeléseiben.
A tanulás és a tudás, a tudásszolgáltatásban rejlő elképesztő lehetőségek azonban sajnálatosan csekély szerepet kapnak a kormány tervei között.
