Hiába látott napvilágot a borzalmas adat – félmillió magyar dolgozik külföldön – kevesen fogták föl, milyen elképesztő zuhanás kezdetét jelenti ez a szám. A Véleményvezér, a Kard, pár éles eszű szerző foglalkozott ugyan a témával, ám közíróink többnyire a politikai harc logikájába ágyazták a problémát, s így hol az Orbán-kormány kritikája lett a tragikus jelenségből, hol meg a konzervatív hatalom intézkedéseit igazoló európai agy- lélek- és munkaerőszivattyú ostorozása kerekedett belőle.
Ugyanakkor a Tárki közelmúltban nyilvánosságra hozott kutatása szerint lakosságunk húsz százaléka hosszabb-rövidebb időre kivándorolna. A most megjelent ötszázezres szám pedig azokat is el fogja gondolkodtatni, akik még nem csomagolták össze bőröndjeiket. A félmillióból egy-két éven belül akár egymillió is lehet, s az már olyan földcsuszamlásszerű elvándorlás, aminek hatására azok is a kivándorlás mellett dönthetnek, akiknek fejében ma még meg sem fordul ez a lehetőség. A kezeletlenül hagyott emigráció-probléma rövid idő alatt valóban elvezethet a Tárki által felmért húsz százalékos népességfogyásig. A húsz százalék azonban nagyon sok. Az nagyjából kétmillió ember. A főváros lakossága. Az erdélyi magyarok lélekszáma. Szlovénia teljes népessége.

Mennyiség és minőség
Miközben egyre nyilvánvalóbb, hogy az országot évtizedek óta sújtó születésszám-csökkenésen, illetve a felnőtt férfiak tragikus elhalálozási mutatóin nem tud változtatni a kormányzat, ma már az is egyértelmű, hogy a kivándorlás problémáját sem tudja kezelni a magyar politika. Ha nagy ritkán valaki mégis komolyan szembenéz a jelenségekkel, akkor sem magával a problémával igyekszik leszámolni, hanem hazai következményeit szeretné orvosolni. A jelenség ugyanis több rétegű, amelynek egyes elemei önálló kérdésként meresztik ránk szemeiket. A megfékezhetetlennek tűnő népességcsökkenés ténye, illetve ennek következményei izgatják leginkább a köz ügyeiért aggódó gondolkodókat, miközben az a kérdés, hogy az emigráció során milliószám veszítjük el magyarjainkat, szinte észrevétlenül lapul bele néhány irodalmi szöveg nemzethalál-víziójába.
Pedig az a sokmillió ember, aki az elmúlt száz-százötven évben elhagyta az országot, az emberi lét minden szempontjából veszteséget jelent nekünk, akik itthon maradtunk. Gondolataik nem bennünket gazdagítanak, szerelmeik nem felénk fordulnak, gyermekeikkel nem a mi csemetéink játszhatnak, eredményeikre nem mi lehetünk büszkék, sikereik nem nekünk mutatnak példát, munkájuk nem bennünket gyarapít, vásárlóerejük nem minket segít.
És ez még akkor is nagyon szomorú, ha maga a népességcsökkenés, vagy annak szörnyűséges következményei valahogy orvosolhatóak volnának. Az elveszett milliókkal az élet jelentős darabját vesztette el a magyarság, függetlenül mindenféle nemzeti meggyőződéstől, nacionalista ideológiától, vagy nemzethalált rettegő romantikus forgatókönyvtől.
Miközben azonban a kérdés nagyon is valós, tömeges kivándorlás problémájának kezelése teljességgel idegen a magyar közgondolkodástól. Hiszen míg a bevándorlás-politikában ezer éves hagyományaink vannak, míg az emigráció kérdését mindig is a bevándorlás előtti kapunyitással oldotta meg a magyar politika, azonközben a kivándorló magyarokat egyszerű veszteségként könyveli el a nemzet. Az elmúlt századok néhány képzeletben gyarmatosító, ábrándos lelkesültjén kívül senkinek, vagy csaknem senkinek nem volt arra vonatkozó gondolata, miképpen lehetne megmenteni ezt a sokszázezer lelket a nemzet számára. Tulajdonképpen az egyetlen, ám annál sikeresebb efféle magyar elmeszülemény Izrael állam. Egy erzsébetvárosi magyar zsidó, Herzl Tivadar zsenije kellett ahhoz, hogy valaki Magyarországon felismerje: az elveszett emberek igazi veszteséget jelentenek. Meg kell menteni őket a nemzet számára. Igaz, Herzl a zsidóságról írt, beszélt és a zsidóság számára szervezett új hazát, de mégis ő az egyetlen magyar, aki rájött: nem ereszthetjük szélnek honfitársainkat, mert kevesebbek leszünk távozásukkal. Kevesebbek és nem kevesebben. Mert ilyen mérvű népvándorlás nem mennyiségi, hanem minőségi problémát jelent.

Honnan, hova?
És mindezek után hadd vessek föl egy eretnek, a magyar közgondolkodástól teljességgel idegen, ám a Duna-Adria csatorna megépítése mellett, éppen gyarmatteremtő szándékkal kardoskodó madagaszkári királyunk, Benyovszky Móric emlékéhez, Újházy Lászlóhoz, az amerikai Newbuda megalapítóihoz, vagy éppen az imént emlegetett Herzl Tivadarhoz méltó gondolatot!
Az a tény, hogy Magyarországról a második világháború óta csaknem egymillió ember távozott, az a veszély, hogy a közeljövőben újabb százezrek hagyják majd el a hazát, nem pusztán a honnan, hanem a hová kérdését is föl kell, hogy vesse. Nem csupán azon kell morfondíroznunk, miképpen lehetne olyan országgá tennünk hazánkat, hogy innen ne akarjon elvándorolni minden emberöltő során egy fél nemzedék, nem pusztán azon kellene dolgoznunk, hogy akik elmentek, azok esetleg vissza akarjanak jönni, hanem azon is, hogy a távozókat se veszítse el a nemzet. Igen, azon is törnünk kellene a fejünket, hogy legyen egy másik hely is a világban, ahol a magyarok élnek, ahol magyarul tanítanak, éreznek, gondolkodnak, ölelnek és temetnek. Igen, azon is törhetnénk a fejünket, hogy miképpen alapíthatnánk egy másik Magyarországot, valahol a világ túlfelén, valahol, ahol mások a körülmények, ahol mások a feltételek, másképp süt a nap, ahol más az élet.
Hiszen, ha lenne egy ilyen ország, akkor a kivándorlók túlnyomó többsége nem a németek, angolok, amerikaiak életét gyarapítaná, hanem megmaradna magyarnak, éppúgy, ahogyan az Egyesült Államokban élő angol, a Brazíliában élő portugál, az Argentínában élő spanyol, vagy éppen a Tahitin élő francia megmarad a maga nemzete számára.
Nem, nem valamiféle újkori gyarmatosításról, népek elűzéséről, földek elrablásáról beszélek. Nem képzelem azt, hogy el kellene követnie a mi hazánknak mindazt a rémséget, amit a spanyol, angol, francia és német gyarmatosítók elkövettek az elmúlt századokban. Nem, dehogy gondolom én azt, hogy pótolnunk kellene valamit, abból, amit elmulasztottunk megtenni száz esztendővel ezelőtt. Ép ellenkezőleg: azt gondolom, hogy olyasmit kellene tennünk, ami új, ami korszerű, ami választ ad a világ kihívásaira, s egyúttal választ ad a magyar kivándorlás problémáira is.
Nem kevés ország akad ugyanis, ahol örömmel várják a külföldieket. A közelmúltban olvastam, hogy a brutális lendülettel fejlődő Brazíliából nyolcmillió munkavállaló hiányzik. Brazília fellendülését elsősorban a közgazdászok és a helyi vállalatok által sűrűn emlegetett munkaerőhiány, azon belül a képzett szakemberek, mérnökök és üzletemberek hiánya hátráltatja. Nincs elég általános- és építőmérnök, ami megnehezíti az infrastrukturális beruházások kivitelezését. A banki szféra, a repülőgép- és vegyipar egyenként versenyez a néhány elérhető diplomásért. A fejlődő olaj- és gázipar pedig külföldön keres szakembereket, mivel nincs elérhető képzett brazil munkaerő.
De körülnézhetünk más világtájakon is. A Manpower Group China elemzői szerint a történelem legsúlyosabb munkaerőhiánya jelenhet meg a közeljövőben a kínai Gyöngy-folyó környéki városokban, ahol olyannyira kedvezően alakultak a munkaerő-piaci kilátások, hogy a szükségleteket nem tudják megfelelő mennyiségű humán erőforrással kielégíteni.
Hasonló a helyzet az ötödik kontinensen is. „Több százezer fős munkaerőhiány léphet fel" – fogalmazott Peter Collier ausztrál munkaügyi miniszter, aki azért utazgat az Egyesült Királyságban és Írországban, hogy munkaerőt toborozzon az országban futó több mint százmilliárd ausztrál dollár értékű fejlesztési projektekhez. Miközben a földrésznyi ország történelmének legnagyobb ipar fellendülését éli át, egyre komolyabb gondot jelent a munkaerőhiány nemcsak a bányászati vagy olajipari szektorokban, de a logisztikában is.
Miközben Magyarország polgárai jelentős részének nem tud munkát adni, a világ számos országában tárt karokkal várnák a képzett, dolgozni akaró, beilleszkedni kész, változtatni hajlandó munkavállalók százezreit, millióit.

Erős alkupozíció
Egy kétszáz kilós gorilla oda ül le az őserdőben, ahova akar. Amennyiben a magyar állam – vagy egyébként bármelyik állam – hajlandó lenne szemérmesség nélkül fölvállalni a kivándorolni szándékozók ügyét, óriási előnyökhöz juttathatná emigránsait. A tömeges letelepítés esélye egyedülálló alkupozíciót kínál. Százezernyi telepes már afféle kollektív szerződést is köthet a befogadóval, mégpedig igen-igen előnyöset. Elérhető lenne, hogy a kijelölt területen a betelepülés ütemének megfelelő gazdaság- és infrastruktúrafejlesztés valósuljon meg, támogatott egzisztenciateremtés várja az érkezőket, kulturális autonómia biztosítsa identitásuk megőrzését. Persze lehet, hogy a helyi nacionalisták majd problémaforrásként tekintenek az országban megjelenő idegen kultúrközösségre, de manapság a tőke érdeke, a fejlődés lehetősége, a növekvő életszínvonal reménye bizonyosan felülírja az efféle megfontolásokat. Ugyanis egy ilyen letelepítési projekt, egy százezres, esetleg milliós régió kialakítása bárhol nagyszerű üzlet. Ilyen nagy tömegű munkavállaló megjelenése ott, ahol hiány van munkaerőből, igazi nyer-nyer találkozás. A helyi politikusok – azon túl, hogy látványos eredményeket mutathatnak föl – még lophatnak is egy csomót, a helyi vállalkozások világos beruházási útmutatást kaphatnak, a kulturális élet fellendülhet. A bevándorlók pedig vihetik magukkal tudásukat, elszántságukat, munkaerejüket és persze pénzüket.
A terv megvalósulása során, Brazília esőerdőktől övezett pampáján, Ausztrália napfényes tengerpartján, vagy éppen a kínai Gyöngy-folyó meredek völgyében létrejönne egy-egy kisebbfajta Magyarország, egy-egy magyar városállam, ahol a többségi magyar lakosság vidám keveredésben él a bennszülöttekkel és a világ különb-különb tájairól érkezett bevándorlókkal, ahol a színházban magyar nyelven is játszanak darabokat, ahol a gyerekek magyar iskolába is járhatnak, ahol munka és lehetőség várja azokat, akik új hazát keresnek.
És mielőtt bárki az ellenkezőjét kezdené bizonygatni, sürgősen leszögezem, az itthon maradók sem járnának rosszul. Egy-két millió ember eltűnése a hazai munkaerőpiacról egy csapásra felszámolná a hazai munkanélküliséget. Nem kellene segélyt, szociális ellátást fizetni a rászorulóknak, merthogy mindenki találna munkát. Sőt, akár munkaerőhiánnyal is szembe kellene néznie az országnak. Ennek köszönhetően azonban növekedésnek indulnának a munkabérek, s így rengetegen térnének vissza a munkaerőpiacra azok közül, akik korábban nyugdíjba, esetleg rokkantnyugdíjba, kényszervállalkozásba menekültek. Az új magyar telepek lakói néhány év után magukhoz vennék itthon maradt, idős szüleiket, s így a kivándorlás nem csupán az életerős, aktív korú népességet csapolná meg, de arányosan csökkentené az inaktívak számát is. Hosszabb távon, az életkilátások radikális javulásának köszönhetően, meglódulna a születésszám is, mi több, talán az önmagukat halálba hajszoló középkorúak is fellélegezhetnének kicsit. Az évek óta tartó természetellenes népességcsökkenést lassú növekedés váltaná föl.
Ráadásul ettől kezdve rendelkezésünkre állna egy-két pót-Magyarország, ahova bármikor elköltözhetnénk, ha nem tetszik a rendszer.

A képeken a gyakorlatilag lakatlan kínai Ordosz város épületei láthatóak. A monumentális beruházás egyes lakásai egyszerűen túl drágák a kínaiaknak, viszont – európai stílusuk miatt is – pompásan megfelelnének a magyar bevándorlóknak. Annál is inkább, mert Ordosz környéke, az itt talált régészeti leleteknek köszönhetően, kitüntetett szerepet kezd játszani a szkíta-hun-magyar rokonság újjáalakuló mitológiájában. Persze Ordosz nem az egyetlen frissen épített, de üresen álló nagyváros a világon.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.