Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.
De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.
Karinthy Frigyes: Nem mondhatom el senkinek

Most, hogy húsvét örömére az internet minden zegét és zugát meghódította Józsua, most, hogy a feltámadás nagyobb dicsőségére minden médiumból a krisztus mosolyog felénk, most, hogy a megváltás örömére a keresztényi hitvallás coming outja buggyan elő azokból is, akiket soha nem gondoltunk volna kereszténynek, nos, most jött el a pillanat, hogy elmondjam, miért vagyok ateista.

Szólok istennek, ha van
Mielőtt azonban bárki is azt gondolná, hogy valami valláson kívüli összefüggésekkel fogok előhozakodni, és holmi materiális elvek alapján próbálok istentagadó érveket felsorolni, sürgősen leszögezem: az csalás lenne. Mint ahogyan, mondjuk, bibliai idézetekkel alátámasztani isten létét, ugyancsak csalás. Vagy pontosabban petitio principii, azaz körkörös érvelés.
Persze, mindannyian saját hiteink foglyai vagyunk. Éppen a minap futottam bele egy nagyszerű tudományfilozófus, Paul Feyerabend gondolatába, aki azon elmélkedik egy helyütt: vajon miért tételeznénk fel, hogy a racionális megismerési forma, azaz a tudományos gondolkodás, kitüntetett szerepet játszik a nem racionálissal, például a vallással szemben. Ha érveink vannak mellette, akkor racionálisan próbáljuk alátámasztani azt az elképzelést, amely szerint a racionalitás jobb, mint az, ami nem racionális, és máris a körkörös érvelés csapdájába estünk. Ha viszont egyszerűen leszögezzük, akkor dogmát alkotunk, mégpedig gonosz dogmát, amely kimondja, hogy minden dogmával szemben előnyben részesítendő az ésszerű érvelés.  
Hasonló a helyzet a vallásos meggyőződéssel is. A vallás csak vallásos érvekkel támasztható alá, s kívülről nézve Jézus, Allah, vagy Quetzalcóatl csak abban különbözik az óvodás kisfiú képzeletbeli barátjától, hogy többen hisznek létezésében.

Nem méltatott reá, hogy őt higgyem
Van azonban a hitetlenségnek egy belső, úgy értem vallásos logikája is. Ezért tehát most tegyük föl, hogy isten létezik. S én e feltételezés mentén vagyok ateista.
A következők miatt:
Minden, ami körülvesz, így, vagy úgy megragadható számomra. Isten egy olyan világba helyezett, amelyben van asztal, kalapács, szerelem, de még higgs bozon is van. A bennünket körülvevő anyagi, érzelmi, szociális háló túlnyomó része közvetlenül megtapasztalható, közvetlenül vagy közvetve kimutatható, de legrosszabb esetben is feltételezhető, mert léte következik a tapasztalati világból.
Ebből a megragadható univerzumból egyetlen tapasztalat hiányzik: isten.
Gyermekkorom óta komoly rejtély számomra, hogy isten, ha van, miért nem nyilvánvaló. Miért nincs jelen ebben a mi világunkban? Miért csak közvetítők útján érintkezik velünk? Mi több, miért csak évezredekkel ezelőtt élt váteszek állhattak vele szemtől szemben?
És mielőtt tovább fűzném a gondolatot, hadd szögezzem le: nem kételkedek abban, hogy neked, kedves olvasó van tapasztalatod istenről. Nem kétlem, hogy veled szóba áll, téged meghallgat, rád vigyáz. De nekem nincs ilyen nexusom a mindenhatóval. Én tőled hallhatok erről a tapasztalatról, vagy azoktól, akik hozzád hasonlóan megélték isten jelenlétét, s írtak, beszéltek róla. Így aztán úgy is feltehetném gyermekkorom kérdését: neked, vagy Mózesnek és Mohamednek miért jelenik meg isten, s nekem miért nem?

Meg nem jelent, se borban és kenyérben
És most rögtön tessék újraolvasni az első bekezdést, mert az semmiképpen sem válaszolható az én kérdésemre, hogy a hit rögös útját személyesen kell bejárnom, isten éppen azért rejtőzködik, hogy kemény munkával kelljen eljutnom hozzá, a hit feladat, a hit akarat és szándék dolga. Miért volna nekem ilyen szándékom?
Akkor már logikusabb válasz az, hogy nekem éppen azért nincs istenem, hogy neked legyen feladatod. A te dolgod, hogy elvezess engem a vallásod szerinti üdvösséghez. Az én hitem nem az én, hanem pont, hogy a te feladatod. Már persze, ha úgy érzed, van efféle küldetésed.
Engem azonban ez a válasz sem tud megnyugtatni. Főképp persze azért nem, mert kimondottan idegesítenek a hittérítők, s eddig valamennyien kudarcot vallottak. Elképzelni sem tudom, hogy bármelyikük is sikerrel járhatna.
Elengedve azokat az – istenről alkotott fogalmainkkal eleve összeegyeztethetetlen – felvetéseket, amelyek szerint például isten engem eredendően kárhozatra szánt, s ezért nem mutatja meg magát nekem, nézzünk valami valószerűbb okot.  
Mert az eredeti kérdésre válaszolható például az is, hogy nekem egyszerűen nincs dolgom istennel. Minden különösebb nehézség nélkül feltételezhető, hogy isten engem azért helyezett egy racionális, anyagi, s nem utolsó sorban, számomra véges világba, mert azt akarja tőlem, hogy itt, ebben a tapasztalati közegben, próbáljak helytállni, mégpedig nélküle. Elképzelhető tehát, hogy isten maga akarja, hogy én ateistaként, sárba ragadt materialistaként, istentelenül éljem le földi létemet. Talán ő maga szánta nekem azt a sorsot, hogy parancsait tagadva, normáit megszegve, híveit kinevetve bukdácsoljak végig ezen a földön néhány évtizedet.
Ezért lehet az is, hogy miközben az örök élet ígéretét és a megváltás fájdalmát csupán bárgyú mesének gondolom, azonközben Thomas Mann pár mellesleg odavetett szavát örök bölcsességnek vélem. Amikor megkérdezték a nagy német írót mit becsül a legtöbbre, azt válaszolta, hogy a mulandóságot. Mert a mulandóság ad értéket az életnek és méltóságot az embernek.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket.