Súlyos csapdába került az ellenzék. Azzal, hogy létrehozta a „gyűlöletes korrupt diktatúra” narratívát, nehezen ugyan, de végül sikeresen egy táborba terelt mindenkit, akit megragad a hazai közélet ilyetén értelmezése. Ugyanakkor ez az összefogást teremtő valóságértelmezés egyúttal azt is kijelöli, mekkora táborra számíthat az ellenzék. Nos, nem túl nagyra. Amit látunk, az a tábor. Néhány ezer aktivista, néhány százezer lelkes-kényszeredett szavazó. Nem is lehet sokkal több.
Mindjárt megmutatom, miért nem.

Egy a tábor
Nagy fegyvertényként könyvelhető el, hogy a december óta zajló tüntetéssorozat eseményei összekovácsolták az ellenzéki pártokat, létrehozták az egységes ellenzéket. Ha formálisan még nincs is ilyen tábor, ha még ingatag, instabil is ez az építmény, azért a váz már megvan, s szinte egészen biztosak lehetünk benne, hogy hamarosan igazi kohézió köti össze a ma még laza együttműködést. Még néhány hete is úgy látszott, hogy ezzel az újszerű összefogással az ellenzék áttörést ért el, – az eddigi működéséhez képest mindenképpen – ám ma már az is világos, a lendület szükségszerűen kell, hogy kifulladjon. És nem azért, vagy nemcsak azért, mert a jobbikosok egy része semmilyen körülmények között nem szavazna a szocialistákra, vagy a DK jelöltjeire, s azok sem ezekre, hanem azért, mert a közös platform értelemszerűen a legkisebb közös többszörös: az Orbán-ellenes indulat.

Biztos kisebbség
Az O1G zászló alatt tömörülő ellenzék saját népszerűségének korlátait is megépítette azzal, hogy központi szervezőelvévé a „gyűlöletes korrupt diktatúra” narratívát tette.
Egyrészt azért mert az Orbán-fóbiások száma véges, és tulajdonképpen nem is túl nagy. Sok ezer, sok tízezer, akár több százezer ember is lehet, akinek erős hívószó az orbáni diktatúra rémképe és annak minden allúziója, de többmillió ilyen polgártársunk biztosan nincs.
Másrészt a diktatúra vizionálásából szükségszerűen következik a forradalmi fantazmagória, nem is következhet belőle más. Ha Magyarországon diktatúra van, akkor a demokratikus megoldások nyilván nem működnek, a kormány leváltása tehát csak forradalmi úton valósulhat meg. Egyszerű szillogizmus, mindenki érti.
Csak nem mindenki akarja. Sőt, mint az a tüntetések életvonalából látszik, amint felismerik a polgárok az ellenzéki retorikából egyenesen következő logikai ívet, mindjárt hazamennek.
A forradalmi retorika és felkorbácsolt forradalmi indulat tehát még az Orbán-gyűlölők közül is kiszemezgeti azokat, akik hajlandók felvállalni a harcos oppozíciót. Ők viszont bizonyosan jelentős kisebbség, még azok között is, akik taszítónak, veszélyesnek, nyomasztónak, vagy bármilyen okból elvetendőnek tartják a miniszterelnök tevékenységét.

Agresszív radikalizmus
Hadd szögezzem le, bármennyire is meglepő lesz ellenzéki aktivistáink számára: amit képviselnek, azt a józan polgárok agresszív radikalizmusnak látják. Éppen olyan féktelen extremitásnak, mint amit korábban a Jobbik képviselt vagy mint azt a kifacsart identitás-világot, amit mostanában az újbaloldali véleményportálok némelyike hirdet.
A szélsőséges narratívákra – forradalomra, Orbán-gyűlöletre – nem nyitott a társadalom polgári többsége. Okuk van erre az elzárkózásra. Ha talán nem is működik úgy a mai Magyarország, ahogyan álmaink országa működne, azért kétség kívül javuló teljesítményt mutat. Még, ha nem is lenne szerencsés itt elismételni a kormányzati sikerpropagandát, azért vitathatatlan, hogy nő a nemzeti össztermék, nőnek a bérek, nő az életszínvonal és ez elég ahhoz, hogy a középosztálynak legyen féltenivalója, vagy inkább legyen oka arra, hogy bízzon a jövőben.
Nem mellesleg az ellenzéki csoportok képtelenek hitelesen elhatárolódni azoktól a jelenségektől, amelyekre a magyarok túlnyomó többsége veszélyforrásként tekint. A migrációval kapcsolatos aggodalmak, a politikai korrektség valóságképének torz volta vagy a gender-propaganda természetellenes agressziója nyomán még azok a polgártársaink is inkább választják a Fidesz kormányzását, akik amúgy elégedetlenek az ország állapotával.

Az Orbán-gyűlölő ultrák
Talán akadnak olyanok az ellenzéki oldalon, akik felfogják, milyen tragikus zsákutcába jutottak, de abban biztosak lehetünk, hogy ők is tehetetlenek.
Minden újonnan születő ellenzéki kezdeményezés mellett, már in situ nascendi felsorakoznak az Orbán-gyűlölő radikálisok, akik csalódva az előző formációban, reménykedve akaszkodnak rá az új szerveződésre, újonnan felbukkanó poltikai celebritásokra, hogy aztán ismét csalódjanak: megint elmaradt a forradalom.
Nem tudják felismerni, hogy valójában éppen ők és az ő narratívájuk az akadálya az ellenzék térnyerésének.
S, ha egy-egy ellenzéki csoport – mint sokáig az LMP tette – ellenáll a forradalmárok hívásának, akkor az ellenzék gyűlöletének teszi ki magát, Orbán-bérencként lesz megbélyegezve, s kiközösítve. Nem mellesleg újra és újra meg kell küzdenie a belső forradalmárokkal, a szervezeten belül fel-felbukkanó Orbán-ellenes radikalizmussal, ami lassan erodálja a mozgalmat, mint ahogyan az LMP-t felemésztette.

Szigorú rend vagy felforgatás
Én nem hiszek abban a romantikus tehetségfelfogásban, ami egy-egy ragyogó géniusz munkájának tekinti a történelem fordulatait. Így azt sem gondolom, hogy a mára kirajzolódott politikai teret Orbán Viktor tudatosan hozta volna létre. Tény, hogy megosztó személyisége, tekintélyelvű kormányzása, olykor szeszélyesnek tűnő döntései, de leginkább talán az, hogy immár harminc esztendeje a politika élvonalában áll, s így szimbolikus alakja is a rendszerváltás történetének, mindenképpen a kezére játszik abban, hogy az ellenzék belerohant, s immár képtelen kikanyarodni a maga forradalmi-radikális zsákutcájából.
Persze az érdem nem az övé, hanem leginkább azoké az ellenzéki ideológusoké, sajtómunkásoké, propagandistáké, akik először kezdték hiányos demokráciának, hibrid rezsimnek, autokráciának, féldiktatúrának, végül diktatúrának nevezni az orbáni kormányzást, hogy így, a változtatás lehetetlenségével magyarázzák az ellenzék tehetetlenségét.
Önbeteljesítő jóslat lett. Mert a tehetetlenség korábban csak átmenetinek tűnt. A szélsőséges forradalmi-felforgató retorika mellett viszont végleges.