A kormányválság kezdetekor sokan megírták, Kóka János és Gyurcsány Ferenc sajátos ,,gyáva nyúl” játékba kezdett. Afféle erőpróbát tartottak, ki a bátrabb, ki a keményebb legény. Olyannyira elterjedt ez az értelmezés, hogy már-már a jópofa összeesküvés elméletekkel vetekszik. Pedig – így, néhány napos történelmi távlatból – már jól látszik, hogy a ,,gyáva nyúl” magyarázat éppen olyan légből kapott, mint az összenevetős-összekacsintós összeesküvés-koncepció.
A konspirációs vonalat most tegyük félre egy időre! A napokban olvastam valahol: ugyan kérem, ezek még egy villamos-vásárlást sem tudnak megszervezni, nem, hogy egy összeesküvést! Maradjunk tehát a nyulas elképzelésnél, mert annak cáfolata még nem hangzott el. Hát majd most. Íme:
A két pártvezér eddig sem azon vitatkozott, ki a bátrabb. Épp ellenkezőleg, pontosan tudták, és tudják ma is, hogy mindketten nagyon bátrak, bátrabbak is a kelleténél. Százszor bátrak, sőt viharvertek… (Mégsem születtek nagy dolgok…, de ez most mellékes.)
Nekik ugyanis semmiféle vesztenivalójuk nincs. Ők nem afféle húsvéti nyulak, akiket az ünnep végén felkoncolnak, s csontjaikat a vidám családapák szopogatják el. Nem gyáva nyulak, akik kétségbeesetten rántják félre a kormányt az utolsó pillanatban. Dehogy! Ők bátran összetörik az autót, ezen igazán ne múljon!
Hogy mit nyertek vele, azt már ezren megírták. Számukra igazi nyer-nyer játszma volt a koalíciós szakítás. Hogy az ország vesztésre áll, az meg legyen az ország gondja. Őket bizony nem érdekli.
A két pártvezér ugyanis rendkívüli különbözik minden ismert és kevésbé ismert politikustól. Egyikük sem egy Lendvai Ildikó, Szili Kati, Fodor vagy Kuncze Gábor, netán Orbán vagy Kövér. Ebben a sorban a Gyurcsány-Kóka páros lenne a kakukktojás.
Ők nem politikusok. Ezelőtt sem voltak azok, eztán sem lesznek. Ők nem akarnak egész életükben bársonyszékben ülni, nem akarnak képviselők, miniszterek meg efféle valakik lenni. Ők gazdagok. Mert elsősorban gazdagok akarnak lenni. Ehhez jól jön persze, ha beülhetnek egy bársonyszékbe, netán miniszterelnöki fotelbe, de saját pozíciójukat is a gazdagodás szemüvegén keresztül nézik. Ha lehet, hát gazdagodnak általa, ha nem lehet, hát elmennek ,,Lószancseleszbe filmsztárokkal hetyegni”, ahogy Fülig Jimmy mondta.
S mivel semmiféle politikai identitás nem köti őket, hát politikai kérdésekben rendkívül bátrak. Elmennek a végső határig. Sőt még azon is túl. Ugyan miért ne mennének?
A végső határ pedig még nagyon messze van. Mert belső határ, morális választóvonal a politikai felelősség és felelőtlenség, a bátorság és a kalandorság között számukra láthatóan nem létezik. Talán nem is értik, amikor ilyesmivel szembesítik őket. Láthatóan fogalmuk sincs, mi a csudáról beszél az, aki a politikai felelősség kérdését feszegeti.
Úgy tűnik, a két milliomos pártvezér elég egyszerűen működik. Ha közvetlen támogatóik – pártjaik nagyjai – kezdenek elfordulni tőlük, akkor veszélyt éreznek, s gyorsan tesznek valamit, ami a megszünteti, csökkenti, de legalább elodázza a veszélyt. Persze ez egyre nehezebben megy. Egyre kevesebbeket lehet visszaédesgetni, és egyre drágábban.
De azért ne reménykedjünk túlságosan. Egyáltalán nem ürült még ki az államkassza. Akad még pénz, pozíció, hitel a következő veszély elhárítására is.
Lesz itt kisebbségi kormányzás, igaz, egyre kisebb és kisebb kisebbséggel…
