Mikor legutóbbi bejegyzésemben szőrmentén megemlítettem, hogy ez a Bokros egy igen veszélyes alak, csak úgy özönlöttek rám a szidalmak, hogy mit is képzelek én, hogy nem látom meg, mekkora király a bajuszos megváltó! Most meg azt közli az Index, hogy – korántsem reprezentatív felmérése szerint – az emberek harmada (Jézusom, a harmada?!) ebben a levitézlett nadrágszíjhuszárban valamiféle gazdaságpolitikai übermenschet lát.
Első reakcióm persze az volt, hogy: Térdre! Imához! Ha ennyire szűklátókörűek polgártársaink még a végén tényleg a nyakunkba szakad az a rettenet, amit Lajos bá képvisel. A második gondolatom meg az lett, hogy meg kellene próbálni érthetően összefoglalni, hogy igenis van más alternatíva, még ha kissé merész is. Hátha néhány Bokros-hívőnek kinyílik a szeme... (De legalább egy jót vitatkozunk…)
A probléma
Azt ugye sok elemző leírta már, mi okozza a válságot. Nem is kell itt mélyen belemenni, épp elég lesz a leglényegesebb elemeket kiemelni. Az elapadó hitelek, elapadó pénzforrásokat jelentenek. Ennek eredményeként csökkentő fogyasztás, csökkenő termelés, nő a munkanélküliség, szóval kibontakozik a válság. Az adott helyzetben mindenki azt kérdezi, hol lehetne pénzt találni a gazdaság újraindításához, s mindenki az államhoz fordul pénzügyi mentőövért.
A megszorító program
Az állam szívesen adna, csakhogy neki sincs pénze, ezért - , hogy a gazdaság egyes szereplőin segíteni tudjon – megszorításokba kezd, azaz a gazdaság más szereplőitől elvon. Ezt az értelmetlen, önmagába forduló, és nyilvánvalóan céltalan logikát képviseli Bokros Lajos, Gyurcsány Ferenc, a Rreformszövetség, és sok hasonló megszorításban gondolkodó közgazdász.
A megszorítások eredménye
Az ilyen típusú programok következménye csak az lehet, hogy a gazdaság egyes, kivételezett szereplői, a nagy érdekérvényesítési potenciállal bíró gazdasági tényezők, tehát a bankok, a multinacionális cégek, az állami trösztök, és általában a nagyvállalatok jól, míg az alkalmazottak, és eltartottak, a kisvállalkozások, és kisgazdaságok nagyon rosszul járnak. Úgy is mondhatnánk, a válság megszorító csomagok által való kezelése során lezajlik a nemzeti vagyon és nemzeti jövedelem átcsoportosítása a kivételezett gazdasági szereplők javára.
Az igazsághoz tartozik
Tény, hogy Magyarország valóban rettenetesen, aránytalanul és indokolatlanul sokat költ jóléti kiadásokra, ám ha ennek a túlköltekezésnek a visszavágását, az állami bevételek és kiadások átszervezését szorosan összekötjük a válságkezeléssel, akkor még drasztikusabban fog érvényesülni az imént leírt vagyoni és jövedelmi átrendeződés, milliók fognak végletesen elszegényedni és nagyon kevesen lesznek azok, akik magas jólétben élnek. Ez a latinamrikanizálódás útja, ahonnan nagyon nehéz lesz eljutni Európába.
Van alternatíva
A hasonló helyzetek megoldására a nagytőke érdekeinek érvényesítésén kívül számos elképzelés és program létezik. Én itt most csak egyet írok le a sok közül. Azért éppen ezt, mert a lényegnél, a pénzhiány megoldásánál ragadja meg a problémát.
Honnan van pénz, ha nincs?
Relatív pénzbőséget nem csupán az okozhat, ha a gazdaságban elégséges mennyiségű csereeszköz van jelen, de az is, ha nő a pénzforgás sebessége. Nem írom ide a vonatkozó egyenletet, hiszen, akinek van minimális gazdasági tapasztalata, az tudja, hogy minél rövidebb idő alatt lesz az áruból pénz, s a pénzből ismét áru, annál kevesebb pénz elég ugyanannak az árumennyiségnek az előállításához. Azaz a pénzforgás gyorsítása, lehetséges útja a válságkezelésnek, a munkahelyek megőrzésének, a gazdasági stabilitás helyreállításának.
Már csak az a kérdés, rávehetők-e a gazdaság szereplői, hogy pénzüket a lehető leghamarabb költsék el, semmit ne tegyenek félre, ne takarékoskodjanak, ne gondoljanak a holnapra? A válasz egyértelmű: persze, hogy rávehetők, ha tudják, ha a ma rendelkezésükre álló pénz holnap már nem lesz elkölthető. Kemény szabály, de talán még mindig jobb, mint elszegényedni.
Kis kitérő a jegyrendszerről
A jegyrendszert még akkor is jól ismerjük, ha legtöbbünknek már nincs személyes tapasztalata róla. A századelő zseniális találmánya általában a hiányt igyekszik ellensúlyozni, s az alapvető cikkekkel kapcsolatban igazságosabb elosztást tesz lehetővé. A jegyrendszer révén mindenkinek jut kenyér, tej, tüzelő, ha nem is sok. Viszont senkinek nincs lehetősége arra, hogy a többet vásároljon, mint amennyi a fejadag, felhalmozásról, nyerészkedésről szó sem lehet. (Általában büntetik is.)
Mármost szembe kellene végre néznünk azzal a makacs ténnyel, hogy a pénz a gazdaság egésze számára éppen olyan fontos létszükségleti cikk, mint az egyénnek a kenyér. De, ha így van, akkor miért-ne lehetne jegyrendszert bevezetni a pénz hiányának ellensúlyozására?
Dehogynem lehetne, el is mondom, hogyan.
Előkészítés
Az állam bizonyos termékeknek és szolgáltatásoknak – pályázat útján – védjegyet ad, amely bizonyítja, hogy az adott termék magyar munkahelyeken készült. A védjeggyel ellátott termékek kiegészítő vonalkódot kapnak, amely a vásárlás során egyértelműen megkülönbözteti ezeket más termékektől. A cégek eldönthetik, hogy valamennyi terméküket és szolgáltatásukat bevonják a rendszerbe, vagy csak azok egy részét.
A lényeg
Az állam a nyugdíjakat, állami alkalmazottak fizetését, segélyeket, cégeknek szóló támogatásait és egyéb kifizetéseit jelentősen megemeli, és a megemelt összeget pénzpótló jegyekben adja ki.
A jegyek felhasználhatósága azonban korlátozott, csak a védjeggyel ellátott áruk és szolgáltatások vásárolhatók belőle, és csak adott hónapban használhatóak föl. Viszont az adófizetésre is alkalmasak.
Eredmény
A jegyeket az emberek kénytelenek gyorsan levásárolni, a hazai gazdaság felpörög, a jegyek havonta visszakerülnek az államkincstárba – az adóbefizetések, adóelőlegek révén – tehát nem marad forgalomban a pénzpótló jegy. Az állam havonta szabályozhatja, mennyi pénzpótló jegy kerüljön forgalomba, ezzel hatékonyan ellenőrizheti és irányíthatja a hazai gazdaságot.
Analógia 1.
Alegközelebb álló analógia az számos országban bevezetett, és nálunk is tervezett új autókra vonatkozó vásárlási támogatás. Bár itt nem a vásárló, hanem az eladó kapja az állami segítséget, miért ne kaphatná azt valamennyi hazai munkahelyet teremtő, megőrző vállalkozás – természetesen a vásárlón keresztül.
Analógia 2.
Hasonlít a rendszer – az idősebbek még emlékeznek rá – a valutás boltokhoz, ahol nem a sztenderd, forgalomban levő pénzért, hanem csakis valutáért lehetett vásárolni. Az állam e bolthálózat segítségével gyűjtötte be a lakosság valutakészleteit. Itt annyiban más a helyzet, hogy nem boltok, hanem árucsoportok válnak el a sztenderd fizetőeszköztől, s a cél az érintett árucsoportok forgalmának növelése, azaz a válság kezelése.
Analógia 3.
Ha jól emlékszem, Mark Twain ír le egy vicces történetet a pénzpótló jegyről. Egy amerikai kisvárosba idegen érkezik, akinek barátja elpanaszolja, hogy a városban megállt a gazdasági élet, mert mindenki tartozik a másiknak nagyjából száz dollárral. Amíg a hentes nem fizet a fűszeresnek, amíg a fűszeres nem fizet a kocsmárosnak… és így tovább, addig senki nem fizet, tehát senki nem tud vásárolni. Az idegen erre kölcsön ad száz dollárt a barátjának, aki ezzel lelkesen elrohan megadni a tartozását. A százdolláros estére körbeér a városban, s visszatér az idegenhez. A helyi gazdaság újjáéled, a hitel és csereforgalom megindul. És ez akkor is így marad, amikor az idegen a kandallóba dobja a százast, mert – mint bizalmasan bevallja – hamis volt.
Magyarázat
A pénz kettős funkciója közül a tőkeképző funkció túlműködése okozta a válságot, s mivel a csere lebonyolításának funkciója a modern pénzgazdálkodásban nem válik el a tökeképző elemtől, ennek válsága, a cserét is megakasztja. A jegyrendszer valójában elválasztja a két funkciót egymástól, s míg a cserét bőségesen lehetővé teszi, felhalmozásra nem alkalmas. Hosszú távon nyilván nem is használható, de eseti megoldásként válságkezelésre megfelel.
Egy őszinte vallomás
Bizonyára vannak olyan rejtett hibái a felvázolt rendszernek, amelyekbe még a jószándékú gazdasági szakember is beleköthet. Ám az alapkoncepció annyira világos, egyszerű és átlátható, hogy a rejtett hibák bizonyára feltárhatók és kezelhetők.
Egy másik vallomás
A rendszert nem én találtam ki, hanem azok az alternatív közgazdászok, akik Silvio Gesell és Henry George, Ernst Schumacher vagy a magyarok közül Liska Tibor, Síklaki István és mások nyomdokain haladnak. (Érdemes kicsit guglizni e nevekkel kapcsolatban!)
A konklúzió
Bokrossal a legkisebb baj az, hogy át akarja rendezni, racionalizálni akarja a költségvetést. Ezt végül is jól tenné. Az sem olyan nagy baj, hogy a nagytőke érdekeit képviseli, hiszen annak is szüksége van képviseletre. Sokkal nagyobb baj az, hogy lelkiismeretlen programjával hajlandó volna egy rettenetes szegénység-szakadékba lökni az ország polgárait, s ezzel latinamerikai társadalmi szerkezet felé tolni az amúgysem túl egészséges magyar struktúrákat. De a legnagyobb baj az, hogy szűklátókörűen, alternatívák kizárásával, sematikusan gondolkozik, és sémáiban oly meggyőződéssel hisz, mint csillagjós a a maga babonáiban.
