Az identitás, a nemzeti identitás nem abból fakad, hogy mindannyian azonos módon viszonyulunk történelmi és társadalmi szimbólumainkhoz, mindannyian egyetértünk a nagy nemzeti kérdésekben, mindannyian magunkra ismerünk e kiemelkedő, össznemzeti jelképek igenlésében, hanem abból, és csakis abból, hogy egyáltalán valami módon viszonyulunk e jelképvilághoz.

Anyanyelvünket szerethetjük, vagy tarthatjuk rondának, koronánkat gondolhatjuk szakrális tárgynak, vagy avitt svájcisapkának, István királyunkat láthatjuk országalapítónak vagy vérengző zsarnoknak, jogrendünket érezhetjük szabadságnak és elnyomásnak, magyarok attól leszünk, hogy mindezekről véleményünk van. Magyarok attól leszünk, hogy értjük miről beszél az, akivel vitázunk, felfogjuk érveit, mi több éppen olyan súlyosnak tartjuk a kérdést, mint ő maga. S nem attól, hogy egyetértünk vele.

Egy bolgár, egy perzsa, egy argentin ugyanis semmit nem ért ezekből a vitákból. Nem érti, miféle problémáink vannak nekünk Erdély körül, talán azt sem fogja föl, hogy mi közünk van nekünk azokhoz az emberekhez, akiket határon túli magyaroknak hívunk. Nem érti, mi a csudát akarunk mi egy ezer esztendeje meghalt királytól, és miért jó nekünk az, ha nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára… Nekik megvannak a maguk jelképei, amelyekről vitáznak, amelyek miatt akár egymás torkának is ugranak, ha úgy alakul, amelyek miatt hazaárulónak, nemzetidegennek, gyalázatos kozmopolitának nevezik egymást. Hogy miféle ügyek, hősi alakok, történelmi tárgyak, helyszínek és események, azok amelyek fölött ők ölre mennek, arról mi csak keveset tudunk. Ők ettől azok, amik, mi pedig attól, hogy nekünk is megvannak a magunk identitásképző marakodási felületeink.

Készülő alkotmányunk, ma már a nemzeti közbeszéd része, önmagában is identifikációs tényező. Mellette állókra és szemben állókra osztja a nemzetet, s ezzel újabb töréspontot, újabb vitaterepet, az önmeghatározás újabb lehetőségét adja nekünk, magyaroknak. Segít eligazodni a világban, segít kijelölni nekünk, kik vagyunk, hová tartozunk. 

 

 

 

Ám, ha a készülő alkotmány nem csupán jogi alapdokumentum akar lenni, hanem olyasvalami, ami a nemzeti identitáshoz önmagán túl, tehát az államszervezet leírásán kívül is hozzá akar járulni, akkor tévúton járnak az alkotmányozók. A nemzeti hitvallás, és az alkotmánytervezet szövegének számos pontja nem alkalmas arra, hogy minden magyar számára igazodási irány, elfogadható jelkép, identitásképző állítás legyen. Mert mi magyarok, nem azok vagyunk, akik tiszteljük a Szent Koronát, hanem azok, akik vitázunk róla. Mi nem azok vagyunk, akik férfi és nő kapcsolatának tartjuk a házasságot, hanem azok, akik hajba kapnak a házasság tartalmán. Mi nem azok vagyunk, akik nemzetfenntartó jelentőséget tulajdonítunk a kereszténységnek, nem azok vagyunk, akik tagadják a magyar történelemi bizonyos korszakait, nem azok, akik büszkék más korszakokra, alakokra, tettekre, szimbólumokra, hanem azok - és csakis ettől magyarok-, hogy vitában állunk egymással e jelképek fölött.

Ráadásul e viták tartalma folyamatosan változik. S egy részük még akkor is él, s identitást teremt, azaz a nemzeti lét fontos pillére, amikor jelentősége már régen megszűnt. Nyelvünk hovatartozása, finnugor, török, sumér eredete még megosztó vitaterep, noha a tudomány éppen most írja felül a nyelvrokonság fogalmát. A népi-urbánus vita értelmét teljességgel eltörölte a szocialista modernizáció, mégis hevesen lángolt fel a küzdelem a két régi tábor között a rendszerváltás után. A katolikus-református szembenállás értelme réges-rég elveszett, a Horthy-korszakban mégis élénk vitába bonyolódtak híveik, vajon melyikük a jobb magyar.

Új kérdések meg úgy lopakodnak közénk, hogy sokáig észre sem vesszük, ha egy megosztó vitából nemzeti, közösségi identitásteremtő vonatkoztatási rendszer születik. Ki gondolta volna, hogy egy szűk szakmai probléma, a dunai erőműrendszerek ügye ellenzéki-kormánypárti identitássá nő a rendszerváltás éveiben, vagy ki hitte volna, hogy ugyanez a vita Szlovákiában a nemzeti azonosságtudat részévé emelkedik?

 

 

 

E jelképvilág rögzítése az alkotmányban kudarcra ítélt vállalkozás. Ajánlom ezzel kapcsolatban a tisztelt kétharmados többség figyelmébe Bibó István szavait: „A szavazás intézménye olyan régi, mint az emberi kultúra, de világos, hogy nem értékek mérésére szolgál, hanem egy gyakorlati, technikus módja annak, hogy egy közösség, amely együtt akar maradni, a maga mindennapi konfliktusait megoldja. Amint azonban szavazással és szavazáson alapuló intézményekkel magasabb értékekre vonatkozó ellentéteket akarunk elintézni, a szavazás kerekébe tört értékek bosszút állnak.”

Nyilvánvalónak tűnik, hogy aktuális politikai-közösségi konfliktusaink egy része rövid időn belül lekerül a közbeszéd napirendjéről. Egyértelmű ugyanakkor, hogy a ma csírázó vitamagvak némelyike holnapra súlyos nemzeti üggyé dagad, s a XXI. század derekára már egészen mástól lesz magyar a magyar, mint manapság. Ha e vitákat előre láthatnák az alkotmányozók, akkor sem mondhatnának róla semmi értelmeset. Mert ezek a konfliktusok a maguk idejében a maguk anyagi és szellemi támpillérein megállva fognak kibontakozni. A múltból ittragadt vitákban állást foglalni meg minek?

Nemzeti szimbólumaink, azaz vitás nemzeti ügyeink féloldalas rögzítése, a jó és rossz elkülönítése, a helyes és helytelen meghatározása, a követendő és elutasítandó vélemények leszögezése, ahogyan azt most a kormánypárt tervezi, amúgy sem az alkotmányozók feladata. Akkor sem, ha kétharmados többséget kaptak a választásokon, akkor sem, ha az ország jelentős része ma is bízik a Fideszben, akkor sem, ha Orbán Viktor a magyar történelem legnagyobb legitimációjával bíró államférfija.

A jó és a rossz elválasztása ugyanis nem az államférfiak, hanem a próféták dolga.

A váteszek pedig manapság nem a parlamentben ülnek, nem alkotmányt fogalmaznak, nem a nemzeti hitvallással vacakolnak, hanem blogot írnak.