A Magyar Nemzet arról értesült, hogy a kormány tervei szerint nagykorú gyermekeket kötelezheti az állam: tartsák el szüleiket, ha azok önhibájukon kívül nem képesek erre. Az egyelőre halovány ötlet részleteit még nem ismerheti a közvélemény, ám az elgondolás olyannyira megdöbbentő és eredeti, hogy szinte el sem tudom hinni: a Fidesztől származik.
Mint a gyermektartás
Persze, végső soron ma is a gyerekek tartják el a szüleiket, bár nem közvetlenül, hanem a nyugdíjrendszer hatalmas átviteli rendszerén keresztül. De ugyan miért ne lehetne közvetlenné tenni ezt az eltartást? Amíg nem volt, vagy ahol nincs nyugdíjrendszer, ott úgyis a gyerekek tartják el öreg szüleiket. Így persze a szülők azon fáradoznak, hogy több gyermeket is fel tudjanak nevelni, és minél sikeresebbek legyenek csemetéik. Tanuljanak, emelkedjenek magasabbra annál, mint ameddig a szüleik jutottak, keressenek sokat, illeszkedjenek be sikeresen a társadalom rendszerébe, s így a három-négy magas jövedelmű fiatalembernek semmiféle gondot ne okozzon, ha el kell tartaniuk öreg szüleiket. S, ha nem teszik meg önként, hát igenis kényszerítse erre őket az állam, mint ahogyan gyermektartásra szorítja a felelőtlen apát.Távoli áttétel
A klasszikus nyugdíjrendszer tarthatatlansága már sokszor megmutatkozott. Hiszen akár felosztó-kirovó, állami, akár öngondoskodásra épülő magánstruktúrában gondolkozunk, az egyértelmű, hogy a felnőtt nemzedék tartja el az öregeket. Függetlenül attól, hogy ezt közvetlenül, a nyugdíjbefizetései által, vagy közvetve, a különféle állampapírokon és részvényeken keresztül fizeti-e ki. Mert tévedés ne essék: a nyugdíjbiztosító számára jövedelmező értékpapírok hozamát is a ma nemzedéke teremti meg. A csökkenő népesség, az elöregedő társadalom azonban egyre nehezebben tudja ezt megtenni. Azáltal, hogy Európában egyre kevesebb aktív kénytelen eltartani egyre több inaktívat, nem csupán a nyugdíjak reálértéke zuhan meredeken, hanem az egész rendszer rohan a szakadék felé. Egy-egy látványos hullámvölgy, mint amilyet például a mostani világgazdasági válság jelent, katasztrofális következményekkel járhat. S abban, hogy ez a fenntarthatatlan nyugdíjrendszer kialakult, bizony óriási szerepe van annak is, hogy a máma és a holnap között túlságosan sokszoros és túlságosan távoli áttételt teremtett a modern világ. A hagyományos, távoli áttétellel operáló struktúra, ugyanis éppen az áttétel távolisága okán sem gyermekvállalásra nem ösztönzi a családokat, sem arra, hogy gyermekeiket taníttassák, neveljék, szocializálják, arra pedig a legkevésbé sem, hogy valamiféle családi felhalmozásban, töke-akkumulációban gondolkodjanak. A távoli áttétel, épp ellenkezőleg, inkább arra bíztatja a ma emberét, hogy fölélje vagyonát, a társadalomra bízza a gyermeknevelést, ha már olyan ostoba volt, hogy gyermeket vállalt. A jelen személyes tettei, az egyének aktuális döntései alig befolyásolják holnapjukat. Legjobban akkor járnak, ha megtakarítják maguknak a gyermekvállalással járó sokmilliós kiadást, elkerülik az adózást és a járulékfizetést, s bíznak abban, hogy a holnap gondjait majd megoldja az a nagy és átláthatatlan valami, amit társadalomnak nevezünk.
Nem ördögtől való
Én erősen hiszem, hogy akkor, amikor a modern megoldások nem működnek, és nagy okosságot éppen senki nem tud kitalálni, bátran visszatérhetünk a klasszikus, tradicionális rendszerekhez. Nem ördögtől való dolog háztáji gazdaságot fenntartania a szegény embernek, akkor sem, ha a raktáráruházban nagyon olcsó a spenót. Nem ördögtől való fával tüzelni, akkor sem, ha vannak ezerszer korszerűbb rendszerek. És korántsem ördögtől való az elv, hogy a gyermekek lehetőségeik és tehetségük szerint, közvetlenül tartsák el szüleiket, ha már a társadalom egésze nem képes erre.Hogy a megvalósítás közvetlen lesz-e, olyan, amilyennek most a Magyar Nemzet sejtette, netán még közvetlenebb, olyasvalami, amelyben az állam jelentősen támogatja a többgenerációs együttélést, esetleg valamilyen modellezett struktúra, azaz olyasféle rendszer, amelyben az egyén nyugdíja függ majd felnevelt gyermekeinek számától és felnőtt gyermekei jövedelmétől, az végül is mindegy. A lényeg ugyanis csak az, hogy az összefüggés a jelen döntése és a holnap eseménye között világos legyen.
