Diktatúrával riogatnak, pedig diktatúráról szó sincs. Mielőtt azonban kételyek támadnak, sietve leszögezem, nem Orbán-párti cikk következik. Inkább afféle helyzetértékelő írás lesz ez. Ma úgyis az évértékelés napja, sőt, ha a Milla meg az LMP kezdeményezését is ide vesszük, akkor inkább az évértékelések napjai vannak. Szóval most elmondom, hogyan látom én mindazt, ami Magyarországon történik, illetve történt az elmúlt időszakban. Évértékelésnek mégsem nevezném ezt a posztot, nem esztendőkben szabják ki a világot manapság. Így én inkább csak azt rögzíteném, miféle Magyarország került a talpunk alá a közelmúltban.
Valódi érdekharc
A hatalom berkeinek közelében két párhuzamos küzdelem zajlik: egyfelől minden eddiginél élesebb harc kezdődött a nemzeti vagyonok és a nemzeti jövedelmek újraosztásáért. Másfelől e csatározások kísérőjelenségeként, kialakultak azok az ideológiai frontvonalak, amelyek meghatározzák gondolkodásunk kereteit. Mindkét jelenséget érdemes alaposan szemügyre venni, mert a hatalom berkeitől távolabb, a közjó elvont szempontjából mérlegelve e párhuzamos csaták egyformán gonoszak, kirekesztőek és értelmetlenek. Reményeim szerint végső pusztulást hoznak a szembenállókra, mert mindaz, amit akár ezek, akár azok képviselnek, ellene mondanak mindannak, amit a világról, az emberről, a közérdekről helyesnek és igaznak tartok. És természetesen érdemes a birtokharccal kezdeni az elemzést, mert a hozzám hasonló, jó materialisták úgysem értenek mást, csak a has filozófiáját.
Én nem tudom másképp látni, mindazt, ami körülöttünk zajlik, csak úgy, mint a szűkülő erőforrásokért vívott mind kiélezettebb létharcot. A rendszerváltás kezdetén, a spontán privatizáció, illetve a későbbiekben kapcsolataik révén vagyonhoz és jövedelemhez jutott, jellemzően a szocialista párt körül tömörülő burzsoáziával szemben a Fidesz második hatalomra jutásával most az állami újraosztás közelébe kerültek azok a hazai vállalkozói csoportok, amelyek úgy érezték, korábban méltatlanul szorították ki őket az elosztás nagy játékteréből. Ez a Fidesz-közeli tőke nekilátott tehát, hogy politikai győzelmét anyagi haszonná konvertálja, s minden lehetséges módon és eszközzel, minden fölfedezhető forrás közeléből igyekszik kiszorítani a korábbi haszonélvezőket. Az új dézsmaszedők nem kevésbé pártosak, alig valamivel piacképesek, éppen úgy a köz nyakán élősködnek, mint elődeik. Viszont most – tanulva az előző ciklus kudarcából – valóban kíméletlenül számolnak le ellenfeleikkel.
E képet árnyalja azután a nemzetközi nagyvállalatokhoz, s ezeken keresztül a nemzetközi tőkéhez, a nagybefektetőkhöz, az IMF-hez, és végső soron az Európai Unióhoz fűződő viszony. Hiszen míg a szocialistákhoz kötődő gazdasági elit – elsősorban a maga pozícióit javítandó – készségesen együttműködött a tőkét, szakértelmet, nemzetközi legitimációt, mindezeknek köszönhetően valamifajta belső legitimációt is kínáló multinacionális tőkével, addig a javarészt saját erőből felemelkedő Fideszes burzsoázia kevés szállal kapcsolódik a nemzetközi gazdasági szereplőkhöz. Számukra a külföldi tőke a szocialista riválisaik támogatója, s amazokkal együtt a hazai vagyonok és jövedelmek élősködője. Az Orbán által hirdetett gazdasági szabadságharc ebben a keretben nagyon is világos célokért zajlik: azért, hogy a hazai, Fidesz-közeli tőke rá tehesse kezét azokra az erőforrásokra, amelyeket a külföldi befektetők uralnak. S amennyiben a nemzetközi tőke ernyőszervezetei felemelik szavukat, latba vetik fegyelmező erejüket a hazai Fidesz-burzsoázia törekvéseivel szemben, hát Orbán is szembe fordul a velük. És ráadásul minden retorikai ékességét bevetheti e harcban. Beszélhet nemzeti szuverenitásról, szónokolhat karvalytőkéről, rikácsolhat a hazánkra rontó nemzetközi baloldalról, sokan hisznek neki. Csak az nem tűnik föl e sokszázezer nemzeti szabadságharcosnak, hogy nem a hazát védik, hanem csupán a hazát fosztogató új, Fidesz-közeli gazdasági elit érdekeit.
Hamis propaganda
Mindezekkel párhuzamosan egy szellemi, ideológiai küzdelem is kibontakozott Magyarországon. A hatalomból kiszoruló, és így az állami jövedelemforrások közeléből kiebrudalt szocialista elit természetesen diktatúráról üvölt. S, én még azt is megértem, hogy számos alakja ennek az elitnek valóban szörnyű diktátumként éli át azt a tényt, hogy ő ezentúl nem lehet az állami újraosztás haszonélvezője. De hiába döngicsél Orbánisztánról és viktatúráról ez a zümmögőkórus, valójában nem történik más, csak az, ami eddig is történt. Igen, az Orbáni rendszer lényegében csak a ’89-es struktúra végletesen kiélezett gyakorlata, a rendszerváltás folyamatának betetőzése, a nemzeti burzsoázia hatalomra jutása, s ezzel párhuzamosan a ’89-es politikai elit szélsőséges törekvése arra, hogy véglegesen birtokba vegye az országot. S ez még akkor is igaz, sőt éppen azért igaz, mert Orbán Viktor második országlásával a rendszerváltó elit igyekszik kiszorítani a hatalomból, azaz a közpénzek környékéről azt a szocialista nomenklatúra-burzsoáziát, s vele együtt a külföldi nagytőkét, amely inkább afféle átmeneti elitként, tulajdonképpen csak ideiglenesen uralta a nemzeti erőforrásokat.
A szocialistákhoz és a nemzetközi nagyvállalatokhoz kötődő gazdasági-politikai elit így a restauráció élharcosa lett. A köztársaság visszaállítása mellett kardoskodva, a húsz esztendőn keresztül fennállott liberális demokrácia helyreállítása érdekében, a kipróbált, s elsősorban ennek az elitnek az érdekeit szolgáló intézményrendszer védelmében utasítja el mindazt, amit Orbán és a Fidesz képvisel. Nincs is nehéz dolguk, hiszen csak annyit kell mondaniuk: mindent vissza!
Sokkal nehezebb helyzetben vannak a Fideszes elméletalkotók, nekik ugyanis valami egészen mást kell mondaniuk. Ha szellemi, ideológiai munícióval akarják ellátni rendszerüket, ki kell találniuk, miféle Magyarország lesz, az, amit ők fognak uralni. Így aztán érthető, ha ez az alapoktól a kémény zárókövéig újragondolt nemzeti építmény pontosan annyira giccses, ostoba, esetlen és üres, mint, amilyenek az efféle katedrálisok lenni szoktak. S mint minden nemzeti burzsoázia a Fidesz-elit sem talált más mintát önmaga meghatározására, mint, amit találni szoktak a nemzeti burzsoáziák: a viktoriánus, second empire, eklektikus nagypolgári öntömjénezését.
Úgy, igen. A Fidesz korántsem autokratikus, vagy diktatórikus hatalmat épít, hanem egy XIX. századi mintázatú oligarchikus rendszert. Olyasféle korlátozott demokráciát, amelyben egy viszonylag szűk elit birtokolja a hatalmat. És, ha már ez a rendszer a XIX. századi előképekre hajaz, hadd mondjam inkább úgy: egy osztály lép hatalomra, s igazi, reakciós erőkre – az egyházra, a rendőrségre, a hűségében megszilárdított köztisztviselői karra, a cseppet sem független bírói hatalomra, a tekintély előtt hajbókoló állami propagandagépezetre – támaszkodva teremti meg a maga identitását.
Posztmodern igazság
Ha egy efféle rendszer alakult volna ki Magyarországon a kiegyezés után, netán az első világháborút követően, akkor nagyon elégedettek lehetnénk múltunk korszakos eseményeivel. A XXI. században azonban meglehetősen anakronisztikus ez a XIX. századi tempó. Ennek a rendszernek ugyanis idő közben elvesztek az alapjai. Társadalomképét meghaladta a szociológia, gazdaságfilozófiáján túllépett a globalizáció, identitást adó tényezőit fölülírta a modern média. Magyarország ma már nem keresztény, nem nemzeti, nem polgári társadalom, még akkor sem, ha sokan vannak, akiknek ez a múlt századi világ szellemi-lelki kapaszkodóul szolgál. Az az osztályuralom, amit a Fidesz próbál kiépíteni múltba révedő, talajtalan giccs, éppen olyan, mint a XIX. századi viktoriánus világ. Mai szemmel is megmosolyogtató az ezernyolcszázas évek második felének közkultúrája, hatalmi propagandája, különösen akkor megmosolyogtató, ha tudjuk, akkoriban már az impresszionisták, az avantgárd művészek bontogatták szárnyaikat. Ma pedig egyenesen röhejes az a viktoriánus társadalomkép, amit a Fidesz igyekszik országunkra erőltetni.
Meggyőződésem, hogy a Fideszes, premodern konstrukció életképtelen posztmodern korunkban. A ma embere nem tud belenyugodni abba a kirekesztettségbe, amit az Orbán-rendszer kínál, nem ismeri el, ha kitaszítják a nemzet politikai közösségéből, nem tűri el, ha üres jelképekkel kárpótolják üres hasáért.
A posztmodern filozófia egyik legjelesebb képviselője, Jean Francois Lyotard szerint az elmúlt évtizedekben gyökeresen átalakult az emberi gondolkodásmód. Széljegyzetek az elbeszélésekhez című tanulmányában a következőket írja: „Végsőkig leegyszerűsítve, a posztmodernt a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanságban határozom meg.” A nemzeti hitvallások kora lejárt. Ezek ugyanis csupán a fennálló társadalmi rend fenntartására szolgáltak, a rendszer ideológiai hátterét adták. A modern világba, a modern intézményrendszerbe vetett bizalom megingásával azonban a nagy ideológiai építmények is semmivé lettek. Nem hitelesíthetnek semmit, s ezzel a maguk hitelessége is elveszett.
Hiába igyekszik hát a Fideszes propaganda úgy összehordani az új rendszer gyúanyagát, hogy minden tett és gondolat egy nagy, egységes nemzeti gloire fényét növelje, s összefüggő világmagyarázattá álljon össze, a kormány egyes intézkedései, elvi nyilatkozatai mégsem válhatnak érvényes igazsággá. Az univerzális világértelmezések kora lejárt. Az igazság sokkal tágasabb annál, mint korábban gondoltuk, s az egészre vonatkozó „univerzális igazság” helyére az alternatív igazság állt. Toleranciánk megnőtt, „anything goes” „minden megy”, ahogy Aaron Schutz fogalmazott. A viktoriánus világ igazsága végképp elveszett.
S, mivel az efféle helyzetelemzéseket illik némi jövőbe mutató dinamikával lezárni, hát had mondjam ki: az orbáni rendszer gazdasági szabadságharca a globális erők ellenállásába ütközik, ideológiája pedig érvénytelen múlt, értelmezhetetlen dogma. A legtöbb, amit ez a rendszer megtehet, ha megszabadít bennünket a szocialista nomenklatúra-burzsoáziától, s rányitja szemünket az ókonzervatív társadalomkép tarthatatlan voltára. A Fidesz-közeli élősködőktől, a rendszerváltás végső győzteseitől, a nemzetközi nagytőkétől nekünk magunknak kell majd megszabadítani a közéletet, mint ahogyan nekünk kell majd kitalálni azt is, milyen legyen a posztmodern magyar demokrácia.
A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.
Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok
nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.
