A fal adja a másikat. A valóság fala. Koponyarepesztő erővel csapódott neki a hatalom az össznépi igazságérzet, a felhalmozódott közösségi indulat, a tehetetlenség gátja mögül kizúduló népharag cunamifalának. Hogy milyen következtetésre jutnak a Fidesz vezetői, hogy képesek lesznek-e kitérni az újabb és újabb Schmitt-ügyek elől, vagy továbbra is fejjel ront anak neki a valóság szirtjeinek, azt ma még nem tudhatjuk.
De az biztos, hogy érdekes történet lesz ez, igazi közéleti, politológiai, sőt szociológiai csemege. A köztársasági elnök plágium-ügye ugyanis párhuzamba állítható korábbi kormányaink egy-egy nagy bukásával, mi több a bukási spirálok kezdetével, a taxisblokáddal, a szociális népszavazással. A minapi erőpróbát, a békemenet látványos hitvallásával még a Fidesz nyerte, éppen úgy, ahogyan Gyurcsány Ferenc képes volt többséget szerezni a határon túliak állampolgárságáról tartott népszavazás során. Majd viharos gyorsasággal elérkezett a hatalomtemető hegyomlás. Még abban is felfedezhető a párhuzam, hogy a győzelmet a külföldi szereplők ellen uszítva tudta kivívni a kormány, de hazai ellenerőkkel szemben már alul maradt.
Civil kurázsi
Nem tudok egyetérteni a Véleményvezérrel, amikor a Schmitt-konfliktusban a Fideszes szellemi elit öntudatra ébredését látja. Belterjes ez az értelmezés. Schmitt Pált inkább egyfajta népmozgalom alázta meg, mint arra a Proszektúra rámutat, olyan népmozgalom természetesen, amely magával sodorta a Fideszes elit egy részét. A Schmitt-ügyet – eltérően a korábbi kormányellenes akcióktól – nem az ellenzéki pártok hajtották végig. Ők, minden igyekezetük dacára, csak követik az eseményeket, kezdeményező szerephez alig-alig jutnak. A plágium-gate igazi győztese a civil társadalom: a független sajtó, az internetes nyilvánosság, az egyetemi ifjúság, és természetesen a tudományos közélet. A civil társadalom most megtapasztalhatta, milyen elképesztő erővel rendelkezik, és a kormánynak is meg kell értenie, hogy van a hamisságnak egy szintje, ami már elviselhetetlen a közgondolkodás számára. Van olyan ügy, ami mögé felsorakoztatható a hazai közélet túlnyomó része, függetlenül a párthűségtől és az egzisztenciális előnyöktől vagy kockázatoktól.
Kiélezetté vált a szembenállás a kormány látszatvalósága és a társadalom hétköznapi tapasztalata között. A plágium-ügy talán legfontosabb tanulsága az, hogy igenis igaza lehet annak, aki jobban hisz a saját szemének, mint a kormány propagandagépezetének. S, hogy e tudásnak milyen következményei lesznek, hogy a civil társadalom képes lesz-e újabb konfliktusokat vállalni a saját valóságértelmezése védelmében, hogy lesz-e szándéka, akarata és ereje ahhoz, hogy újabb és újabb ügyek mögé sorakozzon föl, az elsősorban azon múlik, hogy miképpen reagál a kormány erre az első, de elsöprő erejű konfrontációra.
Két épeszű forgatókönyv
Az ésszerű kormányzati válasz a gyors kitérés, és a civil társadalom előtti mély meghajlás lenne. Schmitt Pál e forgatókönyv szerint rövid időn belül távozik a Sándor-palotából, s helyére egy valóban köztiszteletben álló, elismerhető, kedvelhető államelnök kerül. Orbán Viktor kijelenti, hogy lám-lám, nem vagyunk következmények nélküli ország, és őszinte hálát ad azoknak, akik segédkeztek a csaló leleplezésében. Egy ilyen jövőkép természetesen azzal járna együtt, hogy a kormány minden fronton visszavonul, megnyitja a vitás ügyeket, kompromisszumra hajló és megegyezésre kész magatartást vesz föl.
Erre azonban kevés a remény. A kormány eddigi habitusát ismerve, alig valószínű, hogy egy bolhacsípésnek értelmezett agyrázkódás után feladja megszerzett pozícióit. A Fideszes vezérkar nyilván nem azért verekedte magát a politikai tápláléklánc kétharmados csúcsára, hogy, mint valami bávatag kérődző, együttműködni akarjon a csordával.
A valószínűbb kormányzati válasz a kitartás és a presszió lehet. Örülünk Vincent pompásan összefoglalta ezt az alternatívát, és nem lehetetlen, hogy igaza lesz. Ebben az esetben Schmitt Pál hivatalában marad, esetleg érkezik egy Schmitt 2.0, aki semmiben sem különbözik elődjétől, csak nem Schmittnek hívják. Ebben az esetben a SOTE oktatói között komoly tisztogatás kezdődik, a sajtótörvényt hirtelen kiterjesztik a blogokra és a facebook-bejegyzésekre, az ellenzéki lapok ellen perek indulnak, megkezdődik a társadalmi szervezetek államosítása, és minden képzeletet felülmúló kormányzati propaganda hirdeti a sikereket, eredményeket, egyszóval az alternatív valóság valódiságát.
Csakhogy ez a politika a civil társadalom fokozódó ellenállását váltja majd ki. Hosszabb távon pedig oda vezet, hogy a kormány nem lesz képes felismerni a hétköznapi valóság fenyegető igazságait, mely igazságok újra és újra maguk alá temetik a kormányzati akaratot.
A széthullás
A legvalószínűbb jövőkép azonban sem egyik, sem másik végletes alternatívából nem levezethető. Sokkal közelebb áll a tényleges lehetőségekhez az, hogy a kormányzat a tanácstalanság örvényében bukdácsolva, hol erre, hol arra próbál lépéseket tenni. Folytatódik a Schmitt-ügyben tapasztalt nyomorúság, amelyben reggel még úgy reagál a miniszterelnök a plágium-gate legújabb fordulatára, hogy „A magyar alaptörvény szerint a köztársasági elnök személye sérthetetlen, én pedig ehhez tartom magam”, délben azonban már azt mondja a házelnök: „Ajjajjajjaj, emberek”. Egyszer ilyen, másszor olyan utasítások érkeznek a miniszterelnöki dolgozó szobából, s a végrehajtók soha nem tudhatják majd, hogy éppen mit kell képviselniük. A Schmitt-ügy miatt megbomlott Fideszes egység, sem szellemi, sem közösségi értelemben nem lesz többé helyreállítható. A kormányzaton belül kiéleződnek az egyes érdekcsoportok küzdelmei, artikulálódnak az eltérő értékorientációk, s végső soron felerősödik a szavazók elvándorlása.
A magyar társadalom pedig egyre kétségbeesettebben keresi majd azt a politikai erőt, amely képes lesz kivezetni ezt az országot a rendszerváltás végjátékának sötét és szomorú káoszából
A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.
Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok
nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.
