Az újonnan ránkszabadult internet-nyilvánosságnak, sok átka mellett van mulatságos oldala is. Szórakoztató például, ahogyan a komoly közbeszéd maradékaiban fel-felvillanó gondolatfoszlányokba belekapaszkodnak a lélek sötét bugyraiból előmerészkedő televény-lények, s úgy öklendezik föl az elméjükben kavargó zagyva butaságot, mintha éppen azt a számukra adott primitív igazságot hitelesítené a hagyományos médiából felkapott felmondat.
Amióta miniszterelnökünk a keresztény kultúra jelentőségéről beszél, kihúzták magukat lapos babonaságok zavaros fejű hívei. Egy miniszterelnök mégiscsak komoly személyiség. Ha ő beszél róla, akkor bizonyára a vallás is a komoly dolog – gondolják ezek és úgy zúdítják ránk hittel-teli pszichopátiájukat, mint felajzott melegek a maguk genderfluiditás-konfabiulációját.

Az inkvizíció bűnei
Leghangosabb megmondó-keresztényeink egyike Trombitás Kristóf, aki különféle műsorsokban haknizza végig a jobboldali médiumokat a maga hittérítő showjával. Legújabb – persze, lehet, hogy nem legújabb, de nekem most tűnt föl – prédikációja szerint „Egy keresztény nem lehet toleráns”.
Ezügyben a minap utasította rendre Lendvai Ildikót, aki az egyház emberbarátságát kérte számon a nagy vallási tanítón, Semjén Zsolton. Ez utóbbi azt találta mondani, hogy az egyház feladata nem az emberbaráti magatartás, hanem az üdvösségre jutás elősegítése. Mire Lendvai azt felelte, hogy ezt a szemléletet utoljára az inkvizítorok képviselték, akik „emberbaráti gátlásoktól nem gyötörve küldtek a máglyára ezreket, állítólag az üdvösségük érdekében”. Na, erre mondja most Trombitás azt, hogy jól is tették.
A dologban az a rémisztő, hogy a média-misszionárius talán nem is tudja, mit beszél. Mert persze szó szerint nem azt mondja, hogy Torquemada mester és elszánt kollégái helyesen cselekedtek, amikor – áldozataik lelki üdvét biztosítva – halomra gyilkolták (meg kicsit meg is kínozták) az egyház ellenségeit. Ehelyett nagyívű narratívát vázol fel arról, hogyan kell helyesen látnunk az elfogadhatatlant. Persze, akinek Trombitás ideológiája nyomán a kommunista, a náci, vagy éppen a jakobikus érvrendszer jut eszébe, az jó helyen keresgél. Mindegyik onnan merít, ahonnan evangelizátorunk szedi argumentumait. A közös eredő bizony az eretneküldözés. Az elv nem változik: a magasabb (bár kifürkészhetetlen, s így csak hittel alátámasztott) jó érdekében most ezeket megöljük!
Trombitás cikkében gátlástalanul relativizálja az inkvizíció bűneit. Azt írja: „…a kínzás nem veszélyeztethette a vádlott életét, nem okozhatott maradandó sérülést, egy alkalommal volt használható és csak olyan személy esetében, akiről kétségkívül bebizonyosodott a bűnössége. És ha képesek vagyunk nem visszavetíteni a mai sztenderdeket a fél évezreddel ezelőtti időkre …, ez bizony elég komoly jogbiztonságot jelentett a középkorban.”
Ellensége vagyok a historizálásnak. Ezért egyfelől igazat adok a szerzőnek abban, hogy a perrendtartás szerinti eljárás minden esetben nagyobb jogbiztonság, mint az indulat-vezérelt ítélkezés. Más kérdés, hogy igaz-e, amit ír, valóban voltak-e ilyen szabályai az inkvizíciónak, s ezeket betartották-e. De ha voltak, akkor sem lehet szemet hunyni az erkölcs relativizálása felett. Embereket kínozni, megégetni, hitéből kitéríteni, vagy idegen hitbe belekényszeríteni elfogadhatatlan. Minden körülmények között az.
Komoly, több napon át tartó vitám volt a közelmúltban gimnazista fiammal: lehet-e egyetemes az erkölcs. És a megoldást éppen a kereszténység története szolgáltatta. Mert én ugyan belátom, hogy más közösségekben természetes a hűtlen asszony megkövezése, amott meg az eretnekek megégetése, de az én erkölcsi mércém szerint ez felháborító embertelenség. Ha ilyesmiről hallok, olvasok, mindig ugyanazt a mérhetetlen dühöt érzem, függetlenül attól, hogy éppen az iszlám fundamentalisták rém-videóját dobja föl a böngésző, a holokauszt szörnyűségeiről hallok, vagy esetleg az inkvizíció embertelenségéről olvasok. Azzal elintézni az efféle gyilkosságokat, hogy: hát, istenem, még mindig jobb csak egyszer és nem életveszélyesen megkínozni valakit, mint sokszoros tortúrának alávetni és végül halálra gyötörni, ahogy Kristóf írja, nos, ez a gyalázatos megközelítés a legaljasabb cinizmus. Olyan mintha azt mondaná valaki: még mindig jobb pár perc alatt megfulladni a gázkamrában, mint évek alatt, lassan elsorvadni a Gulágon…

Kifogástalan terrorrendszerek
Miközben Trombitás az inkvizíció iszonyatát igyekszik elmismásolni, s miközben mi, olvasók ezen a cinizmuson háborgunk, szinte észre sem vesszük, hogy szerzőnk érveléstechnikája ugyanúgy kifogásolható, mint embersége. Trombitás ügyes húzása a következő: kijelenti a kereszténységről, hogy nem (vagy nem annyira durván) követte el azokat a bűnöket, amelyeket a szemére vetnek. Állítását pedig a hatalmas keresztény intézményrendszer egy piciny szeletével, az inkvizícióval kapcsolatos történelmi tényekkel (?) támasztja alá. Miközben persze a keresztény egyházi hatóságok az inkvizíciótól függetlenül, s persze a legszélesebb ökumené keretében is kifogástalan terrorrendszereket tudtak létrehozni.
Nézzük csak!
„Bernardo Gui, akit Eco hazugságai (!) miatt szélesebb közönség is ismer, több mint 600 eljárást folytatott le és egyetlen alkalommal került sor kínzásra” – állítja Trombitás. Amivel én nem vitatkozom, de azért hozzá teszem, hogy a Wikipédia szerint Bernard Gui „Hírhedt volt arról, hogy nemcsak a gyanúsítottakat, hanem a tanúkat is kínvallatásnak vetette alá.” 1308 és 1322 között 672 pert folytatott le, 36 felmentő ítéletet hozott, 636 esetben elmarasztalta a vádlottakat, s közülük 40 máglya általi halálra ítélt. Persze, lehet, hogy a Wikipédia téved. Lehet, hogy Giu nem kínoztatta a vádlottakat. De azért a máglyahalál van olyan perverz, mint a spanyolcsizma…
„Korabeli dokumentumokkal nem igazolható az a katolicizmusellenes propaganda, amit az elmúlt pár száz évben járattak csúcsra” – írja végül Trombitás. Hogy állítása igaz vagy nem, nem tudom eldönteni. Nem vagyok egyháztörténész. Hozzá teszem, ő sem az. Mindenesetre én csak olyan történelemkönyveket olvastam, amelyekben az inkvizíció tevékenységéhez iszonyú mennyiségű áldozat tartozik. Agosto Borromeo, a római La Sapienza Egyetem professzora által jegyzett, 2004-ben megjelent könyve azt írja, hogy a spanyol inkvizíció 125.000 eljárást indított, melyből kb. 2.400 végződött halálos ítélettel, a Portugáliában megtartott 35.000 per 5, 7 százaléka hozott hasonló eredményt. II. János Pál pápa, e könyv bemutatóján megismételte 2000-ben tett bocsánatkérését a katolikus egyháznak a múltban és a jelenben elkövetett bűneiért.
Ugyanakkor persze a protestáns egyházak szintén tömegével gyilkolták a védteleneket. A boszorkányperek száma Borromeo könyvének tanúsága szerint néhány százra korlátozódott a déli országokban, míg a protestáns német vidékeken százezer körülire becsülik ezeket.
Mindet összevetve, a keresztény egyházak erőszakszervezetei – a keresztes hadjáratoktól az eretneküldözéseken, inkvizíciós eljárásokon keresztül a boszorkányégetésekig – milliónyi ember kínhaláltáért is felelősnek lehetnek.

A kereszténység sem lehet toleráns
És ezzel el is jutottunk Trombitás üzenetének magjához: oda ugyanis, hogy a kereszténység nem lehet toleráns. És ebben száz százalékig igazat adhatunk a szerzőnek. A kereszténység éppen annyira nem lehet toleráns, mint ahogyan egyetlen monoteista vallás sem lehet az.
A többistenhívő közösségekben a hit egyéni vagy lokális sokfélesége magától értetődő, egyik városnak egyik, másik közösségnek másik isten volt oltalmazója, egyik családot ezek a lárok, másik családot más szellemek őriztek. A legtöbb antik vallásban az „ismeretlen isten” fogalma is létezett, tekintettel arra, hogy a teológiai tudást jobbára korlátosnak tartották, s úgy vélték, bármikor felbukkanhat egy korábban nem ismert isten, mi több – végül is ennek sincs elvi akadálya – születhetnek új istenek is.
Egy ilyen világban a vallási tolerancia nemcsak magától értetődő, de kötelező is, mint ahogy arra számtalan antik gondolkodó utal. És persze a legtöbb esetben a toleranciát igazi lelkiismereti szabadságként értelmezték, noha tény, hogy az ateizmust – a tudományos gondolkozás kibontakozásával párhuzamosan – csak a virágzó antikvitás tudta értelmes világkép gyanánt megragadni.
Mindezekkel szemben a monoteista vallás szükségszerűen intoleráns. Ha egyetlen isten van, akkor a világ csakis hozzá igazodhat. A hívő számára nemcsak téves, de tulajdonképpen istenellenes minden istentelen, azaz isten nélküli világmagyarázat. Egy monoteista világban a profanitás is csak megtűrt, éppen, hogy elviselt velejárója az emberi létezésnek, igazi programja szerint mindent át kell, hogy hasson a szentség szellemisége. A monoteista vallás szükségszerűen totalitás, és így a monoteista vallások által berendezett országok szükségszerűen totális államok.
Amikor mi, európaiak a mohamedán közösségeket bíráljuk például az egyházjog és világi jog összefonódása miatt, vagy a hétköznapi szokásokra – az étkezéskultúrára, az öltözködésre, a nevelésre, a szabadidőre, a nemi szerepekre, a szexualitásra stb. – rátelepedő vallásos hagyományok miatt, akkor éppen azt bíráljuk bennük, ami a monoteista társadalmak lényegi vonása: a hívő teljesség elvárásrendszerét.
Miközben persze hajlamosak vagyunk zárójelbe tenni azt, hogy például az ultraortodox zsidó közösségek, vagy mélykeresztény szekták, karizmatikus gyülekezetek ugyanígy működnek. Mert így működik minden egyistenhívő vallás. Még jó, hogy sem a zsidó, sem a keresztény felekezetek nem uralnak államokat!
De ne feledjük: nem volt olyan régen, amikor Európában is büntetés és halál járt a vallási parancsok megszegéséért. A keresztény egyházat hosszas és véres küzdelemben szorította a felvilágosodás a maga mai helyére, oda, ahol – Trombitás Kristóf legnagyobb bánatára – „a locsi-fecsi, kedveskedő, cuki, mosolygós Egyház harmatgyenge” lett, s amelyben Jézus egy jámbor hippivé alakult, „aki lunatikus mosollyal járta a vidéket, gyógyított, mindenkinek a számára megfelelőt mondta és persze mindenekfelett elfogadó volt.”
Szerencsénk nekünk, borzalom a Közel-Kelet népének, hogy a újkori szellemi áramlatok csak Európában teremtették meg a toleráns – Trombitás szerint – „cukivá kényszerített egyházat”, s ez a szemlélet nem tudott mélyen gyökeret verni az arab világban. A két monoteista vallás szembeötlő különbségét korántsem valami belső, tartalmi eltérés okozza, hanem kizárólag külső körülmény: a felvilágosodás során létrejött szekuláris értékrend, a szigorúan laicista államfelfogás.
Addig jó nekünk, amíg az egyház megmarad a békénél és a toleranciánál, amíg Jézus egy jámbor pop-filozófus, amíg a miniszterelnök keresztényi vízióiról beszélve szükségét érzi, hogy hozzá tegye, gondolatai attól függetlenül vonatkoznak a társadalomra, hogy „személyesen hányadán állunk a jóistennel”. Addig jó nekünk, amíg a Trombitás féle intolerancia-bajnokok – meg a hozzá hasonló egyéb háborodottak – be vannak zárva a jelentéktelen marginalitás szellemi állatkertjébe. Ha kiszabadulnak onnan, éppen olyan veszélyesek lesznek, mint a Közel-Kelet államroncsai között szabadjára maradt iszlám fundamentalisták.