A legújabb, már-már szürreális adócunami, a várhatóan meginduló IMF tárgyalások, az újraszabott Széll Kálmán terv, a kabinet kilátásba helyezett átalakítása, s egyúttal a félidejéhez érkezett kormányzati ciklus keserű tapasztalatai alapján immár kimondhatjuk: nem sikerült. A második Orbán-kormánynak fel kell adnia gazdasági szabadságharcát, unortodox gazdaságpolitikáját, s vissza kell térnie oda, ahonnan elindult, oda, ahonnan szabadulni akart, oda ahonnan mindannyian szabadulni akartunk általa.
Ez a bejegyzés azonban, nem fogja sem a kárörvendők, sem a bűnbakkeresők amúgy is túlságosan népes szekértáborát gyarapítani. Inkább arra teszek kísérletet, hogy megmutassam: miért nem sikerült.
Orbán elgyurcsányosodása
Azt eddig is sejtettük, hogy valami nagyon komoly gond van ezzel az országgal. A gazdasági elemzők szerkezeti reformok szükségességéről beszélnek, a váteszek erkölcsi megújulást sürgetnek, a kiábrándultak a züllött politikai elit leváltásáról blogolgatnak. A proletárok magasabb béreket, a vállalkozók alacsonyabb adókat, a befektetők kiszámíthatóbb környezetet követelnek. S a mögöttünk hagyott évtizedben e követelések, javaslatok, kezdeményezések, csak ismétlődni tudtak, mert a tettek visszhangja soha nem felelt rájuk. S bár Orbánék vitathatatlanul kísérletet tettek arra, hogy a maguk válaszát megadják e kérdésekre, mára már ők is csak azt ismételgethetik: ezt a rothadó országot ki tette a cipőmbe? Orbán Viktor sajnos minden tekintetben a gyurcsányi útra lépett. A sikertelen reformfelbuzdulást katonás hátra arc követi, a meghirdetett programnak éppen az ellenkezőjét kezd megvalósulni, az ellenfelek hírtelen baráttá, a barátok, hipp-hopp, ellenfelekké válnak, s így a továbbiakban ismét rendületlenül menetelhetünk azon az úton, amelyen évtizedek óta baktatunk.
Orbán elgyurcsányosodásából azonban nagyon súlyos következtetést kell levonnunk. Súlyosabbat, mint amire Gyurcsány Ferenc kormányzásából következtetni tudtunk. Azt ugyanis csak a legádázabb MSZP-gyűlölők bírták elképzelni, hogy a szocialisták valami ördögi, nemzetveszejtő elszántság okán kormányoztak oly katasztrofálisan. A józanabbak azt gondolták, egyszerűen nincs elég erős felhatalmazásuk ahhoz, hogy meghozzák a szükséges döntéseket. Gyurcsány kétségbeesett vergődése, a meghirdetett reformok gyors bukása, a program és a valóság látványos ütközése, mind-mind arra utalt, hogy a kormánynak nincs elegendő hatalma ahhoz, hogy keresztülvigye akaratát. Megköti kezét a párthierarchia vezérei által képviselt lobbiérdek, megköti kezét a parlamenti gyengeség, az SZDSZ állandó gáncsoskodása, végső soron a partikuláris érdekek ezernyi érvényre jutó szándéka.
E hitben adtunk szinte korlátlan felhatalmazást Orbánnak. És, ismervén a Fidesz tekintélyelvű belső szervezetét, úgy reméltük, hogy Orbán akaratát nem fogja kerékbe törni a pártelit sokfelé húzó szándéka, a koalíciós társ követelőzése, s a kétharmados többség birtokában valóban kierőszakolhatja azokat a reformokat, amire szükség van az országnak, legyenek azok gazdasági, politikai, vagy éppen erkölcsi természetűek.
A diktátor korlátai
A kormányzás félidejéhez érkezve, a Barrosoval kötött megállapodás tükrében, az új adók bejelentése után egyértelművé vált, hogy tévedtünk. Orbán – feltehető nemesebb szándékai ellenére is – éppen azt az utat járja, mint Gyurcsány: az állam működőképessége érdekében szorít egyet az adóprésen, kurtít egyet a kiadásokon, és újabb IMF-hitelért tartja kalapját. És mindebből – még a legelvakultabb pártkatonák, váteszek és elemzők számára is – nyilvánvalóvá kell, hogy legyen: a magyar társadalom válsága mélyebb annál, semhogy a széleskörű politikai felhatalmazás megoldhatná. Úgy tűnik, mindegy, mit akar a politikai vezetés. Úgy tűnik, semmi nem múlik azon, mekkora hatalommal bír a miniszterelnök. Úgy tűnik, még egy valóban teljhatalmú diktátor sem tudná rendbe szedni ezt az országot. Amikor Orbán megpróbálta bevezetni a maga reformjait, pontosan azokba a falakba ütközött, amelyeknek Gyurcsány is nekirohant. Bár Orbánnak nem kellett megküzdenie a pártelittel, a koalíciós partnerrel, azért nagyon is sűrű konfliktusokat kellett vállalnia a társadalom számos rétegével, más esetekben pedig azokkal a nemzetközi erőközpontokkal, amelyek értelemszerűen rossz szemmel nézik a nemzetközi rendszer megbontására tett agresszív kísérleteket. És itt nem valamiféle összeesküvésről beszélek. Én az effélékben nem hiszek. Hanem egyszerűen arról, hogy konfliktus esetén a nemzetközi környezet minden egyes szereplője úgy reagál, ahogyan azt érdekei megkívánják. A befektető óvja befektetéseit, a spekuláns extraprofit reményében vesz és elad, az újságíró szenzációt keresve leleplező cikket ír, a politikus pedig eszmék és elvek hű harcosának szerepét játszva dörgedelmes szavakat olvas a renitens szövetséges fejére. Részben spontán folyamatok ezek, részben a nemzetközi hatalmi, gazdasági játszmák részei.
A kudarcos orbáni, gyurcsányi kormányzás, mi több, a kudarcos magyar rendszerváltás legfőbb tanulsága tehát az, hogy egy gyökeresen hibás működésmódot kénytelen fenntartani az ország. Úgy tűnik az történt, hogy az elmúlt húsz esztendőben, sőt, tulajdonképpen már a hetvenes évektől kezdve, olyan pályára lépett hazánk, amelyről nagyon nehéz, szinte lehetetlen letérni. Egy életképtelen, fenntarthatatlan, működésképtelen társadalmi gazdasági rend integrálódott, egy ugyancsak nem hiba nélkül való nemzetközi környezetbe. Így gondjaink nem egyszerűen jogi-politikai természetűek, hanem két egymásra ható tényező átkos metszéspontjai. Az előrejutásunkat amúgy is megnehezítő társadalomszerkezeti – azaz a gazdaság, a politika és a kultúra számos struktúráját érintő – hibáink összekapcsolódtak a Magyarország életét jelentősen befolyásoló nemzetközi környezetből származó problémákkal.
Róka fogta csuka
Így aztán nem lehet egyoldalúan, csak a hazai reformok szükségességéről értekezni, mint ahogyan értelmetlen a nemzetközi környezet káros hatásait ostorozni. A kettő kéz a kézben jár. Az Európai Unióba, a globális politikai, gazdasági és kulturális térbe ugyanis nem valami elvont fogalomként integrálódott hazánk, hanem majd minden elemében, és lényegében minden hibás struktúrájával együtt. A kialakult globális integrációnak nem csupán a Magyar Köztársaság lett a része, de része lett a magyar energiafüggőség, az alacsony bérrendszer, a képtelen adózás, a fenntarthatatlan nyugdíjpénztár, a fikciókra épülő fogyasztási kosár, és társadalmunk ezernyi más problémás eleme. Intézményeink, vállalkozásaink, családjaink együttesen és jórészt egyenként is tagjai ennek az integrációnak. „A felzárkózást előmozdító tényezők közül csak azok tudnak kibontakozni, amelyek létrejötte egybeesik a fejlett övezet érdekeivel. Amelyek nem – mint például a mi esetünkben a mezőgazdaság – elsorvad a sorvadást szolgáló intézkedések, ideológiák, gazdasági elméletek, durva esetekben politikai manipulációk bevetésének segítségével.” – írta 2009-ben Róna Péter.
Amikor aztán a kormány reformokat kezdeményez, rögvest szembe találja magát az adott terület nemzetközi kapcsolathálózatával. Annak ellenére egyébként, hogy a külső környezet fontos szereplői pontosan ugyanúgy tudják, mint mi, hogy a magyar társadalom hosszabb távon fenntarthatatlan lesz.
A kettős probléma igazi róka fogta csuka helyzet. A szükséges hazai reformok elakadnak a nemzetközi integráció ellentétes érdekei miatt, az integráció fenntartása, netán elmélyítése viszont csak rövidtávon enyhíti a hazai szerkezeti gondokat. Hosszabb távon azonban fenntartja, illetve elmélyíti azokat. Ugyanakkor az integráció oldása, netán felmondása azonnali gazdasági és társadalmi összeomláshoz vezetne, miközben a talpra állás feltételeiből semmiféle elképzelésünk nem lehet. Magyarország minden tekintetben, tehát nem csupán gazdasági, de politikai és kulturális értelemben is olyannyira együttműködővé, nyitottá, és ezzel együtt kiszolgáltatottá vált az elmúlt évtizedekben, hogy az integráció mértékének csökkentése a legsúlyosabb következményekkel járhat.
Az orbáni kormányzás bűne e szempontból nem az, hogy rossz irányba indult, hanem az, hogy az irányváltás alapjait nem teremtette meg, mi több, konfrontatív politikájának oltárán feláldozta a maradék tartalékainkat. És nem elsősorban a pénzügyi megtakarításainkra gondolok, hanem az emberi erőforrásokra: a kisvállalkozások haláltusájára, a családok anyagi és érzelmi összeomlására, a közoktatás felszámolására, az autonóm társadalmi, gazdasági, kulturális kísérletek elfojtására. Az orbáni kormányzás bűne az a téves eszme, hogy rövid idő alatt, huszáros rohammal átalakítható lesz a társadalom, és a szükséges, bár nyilvánvalóan fájdalmas reformok után erőre kaphat Magyarország. Az orbáni kormányzás bűne az a tudatlanság, aminek következtében a kormányzásra készülő Fidesz, nem mérte föl előre a problémák mélységét, s abba a hitbe ringatta magát, hogy a megoldás csak erő kérdése lesz. De ez egyben a magyar társadalom egészének bűne is.
A Boldogok a sajtkészítők immár a Facebookon is megjelent.
Érdemes bejelölni, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok
nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.
