Szoborőrület tombol Magyarországon. Polgártársaink „többrül többre, szórul szóra, majd szitokra, majd karóra, majd mogorván átugorván ölre mennek, hajba kapnak; örömére a szent napnak egymást ugyan vérbe-fagyba, hanem a just mégsem hagyva” vitatkoznak köztéri szobraink létjogosultságáról. Igazi fülemüleperbe keveredett jobb sorsra nem érdemes értelmiségünk, s a késhegyre menő vitával újra és újra bizonyítja: az elaggottnak tűnő szimbolikus közösségépítés újjáéledő erejét.
Jelképek erdeje
A dolog, úgy emlékszem a XII. kerületi turullal kezdődött, amely évek óta a megosztja azokat, akik egy öntvényben, lelnek identitást. Folytatódott József Attila szobra körüli hercehurcával, majd jött Károlyi Mihály, a bolond gróf, ja, nem bolond, hanem a köztársaság atyja, egyúttal a haza elvesztője… El ne felejtsem, közben volt egy disznólábas holokauszt-megemlékezés a Duna parti cipőknél, amelynek remixét éppen most élvezhettük a Wallemberg emlékműnél. Volt néhány vörös festékes akció, például a belvárosi szovjet monumentumnál, meg a minap, ugye az új Horthy szobránál, és aztán itt van a legújabb performance: születésének 100. évfordulóján a Fiumei úti sírkertben szobrot állít Kádár Jánosnak a volt párfőtitkárról elnevezett baráti kör...
Persze a Kádár-fanok tudják, hogy emlékművük nem sokáig hirdetné Jani bácsi emlékét, ezért az avatás után el is pakolják valami pártirodába, vagy hova. Ott aztán majd mindenki virágot tehet talapzatához, elmondhatja háromhatvanas kenyérről szóló hálaimáját, vagy – talán azt is megengedik a büszt őrizői – foga között szűrve, ráolvashatja átkait a forradalmat eltipró hazaárulóra.
Jelképek erdején át visz az ember útja, s az – emberi mivoltából kivetkőző, létének értelmét, önazonosságának szüzséjét, identitásának sarokpontját egy faragványban, torzóban, büsztben fellelő – vendéget szemük kárörvendő mosollyal figyeli…
A ctesibius
Mivel gyakorta ér a vád, hogy nem kellő konstruktivitással állok korunk idétlen jelenségeihez, rögvest mondom a megoldást. A megoldást, amely nem pusztán az őrjöngő szoborháborút terelné proszociális keretek közé, de egyúttal a magyar társadalom régóta nyitott kérdéseire is megnyugtató választ adna
Előbb azonban rövid technikatörténeti kitérőt kell tennem.
Nos, létezik, pontosabban létezett egy nagyszerű ókori találmány, a ctesibius, vagy ktesibios. E tárgy az idő mérésére szolgált, mégpedig korában zseniálisan összetett technikával. A tárgy belsejében elhelyezett víztartályból a víz egy vödörbe csöpögött, nagyjából azonos sebességgel. A vödör, mint ellensúly, egyre följebb emelte a rendszer tetején álló szobrot, forgatta az időbeosztást mutató oszlopot, így a tárgy látványos, és viszonylag pontos segédeszköze lehetett, mondjuk az athéni népgyűléseknek.
Az ókori időmérő eszközöket ugyanis nem arra a hülyeségre találták ki, hogy segítségükkel ne késsünk el a munkahelyünkről, hanem közösségi együttműködés, a demokrácia, a szabadság és az igazságos, egyenlő mérce megvalósítása céljából. Nagyjából olyan eszközök voltak ezek, mint ma lehetne az e-népszavazás, amelyek bevezetésestől retteg a politikai-gazdasági elit, mint ördög a tömjénfüsttől…
De csúnyán elkalandoztam. Vissza a ctesibiushoz!
Pénz és posztamens
Kreatív, konstruktív és társadalmi problémák iránt végtelenül fogékony elmémből kipattant javaslatom lényege a következő: A ktesibioshoz hasonló, egységes szobortalapzatokat kell gyártani kellő mennyiségben. Az automata természetesen nem vízzel, hanem pénzérmével, mondjuk, száz forintosokkal működik. Amikor valaki bedob a posztamens nyílásába egy érmét, a koturnuson álló szobor egy milliméterrel följebb emelkedik, miközben egyúttal egy mechanikus kijelzőn azt is láthatjuk, hány centi magasan van kedvenc civilizációs héroszunk kopasz feje búbja.
A projekt nem pusztán arra volna alkalmas, hogy rossz érzések helyett pozitív, „ tettem valamit a magyar nemzetért” érzéssel töltse el a pénzbedobáló híveket, nem csupán a szoborháborút változtatná így szoborbékévé, sőt nemes szoborversengéssé, de egyúttal megoldást kínálna számos finanszírozási gondunkra.
Ha ugyanis minden párt, társadalmi szervezet, egyház és kisebbség fölállíthatná a köztereken a maga ctesibiális emlékművét, akkor a talapzatba gyűlő pénz természetesen a szoborállító kasszáját gyarapítaná. Persze a megfelelő adók, illetékek, és egyéb közterhek levonása után. Így nem pusztán a pártfinanszírozás súlyos gondjait orvosolhatnánk, de az egyházak, a holokauszt-túlélők, a civil szervezetek, klubok és mozgalmak mindenféle financiális nehézségét egy gordiuszi csapással megoldanánk.
Igaz, némi nehézséget jelent majd a pártok mögött álló oligarcháknak, hogy támogatásaikat száz forintos apróra váltva, egyenként dobálják be a megfelelő monumentum talapzatába, de ennyi nehézséget nyilván megér a kedvező törvényalkotás. Mégis, mire való az a sok pártkatona?
Utóirat
Tisztelt Simicska úr! Tájékoztatom, hogy elgondolásom szerzői jogvédelem alatt áll, s ezért, amikor megkapja állami megrendelést a pénzbedobós szobortalapzatokra, az illő honoráriumot, ne felejtse el átutalni számlámra.
Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.