Nem szeretem az ellenzék patetikus retorikáját. Ostobának és aljasnak tartom a diktatúráról jajongó publicisztikákat, az Európa-ellenességen búsongó nyilatkozatokat, és az összes többi nagyot mondó luftballon-vádaskodást, amivel a kormányt szapulja, pocskondiázza, mocskolja a baloldal.

Nem pusztán azért vetem meg a farkast-kiáltó óbégatást, mert hamis minden szava, hanem elsősorban azért, mert a lényegről tereli el a figyelmet. Hiszen éppen elég gondot okoz a kormány hebehurgya, érthetetlen ténykedése ahhoz, hogy legyen mit kritizálni, legyen mit mérlegelni, legyen minek a kijavíthatóságán elmélkedni. Aki ebben az amúgy sem egyszerű helyzetben olyan marhaságokról szónokol, mint az orbáni diktatúra, meg a fasizálódás, meg a politikai gonosztevők hatalma, vagy netán hosszú és lapos értekezése oda konkludál, hogy mennyire ihatatlan Orbán kávéja, az éppen a tartalomról, a valóságról, az igazságról nem akar beszélni.

Mint amikor Saul Friedländer izraeli történész kijelenti, hogy sine ira et studio történetírás csak „normális” társadalmak esetében valósítható meg, márpedig a náci időszak alapvető történeti sajátossága a „kriminalitás” volt. Amennyiben a rendszer „normális” és „kriminális” részei nem választhatók széjjel, annyiban a „semleges” vagy „objektív” nézőpontú történeti elbeszélés sem alkalmazható.

Hogy pontosan értsük az efféle érvelés lényegét: azok, akik „kriminálisnak”, vagy bármilyen tekintetben abnormálisnak tekintenek egy rendszert – akár a náci államot, akár az orbáni víziót, akár a muszlim terrorizmust – azok nem a jelenséget akarják bírálni, hanem pusztán a normális vitát próbálják elkerülni. Mondván, hogy nem lehet ezekkel vitázni, nem lehet ellenük demokratikus választást nyerni, nem lehet erkölcsi züllés nélkül egy kávéra melléjük ülni.

Én ezzel szemben azt hiszem, az efféle érvelés maga az erkölcsi züllés. Az intellektuális öngyilkosság. A pőre hataloméhség. A demokrata ugyanis nem arról ismerszik, hogy nem fél, hanem legfőképpen arról, hogy nem hajlandó hitét az emberi butaságba vetni. És mellesleg, pont ezért nem fél. Aki a vitát tagadja, aki olyan ádáz ellenfele politikai ellenlábasának, hogy őt nem meggyőzni, hanem kiközösíteni akarja, az nem demokrata. Az tart az érvektől, az tart a gondolkodástól, az ódzkodik mindattól, ami a demokrácia lényegét jelenti. Az a butaságot szolgálja, a fekete-fehér, a jó és rossz, az igen és nem szimlicizmusát képviseli, az maga is olyan lapos és idétlen, mint amilyen egyszerű keretek között meghatározza a világot, az a becsületnek, a gondolkodás becsületének nyomorúságos árulója.

Mert lehet, hogy Orbán és kormánya sok ostobaságot művel, lehet, hogy gyakorta galádságot is tesz, sőt, még az sem elképzelhetetlen, hogy a kollégiumi szobatársak demokráciába vetett hite megbicsaklott az idők során. Igen, ez mind elképzelhető. De ugyanakkor ez mind megkérdezhető, sőt a válasz meg is érthető, és tartalmas vitában meg is kérdőjelezhető. De az egészen bizonyos, hogy aki nem vitázni akar ellenfeleivel, hanem kizárni őket a közös vitából, az a közösség lényegét, a demokrácia legfontosabb belbecsét hazudja el. Mert az a meggyőzés és a meggyőzhetőség lehetőségét tagadja. A másikét éppúgy, mint a saját magáét. És az ilyen ember éppoly beteg lelkű, dogma-függő tolvaja az emberi szellemnek, mint bármelyik besavanyodott, bárgyú nyárspolgár.  

Hát így, Kedves Debreczeni úr. 

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.