Nézd meg, mit csináltál! Nézd meg, mit csináltál, kevéssé tisztelt törvényhozó, amikor nyakunkra szabadítottad ezt a dogmatikus szemléletet, amikor előnyben, törvényi védelemben részesítettél egy történelemképet, s egy másikat bűnnek nyilvánítottál. Mintha bizony egyik igazabb lenne, mint a másik! Mintha volna történelmi igazság! Nézd meg, mit csináltál! Nézd, hova vezetett mára feneketlen ostobaságod, a történelem-mérgezés ősbűne, a tagadás kriminalizálása! Nézd ezt a sok nyomorultat, nézd kapálózásukat, nézd, ahogy belecsimpaszkodnak abba az értelmetlen szabályba, ahogy a törvényi felhatalmazás, a büntetőjogi kategória és a jog mögé rejtezve védelmezik a maguk csálé igazságát! Nézd, ahogy azzal a hamis paragrafussal próbálják agyoncsapni azokat, akik nem úgy látják múltunkat, ahogyan szerintük látni kellene. Hallgasd, ahogy történelemhamisítást kiáltanak azok, akik dogmáik védelmezésével a tudományos vita létjogosultságát tagadják, s így magát a tudományt hamisítják meg!

Feljelentők

Most például az történt, hogy a Demokratikus Koalíció feljelentést tett Szakály Sándor ellen, akit holokauszt-tagadással vádol. A Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója ugyanis interjújában azt mondta, hogy a Magyarországról történt első, 1941-ben Kamenyec-Podolszkba irányuló deportálás idegenrendészeti eljárásnak tekinthető, mert azokat toloncolták ki, akik nem rendelkeztek magyar állampolgársággal. Ide írom a holokausztkárosult feljelentő nevét is: Szakály ellen Dr. Oláh Lajos tett feljelentést a nemzetiszocialista vagy kommunista rendszerek bűneinek a Btk. 333. §-ába ütköző nyilvános tagadása miatt.
Aztán az is történt, hogy a baloldali közvéleményformálók hecckampányt indítottak egy tervezett emlékmű ellen. Az 1944-es német megszállás borzalmainak mementója alkalmat ad sokaknak, hogy rögzítsék, és újra elmondják saját történelemképük sarokpontjait, mint ahogyan például a minap egy csomó történész megfogalmazta kiáltványában: az emlékmű „meghamisítja történelmünk egy fontos időszakát és relativizálja a holokauszt történéseit… A magyar holokauszt a magyar hatóságok aktív közreműködésével zajlott le. Az emlékmű azonban a felelősséget kizárólag a németekre és a német hadsereg „nyilaskeresztes fiókáira” hárítja. A valóságban a nyilasok az 1944 nyarán lezajlott deportálásokban semmilyen szerephez nem jutottak". A történészek egyúttal felszólítják a kormányt, hogy „hagyjon fel közelmúltunk meghamisításával, a holokauszt történetének relativizálásával..."
Ide írom ezeknek az embereknek is a nevét. Nagy nevek. Meghatározó történészek. Meghatározó képviselői annak a világképnek, amelynek középpontjában egy bárgyú összeesküvés-elmélet áll, amely egy primitív linearitás mentén építi föl a múltat, és amelyben a nemzeti, jobboldali kormányzástól a Horthy-rendszeren, át a fasizmusig, s onnan a gázkamrákig egyenes vonal vezet. Hogy ez a linearitás inkább asszociációs lánc és nem történelmi narratíva, hogy ez a linearitás nem létezik, hogy a történelem sokkal bonyolultabb annál, semhogy erre az együgyű sémára fel lehessen fűzni, az nem zavarja őket.
A nyilatkozat aláírásával Bencsik Péter, Deák Ágnes, Eörsi László, Fazekas Csaba, Frojimovics Kinga, Gecsényi Lajos, Gyáni Gábor, Hajdu Tibor, Hosszú Gyula, Karády Viktor, Karsai László, Kenedi János, Klaniczay Gábor, Kovács M. Mária, Kövér György, Majsai Tamás, Mink András, Molnár Judit, Ormos Mária, Paksy Zoltán, Pihurik Judit, Rainer M. János, Sipos Péter, Toronyi Zsuzsanna, Ungváry Krisztián, Vonyó József állított ki magáról szomorú bizonyítványt: azt ugyanis, hogy nincsenek tisztában a történelemtudomány mibenlétével.

Elbeszélők

Történelem ugyanis, mint olyan nem létezik. A történelem nem a múlt tényeinek tárháza, hanem a narratívák, az elbeszélések könyvtára. A múltról szóló tudomány nem a múlt tényeinek szorgalmas gyűjtögetéséből áll össze, hanem inkább abból, ahogyan a történész e tények között válogat, s válogatásának eredményeként értelmes egésszé fűzi össze a históriát. Pontosabban egy lehetséges históriát.
Nem a történelmi maradványok, az emlékezők beszámolói, a múzeumban kiállított tárgyak, korabeli dokumentumok és hasonló emléknyomok a jelentik a történelmet, hanem az az elbeszélés, amelyben ezeket a maradványokat felhasználja a mesélő. Csakhogy egy adott tényanyagból ilyen és olyan történet egyaránt kikerekedhet. S hogy mit tart fontosnak és mit tart jelentéktelennek a történész, az csak az ő belátásától függ, pontosabban attól, milyen történetet szeretne megfogalmazni.
Az a tény, hogy például a Magyarországról történt első deportálás idegenrendészeti eljárás volt, lényegtelen ahhoz képest, hogy sok ezer ember kegyetlen halálát jelentette. Ezért felháborító az „idegenrendészeti” megfogalmazás. Kamenyec-Podolszkban ugyanis tömeggyilkosság történt. Egyfelől.
Másfelől, azaz egy másféle történelmi elbeszélés keretében azonban inkább az idegenrendészeti intézkedés tűnik fontosnak, és ettől eltérő – de egyébként megrázóan tragikus – esemény az, hogy mi lett a deportáltak sorsa Kamenyec-Podolszkban. És a két kérdés nem feltétlenül tartozik össze. A deportáltak legyilkolása ugyanis –ebben a narratívában – egy másik történet következménye, s nem az „idegenrendészeti eljárás” eredménye. Akkor sem, ha a linearitás, az időbeli-térbeli egymásutániság egyébként fennáll. A tömeggyilkosság egy másik eseménysor, a náci fajelméletből kinövő keleti népirtás számláját terheli.
Hasonló a helyzet az ország német megszállásával, a holokauszttal, a Vörös Hadsereg megjelenésével, de még akár az ötszáz esztendeje volt Dózsa-féle parasztháborúval is. Az, hogy mit minek látunk, mit, minek mondunk, a rendelkezésre álló tényeket hogyan súlyozzuk és a történelmi elbeszélésben hogyan hangsúlyozzuk, az nem a tények, hanem szándékok kérdése.

Hívők és kétkedők

A történelem nem valóság. A történelem pusztán egy történet a valóságról. Egy értelmezés. És, ami a legviccesebb, a történelmi narratíva nem is a múltról szól, hanem a jelenről. Arról, hogy mi, ma élő emberek, mint gondolunk elődeink szavairól, tetteiről, mulasztásairól. Azaz a történelem – mint annyi más szellemtudomány – a jelen embereinek kínál mankót: mi helyes és mi helytelen, mi értékes és mi értéktelen, mi derekas, és mi megvetendő. Értékrend. Kulturális iránytű. Mentális útmutató. A narratíva a múlt eseményeihez való viszonyunkról, értékeinkről, ítéleteinkről mesél. Vagy talán pontosabb, ha úgy fogalmazok a történelmi narratíva a kulturális narratíva része, építőköve.
És, mivel kultúránk sok eredőből összeálló, sok irányba tartó, szerteszaladó, ágas-bogas élmény, hát a tudományos eredmény is ennek megfelelő bizonytalanság. A tudomány eredménye nem az igazság, ahogy az Index cikkírója képzeli: „Az emlékművet… kritikusai elsősorban azért bírálják, mert Magyarországot a náci birodalom áldozataként tünteti fel. Ez – az egyébként az Alaptörvényben is megjelenő – történelemszemlélet élesen szembe megy a történettudomány bevett álláspontjával, mely szerint a magyar holokausztért a náci deportálásában készségesen segédkező magyar államigazgatás is felelős...”, aki a „történettudomány bevett álláspontjáról” beszél. A tudománynak nincs bevett álláspontja. A tudománynak vitái vannak. Így a történettudománynak is. A végső igazság, a jóváhagyott álláspont, az elfogadott nézet a dogmatikus ideológiák sajátja. A tudomány azonban az efféle megközelítést logikailag kizárja: vagy tudományos valami, tehát vitatható, vagy vitathatatlan, tehát dogmatikus.
Természetesen kultúránkban vannak dogmatikus elemek, dogmatikus vonulatok is: a hívő számára a vallási parancs nem vita tárgya. A totális eszmék elkötelezettjei számára sem kérdés az, hogy a világ akkor lesz boldogabb, ha mindenki betartja az ideológiai elvárásokat. A tekintélyelvű ember sem kérdez rá az általa tisztelt, elfogadott, referencia-pontnak gondolt autoritás hitelére. De azért ezek a dogmatikus elkötelezettségek jobbára a magánszféra keretei között maradnak. Csak ritkán esik meg, hogy a szakmai, hitéleti, szektás dogmák kibuggyanjanak a maguk határai mögül, s közéletünket fertőzve, dogmává tegyenek olyasvalamit, amit a többség nem tekint dogmának. A kétkedő, vitatkozó, érveket váró többségi kultúrának mindenre inkább szüksége van, mint dogmákra: szüksége volna például meggyőző és érdekes, felemelő és élményt adó narratívákra. Olyan történelmi elbeszélésekre, amelyeket lehet vitatni, és amelyeket lehet szeretni.
Az a narratíva azonban, amelyet most olyan buzgón véd tucatnyi történészünk, amelynek nevében feljelentették Szakály Sándort, amelynek nevében hecckampány folytat a baloldal a náci megszállás tervezett monumentuma ellen, amelynek nevében turul-szobrokat, Trianon-emlékműveket, Horthy-büsztöket takarítanának el a dogmák hívei, amelynek nevében történelemhamisítást kiáltanak ott, ahol egy másik elbeszélés próbál megszólalni, amelynek nevében büntetőjogi kategóriává válhatott a kétely, nos, ez az elbeszélés nem szerethető. Legfőképpen azért nem, mert dogmáival megláncolni próbálja a gondolat szabadságát.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.