Rasszistának bélyegzett megjegyzései miatt kutatóintézete, a New York-i Cold Spring Harbor Laboratory minden címétől megfosztotta James Watson professzort. A politikai korrektség diktatúrája mögött ideológia is áll. Ezt a magyar olvasók az Index cikkéből ismerhették meg. A hírportál cmlapján januér elején jelent meg a politikai korrektség legostobább manifesztuma. Nem volna jó, ha szó nélkül hagynánk az ordító butaság, az emberellenes indulat, a téveszmék reménytelen labirintusában bolyongó elme szomorú tapogatózásának, e minapi tünetegyüttesét.
Egy Molnár Csaba nevű – amúgy bizonyára kedves és szerethető, sőt talán tájékozott, ám szemlátomást PC-károsult – szerző cikket írt James Watsonról, a DNS kettősspirál-szerkezetének leírójáról, akit elhivatott rasszistának titulált, mivel úgy hiszi, hogy az öreg tudós rasszista nézeteit fogalmazta meg egy január elején bemutatott dokumentumfilmben (is).

Elhízottak, melegek
Elöljáróban, mintegy kedvcsináló gyanánt, hadd ismételjem meg Molnár barátunk néhány kritikai észrevételét! Azt írja például, hogy Watson mai szemmel meredek állításokat fogalmazott meg már az ezredforduló tájékán. Egyebek mellett azt mondta: „Amikor kövér embert interjúztatok, rosszul érzem magam, mert tudom, hogy úgysem fogom alkalmazni.” Watsonnak tehát komoly fenntartásai vannak az elhízással kapcsolatban, ami szerzőnk szerint már évtizedekkel ezelőtt is határeset volt, manapság meg nyilván megengedhetetlen. Nos, Molnár Csaba és a hozzá hasonló polkor-pátiások állításaival szemben szögezzük le: az elhízottság az egyik legfelháborítóbb visszaélés a jóléttel. Az elhízott ember nemcsak a saját egészségét veszélyezteti, de egyúttal a társadalomra hárítja önpusztító életvitelének nyomrúságos következményeit. És akkor még egy szót sem ejtettem az esztétikai környezetszennyezésről, amit az elhízott ember okoz. A dagadtak rútsága nem olyan csúfság, mint Quasimodo szörnyű külleme. Emez így született, nem tehet róla. Amaz viszont magát zabálta gólemmé. (És senki ne mondja, hogy alkati kérdés, genetika, meg ilyen hülyeségek! Egy barátom ezzel kapcsolatban bölcsen megjegyezte: érdekes, a felszabadult koncentrációs táborokban készült fotókon egyetlen ember sincs, aki genetikai vagy alkati okokból elhízott lenne…)
De vissza Watsonhoz, akinek Molnár felrója, hogy meleg-ellenes kijelentést is tett: „Ha megtaláljuk a szexuális irányultságért felelős gént, és a leendő anya úgy dönt, hogy nem akar homoszexuális gyereket, akkor ezt meg kell engedni neki.”
Molnár, meg a hozzá hasonló áldozatai az agresszív melegpropagandának, nyilván nem tudják, hogy buzinak lenni elég rossz dolog. És nem azért rossz, mert nem lehetnek büszkék magukra, hanem azért, mert nagyjából az élet – úgy értem, a valódi élet és nem a posztmodern, belvárosi hipszter bohóckodás – minden területén deviánsnak számítanak. A homoszexualitás egyfajta fogyatékosság, annak minden következményével együtt. Melyik szülő lenne olyan gonosz és felelőtlen, hogy gyermekét kitegye egy nyilvánvalóan boldogságromboló hátránynak, ha el is kerülheti? Melyik szülőtől lehet ezt elvárni? Ilyen elvárást csak a kortárs kult-bal ideológiába belealjasult megmondóemberek fogalmazhatnak meg.

Szépek és okosak
Ne aggódjanak, mindjárt élérkezünk a rasszizmushoz is! Kis türelem, csak még egy átvezető szemrehányás, amely szerint a Nobel-díjas génkutató a születendő embriók tulajdonságainak (így az intelligenciának és a szépségnek) genetikai szűrésére és átalakítására buzdított, mondván: „Az emberek szerint borzalmas lenne, ha minden kislányt széppé varázsolnánk. Szerintem viszont remek lenne."
Leszögezném, szerintem is remek lenne. Annak meg különösen örülhetnénk, hogy az intelligencia szűrésének köszönhetően, mindjárt kevesebben lennének, akik olyan marhaságokat képviselnek, mint Watson-kritikus szerzőnk… (Csak zárójelben kérdezem meg: Nem furcsa, hogy azok az emberek, akik teljesen normálisnak és helyénvalónak gondolják a nemátalakító műtéteket, a pubertáskori hormonblokkolást, vagy a gyermekkori nemi identitászavart, megütköznek a genetikai szintű beavatkozások elvi felvetésén?)
És meglepő módon ezzel, mármint a szépség genetikai alapjaival el is érkeztünk a rasszizmus tágas mezejére. Mégpedig azért, mert az utolsó elmélet szerint (A tudományos elméletek olyanok, mint katonaságnál a parancsok. Mindig az utolsó van érvényben.) az emberek közötti különbségek – rasszokon belül és azokon túl – semmiféle kézzelfogható előnyt nem jelentenek. Úgy tűnik, a populációról populációra eltérő bőrszín, hajszín, szemszín, testalkat és más hasonló jellemzők leginkább a szexuális kiválasztódásra vezethetőek vissza. Azért feketék a négerek, mert azokban a közösségekben, ahol kialakultak, a sötét bőr volt a vonzó, a szőkék körében meg a szőkeség, a mandulaszeműeknél meg az. Megjegyzem, a szépségideál változékonysága viszonylag modern jelenség és szoros kapcsolatban áll a társadalmi mobilitás újkori megjelenésével, illetve az utóbbi évszázadokban már a tömegkommunikáció elterjedésével is. Archaikus közösségekben a szépségideál sokkal stabilabb, évezredeken át fennálló eszme, leginkább a szülői nemzedékek ideáljainak öröksége.

Kékszeműek, civilizáltak
Viszont – és ez már nagyon is lényeges – meglepően hamar alakulnak ki az emberi fenotípusok. A kék szem például egy hat-tízezer évvel ezelőtt bekövetkezett genetikai mutáció eredménye. Ma pedig nagyjából háromszázmillió kékszemű ember él a világon, a legtöbbjük a hétszázötvenmilliós lakosú Európában. S ennek nincs más oka csak az, hogy mi, európaiak szépnek tartjuk a kék szemet.
De, ha Európát hat-tízezer év alatt elborították a kékszeműek, akik csak szépek, akkor miért ne borították volna el ugyanezen idő alatt azok az emberek, akik jobban tudnak alkalmazkodni az élelemtermelő nagyközösségek sajátos kihívásaihoz? Noha egyértelmű, hogy egy ilyen alkalmazkodóképesség a szaporaságra is közvetlen hatással lehet. Aki sikeresebb az élelemtermelő közösségben, azaz gazdagabb, hatalmasabb, az nagyobb biztonságot nyújthat gyermekeinek, növelve vele túlélési esélyeiket, megsokszorozva így saját genetikai állományát a közösségben. Egyszerűen szólva neki nem egy-két gyereke marad életben, hanem négy-őt, nem két-három unokája lesz, hanem tizenöt-húsz, és így tovább.
Azt hisszük, hogy a témával kapcsolatban nincsenek tudományos eredmények, hiszen az ilyesféle vizsgálatokaz már megkezdésük előtt rasszistának bélyegzi a média, hiszen nem illeszkednek a polkorrekt gondolkodásmód keretrendszerébe, de megint tévedünk. Éppen akkorát, mint amekkorát Molnár Csaba téved, amikor lerasszistázza Watson professzort. A tudományos eredmény ugyanis éppen az, amit ő képvisel, s amit Molnár oly szánalmas okoskodással bírál.
2007-ben a londoni Sunday Time-nak adott interjújában Watson így fogalmazott: „Nagyon komoran látom Afrika helyzetét... hiszen az összes szociális kezdeményezésünk a földrészen abból a feltételezésből indul ki, hogy az ottani emberek intelligenciája megegyezik a miénkkel. Holott az összes teszt azt mutatja, hogy koránt sincs erről szó... Azok, akiknek fekete alkalmazottakkal kell együtt dolgozniuk, pontosan tudják, hogy így van ez…”
Majd a lényeget kiemelve hozzá teszi: „Nincs okunk azt feltételezni, hogy az evolúció során földrajzilag elkülönült embercsoportok intellektuális képességei egyenletesen fejlődtek ki. Hiába szeretnénk az értelmet az emberiség minden tagját megillető univerzális örökségként látni, ettől még ez nem lesz igaz.”
A tudós állítása tökéletesen megfelel annak a feltevésnek, hogy az ember viszonylag gyorsan (azaz akár néhány évezred alatt is) tud alkalmazkodni a változó körülményekhez, s így genetikájában is szükségszerűen hagyott nyomot a civilizált életmód.

A négerek sorsa
Watson a közelmúltban adott interjújában megismételte tudományosan megalapozott, viszont egyáltalán nem polkorrekt nézetét. Amikor megkérdezték tőle, hogy ma már máshogy gondolja-e a rasszok és az intelligencia kapcsolatát, így felelt: „Egyáltalán nem. Bárcsak megváltozhattak volna a nézeteim, és időközben születtek volna olyan tudományos eredmények, amelyek szerint a környezeti tényezőknek nagyobb a szerepük az intelligencia kialakulásában, mint a géneknek. De én nem látok erre utaló ismereteket. És igenis különbség van a fehérek és a feketék IQ-teszteken elért átlagos eredményei között. Azt kell mondanom, hogy ez a különbség bizony genetikai eredetű.”
Csak röviden térek ki arra, hogy Molnár hosszan elemzi az IQ-tesztekkel kapcsolatos bizonytalanságokat, csak azt nem említi meg: az IQ-teszteket nagyvároslakó modern emberek készítették, nagyvároslakó modern embereknek.
Ha van genetikai szintű alkalmazkodás, – aminek valószínűségét éppen a fenotipusok közti különbségek mutatják – az azt is jelentheti, hogy egy évezredeken át archaikus körülmények között élő emberek genetikájukban is eltérnek az évezredek óta civilizált körülmények között élő emberektől. Naná, hogy ezek jobban, azok rosszabbul teljesítenek az ezeknek írt IQ-teszteken. Ha tudnánk IQ-tesztet készíteni vadembereknek, korrektebbül fogalmazva, archaikus mikro-közösségekben, ám a természeti környezettel szoros szimbiózisban élő emberek számára, akkor abban ők nyilván sokkal jobban teljesítenének, mint mi, városlakó, hamburgert majszoló, hülye blogokat író és olvasó civilizáltak.
Az IQ-tesztekben megjelenő különbség fehérek (sárgák) és feketék között valószínűleg nem az egyik rassz gyengébb szellemi képességeit mutatja, hanem úgy általában az emberi nem kiváló alkalmazkodóképességét tükrözi. Ráadásul az intelligencia messze nem az egyetlen és messze nem a legfontosabb mércéje az emberi minőségnek. Hogy az egyik embercsoport – akármilyen okok miatt – ügyesebbnek bizonyul valamilyen tevékenyégben, gyengébbnek a másikban, az nem jelent semmit. Ha az okok között genetikai tényezőt is találunk, abból sem következik semmi, aminek hasonlítania kellene a klasszikus rasszista ideológiákra.
A Watson doktor ellen ágáló pol-korrekt sajtó azonban éppen a jelenség eltagadásával okoz kárt. Ideológiai okokból eleve ellehetetlenít minden olyan kutatást, aminek eredménye könnyebbé tehetné polgártársaink életét. Elképzelhető például, hogy az amerikai négereknek, vagy nálunk a cigányoknak (illetve ezek egy részének) másféle oktatás lenne hasznára, másképp lehetne a gyerekeket hasznos, boldog, elégedett élethez segíteni.
Ezt azonban jó lenne kutatni. De Watson doktor szerint már erre sincs szükség. Ő úgy látja, hogy a tények magukért beszélnek. Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy téved, de következtetésével így is úgy is egyetérthetünk: Ha a különbség létezik, „arra kell koncentrálnunk, hogy hogyan segíthetünk ezen.”