HTML

Boldogok a sajtkészítők

- Következő! … Kereszthalál? - Igen. - Kimész az ajtón, balra fordulsz, fogsz egy keresztet. - Következő! ... Kereszthalál? - Igen. - Jó. Kimész az ajtón, balra fordulsz, fogsz egy keresztet. Következő!... Kereszthalál? - Ó nem. Szabadláb. - Mi? - Engem elengedtek. Azt mondták, nem csináltam semmit, szabadon élhetek valahol egy kis szigeten. - Hú! Az nagyon jópofa dolog. Hát akkor eredj! - Nem. Én csak ugrattalak. Valójában kereszthalál. - Ó, már értem! Nagyszerű! Nagyon jó, nagyon jó! Hát, kimész az ajtón... - Igen tudom. Ki az ajtón, balra fordulok, fogok egy keresztet. - Nagyon jó, kösz' szépen. Kereszthalál? - Igen. - Jó...

Friss topikok

Linkblog

Levél-féle Tamás Gáspár Miklósnak

2019.07.23. 15:05 Ratius

Van a családunkban egy különös kifejezés. Amikor beszélgetés közben elgaloppírozom magam, s összefüggések, magyarázatok, megfontolások helyett indulatos közhelyekkel, érvnek látszó jelszavakkal, zsigeri előítéletekkel hozakodok elő, fiaim rámszólnak: Apa, ne blogolj!
Tudják, hogy nekem a blog jó móka, remek közéleti kakaskodás – amolyan értelmiségi „Gyere ki a kultúr mögé!” erőpróba –, olykor még akár kispróza is, de csak nagyon ritkán megfontolt esszé, meggyőzésre is nyitott vitaindító. (Mint most.) Tudják, hogy van különbség a diskurzus és a kampány között, pontosabban azt tudják, hogy egy-egy szöveg célja, tartalma és formája összefüggő rendszer. Olyan rendszer, amelyben a szándékok, közlések és stiláris elemek harmóniája nélkül nemcsak a szöveg lesz érthetetlen, de tulajdonképpen a kommunikáció válik értelmetlenné.
Mindezt persze ön nyilván pontosan olyan jól tudja, mint az én fiaim, s éppen ezért fordulok önhöz levelemmel. Újabb publicisztikái ugyanis áttekinthetetlenek, önismétlőek, de leginkább és legzavaróbb módon cél nélküliek. Pár esztendeje ön olyan közírói pályán mozog, amelynek iránya számomra nem megragadható, úgy tűnik, amit ön művel, az jobbára helyben topogás, mérgelődés, nagyhangú odamondogatás: blogolás.
Ami sajnos, mert ön ennél többet is tud.

tgm-kep_1.png

De, ha üdvös, miért nem ezt teszi?
A közelmúltban megjelent cikkeinek bármelyikén megtehetném, de mivel ez hordozza a napi aktualitást, legutóbbi publicisztikáján mutatom be problémáimat. Írása, melynek kulcsállítása szerint az „Orbán miniszterelnök különös elméjében összpontosuló államhatalom fokozatosan megszünteti az összes többi tekintélyt” Vége címmel jelent meg a valaha szebb napokat látott Heti Világgazdaságban. A kitérőkkel, cirádás kacskaringókkal tarkított cikk, mint a legtöbb mostani TGM-szöveg, igyekszik mindent elmondani, amit a szerző a világról gondol. Ezért a sok mellékvágány, kibeszélés, divatosan posztmodern többértelműség (látszata). Miközben a gondolati kalandozások inkább arról árulkodnak: el kell velük takarni a szöveg tiszta logikájának erőtlenségét.
De nekem ez így éppen kapóra jön, mert benne van az egész kortárs TGM-izmus, a maga hevenyészett összevisszaságában, véletlenszerű asszociációs boglyahalmában.
Miközben persze már a szöveg elején kiderül, hogy a szerző is tudja, rossz úton jár. Miután ugyanis felsorolja mennyi kárt okozott a kormány a tudományos intézményrendszernek (Persze a károkozás az ön megfogalmazása szerint olyasmi, hogy „az Országos Széchényi Könyvtárat is elhelyezik valami rémes helyre”, ami az indulati töltés érzékeltetésén túl egyszerűen nem jelent semmit), hozzá teszi, van olyan vitairat is, amely a „mind az Akadémiával, mind az Akadémia védőivel szemben kritikus, ez roppantul üdvös szerintem.” De, ha üdvös, miért nem ezt teszi? Miért megy bele egy zavaros, agresszív odamondogatásba, ahelyett, hogy értelmezne, elemezne, ahogy azt egy filozófustól joggal várhatnánk.
Az akadémiai kutatóhálózat átszervezésével összefüggésben azonban ön kijelenti, hogy az beleillik abba a folyamatba, ahogy „az uralkodó szélsőjobboldal a plurális, alkotmányos államra jellemző autonómiákat mindenütt megszünteti és minden potenciális ellenállási fészket és gócot fölszámol”, majd az elnyomás illusztrálására a hiányt hozza példának, „ki nem adott könyvek, meg nem rendezett kiállítások, meg nem született művek” mutatják miképpen „töri-zúzza-tapossa a nemzeti örökséget és a nemzeti kultúrát” a kormányzat. A probléma ezzel a felvetéssel nem az, hogy ebben az összefüggésben a hiány fogalma eleve értelmezhetetlen, hanem az, hogy ön meg sem próbálja az államigazgatás racionális struktúráit fölfedezni az átszervezések mögött, efféle (amúgy nyilvánvaló és észszerű) szempontok helyett csupán az ön által már régóta vizionált diktatúra kiépülésének lépéseit látja.

tgm-kep_2.jpg

Ön platoni álmokat kerget
Jön egy nagy és izgalmas kitérő: azt állítja, hogy a „szovjet típusú … rendszerekben az értelmiség az uralkodó osztály része – egyik legfontosabb része – volt, hiszen ez a tervező-fejlesztő államban nem is lehetett másképpen”. Majd kijelenti, hogy „az értelmiség hatalma és befolyása azért is csökkent – vagy szűnt meg –, mert az ideológiatermelés kettévált: a tömegek számára a reklám- és a szórakoztatóiparból, a bulvársajtóból merített módszerekkel profi manipulátorok dolgoznak”, illetve az 1970-es évek neokonzervatív (antiintellektuális, antiracionális és fölvilágosodás-ellenes) fordulata nyomán a „nyugati uralkodó osztály … leszámolt a filozófiával, a teológiával és a társadalomtudományokkal”. Illusztrációként hozzá teszi: „a jövő, a haladás, a fejlődés, a jogkiterjesztés, a közérdek, a közjó és a közüdv egytől egyig amolyan totalitárius kígyóméregnek számított, az elmélet és a tudomány helyét átvette a hagyomány, az identitás, a kontextus és – a totális szubjektivizmus és az agresszív relativizmus diadalaként – az ún. értékválasztás.”
Olyan ez a szövegrészlet, mintha ön nem látná, nem akarná látni a nyilvánvalót. Vajon tényleg nem érzékeli, hogy a hetvenes, de inkább a nyolcvanas évek elején (Thatcher és Reagan gazdaságpolitikája nyomán) kibontakozó globalizáció hatására kettészakadt a tőkésosztály? A globális tőke, (s annak működtetői, haszonélvezői, körülbelül a korábban yuppie-nak nevezett rétegek) ugyanazt a tudományos omnipotenciát hirdeti, amelyet a tizenkilencedik század kezdete óta képvisel a burzsoáziát szolgáló értelmiség. (Most olvastam az alábbi mondatot az Index egy cikkében „a Szilícium-völgy cégei körében egyre jobban hódít az az elképzelés, hogy az öregedés és a halál is csak egy olyan kód, amit fel kell törni…” Nehéz az ilyen fantáziákat másnak látni, mint az évszázados scientista utópiák kortárs gyermekének.)
Másfelől kialakult egy lokalitásba ágyazott, s a lokalitás ideológiáját felvállalni kénytelen, azaz valóban sok irracionális, hagyománycentrikus elemet elfogadó tőkés réteg, amelynek minden érdeke szemben áll az előbbi csoport érdekeivel. Megdöbbentő, hogy ön csak ez utóbbit hajlandó látni, oligarchikus tényezőként felfogni, a kartéziánus, felvilágosult hagyományokkal szemben álló erőként megragadni. (Illetve nem megdöbbentő, ha azt gondoljuk, ön a globális tőkét támogató értelmiségeik egyike. De én ezt nem gondolom.)
Mint ahogy az is megdöbbentő, de egyben elgondolkodtató is, hogy a posztmodern kialakulását a „konzervatizmus és reakció jellegzetes irracionalizmusának” látja. Én ezt a felvetést vitatnám, hiszen nehéz nem posztmodernnek, sőt nem irracionálisnak gondolni – a globális tőke ideológiájának megfelelő – multikulturálizmusért, genderfluiditás elismeréséért, politikai korrektségért, nehezen megragadható szubtársadalmi csoportok pozitív megkülönböztetéséért, állatjóléti célokért és egyéb ostobaságokért küzdő álbaloldali irányzatokat. De elismerem, a posztmodern fogalmának mibenlétéről izgalmas vitát lehet folytatni.
E gondolati kitérő lezárásaként hadd szögezzem le: nagyon különös, hogy az értelmiség „hatalmával és befolyásával” kapcsolatban ön platoni álmokat kerget, miközben nem nehéz belátni, hogy az értelmiség ideológiatermelő, kiszolgáló szerepe töretlenül fennáll, igaz, az uralkodó osztály hasadásának megfelelően az értelmiség is hasadt állapotba került: van globalitáshoz húzó és van lokális érdekekre tekintő értelmiség, de még olyan értelmiségi csoportocskák is vannak, amelyek kétségbeesetten őrzik a megszűnőben lévő klasszikus, polgári műveltség-hagyomány maradványait.

tgm-kep_3.jpg

Észszerűség vagy tekintély?
A gondolati lavina újabb hömpölyeként innen visszalendül a kormánykritikához, kijelentve, hogy tisztázatlan a „rezsim” kedvezményezettjeinek köre és céljainak mibenléte: „…notóriusan bizonytalan az is, kit és mit „éreznek” magyarnak … a kurrens hatalmi apparátus vezetői…”
Majd ismét egy rövid kitérő jön, amelyben kijelenti, hogy az ellenzék „is hasonlóképpen fogja föl: aki mást is akar, mint materiális javakat az elavult mítoszokban hisz.” Kissé zavaró, hogy a mikro-kitérőben megfogalmazott állítás homlokegyenest az ellenkezője a „rezsim”-ről mondottnak, (hiszen egyik esetben bizonytalan a kormánypárti tömeg definíciója, másikban napnál világosabb az ellenzéki értékvilág mibenléte), de az megnyugtató, hogy ön is látja a globális és a lokális érdek- és értékvilág különbségét: „Nyilván nem fogom összekeverni a posztliberális vegazöld utópolgárságot a posztfasiszta féldiktatúrával”. Az viszont kimondottan vicces csattanója a posztmodern szellemről mondottaknak, hogy végül igazi posztmodern lendülettel teszi hozzá: „Maga a helyes fogalma diktatórikus”. (De lehet, hogy csak én értek félre valamit a kitérők, gondolattulajdonítások, felvetések sokaságában.)
Végre ismét visszakanyarodunk a dolgozat fővonalához, az akadémiai kutatóintézetek dolgához, ahol persze újabb problémákkal kell szembenéznünk. Kijelenti, hogy „Amikor Palkovics László akadémikus … azt állítja, hogy a tudománynak euróban kiszámolható hasznot kell hajtania, és hogy a tudományos igazság garanciája az üzleti siker…, akkor előállítja a neoliberalizmus kezdetleges paródiáját…” Kínos mondat ez. Olyan, mintha ön nem lenne tisztában a (posztmodern – Feyerabend-et – megelőző) tudományfilozófiai vitákkal. Olyan, mintha azt akarná sugallni, hogy létezik valami elvont, a konkrét (megrendelt és a megrendelő által finanszírozott) kutatási programokon túli, éteri tudomány. Efféle feltevéssel a romantika nagyjai óta nem él az európai gondolkodás. Palkovics állítása – és a kormány kutatóhálózatokra vonatkozó kezdeményezése – mögött a modern (úgy értem, a XVIII. században kialakult) liberális tudományfilózófia áll. Hogy ez az ön szövegében a neoliberalizmus paródiájává válik, annak talán az az oka, hogy átvezethesse a témát kedvenc gondolata, az Orbán-fasizmus felemlegetése felé. Kár, hogy egy értelmetlen mondat lesz az összekötő, mely úgy fejthető meg, hogy az átszervezés lényege a kritikai gondolkodás delegitimálása, majd kiszorítása és a délibábos, retrográd mitologizálás helyzetbe hozása. Ami a „Harmadik Birodalom tudománypolitikájára volt jellemző”.
Szívesen belemennék abba, hogy miféle tudománypolitikája volt a Harmadik Birodalomnak, vagy abba, hogy a délibábos mitologizálás nem jellemző-e inkább azokra, akik például több száz nemet különböztetnek meg, kifejezéseket tabusítanak („n betűs szó"), vagy történelmi tényeket tagadnak, de félre vinné a vitát. Ön ugyanis ezeket a felvetéseket is csak úgy veti oda, mint erőteljes inszinuációkat, hogy eljuthasson végre mondanivalója kulcsához: „…a rezsim érdeke … az autoritáriusból a totalitárius szakaszba tartó átfejlődés. Az … államhatalom fokozatosan megszünteti az összes többi tekintélyt…”
Minderről kissé részletesebb képet is kapunk. Elmondja, hogy különféle intézményeknek (Alkotmánybíróság, Legfelsőbb Bíróság, ombudsman, ügyészség, Állami Számvevőszék, Magyar Tudományos Akadémia, Magyar Írók Szövetsége…) korábban volt „alkotmányosan védett és alátámasztott tekintélyük”, amelyet lerombolt a rezsim, aminek következtében a „kormánnyal szemben autonóm instanciák (fórumok, intézmények) sorra megszűnnek”. Majd jön még néhány különös megjegyzés és a végkövetkeztetés: „Ez nem egyszerűen a magyar országvezető hatalmának további kiterjesztését jelenti, hanem az állam átalakítását, alkotmányos természetének megváltoztatását… A társadalmi tekintélynek immár csak egy törvényes, elismert forrása marad: Orbán Viktor és legszűkebb köre.”
Az elfogulatlan olvasónak persze ezek a lecsupaszított mondatok nagyon hamisan csengenek. Miért következik a kutatóhálózat (utilitárius szellemű) átszervezéséből az Akadémia tekintélyének csökkenése? Miféle tervezett tekintélyrombolás zajlik itt? (Miközben persze kétségtelen, hogy Orbán Viktor karizmatikus alakja és autoriter személyisége erőteljesen tükröződik a magyar társadalom életének minden szegmensben. Nem erről beszélgetünk.) Miért következik a tekintélyek hanyatlásából az intézmények megszűnése? Miért ne tudná ellátni feladatait egy nem túl tekintélyes ügyészség? Miközben jól tudjuk, hogy a modern államban a bürokratikus adminisztráció mögé nem kell semmiféle tekintély. Éppen ez a modernitás lényege! És végül, miért kellene tragikus tényként tudomásul vennünk „az állam átalakítását, alkotmányos természetének megváltoztatását…”, ha az aktív polgároknak jelentős része újra és újra igazolja szavazatával Orbán Viktor tekintélyét? Nem az a kérdés, hogy ez a jelenség önnek vagy nekem tetszik-e, hanem az, hogy problémának tekinthető-e a többségi szavazat és a kivételes személyiség találkozása, minek következtében kialakulhat egy kivételes és kivételesen hatékonynak tűnő társadalmi struktúra. Persze kétségtelen: ahhoz, hogy e tekintetben nagyvonalúan engedékenyek lehessünk, nem kell örök időkre szólónak gondolni a közösségek szervezőelveit. Még a legjobb struktúrák sem állnak fönn egy emberöltőnél hosszabb ideig. A most virágzó Orbán-Magyarország sem lesz örök életű, de a kérdés nem is ez, hanem az, hogy a jelenben hatékonyan használja-e ki a rendelkezésre álló erőforrásokat. Szerintem igen, vagy pontosabban a felmerülő egyéb (ellenzéki) megoldásoknál sokkal jobban. Ez tükröződik külpolitikánkban is, amely – szemben az ön következő kitérőjében megfogalmazott koncepcióval, amely szerint „A magyar külpolitika ma a hazánkban is törvényerővel rendelkező nemzetközi szerződések vagy szokásszerű joggyakorlatok hatálya, ereje, illetve a hatalomkorlátozó nemzetközi procedúrák alól próbálja mentesíteni a magyar tekintélyi államot” – elsősorban arra törekszik, hogy a lehető legjobban használja ki a nemzetközi gazdasági erőteret.

tgm-kep_4.jpg

Harag vagy közbeszéd?
Vissza a fősodorhoz! Az akadémiai átszervezésből ön levonja a merész következtetést: „az nem pusztán a nyers hatalomnak, hanem az állami-alkotmányos és szellemi tekintélynek az egy kézbe kaparintása.” Az állami autonómiák megszűnésének következtében viszont az „alkotmányos-állami tekintély nélküli civil társadalom nem vetélytársa az új tekintélyi államnak.” Amiből pedig egyenesen következik, hogy ha a civil társadalom mégis „kinyújtja a kezét az államhatalom felé, annak a neve: forradalom.”
Bontsuk vissza ezt a gondolatmenetet! Vajon az lenne az oka az ön fantáziájában lángoló forradalomnak, hogy a civil társadalom részt szeretne kapni a tekintélyvesztett intézményekben? Ön komolyan gondolja, hogy elképzelhető olyan civil kezdeményezés, amely az Alkotmánybíróság, Legfelsőbb Bíróság, ombudsman-hivatal, ügyészség, Állami Számvevőszék, Magyar Tudományos Akadémia, Magyar Írók Szövetsége… stb. megszállását tűzné zászlajára? Nem lenne rendkívül furcsa, ha (az Írószövetség kivételével) professzionalitást követelő intézményekben civileket látnánk? Nekem a népbíróságok, meg a jakobinus népítéletek jutnak eszembe. Lehet, hogy önnek is?
Kicsit lejjebb azt írja: „a magyar miniszterelnök országát (államát) már pacifikálta…” De hát akkor miféle forradalmat vízionál ön? Béke van! Az önhöz hasonló lázadók „nyugodtan ülnek a ketrecükben, amely még csak le sincs lakatolva, és halkan morognak.”
Ön nem hallja, mit mondanak, de én hallom. Elveszett értelmiségi illúzióikat siratják. „A politika még járatlan terület volt a franciák képzeletének – írta a forradalmi időkről Madame de Staël – mindenkinek hízelgett, hogy ő is szerepet játszhatott benne: mindenki saját céljait kergette a sokfajta és mindenfelől adódó lehetőségekben.”
Ön most vissza akarja szerezni elveszett szerepét, de legalább jelentőségét, forradalomról álmodik, az Orbángyűlölő ultrák állításait ismételgeti, gyurcsányabb akar lenni Gyurcsánynál, de úgy, hogy közben sem a gyurcsányi (a globális kapitalizmust támogató) utat nem fogadja el, sem a hazai pártrendszerbe nem illeszkedik be. Önnek nincsenek hívei, nem tömegekhez beszél, nem kell kampányszövegeket előállítania, nem kell „blogolnia”. Mégsem képvisel markánsan egyedi álláspontot, mégis az össz-ellenzéki indulatbeszédet ismételgeti.
Ha Hvg-lapossággal akarnám megkeresni az ön értelmetlenné váló szövegeinek eredőjét, azt mondanám, egyetlen oka lehet ennek: ezért tud honoráriumhoz jutni. De én inkább azt hiszem, hogy ön igencsak ellustult, gondolkodni rest állapotba került, mégis hajtja a Madame de Staël által is meglátott kommunikációs furor.
Engedje meg, hogy figyelmeztessem! Amikor beszélgetés közben „blogolni” kezdek, akkor fiaim nemcsak azért szólnak rám, mert az indulat-kommunikáció a kommunikáció lényegét tagadja, hanem azért is, az emberi minőséget tagadja, mert megalázó az abban résztvevőkre nézvést. A túlzó, handabandázó, hamisan érvelő ember – Kant szerint – „…a gondolatközlés képességének természetes célszerűségével éppen ellentétes célt követ, tehát lemond személyiségéről, s csupán az ember csalóka látszatát, nem magát az embert jeleníti meg”.

 

 

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.

 

 

 

 

 

 

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://boldogokasajtkeszitok.blog.hu/api/trackback/id/tr3914976768

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

MAXVAL bircaman közíró · http://bircahang.org 2019.07.23. 16:24:04

TGM egyszerűen egyszerre akar liberális és marxista lenni, ami képtelen feladat.

Kage kyōi 2019.07.24. 04:49:01

Nincs semmiféle filozófia vagy racionalitás a Qrmány lépéseiben. Nem is hatékony és nem is kivételes. Egyre épül, aki totál megzavarodott és két kézzel szórja a pénzt. Felfoghatatlan a magyar nép miért szavaz újra meg újra őrá. A saját érdekei ellen!
Miféle gazdasági erőtér? EU-n kívül? Az EU van legközelebb, nem?
Ennyi erővel maradhatott volna az MSZMP is. Az is kihasználta a Kgst-t nem? Kádár is kivételes volt, nem? Meg hatékony. Lásd 56 után.

szekertabor · provo.blog.hu 2019.07.24. 09:43:11

Remek írás, kiválóan megfogalmazza azokat a gondolatokat, amelyek bennem is kavarogtak TGM hangulatkeltő cikke olvasásakor.