A Melindák ilyenek. Engem már Bánk Melindája is idegesített, a maga álságos szűziességével, hisztérikus áldozatszerepével, azzal a nagyon gusztustalan mentalitásával, hogy a maga félrelépéséért másra tolja a felelősségét, gaz csábítóról hord össze hetet-havat, miután kiderül, hogy vidám és önfeledt estét töltött egy vonzó pasival… De ez egy régi történet. A mostani Melinda azonban kísértetiesen emlékeztet nagy elődjére. S miután Mester Tamás el is mondta, hogy meglehetősen kínos lenne, ha ő nyerné a nagy tehetségkutató viadalt, íme kibuggyant belőlem mindaz, ami eddig csak belül fortyogott.
Szíj Melinda énekhangjáról, zenei tehetségéről, meg más effélékről meglehetősen keveset tudok mondani. Bár a hamis hangokat néha meghallom, az ütemtévesztéseket olykor észreveszem, azért jól tudom, hogy semmiféle felkészültségem nincs e téren kritizálni a daloló családanyát. Mi több, szerényen, és megértéssel veszem tudomásul, hogy Melinda produkciója sokaknak tetszik, megfelel annak, amit elvárnak egy frissen felfedezett, vagy pontosabban éppen a felfedezés állapotában lévő énekesnőtől. De hát Melindával nem is az a baj, hogy ne tudna énekelni.
Melindával más baj van. Ám mielőtt beletaposnék érzékeny lelkébe, sietve leszögezem: általában valószínűnek tartom, hogy Melinda nagyon szeretetre méltó ember, sok örömöt szerez mindazoknak, akik szűkebb környezetében élnek, sőt az is nyilvánvaló, hogy közönsége egy részét rajongótáborrá tudta formálni. Ebben az ételemben valamiféle karizmával is rendelkezik, s nagyon precízen tudja megszólítani azokat, akik amúgy is szeretik az efféle show-műsorokat, a felemelkedő családanyák könnyfakasztó históriáit, akik hitelt adnak Melinda kényszerből helytálló imázsának.
És ezzel el is jutottam oda, ahova igyekeztem. Ez az írás ugyanis egyáltalán nem Szíj Melindáról szól. Melinda a maga elképesztő, sőt megdöbbentő népszerűségével csupán egy tünet, országunk és népünk állapotának tünete. Annak manifesztációja, amiképpen polgártársaink többsége az emberi teljesítményről, a helytállásról, a sikerről vélekedik. Annak tükre, ahogyan a magyarok sajnálatosan nagy többsége valóságosnak és hitelesnek látja a giccset, a tartalmatlanságot, a semmilyenséget.
A Szíj Melinda jelenség ugyanis maga a tömény nyomorúság. Melinda mindent megtesz azért, hogy olyannak tűnjék e versenyben, amilyennek a nézők látni akarják: egy szerencsétlen lúzernek, egy szerény és csendes hamupipőkének, egy sodródó ágrólszakadtnak, aki a maga szándékai ellenére, csupán jóságával, emberi esendőségével, bátor, bár bizonytalankodó helytállásával ellenállhatatlanul zuhan bele a sikerbe.
Melinda igazi népmesei alak. Olyasféle közképet épített föl magáról, ami a szegény ember legkisebb gyermekére emlékeztet, bár azért a mesékben valamiféle személyes szándék, akarat, kiválóság mindenképpen fontos tulajdonsága a főhősnek. Melinda esetében ilyenekről szó sincs. Melinda inkább a lottómilliomos szerencséjére bazíroz. Olyasféle véletlenül bekövetkező győzelem vár rá, amelyet nem elér, amelyért nem megharcol, hanem amely megtörténik vele.
Igazi nyárpolgári álom. A siker, a sztárok fénye, az élet csillogása úgy érkezik, hogy azért tenni keveset kell. Mi több, úgy érkezik, ellenállhatatlanul, feltartóztathatatlanul, sodró lendülettel, hogy közben mindvégig tiltakozni lehet ellene. Sőt, még akár nyavalyogni, keseregni, aggodalmaskodni is lehet, hogy talán nem is kell. Zsarolni lehet a sorsot, hogy el sem fogadja ajándékait, ha nem adja ingyen az eredményt. Lehet durcáskodni, kiborulni, zokogni, hisztizni, lehet szerénykedni, áldozati szerepben tetszelegni, felelősséget másokra tolni, egyszóval lehet olyannak lenni, mint amilyen ennek a szerencsétlen országnak a többsége.
Igazi álom, igazi giccs, igazi hamisítvány.
Az utolsó 100 komment: