Az igaz és a való

„– Az ellenzéki pártoknak hamar – akár fél éven belül – el kell dönteniük, milyen együttműködést és irányt választanak” – nyilatkozta nemrégiben Lakner Zoltán politikai elemző. A Heti Válasz közelmúlt számában Suchmann Tamás, az MSZP egykori országgyűlési képviselője meg is adta a lakneri kérdésre a maga borgőzős válaszát: 2014-ben a Fidesznek és az MSZP-nek nagykoalíciót kell létrehoznia, hogy a Jobbik hatalomra jutását megakadályozza. Különben ugyanis fennáll a veszély, hogy a Fidesz a Jobbikkal lép szövetségre, és akkor természetesen azonnal lesújt ránk az apokalipszis valamennyi rettenetes lovasa. A találgatásokra válaszul Vona Gábor kijelentette: „a Jobbik-Fidesz esetleges koalíciója képtelenség, hiszen egyrészt a gyakorlati, másrészt az elvi kérdésekben is egészen mást képvisel a két párt... Mi valódi változást akarunk. A múlt pártjaival nem szövetkezünk.” Majd hozzátette: „Egyébként én is nagykoalíciót javasolok. A Jobbik és a magyar nemzet nagykoalícióját, hogy közösen akadályozzuk meg ennek a két szemfényvesztőnek, a narancsnak és a vörösnek az ámokfutását. Akadályozzuk meg, hogy tovább folytathassák ugyanazt: az emberek megszorítását és az ország eladósítását és kiárulását. Ez a valódi veszély, amit összefogva tudunk elhárítani.”
Vonának abban igaza van, hogy a kartellpártok ámokfutása igazi veszély. Viszont a Jobbik és a nemzet összefogása legalább akkora szélhámosság, mint a Nemzeti Együttműködés Rendszere. Pont az efféle üres és tartalmatlan propaganda-szólamokból van elege a legtöbb polgártársunknak.
Aggasztó módon, Vona kijelentése szinte szó szerint rímmel Schiffer András szavaira, aki néhány héttel ezelőtt eképp nyilatkozott: „Az a mi felelősségünk, hogy vagy egy rendszerkritikus párttá tudunk válni, vagy az országban tapasztalható indulatokat a szélsőjobboldal fogja felhasználni. Azt állítom, hogy a valódi törésvonal nem az antikommunista és kommunista pártok között húzódik, hanem a rendszerpártok és a rendszerkritikus pártok között. A kérdés pedig az, hogy a rendszerkritikát a szélsőjobb, vagy egy ökopolitikai, globalizációkritikus párt adja-e. Az LMP-nek ehhez kell felnőnie.”
Schiffer és Vona láthatóan ugyanabban a malomban őrölnek. Mindketten azt hiszik, hogy pártjuk önálló erőteret tud létrehozni, mindketten azt gondolják, hogy a rendszer- és elitkritikus pólust a másik ellenében kell elfoglalniuk. Miközben Schifferék egyelőre éppúgy képtelenek felismerni azt, hogy a Jobbik jobboldalisága, pláne szélsőjobboldalisága üres szólam, mint ahogyan Vonáék sem bírják belátni azt, hogy az LMP SZDSZ-szerűsége – annak minden nemzetietlen tartalmával – pontosan akkora ostobaság, mint annyi más közéleti dogma. Dogma, amely elsősorban a rendszerpártok számára fontos, ideológia, amely által a rendszerpártok nyernek igazolást, hamis világkép, amely a rendszer fenntartását szolgálja.
Tessék végre elszakadni, a hiedelmektől, a szorongásoktól, de legfőképpen a rendszerpártok valóságértelmezésétől! Tessék végre egy kicsit értelmesen gondolkozni és értelmesen beszélni!
Tessék végre igazi megoldásokkal előállni!

Rendszer és kritika

Egy nemrégiben nyilvánosságra került írás, Csigó Péter, Túl balon és jobbon című, meglehetősen vágyvezérelt elemzése – éppen hibái által – mutatott rá arra, hogy a koalíciós lehetőségek tárháza egyáltalán nem merül ki a szokványos találgatásokkal. Csigó szerint: „A közvéleményben megjelenik egy új tömb, egy új választói csoportosulás, amelynek tagjai még nem ismerik fel magukat közösségként, még nem azonosulnak arcokkal és programokkal, mégis, egyértelműen szemben állnak mind a fideszes-szocialista politikai osztállyal, mind a Jobbik fasiszta rendszerkritikájával.” Ami azonban a Jobbikot illeti, Csigó egy lábjegyzetben kénytelen fölülbírálni imént állítását, leírva, hogy: „Szinte hihetetlen, de az online társadalomban a jobbikosok közt nem sokkal több a radikális, mint a Fidesz szavazók közt (46%:34%). A fideszesek 67%-a vallja magát jobboldalinak, és csak 13%-uk liberálisnak. Ugyanezek a számok a jobbikosok körében: 47% és 20%. Nem véletlen, hogy térképünkön a Jobbik-tábor közelebb található az ellenzékhez, mint a Fidesz-szimpatizánsok.”
Azaz a jobbikosok húsz százaléka liberálisnak vallja magát, bármit is jelentsen számukra ez a fogalom.
Van azonban egy másik tanulsága ennek az írásnak, illetve a hasonló pályán mozgó elemzéseknek. Nevezetesen az, hogy a magukat rendszerkritikusnak valló csoportok és személyek, Csigó Péterhez, vagy éppen a Csigó írását közlő Milla mozgalom vezéralakjaihoz hasonlóan képtelenek felfogni, mi a rendszerkritika. Ők azt hiszik, a rendszer kritikája a Fidesz-hatalom elutasítását jelenti, legjobb esetben is pusztán annyit, hogy a Fideszen kívül Gyurcsánnyal, esetleg az MSZP-vel sem szívesen fognának össze.
Pedig a rendszerkritika ennél többet jelent. Valami olyasmit, hogy megértjük: a rendszer, ami az elmúlt negyven évben létrejött, s amelynek bő húsz esztendeje Magyarország is része, sürgős cserére szorul, mert minden ízében elszakadt attól, amit jónak, emberinek, életigenlőnek, netán igazságosnak, becsületesnek, hitelesnek gondolunk. A baj nem a Fideszben, vagy a szocialistákban van. A probléma a struktúrák mélyén lapul: a nemzetközi pénzrendszer anomáliáiban, a környezetrombolás kényszerében, a közösségek összetartó-erőit felzabáló társadalomszervezésben, a szegények és gazdagok közötti szakadék tragikus tágulásában, a bővülő technikai lehetőségek és az ultrakonzervatív társadalmi megoldások egyre nagyobb ellentmondásában, s nem utolsó sorban az egyre agresszívebb ideológiai nyomásban, amellyel a rendszer erői igyekeznek kiszorítani a szuszt a rendszerkritika szószólóiból.
Ezért Csigó Péternek és elvbarátainak most elárulom, egyúttal a Jobbik és az LMP vezetőinek figyelmét is nyomatékkal felhívom rá: a jobboldaliság és a baloldaliság a rendszerkritika tükrében teljességgel értelmetlen fogalom.
Mint ahogyan a rendszerkritika tükrében nagyon sok kérdés értelmetlen. Én soha nem fogtam föl, miért fontos a Jobbiknak a maga összeesküvés-elmélete. Olyan végső ok a nemzetközi zsidó lobbi emlegetése, amelytől nyugodtan eltekinthetünk. Ha létezik is efféle titkos társaság, akkor éppen úgy nem tehetünk ellene semmit, mint, ha nem létezik. A másik oldalról pedig az LMP-seknek kellene világosan látniuk, hogy a holokausztkultúra, az antiszemitizmus vagy a rasszizmus elleni küzdelem, maga a rendszer. Vagy pontosabban a rendszer egyik legfőbb ideológiai támasza. A rendszerkritika számára ezek a kérdések irrelevánsak. A jobbikban jelen lévő hamis antiszemita összeesküvés-elmélet éppen akkora ostobaság, mint az LMP háza táján is virulens – nem kevésbé hamis –zsidóvédő, holokauszt-propaganda. Mint ahogyan az is egyértelmű, hogy a demokrácia összeomlásáról, vagy a Fidesz diktatúra-építéséről szóló frázisok sem kevésbé tartalmatlanok, mint emezek. Különösen akkor megdöbbentőek ezek a szólamok, ha megnézzük, kiknek a szájából hangzik el, kik akarják Orbántól megvédeni a demokráciát. A rendszerkritika igaz fényében sokkal hitelesebb a Jobbik önmeghatározása, amely nem akar közösséget vállalni a hagyományos demokráciával, a rendszer demokráciájával, miközben persze a diktatúrát is elutasítja. És éppen így, sokkal hitelesebb az LMP közvetlen demokráciája, vagy, mondjuk, a magyarországi Kalózpárt likvid-demokrácia elképzelése, mint az Orbán-rendszer ellen handabandázók restaurációs programja.
És ezek után végre ki kell mondanom: a Fidesszel és a hagyományos magyar baloldallal szemben az alternatív pólus nem a baloldaliság és a jobboldaliság, nem a rasszizmus és anti-rasszizmus, nem a nemzeti és nemzetietlen, nem a liberális és konzervatív kérdéskör tájékán keresendő, hanem mindezeken kívül, valahol ott, ahol a Jobbik és az LMP keresi.
Ennek a két pártnak a megdöbbentő együttműködése elsöprő erejű választ adhat Orbán Viktor tegnapi felvetésére: „Reméljük, a demokrácia helyett nem kell új politikai rendszert bevezetni…”
Azt ugyanis, hogy de. Egy kissé demokratikusabbat.

Előnyök, hátrányok

Lakner Zoltán szerint az LMP hivatalos stratégiájának megfelelően, várhatóan nem fog szövetkezni más pártokkal 2014-ig, ugyanakkor a pártnak az önálló pólusképzéshez nincs meg a kellő ereje. Ugyanez elmondható a Jobbikról is. Abban természetesen van logika, hogy az LMP vagy a Jobbik nem akar szövetkezni senkivel, abban azonban nincs, hogy egymás felé sem próbálnak közeledni. Az a kívülállás, amit képviselnek, semmire nem használható. A Jobbiknak előbb-utóbb szabadulnia kell a maga durva antiszemitizmusától. Ezen az úton nincs további gyarapodás. Az LMP pedig láthatóan ugyancsak nem tud kitörni a maga urbánus közegéből. Számukra sincs további bővülés.
A jelenlegi alapokon nincs.
Lakner egyúttal arra is rámutatott, hogy az ellenzéknek egyértelmű pólust kellene képeznie, abban a szűk mozgástérben, amelyet a választási törvény megenged. Különösen igaz ez a rendszerkritikus pártokra, amelyeknek együttműködése valódi politikai alternatívát jelenthetne.
A legfontosabb gyakorlati kérdés persze az, hogy van-e hajlandóság a két nagy rendszerkritikus pártban az együttműködésre. Erre a kérdésre azonban csak akkor lehet válaszolni, ha egyáltalán hajlandók vagyunk elgondolkozni egy ilyen lehetőségen. Hogy nem teljes képtelenségről beszélek, arról sokat elárul a Political Capital ábrája, amely szerint tizennyolc olyan ügy (kormánydöntés) volt a közelmúltban, amelyet a Jobbik és az LMP közösen támogatott. Ez a két párt sokkal több kérdésben ért egyet egymással (és a kormánnyal), mint a szocialistákkal (és a kormánnyal).
Ha a Jobbik és az LMP programját egymásnak megfeleltetjük, az összehasonlításból ugyancsak elképesztő következtetés adódik. A két jövőkép meglepően hasonló. Vajon mi a különbség a Jobbik ökoszociális piacgazdsága és az LMP zöld alternatívája között? Mi a különbség a Jobbik politikusbűnözés elleni fellépése és az LMP korrupció-ellenes elszántsága között? És, ami a meglehetősen szimbolikus: mi a különbség a Jobbik és az LMP cigányprogramja között?
Szinte semmi. Hangsúlyok, apró részletek, ideológiai hátterek jelentik a legfontosabb eltérést. Ha egymás mellé tesszük a két pártprogramot, inkább az az érzésünk, hogy két vitában álló munkaanyagot olvasunk, semmint az, hogy életre-halálra küzdő, ellenérdekű pártok önmeghatározását böngészgetjük.
S, hogy miféle világértelmezés áll e programok mögött emitt és amott, az végső soron teljesen lényegtelen. A napi politikai megoldások dolgában jelentéktelen apróság az eltérő világnézet. A Jobbik olyan széles spektrumát öleli föl a nemzeti erőknek, hogy egy lapon sem lehet említeni őket. Csakúgy, mint az LMP híveinek sokféleségét. Az együttműködés kereteit az aktuális célok jelölik ki, s ezekre tekintettel, akár több cikluson át is képes lehet közösen kormányozni a Jobbik és az LMP.
Ámde mindezeknél fontosabb az, hogy a két rendszerkritikus pártra nézve, milyen előnyökkel és hátrányokkal járhat egy ilyen összefogás. Nos, én úgy hiszem, mindkét mozgalom fénysebességgel szakadna ki a maga pária-státuszából. Az LMP varázsütésre megszabadulna nemzetidegen, SZDSZ-utódpárti közképétől, a Jobbik pedig egy csapásra maga mögött hagyhatná a rasszista, antiszemita, fasiszta jelzőket. Mindkét párttal kapcsolatban óriásira nőne a kormányzóképességükébe és kompromisszumkészségükbe vetett hit, s természetesen mindkét párt éles kritikákat kapna a rendszerpártoktól. A Fidesz és az MSZP, illetve szatelit-, valamint utódpártjaik össztüze azonban csak hitelesebbé tenné az új koalíció rendszerkritikus elkötelezettségét.
A pártok saját szavazóit, meggyőződésem szerint, alig zavarná egy ilyen összefogás. A Jobbik híveinek egy része eleve liberális, a többi is inkább lesajnálja az LMP-híveket, de nem gyűlöli, vagy féli őket.
Az LMP-nél talán kicsit nehezebben menne át egy ilyen koalíció. Ott egy elég markáns csoport számára elfogadhatatlan a valódi rendszerkritika, és ennek megfelelően elfogadható a fasiszta, antiszemita rémmel való fenyegetőzés. Nagy kérdés, hogy ez a csoport mennyire erős az LMP-ben, mennyire hajlandók megérteni, hogy az ő helyük, ha a fasiszták ellen akarnak harcolni, akkor nem az LMP-ben, hanem a Magyar Ellenállók és Antifasiszták szövetségében van. Ez a harc ugyanis nem a rendszerkritika, hanem éppen a rendszer céljait szolgálja.
Viszont az új együttműködés alighanem igen sok nem szavazót tudna megszólítani. Vona Gábor az MTI-nek így nyilatkozott: „a magyar társadalom többsége 2010-ben – függetlenül attól, hogy a Fideszre, a Jobbikra, vagy az LMP-re szavazott – valódi rendszerváltást, igazi változást akart.” Vona, úgy tűnik, tudja, mi a rendszerkritika. Ha ugyanis a valódi változást ígérő pártok közül kivesszük a Fideszt, amelyről bebizonyosodott, hogy nem hoz változást, akkor nem marad más, mint az, hogy a Jobbik nekilát, és az LMP-vel együtt megfogalmaz egy – a kartellpártokkal szemben valójában progresszív alternatívát kínáló – centrista rendszerkritikát.
És én úgy hiszem, ezt nagyon sokak megértenék.