Az örmény konfliktus, a maga brutális fejszéjével agyoncsapta a hét legfontosabb témáját, azt a tényt, hogy az iskolaév megkezdésével a hazai oktatásügy silány tragikomédiájának újabb felvonásához érkeztünk. A konzervatív szülők büszkén kísérik iskolába gyermekeiket, a hozzám hasonlóak pedig, akik még emlékeznek arra, micsoda igazságtalan és meg nem érdemelt börtönnek éreztük az osztálytermet, viszolyogtató disszonanciával taszítjuk be gyermekeinket az iskola kapuján. Jól tudjuk, idejük nagyobb részében borzalmasan fogják érezni magukat. Sokszor gonosz emberek felügyelete alatt, értelmetlen feladatokra kárhoztatva, csendben, fegyelemben kell eltölteni délelőttjüket. Ha lecsupaszítjuk a dolgot, ha lehámozzuk oktatási rendszerünkről a mítoszokat, legendákat és poroszos megfontolásokat, nem marad más, mint a kényszer és a kényszerítés. Gyermekeinknek lényegében ugyanazt adjuk, amivel bűnözőinket fenyegetjük: nyolc-tizenkét év letöltendő rabságot.

Nemzedékek

Pedig a tudás továbbadásának mikéntje emberi létünk legfontosabb kérdése. A remény, hogy gyermekeinknek jobb lesz – mert többet tudnak, jobban alkalmazkodnak, hatékonyabban oldják meg problémáikat – visszamenőleg ad értelmet életünknek, s az előttünk járt nemzedékek ezernyi kínjának. A történelem girbe-gurba útjainak, létünk furcsa vargabetűinek ad célt és okot ez a hit. Még akkor is, ha olykor gyanakodni kezdünk, nem boldogabb-e a tudatlan, mint a tudós, nem vakiht-e a tudásba vetett bizalmunk, mint annyi más babonánk, nem véletlenek kusza játéka taszítja-e előre-hátra sorsunk, még akkor is hinnünk és remélnünk kell, hogy embervoltunknak van valami magasabb értelme. És nekünk, itt a XXI. század kezdetén, e magasabb értelem, e végső ok, e távlati cél más nem lehet, mint a generációról generációra halmozott tudás, s ennek révén a bővülő szabadság, végső soron tehát a boldogabb, teljesebb, igazabb élet.
Nekünk, akik még egy előző korban születtünk, nekünk, akiknek lába a múltba lóg, de tekintete már a jövőben jár, nekünk különösen igaznak tűnik e hit. A mi életünk maga a bizonyosság. Mi még láttuk azt a kort, amelyben a szűk dogmák és lapos előítéletek, a korlátolt lehetőségek és homályos horizontok, a meghajló gerincek és megroppanó lelkek voltak a hétköznapok valóságai. Szüleink, nagyszüleink, tanáraink és idős kollégáink hurcolták magukkal a múltat, amit mi már lerázhattunk magunkról. Egy-két emberöltővel ezelőtt még a mindennapokban élt a megkülönböztetés és a szegregáció, az elnyomás és a kényszerű önkontroll, a félelem és a feltétlen morál minden hamis igazsága. Mi már úgy nőhettünk föl, hogy mindez viszonylagossá lett, s megkérdőjelezhetővé vált. Közülünk sokan már nem azonosulnak az elnyomóval, csak azért, hogy az elnyomatás könnyebb legyen. Sokan már hisszük, hogy a megszokott kínok csak megszokásunk miatt állandóak, s talán másképp kellene lennie. Nekünk már legalább fantáziáinkban élni tud egy olyan világ, amelyben az embernek nem muszáj úgy élnie, tanulnia és úgy dolgoznia, mint rabszolgáinknak hajdanán.
Gyermekeink előtt azonban már kérdések sincsenek. Magától értetődő biztonsággal választják azt, ami jó nekik, amit szépnek és igaznak gondolnak, és szerencsére fütyülnek arra, amit én tartanék igaznak.

Pedellus, vagy programozó?

Az egyéni lét felszabadítását pedig tudásunk szédítő bővülése hozta el. Ők már a zsebünkben hordják a könyvtárat és a koncerttermet, egy fél perc csak, hogy barátaiknak utána nézzenek, ők látják, mi történik a világ túlfelén, és bármilyen közösségben részt vehetnek. Őket már nem kötik üres szabályok és erényes megfontolások, nem kínozzák gonosz kényszerek és konok lehetetlenségek, nem törik meg balga tekintélyek és hamis hiszekegyek.
A mi életünkben minden megváltozott.
Csak az iskola nem változott semmit. Még ma is éppen olyan, mint bő két évszázada, olyan, amilyennek megszületett, amilyennek megálmodta Mária Terézia. Rendszerét, formáját, tartalmát csodás ragaszkodással őrizte meg az iparosodás kezdetétől a végéig. Csak néha tett engedményeket, csak néha hódolt meg a kordivatnak, s akkor is csak csekély változást engedett. Mindig csak egy lépést. Soha kettőt vagy hármat. Iskoláink, egyházaink mellett, a legkonzervatívabb intézményeink.
Pedig hol van már a Tanár úr kérem Bauerje és Steinmannja, hol vannak már a Pál utcai fiúk, hová lett Abigél és mind a többiek...
A mi gyermekeink már mások, másféle emberek. A különbséget mindenki látja, csak azok nem hajlandók észrevenni, akik iskoláink mibenlétét meghatározzák. Illetve, dehogyisnem. Látják ők is. Csak széleskeblű, ókonzervatív nekibuzdulásukban legszívesebben felpofoznák azt a sok renitens nebulót, aki nem akar beállni a hagyományos rend igájába.
Pedig nagyon is rosszul teszik. Sokkal rosszabbul, mint legszörnyűbb rémálmaikban képzelhetik.
A hagyományos iskola fölött ugyanis végleg eljárt az idő. Az ipari kor múlásával, az információs társadalom születésével, a tudástársadalom létrejöttével megszokott közoktatásunk szédületes sebességgel fog a semmibe zuhanni.
Peter Drucker, egy igencsak hírneves amerikai vállalkozásfejlesztő guru szerint: „A felsőoktatás nem fog sokáig túlélni. A jövő a hagyományos oktatáson és az osztálytermeken kívül van. A távolsági oktatás gyorsan közeledik.” Olyan gyorsan, hogy már itt is van a nyakunkon. Az Apollo Group a világ legnagyobb online oktatási intézménye. Félmillió diákja van. Dél-Koreában a papír-tankönyvek helyett e-book-olvasókat kapnak az iskolások. Amerikai egyetemek programokat dolgoznak ki annak érdekében, hogy az intézményben felhalmozott tudást hozzáférhetővé tegyék azok számára is, akik az egyetem falain, sőt az ország határain kívül rekedtek.

Tábla, kréta, köpeny?

Hol van ma már a tábla és a kréta igazsága? Elektronikus eszközeink révén ma-holnap otthonról, villamosról, vagy éppen a strandról tanulhatunk. Letölthetjük a kötelező és ajánlott irodalmat, bejelentkezhetünk a szemináriumra, megnézhetjük az előadást, kitölthetjük a tesztlapot, beadhatjuk a házi-dolgozatot, s, ha nem értünk valamit, személyes konzultációt kezdeményezhetünk az oktatóval.
Mindent, mindent képes eljuttatni hozzánk az új technika. És ugyancsak költséghatékonyan teszi. Az oktatásba való beruházás – egyénnek, családnak, államnak egyaránt – a legjobb befektetés. Különösen akkor az, ha a ma már elérhető eszközök segítségével teszi.  
Nem kezdek számolgatni, nem stílusom. De azt pontosan tudom, mennyibe kerül egy tankönyvcsomag. Többet is veszek évről-évre. De bár vehetnék helyette e-book-olvasót! Mert azzal együtt megkapom a digitalizált könyvek tízezreit, kultúránk felhalmozott kincseit, tudásunk legjavát. Nem tudom, mennyibe került egy iskolaépület fenntartása, a tantestületek bére és járuléka, a mögöttük álló hatalmas apparátus működtetése. De abban biztos vagyok, hogy az a mód, ahogyan ma fenntartjuk oktatásunkat, a legpazarlóbb rendszerévé lett államunknak. És nem pusztán azért, mert elavult infrastruktúrák hátán döcögve, elaggott eszközökkel, fölösleges órákat, heteket, éveket rabolva rója becsengetéstől matúráig tartó végtelen vándorútját, de főképp azért, mert jobb sorsra érdemes tanárt és diákot, az embert tékozolja el.
Igaz, ahhoz, hogy mindez megváltozzon, ahhoz, hogy ne pusztán az info-business ügyes vállalkozóinak hasznára szolgáljon a mi tudásvágyunk, ahhoz, hogy a tudás ne pusztán az elit kiváltsága legyen, kellene egy közösségi szándék, egy egységes cél, egy kiforrott jövőkép. Egy olyan perspektíva, ami felé elindulhatunk, még akkor is, ha egyelőre távolinak tűnik e horizont, s akadályokkal telinek látszik az út.
De mégis, mégis el kellene indulni már. Legalább egy lépést tenni előre, legalább felmérni, merre van a holnap, legalább elképzelni ezt a jövendőt. Mert amelyik közösség ezt nem teszi meg, az a legostobább felelőtlenséggel szórja a porba önnön reményeit. Mert amelyik nép, ezt nem lépi meg, az elvesztegeti múltját, sutba dobja mindazt, amit évezredek alatt halmoztak fel elődei. Mert amelyik nemzet nem hisz a saját tudásában, az nem hisz a saját jövőjében sem, s így sem múltja, sem jövője, de talán még jelene sincs neki.
Így vitatkozzunk tehát afelett, vajon kell-e, s ha igen, hát matyó-, avagy kalocsai mintás legyen-e az új iskolaköpeny!