Néhány héttel ezelőtt komoly megrovást kaptam egy olvasótól, amiért nem foglaltam állást a diáktüntetések, egyetemfoglalások, és úgy általában a felsőoktatási csatározások kapcsán. Ő úgy értelmezte, hogy e hallgatás azt jelenti, kormánypártivá lett a Sajtkészítő. De rosszul teszi föl a kérdést az, aki csak abban a kettősségben tud gondolkodni, amelyet a kormány és az ellenzék szembenállása teremt. A két fél között ugyanis nem kell választani. A két fél közül ugyanis egyiknél sincs megoldás, és nincs sehol azon a hajókötélen, amelynek két végébe ők belekapaszkodnak. Ma már világosan látszik, hogy a rendszerváltás során hatalomra került elit gondolkodásmódja végzetesen megrekedt a nyolcvanas évek problémáinál, belesüppedt abba a provinciális mocsárba, amelyet önmaga teremtett, és nincs olyan elképzelése, amelynek révén kimászhatna onnan. Az ugyanis, hogy az ellenoldalt fullasszuk bele a nagy magyar dagonyába, s holttestén állva dugjuk ki a fejünket a sárból, nos, ez semmilyen szempontból nem tűnik jó megoldásnak.
Ugyanakkor én erősen hiszem, hogy az eliten kívül, a magyar politikai élet tragikomédiájának forgatókönyvein túl, a hazai oktatásügy rosszul megfogalmazott, lényegtelen kérdésekre koncentráló és rendkívül belterjes problémakörétől elszakadva is lehet érvényes és értelmes módon viszonyulni a tudáshoz való hozzáférés problémaköréhez. Sőt éppen így lehet előrevivő válaszokat találni egyetemek kapuit döngető kérdéseinkre.

Valóságunk vége

Nem, semmiképpen sem tudok azonosulni azzal a kormányzati szándékkal, amely a tudástársadalom helyett munka alapú társadalmat építene, amely tizenhat éves korig írná csak elő a tankötelezettséget, amely az egységes nemzetállam elavult logikája szerint uniformizálná a közoktatást, amely tandíjhoz kötné és jelentősen szűkítené a felsőfokú képzés lehetőségeit, mi több, a munkaadók igényeihez igazítaná a különféle képzéseket, s a legelképesztőbb eszközökkel igyekezne az ország határain belül tartani a diplomásokat. A XXI. század hajnalán, a kommunikációs- és infotechnika viharos fejlődésének közepén, a világ gyökeres átalakulásának napjaiban ezek az elképzelések csak arra jók, hogy a múlt bizonyosságának álomképeivel nyugtassa meg magát a konzervatív lélek. Pedig az a múlt nem fog visszatérni.
De nem lehet azonosulni az ellenzék elképzeléseivel sem, amely - kevés kivételtől eltekintve - elfogadhatónak tartana egy szerény felsőoktatási tandíjat, minden más kérdésben azonban a rendszerváltást követően kialakult oktatásszervezés elvei mentén gondolkodik. Az 1990 és 2010 közötti köz- és felsőoktatási állapotok fenntartása ma éppen olyan lehetetlenség, mint a kormány délibábos múltba révedése.
És éppen ezért elfogadhatatlan az aktív fiatalság minden kezdeményezése, amely a racionális megoldást keres egy irracionális helyzetre. A probléma ugyanis nem az, hogy a kormány megpróbálja az oktatáspolitikában is érvényesíteni a maga avitt ideológiáktól terhes koncepcióját, hanem az, hogy ma Magyarországon nincs olyan elképzelés, amely feloldani tudná azt az egyre nagyobb konfliktust, amely a valóság és a lehetőség között feszül. A kormány ebből a szempontból egyébként megoldást kínál: a XIX. századi intézményrendszer létező kereteihez egy XIX. századi logikát igyekszik hozzárendelni. Hogy sem az intézményrendszer, sem a gondolkodásmód nem fogja túlélni az elkövetkezendő évtizedeket, az éppen olyan valószínű, mint ahogyan valószínű, hogy a diákok, és az ellenzéki pártok elképzelései sem lesznek időtállóak.
Nem szeretem ezt az egyetemi küzdelemsorozatot: szűkkeblű, rövidlátó, rendszerelvű logika mentén gondolkozik minden szereplő, s hiányzik a képből a perspektíva, a jövő, a holnapról alkotott merész gondolat, de leginkább hiányzik az összképből a felelősség, a szolidaritás és a nyer-nyer típusú játszmára való hajlandóság.

Az aktivista halála

Valójában ugyanis ez a küzdelem nem arról szól, amiről a szereplők beszélnek. Az oktatáspolitika hazai zűrzavara nem önmagában áll. Csupán egy szélesebb rendszer szűkös csataterén zajló aprócska ütközet, része annak a kulturális konfliktussorozatnak, amely a világban lassan egy évtizede zajlik, és amelynek sokféle törésvonala értelemszerűen érinti a nyugati világhoz jól integrált magyar társadalmat is.
De ennek a küzdelemnek nem az a kérdése, hogy legyen-e tandíj, vagy nem, hogy meddig tartson a tankötelezettség, hogy miféle szakokra, milyen feltételekkel juthasson el a tanulni vágyó, hanem az, hogy a kortárs kommunikációs fejlődés révén megnyíló, elképesztő tudásáramlás vajon beilleszthető-e a gazdasági, kulturális és politikai elit hagyományos rendszerébe, vagy alapjaiban kérdőjelezi meg annak létét. Aki a tandíjról beszél – akár mellette, akár ellene érvel – az éppen úgy a hazai közéleti nyomorúság rabja, mint a leszerepelt politikai elit. Aki az egyetemi oktatás kérdéseit feszegetve nem látja meg azt, hogy a fennálló intézményrendszer és intézményi kultúra, a létező oktatáspolitika és finanszírozási struktúra minden eleme kiáltó ellentmondásban áll korunk követelményeivel, az semmit nem lát valódi problémáinkból.
Hogy miről is kellene beszélnünk, azt pontosan megírták a hazai lapok, amikor Aaron Swartz haláláról tudósítottak. Más kérdés, hogy a többé-kevésbé hiteles tudósítások mögött a megértésnek halovány szikráját sem mutatta a magyar média. Az elit tudás-kisajátító törekvései ellen küzdő aktivista céljairól, vagy esetleg céljainak hazai vetületeiről az egyetlen TGM-en kívűl, szinte senki nem beszélt.
Pedig, aki egy kicsit is elgondolkodott már azon, hogy mi a fenéért menekült öngyilkosságba ez a huszonéves fiatalember, azonnal felfedezhette volna a párhuzamot: a hazai tandíj-centrikus, lehetőségszűkítő oktatáspolitika alternatívája nem a rendszerváltás tandíjmentessége, hanem olyasvalami, amit a Massachusetts Institute of Technology ellen elkövetett kalóztámadás képvisel.
Nálunk azonban kevesen értették meg Swartz küzdelmének lényegét. A fiatalember „keze gyakorlatilag mindenben benne volt, ami az internet és az információáramlás szabadságáról szólt az elmúlt pár évben” – írta róla valamelyik hazai lap. Swartz részt vett egy nemzetközi nonprofit szervezet, a Creative Commons kialakításában, amely a szerzői jogi oltalom alá eső művek tulajdonosainak teszi lehetővé, hogy jogaik egy részét átadják vagy a műveiket közkincsnek nyilvánítsák. Swartz többször felszólalt a hírhedt amerikai kalóztörvény ellen, majd letöltött és ingyenesen hozzáférhetővé tette ötmillió tudományos cikket és folyóiratot a cambridge-i Massachusetts Institute of Technology elektronikus könyvtárából. Akciójának hatására őt magát törvény elé állították, a digitális könyvtár azonban jelezte, hogy gyűjteményének egy része ezután minden olvasó számára ingyen hozzáférhető lesz.
A jogok és jogdíjak körüli vitának persze csak vékony mellékszála Aaron Swartz története, az Anonymus csoportok küzdelme, a kalózpártok harca, és még vékonyabb mellékszála a hazai oktatáspolitika körüli csatározás. A kérdés ugyanis nem pusztán az, ingyenes legyen-e a felsőoktatás, hanem az, hogy meddig terjedhet, vagy pontosabban mennyire kiterjeszthető a tudás, a kultúra és az információ szabadsága. Vajon elképzelhető-e egy olyan világ, amelyben a tudáshoz – mindenféle tudáshoz – való hozzáférés alapvető emberi jog és könnyű lehetőség.
És én azt hiszem, nekünk, magyaroknak, éppen az volna az esélyünk a sikerre, a felemelkedésre, a félperifériás létből való kitörésre, ha megértenénk ennek a változásnak a lényegét, és értelmes választ adnánk rá.

Túl a rendszeren

Hogy ez a válasz körülbelül mit jelentene arról egy közelmúlt kísérlet adhat némi tájékoztatást. Néhány hónappal ezelőtt világméretű kezdeményezésbe fogott két nagy presztízsű amerikai egyetem, a Harvard és a Massachuttes Institute of Technology. Igen, ugyanaz az intézmény, amelynek anyagait Swartz ellopta, és amely később nyilvánossá tette könyvtára nagyobb részét. A két hatalmas egyetem lenyűgöző projektbe kezdett: olyan online kurzusokat indítanak, amelyekkel globális közönséget szólíthatnak meg.
A világméretű kísérlet átrajzolhatja a felsőoktatás ma ismert szerkezetét, és ezt a kezdeményezők is tudják. A program nem titkolt célja a „felsőoktatás forradalmasítása". A létrehozott virtuális platformon világhírű professzorok interaktív online kurzusaiba kapcsolódhatnak be a tanulók, felvételi követelmények és fizetség nélkül. „- A kezdeményezésnek hatalmas sikere volt, az órákra többen iratkoztak fel, mint ahány MIT-n végzett diák él ma a világon, majdnem annyian, ahányan az egyetem XIX: századi alapítása óta koptatták az intézmény padjait” - nyilatkozta el a BBC brit hírtelevíziónak Anant Agarwal, a program egyik vezetője, az MIT számítástechnikai és mesterséges intelligencia kutató laborjának igazgatója.
A Harvard és a MIT mellett ugyanakkor a Stanford, a Princeton és más neves amerikai egyetemek is indítanak online kurzusokat. Egy-egy órához videók, online laboratóriumok és e-tankönyvek is járnak, a diákok munkáját pedig automatizált rendszer értékeli.
Persze ezek a kezdeményezések ma még nem kiforrottak, számos problémával bajlódnak, de az online kurzusok hosszabb távon bizonyosan a ma ismert felsőoktatás végét jelentik. A tudomány fellegvárai nem működhetnek tovább a maguk arisztokratikus elzártságában. Az oktatásszervezésnek és az oktatás finanszírozásának válaszolnia kell azokra a kihívásokra, amelyeket a modern technikai lehetőségeink jelentenek. S, hogy ez a válasz Magyarországon is megszülethetne, arra éppen egy a minap napvilágot látott kutatás ad bíztatást.
Sokan elszörnyedtek, amikor szembesültek azzal, hogy a hazai ifjúság jelentős része a Jobbikkal szimpatizál. Ez az adat azonban csak azzal a másikkal együtt értelmezhető, amely szerint a fiatalok másik harmada az LMP híve. Ezek a tények azonban semmit nem mondanak a pártok népszerűségéről. Ezek az adatok pusztán arról beszélnek, hogy a két rendszerkritikus tömörülés olyasmit hirdet, ami tetszik a fiataloknak. Ezek az adatok elsősorban azt mondják, hogy a fiatalok értik: a rendszer megérett a megváltoztatásra. Akár így, akár úgy, de változtatnunk kell rajta. És, akkor már miért ne tegyük azt úgy, ahogyan a Harvard, az MIT, a Stanford, a Princeton és a többi nagy egyetem javasolja?
A megoldás nem az, ha választ adunk egy elavult problémára: a tandíj, vagy a felvételi keretszámok kérdésére. A megoldás az interaktív online egyetem, az online középiskola, az internetre költözött és onnan könnyedén megszerezhető tudás. Ezen kellene gondolkoznunk, erre vár programot a rendszerkritikus pártoktól a fiatalok kétharmada, erre vár ötletet és javaslatot a felelősen gondolkodó polgártársaink többsége.
Tandíj? Ponthatárok? Bejutási lehetőség? Röghöz kötés?
Emberek! Miről beszéltek?

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.