Bizonyára sokan hallottak már a dublini Bloomsday-ről. A Bloom-nap az Ulysses emléknapja. Eredeti ünnep, mert ekkor egy fiktív, sosemvolt napnak az évfordulóját ünneplik, az Ulysses cselekményének dátumát, 1904. június 16-át: ezen a napon játszódik le a soha le nem játszódott történet, benne a sosemvolt szereplőkkel, Leopold Bloommal, Molly Bloommal, Stephen Dedalusszal és a többiekkel.
Mondhatnánk, hogy a végtelenül hosszú téli estéken bármilyen hülyeséget ki tud találni az ír kocsmák sörgőzös népe, de azért valljuk be: a Bloomsday nagyságrendekkel kreatívabb ötlet, mint a Kossuth Lajos utca.
Képrombolók
És most, hirtelen fontossá vált az efféle eredeti gondoltat itt Magyarországon is. Mert arra a végtelenül nyomorúságos elképzelésre, hogy majd a Magyar Tudományos Akadémia eldönti, milyen név használható, és milyen nem, nos, arra, egyetlen válasz az, ha lépünk egy hatalmasat előre és elszakadunk attól az idétlen hagyománytól, amely szerint köztereinket, közintézményeinket, ünnepeinket és mindenféle egyéb közünket históriai alakokról, a politika- és kultúrtörténet hőseiről nevezzük el.
Mert ugye itt van egyfelől ez a vitatott huszadik század. Telis-tele olyan figurákkal, jelszavakkal és üzenetekkel, amelyeknek értelmezése – dicsőítése és pocskondiázása – valamennyi hazai szekértábor számára napi rutin és kötelesség.
A baloldal vérig, sőt nyirokvelőig sértődve (vérig ugyanis már korábban sértve volt…) a jobboldal néhány kulturális gesztusán, szellemi hajtóvadászatot indított a jobboldali ikonok ellen. Horthy, Prohászka, Nyírő és mindazok, akik a XX. század nemzeti mozgalmaiban fontos szerepet töltöttek be, rettenetes közellenségként tekintenek ránk a baloldali panoptikum sötét termeiből, csakúgy, mint Hasfelmetsző Jack Madame Tussaud londoni kiállítóterméből. Mire a jobboldali kormány, élve igen széles felhatalmazásával és még szélesebb befolyásával, törvénybe foglalta a múlt századi önkényuralmakhoz kötődő személyek és fogalmak használatával kapcsolatos tilalmat. Ennek értelmében nem szerepelhet cég, civil szervezet, sajtótermék, közintézmény vagy közterület elnevezésében olyan személy neve, aki „a 20. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában vezető szerepet töltött be". Ennek megfelelően most az akadémia kiadta a világ legostobább szamárvezetőjét Négy láb jó, két láb rossz címmel.
És így most megindulhat a nemzeti önsorsrontás iszapbirkózó bajnokságának újabb fordulója: elmerülni az amúgy sem túl fényes közelmúlt mocsarában, feketére és fehérre, esetleg vörösre mázolni azokat, akik amúgy ezer színben pompáznak, sematikus értelmezését adni a történelemnek, párthűség szerint átszabni a históriát, propagandává silányítani ezer izgalmas történetet, nem éppen felemelő perspektíva.
Világfalu
Sőt, nem is perspektíva. Mert másfelől mindeme kérdések fölött úgy járt el az idő, hogy csak az nem vette észre, akinek szemébe már annyi sár tapadt, hogy ki sem tud kukucskálni a maga dogmáinak vidám dagonyájából.
Meglepően zajosra sikeredett legutóbbi bejegyzésem, a Gerendás-jelenséggel foglalkozó posztom néhány állítását kell most megismételnem: Véget ért az alkotók kegyelmi időszaka. Véget ért az a kor, amelyben a technikai lehetőségek, a kultúrafogyasztók igénye és a személyiségközpontú közgondolkodás lehetővé tette az alkotóknak azt, hogy nevük és egzisztenciájuk az alkotás révén létezhessen. A ma alkotóira senki sem kíváncsi. A műveikre igen. A ma, s még inkább a holnap alkotója nem fog megélni alkotásaiból, mert az alkotás – az újszerű technikai lehetőségeknek, s az internet kínálta végtelen publicitásnak köszönhetően – ismét olyasmi lett, mint ami a népművészet volt egykoron: populáris, bárki számára adott, mindenki által elérhető és mindenki által hozzáférhető tevékenység. A világfalu világ-népkultúrát teremt, amelyben a teremtő kiléte éppen annyira mellékes, mint amennyire lényegtelen az, hogy kinek jutott eszébe először a Hétszűnyű Kapanyányi Monyók elnevezés.
A jövő kultúrtörténete a kultúra történetéről szól majd, s nem az alkotókról. Shakespeare művei ott fognak megjelenni, ahol beléptek nemzeti irodalomba a fordítások révén, s nem ott, ahol – egyébként nem túl nagy közérdeklődés mellett – megszülettek. S, hogy egyébiránt ki volt ez a fura nevű színész, keveseket fog érdekelni. Mint ahogyan az sem túl érdekes kérdés ma már, hogy Nyírő, mit csinált, amikor éppen nem Úz Bencével foglalkozott, Faludy hány arab kamasszal kötött fura barátságot, és hogy Horthy vagy Kádár hitt-e abban, amiben helytállni próbált, vagy csupán kényszerek között lavírozott.
Teret a fikciónak!
És mindezek után szeretnék egy szerény javaslattal hozzájárulni, országunk szebbé, jobbá, élhetőbbé, de legalább szellemesebbé tételéhez.
Kedves polgármesterek, önkormányzati testületek, és mindenféle egyéb döntéshozók! Eljött az ideje, hogy véget vessünk ama bárgyú hagyománynak, amely szerint kurzuselőzmény-szerű történelmi alakokról, híres emberekről, nemzeti nagyságokról nevezünk el utcákat, tereket, intézményeket és szervezeteket. Eljött az ideje annak, hogy a teremtők helyett a teremtményekre figyeljünk. Ők úgyis sokkal érdekesebbek.
Lehet, hogy sokan még nem értik, de azok, akik a legutóbbi népszámlálás alkalmával jedinek próbálták magukat nevezni, pontosan tudják: a fantázia-szülte hősök sokkal fontosabbak, mint a valódi héroszok. (Arról nem is beszélve, hogy a valódiakat is a fantázia, a legenda és a mítosz teszi igazi nagysággá, nem a valóság. A valóságban ugyanis Kossuth, Széchenyi, Horthy és Wass Albert éppen olyan esendő, kételyekkel küzdő, aggódva döntő ember volt, mint bármelyikünk.)
Más tényleg senkinek nem jut eszébe, ha el kell nevezni valamit, mint a történelemkönyvekből itt ragadt figurák? Miért ne nevezhetnénk el az elnevezni valóinkat a fantázia teremtette alakokról?
Ha van Bloomsday Írországban, miért nincs Troppauer Hümér sugárút Magyarországon? Miért nincs Korovjov tér, Ulpius Tamás köz? Miért nincs Ludas Matyi Csomópont, vagy, mit tudom én, Hans Castorp út, esetleg Pondorai Béla utca? Miért ne lehetne elnevezni fiktív alakokról, irodalmi hősökről, mesefigurákról köztereket?
Mikor üti át a politikai döntéshozók patetikus idétlenségét a felismerés, hogy a közéletben már régen kulcsszereplők a fiktív figurák? Van ír Ulysses buli, van londoni Sherlock Holmes múzeum, s nálunk is van például Náncsi néni vendéglő. Ja, és azt se gondoljuk, hogy a mesefigurák nincsenek jelen köztereinken: Egy közterületet bármiről el lehet nevezni. Léteik Szentlélek tér, Mindenszentek utca, meg még olyan is, hogy Ötpacsirta utca, sőt még olyan is van, hogy Vidámverseny utca, meg Mézeskalács tér.
Mikor ér véget a szerzőfetisizmus, és mikor jön el a szerzemények kora?
Szerintem itt áll az ajtóban.
Be lehetne engedni.
Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.
