Oh, igen, az interjúalany felébredt szörnyű, lidérces, nyomasztó álmából. Kertész Imre és Iris Radisch beszélgetése döbbent visszatekintés. Mint azok a megrázó vallomások, amelyekben a szcientológia fogságából szabadulók hökkenten néznek magukra: Én? Ezek között? Ilyen tanok mellett?
Delírium
Aki végigolvassa a Zeit rövidke szövegét (a teljes fordítást a Népszabadság is közli) riadtan szembesül a holokausztbohóc nyomorúságával. A párbeszéd szétfutó szálai, a szomorú válaszok csüggedése, a magába roskadó bűntudat önostorozása egy delíriumból ébredő, s részegségének rombolásával szembesülő ember kétségbeesése. Úgy állítja elénk a cikk Kertész Imrét, mint egy becsületes embert, aki érthetetlenül sikeres utat járt be a becstelenség világában.
Hát, isten hozta miközöttünk Kertész úr! Isten hozta azok között, akik felismerik a bohócok kifestett képének hamisságát, akik már régen leleplezték az illuzionista csalásait, akik már sokszor elmondták: holokausztkultúra nem gyász, de kegyeletsértő propaganda.
Persze, az interjúból nem derül ki, mire jött rá Kertész, de szavai nyomán annyi bizonyos: ő nem akart részt venni az emlékezetlobi üzletében. Ő csak a maga sorsát próbálta megérteni. Mégis, miután átvehette a legnagyobb irodalmi kitüntetést, újra szembesülnie kellett azzal, ami gyermekkorában már meggyötörte: a gonosz banalitásával. Csak most nem SS-hivatalnokok vagon-befogadóképesség-számláló banalitásként jelent meg, hanem zsidót játszó, rabruhába bújtatott, gátlástalan színészek ripacskodásaként, Auschwitzra emlékező ostoba szónokok pökhendi kioktatásaként, és Nobel-díj Bizottság-tagok aljasul méricskélő latolgatásaként állt elé.
Hullarablás
Annak a hatmilliónak a halála ugyanis, egyebek mellett azért megrázóan tragikus, mert teljességgel értelmetlen volt. Ha az emlékezet őrizői utólag értelmet adnak szörnyű pusztulásuknak, akkor éppen a tragédia súlyát csökkentik. Akkor mártírokká avatják ezeket az embereket, olyasvalakikké, akik életüket áldozták föl értük, az ő életükért, azért, hogy világuk olyan lehessen, amilyen lett. Jelenüket igazolják az ő szenvedésükkel és halálukkal. Létüket támasztják alá a halottak szörnyű sorsára sandítva. Önmaguk igazolására, vágyaik elérésére, biztonságuk megteremtésére használják zsidók tömegeinek rettenetes pusztulását és e pusztulás borzalmas körülményeit. Akár úgy is mondhatnám, hogy hasznot húznak a halálukból…
Ha pedig a ma élők hasznot húznak a holokausztból, akkor semmiben sem különböznek a náciktól, akik ugyancsak hasznot húztak belőle. Az pedig egyre megy, hogy ez a haszon anyagi, szellemi, morális vagy politikai természetű.
Azok, akik üzletet csinálnak a vészkorszak borzalmaiból, akik kárpótlást, megrendelést nyernek általa, akik politikai érvként szavazatot szereznek vele, akik identitást merítenek belőle, akik a kulturális élet csúcsaira röppennek a segítségével, akik piedesztálra állhatnak miatta, mindazok semmiben sem különböznek a gyilkosoktól. Sokmillió lemészárolt polgártársunk halálából nyerik ki a maguk hasznát.
Éppen úgy, ahogy a nácik kinyerték: hajat ide, aranyfogat oda, cipőket, ruhákat emide… Ugyan miben különbözik a halottak végső kifosztása a holokausztkultúra rettenetes bizniszétől: kártérítést ebben a kasszába, a politikai érveket amott, díjakat, kitüntetéseket, hivatkozási lehetőségeket ott, az identifikációs elemeket pedig emitt gyűjtjük. Kéretik a holttestekkel óvatosan bánni, mert számos érték maradhatott még a tömegsírokban!
A díjnak ára van
Azt írja Nietzsche, nem jó dolog az estét tenni meg a nap mérlegéül. Másképp látjuk ilyenkor a mögöttünk hagyott időt. Kertész Imre szavaiból azonban kiderül, nem pusztán másképp látja, de egyre kuszábbnak, összefüggéstelenebbnek, zavarosabbnak tekinti saját sorsát.
A rendszer által felkínált talmi sikeres dicsfénye, és a felismert önbecsapás lelkiismereti válsága között vergődve nem meglepő, ha az agg Kertésznek egyre kevesebb kedve van nyilatkozni. Nobel-díjasunk időről időre kijelenti, ez volt az utolsó nyilvános szava. Aztán előbb-utóbb mégis mondania kell valamit. A nyomorúságos holokauszt-szekta fogságában töltött évek önbecsapásait időről időre meg kell magyaráznia. De, hát így járnak azok, akik a banalitás mögött nem ismerik föl a gonoszt, akik a rendszer szolgálatába állnak, akik a rendszer ideológiáját szajkózzák, akik a rendszer dalát fütyülik vidám jutalom reményében.
A holokausztipar sztahanovistái ne csodálkozzanak azon, ha Nobel-díjat kapnak!
Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.
Az utolsó 100 komment: