Literátus barátom a közelmúltban így jellemezte magát: „Nézz már rám ember! Hosszú, zsíros haj. Szőrös. Ráncos. Húsz év mozgáshiánytól meg a gyerekektől, az asszonytól, a lakáshiteltől és az értelmiségi középréteg egzisztenciális stresszétől kövér….” (Jut eszembe, Kövér: „Szeretnénk, ha lányaink az önmegvalósítás legmagasabb minőségének azt tartanák, ha unokákat szülhetnének nekünk...”) Barátom pedig, miután kipanaszkodta magát, s a mozgáshiánnyal, egzisztenciális stresszel, lakáshitellel, asszonnyal, gyerekkel kapcsolatos gondolatait megosztotta velem, én is elmondtam neki, miképpen vélekedek mindezekről.
De itt most csak e gondolatfutam egy része teszem közzé: a következőket.
Anyag és szellem
Bármennyire is nagyra tarjuk az emberi szellemet, a tudást, az önreflexió lenyűgöző képességét, az elvont gondolkodás csodálatos adományait, a homo sapiens sapiens, az ásatag ember társadalmi szerveződését, lét-nemesítő munkáját, tagolt beszédét, bármennyire is hajlamosak vagyunk arra, hogy úgy nézzünk magunkra, „ahogy csodára nézni illik”, mégsem feledkezhetünk meg soha biológiai voltunkról. Hogyan is írja Madách?
„Igen, igen, akármint képzelődöl,
Mindég az állat első bennetek,
És csak midőn ezt birád csitítni,
Eszmél az ember, hogy nagy gőgösen
Megvesse azt, mi első lényege.”
Jó, ha szembe nézünk azzal a nem elhanyagolható ténnyel, hogy ember voltunk minden éke, s nyereménye nem egyéb, mint egy sejt-telvény ügyes igyekezete arra, hogy a maga örökítő anyagát tovább adja. Tudásunk, kreatív elménk, társas készségeink mind-mind csupán eszközei DNS láncaink végtelen újjászületésének, olyan eszközök, amelyeket karmok, fogak, szárnyak és izmok helyett fejlesztett maga köré ez az immár öntudatra ébredt sejt-sokaság. A túlélés eszközei, semmi egyebek.
Tény és öröm ezenközben persze, mi több, a legteljesebb boldogság kétségtelen esélye, hogy nekünk, eszmélt embereknek örömünk telik e sokféle eszköz sokféle használatában. Hogy általuk lehetnek szerelmeink, társaink, közösségeink, hogy általuk felhághatunk a tudomány csúcsaira, a művészet Parnasszusára, hogy segítségükkel pénzt, vagyont, presztízst és elismerést gyűjthetünk, egyszóval, hogy olyasféle ténykedésekbe foghatunk, amit így, vagy úgy, de valamiféle önmegvalósításnak nevezhetünk, nos, az ember voltunk legnagyobb áldása, szépsége, nyereménye.
Mégis úgy hiszem, rosszul sáfárkodik létével az, aki azt hiszi, hogy az eszköz a cél, s a cél csupán egy lehetséges útja-módja önmaga megvalósításának. Önmaga ugyanis, melyet meg szeretne valósítani, főleg és legelsősorban az a milliónyi sejt, ami azért hozta őt – s tudását, szellemét, vágyait, céljait, egyszóval egyéniségét – létre, hogy génjei legmélyén hordozott DNS-ből egy másik, majd még másik, majd a sokadik sejt-kommunát megalkossa, hogy gyerekeket, unokákat, s távoli leszármazottakat teremtsen.
Hogy miért, ki tudja.
Szükséges és lehetséges
Le kell szögeznem újra, s még újra, a nagyobb nyomaték kedvéért: csodálatos lehetőségnek tartom az önmegvalósítás szellemi, lelki, cselekvő, vagy szervező útját. S, ha az előbb verset idéztem, hadd tegyem ismét, bár most csak három rövid szóval: „Hass, alkoss, gyarapíts!” És, noha sokan a romantikus hazafiság parancsának tartják e rövid maximát, valójában az önmegvalósítás – kétségkívül romantikus – imperatívuszát fogalmazta meg Kölcsey híres szavaival. Hatni, alkotni, gyarapítani, bármilyen okból lehet, s bármilyen okból kívánatos. Nem pusztán azért, hogy a haza fényre derüljön, de azért is, hogy – mást ne mondjak – az egyén megvalósítsa általuk önmagát. Hiszen, hogyan másképp, ha nem éppen a hatás, az alkotás, a gyarapítás által…
S, ha már a hogyanhoz keveredtem, egy másik bölcselő szellemes gondolatát is ide citálom. Assisi Szent Ferencnek tulajdonítják a mondást: „Tedd meg, ami szükséges, tedd meg, ami lehetséges, s azt veszed majd észre, hogy megtetted, azt, ami lehetetlennek tűnt korábban.” De azt egy percig se feledd: ember voltunk szempontjából, biológiai lényünk az, ami szükséges, és szellemi, hatni, alkotni, gyarapítani képes, önmegvalósító lényünk csupán a lehetséges.
Cselekvés és létezés
„Aztán mi végre az egész teremtés?
Dicsőségedre írtál költeményt,
Beléhelyezted egy rossz gépezetbe,
És meg nem únod véges-végtelen,
Hogy az a nóta mindig úgy megyen.
Méltó-e ilyen aggastyánhoz e
Játék, melyen csak gyermekszív hevülhet?”
Mert van az önmegvalósító indulattal, ha magában áll, egy csekélyke nehézség. Önmagában nincs oka, nincs értelme, nincs jövője, egyszóval nincs létjoga. Társas lények vagyunk, s hogy egy furcsa szókapcsolattal fejezzem ki magam: egymás számára önmegvalósítunk. Maugli egyéniségének kibontakozása fából vaskarika, őrült idea, képtelenség.
Persze ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a közönségről, alkotó, teremtő, rendező vágyaink, eszméink, indulataink haszonélvezőiről, társadalmi környezetünkről is magunknak kell gondoskodnunk. Nem jelenti azt, hogy a természetes fogyás pótlása személyes felelősségünk volna, de valami mást, valami ezerszer fontosabbat jelent.
Ám mielőtt rámutatnék e fontosabbra, fel kell hívnom a figyelmet egy nem lényegtelen tényre:
Arra ugyanis, hogy az önmegvalósító alkotás öröme nem eredményében van, hanem a vele kapcsolatos kompetencia megélésében. Aki mögött már bármiféle néven nevezhető társadalmi teljesítmény áll, és nem csupán üres szavakat ereget a végtelenbe az önmegvalósítás lehetőségéről, az bizonyára tudja, hogy a tettek mögött a lét áll. Tenni az tud, aki tevőleges emberré vált, alkotni az alkotó, hatni a ható. Az önmegvalósítás nem azért izgalmas, mert tehetünk, valamit, ami tetszik nekünk, hanem éppen azért, mert előtte, s persze közben is, olyan emberré kell válnunk, aki képes véghez vinni az adott tetteket. Az önmegvalósítás öröme nem a tettekben, hanem a belső fejlődésben, a teljesebb, gazdagabb, erősebb személyiség megteremtésében rejlik. Az önmegvalósítás értelme végső soron nem a tett, hanem a példaadás, annak felmutatása, hogy van olyan emberi teljesség, amelynek nyomán a jeles tett lehetővé válik.
Ezer giccses szerelmes regényben, millió romantikus filmben elhangzik a nagy vallomás: „miattad akarok jobb emberré válni”. De vajon ki miatt akarhat, a lelkes önmegvalósító, nembélibb emberré lenni? Ki miatt érdemes megrögzött szokásokon változtatni, erőfeszítéseket tenni, lustaság fölött úrrá lenni, pillanatnyi örömöket félretolni, ha nem azok miatt, akik legközelebb állnak hozzánk, akiknek példát mutathatunk, akiknek – azzal, hogy sorsunkat magunk kovácsoljuk – esélyt adunk arra, hogy önmaguknak verjenek sorsot? Kiért érdemes jobb emberré válni, ha nem éppen azért a síró, rúgkapáló, járni tanuló, szavakat formáló, dacoskodó sejt-közösségért, aki DNS-láncunk örököse lett. Miért érdemes jobb emberré válni, ha nem éppen azért, hogy példánk nyomén ő jobb emberré lehessen?
Ti mind egyéniségek vagytok!
Ti mind különbözőek vagytok!
Mindent magatoknak kell megoldanotok!
Nektek önállóan kell gondolkoznotok!
Nem kell követnetek engem!
Nektek nem kell követni senkit sem!
…de talán a Boldogok a sajtkészítők blogot a facebookon mégis…