Sokan úgy tudják, hogy a beruházásokra, fejlesztésekre, pályázatokra fordított állami, önkormányzati, hivatali kiadások tíz-húsz százalékát ellopják. Sokan úgy vélekednek, hogy a korrupció gátlástalan emberek csinálmánya, és, ha kellő szigorral büntetnék, mindjárt megszűnne. Nos, mindkét vélekedés téves. A kiadások sokkal nagyobb részét emészti föl a korrupció, mégpedig rendszerszerűen, azaz függetlenül attól, hogy a játékban szereplő személyek akarják-e ezt vagy nem. A helyzet klasszikus társadalmi csapdát idéz, amelyben mindenki racionálisan cselekszik, ám az összcselekvés mégis irracionális.
A napokban összefutottam egy régi barátommal, aki vigyorogva mesélt a részletekről. Éppen egy állami tenderben vesz részt aprócska cégével, és elég jó kapcsolataival, s így közvetlen információi vannak korrupció természetéről.
Lássuk tehát, hogyan zajlik a folyamat.
- Egy minisztériumi (önkormányzati, hivatali stb.) vezető értelmes ötlettel áll elő, mire fordítsák a fejlesztésre kapott pénzt. Mondjuk, hirdessenek játszótér-rekonstrukciós programot.
- A miniszter (polgármester, hivatalvezető stb.) szintén értelmesnek találja az ötletet, hiszen beleillik az amúgy is gyermekbarát (párt, kormány, stb.) programba. Főnökéhez már úgy viszi tovább az elképzelést, hogy az remekül kommunikálható projekt.
- A főnök (miniszterelnök, pártelnök, miniszter, stb.) Meglátja a kommunikációs lehetőséget, és támogatja az ötletet.
- Elindul az elképzelés kidolgozása a hivatalon belül. Itt jelenik meg a korrupció első csírája. Minden kéz, amelyen keresztül megy a program, véleményezés, kidolgozás céljából hozzá tesz, vagy elvesz belőle valamit, miután elgondolkozott azon, hogy ő vajon hogyan tudna hasznot húzni az elkölteni tervezett büdzséből.
- Elkészül a végleges program, amelyben előírja, hogy minden játszótéren kell lennie hintának – mert az egyik hivatalnok hajdani osztálytársa hintagyártó kisiparos, minden játszóteret parkosítani kell, mert egy másik hivatalnok sógorának az öccse érdekelt egy kertészeti vállalkozásban, és így tovább. Ezek valójában csak lehetőségek, ám ahhoz elégséges a hatásuk, hogy alaposan eltorzítsák az eredeti elképzelést.
- Döntés születik a végrehajtásról, és kiírják a közbeszerzési pályázatot. A pályázati kiírás során már megjelennek a korrupció első hajtásai, de még mindig csak a lehetőség szintjén. Akik a feltételekről döntenek úgy alakíthatják a részleteket, hogy csak a vállalkozók bizonyos csoportja pályázhasson.
- Viszont – és ez elég fontos az összkép szempontjából – a kiírás feltétlenül tartalmazza a kommunikáció követelményét. Azaz a keret húsz-harminc százaléka eleve arra szolgál, hogy reklámozzák a játszótér-rekonstrukciós programot. Demokráciában ez elemi fontosságú kérdés. Hiszen némi népszerűség növekedést jelenthet.
- Az érintett vállalkozóknak felcsillan a szemük és elkezdik szervezni a pályázó konzorciumokat. Összeáll három-négy cég, egy kertészet, egy hintagyár, egy reklámügynökség, meg, ami még kell, és benyújtják a pályázatot. És szárba szökken a korrupció…
- A konzorciumok ugyanis nem hülyék. Elemi érdekük, hogy elnyerjék a megbízást. Több okból is. Egyfelől azért, mert a teljes nemzetgazdaságnak csaknem a felét uralja az állam. Azaz a vállalkozások lehetséges piacának ugyancsak a fele állami megrendelés. Elképzelhetetlen, hogy egy vállalkozó a piac felét egyszerűen leírja, csak azért, mert kicsit macerás a meghódítása. Másfelől azért, mert a pályázati pénzek gyakorlatilag szabadon elkölthetőek. Komoly ellenőrzésre, netán büntetésre nem kell számítania, a nyerteseknek.
- Újabb lényeges elem következik, virágba borul a korrupció. Mivel a vállalkozások nem tudják, hogy ki fog dönteni az ügyben, mindenkinek ígérnek öt-tíz százalékot, akinek befolyása lehet a döntésre. A döntéshozókat, persze csak az utolsó pillanatban választja ki a főnök (miniszter, miniszterelnök stb.) éppen azért, hogy csökkenjen a korrupció esélye. De a puska visszafelé sül el, mert így minden lehetséges személyt igyekszik megvesztegetni a pályázó.
- Összeül a döntéshozó testület, és dönt. Itt persze több változós a történet, de a korrupció mindig jelen van. Elképzelhető, hogy a főnöknek is van egy hajdani iskolatársa, aki megígéri, hogy kellő összeget fizet be a pártkasszába, ha az övé a tender. De elképzelhető, hogy a főnöknek ez túl kicsi pénz, s nem foglalkozik vele, bizonyos összeg alatt ugyanis nem érdemes vállalnia a korrupcióval járó kockázatot. Így valóban lezajlik egy csata a döntéshozók között, melyik konzorcium legyen a győztes.
- Azok a személyek, akik a győztes konzorciummal álltak kapcsolatban megkapják a jutalékokat, függetlenül attól, hogy valójában tettek-e valamit az ügy érdekében vagy nem. Majd hülyék lesznek elárulni, hogy túl kicsi a befolyásuk az intézkedéshez…
- A kiírt keretnek körülbelül a fele tehát eltűnik a különböző szintű hivatalnokok, pártemberek zsebében. Igen, úgy, ahogy a maffiafilmeken: kofferben érkezik egy megbízható futár által. (Semmi számla, átutalás meg ilyenek…)
- A maradék pénz felét elköltik a program kommunikációjára.
- A maradék pénz felét elköltik az első ötven százalék tisztára mosására. Ennek ára kb. húsz százalék. Tehát, ha egymilliót akarsz valakinek a zsebébe dugni, akkor az neked egy és negyedmilliódba kerül.
- A maradék pénzből megvalósítják a játszótér-rekonstrukciós programot, persze úgy, hogy a résztvevő vállalkozások húsz, huszonöt százalékos profitot szerezzenek.
- Ellenőrzés gyakorlatilag nincs, hiszen a hivatalnak önmagát kellene lebuktatnia egy valódi vizsgálat során.
Vegyünk észre a történetben néhány tanulságot:
A rendszerben mindenki ésszerűen cselekszik, mégis a csőd felé száguld a struktúra.
A program nem a szükségletek, hanem a korrupciós lehetőségek szerint születik. Ezért a valóban szükséges programokra nem jut elég pénz.
Az állami pénz elköltésének (korrupciós) rendszere felemészti az elkölthető pénz ötven-hatvan százalékát.
A kommunikáció olyan prioritást élvez, ami eltörpül a valódi végrehajtás mellett.
A kialakult (sok fölösleges elemet tartalmazó, sőt olykor teljesen fölösleges) program megvalósítására az elkölthető keretnek kb. húsz százalékát lehet felhasználni.
Az állami költségvetésnek több mint egyharmadát, csaknem a felét teszik ki az ilyen módon elköltött, illetve elkölthető pénzek. De megfogalmazhatjuk így is: évente kb. két hónapig, vagy ismét másképp, naponta másfél órát csak azért dolgozol, hogy a főosztályvezető úr, a párttitkár úr és a főelőadó asszony befizethessen egy thaiföldi nyaralásra.
Jó munkát kívánok!
