A minap kirobbant az újabb meddő nyugdíjvita. A Reformszövetség javaslatai szerint a nyugdíjbiztosítás átalakításával évente jó 300 milliárd forintot takaríthatna meg az állam. Ennek az volna az ára, hogy a jelenlegi 62 éves nyugdíjkorhatárt három év alatt 65 évre emeljük. A kormányzati elemzések szerint azonban ezek a javaslatok azzal járnának, hogy három évig senki nem mehetne nyugdíjba, ami társadalompolitikai szempontból elfogadhatatlan.
- Na, már ugyan miért? - Hökken meg az ember. Mármint az az ember, aki képes elszakadni a hagyományok idétlen rendszerétől. - Három évig senki nem menne nyugdíjba? Ha rajtam múlna, soha többé nem menne senki nyugdíjba. Ezt a százötven éves elaggott rendszert úgy hajítanám ki a magyar társadalom batyujából, mint marcona kapitány a potyautast. A bismarcki nyugdíjrendszernél ostobább, rombolóbb, embertelenebb és hamisabb szisztémát ugyanis alig tudok elképzelni. Talán csak a fajelméletek hasonlíthatók hozzá...
Elaggott nyugdíjrendszer
A múlt században kialakult gonosz nyugdíjrendszert, mint valami rettenetes bálványt vonszoljuk magunkkal, és azt hisszük, hogy ha újra és újra áldozunk előtte, hát jobbra fordulnak dolgaink. Mágikus, babonás hittel tömjük bele az anyagi és az emberi áldozatok millióit és nem vesszük észre, hogy miközben egyre drágább a rendszer, miközben egyre több kárt okoz az embereknek, lassan elemészti közösségünk minden erőforrását.
Hiszen micsoda ostoba gondolat az, hogy az ember életében kitűzhető egy céldátum, amelyet elérve nem kell többet dolgoznia! Miért ne kellene? Mi a frászkarikával töltené idejét munka, feladat, hasznos értékes elfoglaltság nélkül?
Persze tudom én: a nyugdíjrendszer abból indul ki, hogy az emberek nem azzal foglalkoznak, amit szeretnek, nem azt teszik munkaidejükben, amitől jól érzik magukat, s ezért öröm számukra, ha megszabadulhatnak a munkától. Hogy Marx szavaival szóljunk, beindul az elidegenedés spirálja: a proletár munkájában van magán kívül, s a munkáján kívül van magánál.
De hát nem véletlen, hogy az elidegenedés folyamatát felismerő Marx és a nyugdíjrendszert kiagyaló Bismarck kortársak voltak! A valós problémára adott hamis válasz olyan erősen égett bele a társadalom szövetébe, mint az a gyanús lenyomat a torinói lepelbe. (Azt már igazán csak mellékesen érdemes megemlíteni, hogy önmaga logikáján belül is hibás az elidegenedésre nyugdíjrendszerrel válaszolni. Ha már megengedjük az embereknek, hogy megszabaduljanak a gyűlölt munkától, ugyan miért a legalkalmatlanabb korban tesszük ezt? Miért nem inkább a fiatalok kapnak öt-tíz gondtalan évet? Még a végén megtalálnák azt a munkát, amiben boldogok lehetnek…)
Modern technikák
De hát a lényeg nem ez. Sokkal inkább az, hogy idő közben eltelt jó százötven esztendő és a világ akkorát fordult, hogy csak úgy szédülünk bele. Talán elgondolkozhatna a modern társadalom némely elméletalkotója azon, hogy egy XIX. századi megoldás nem csereszabatos a XXI. században. Talán elindulhatna a modern társadalom arra, hogy a fölöslegesség, haszontalanság, tehetetlenség, bénultság éveit kínáló nyugdíjrendszer helyett felkínálja az örömteli munka alternatíváját! A mai tudományos, technikai, egészségügyi, vagy éppen kommunikációs eredmények ezer lehetőséget adnak a kezünkbe. Csupa olyat, amelyeknek használatával jobban járunk, mint egy százötven éves struktúra toldozgatásával.
Természetesen egy ilyen változáshoz el kellene mondani az embereknek azt is, hogy a nyugdíjrendszer kialakulása összefüggésben áll a múlt századi egészségügy hirtelen eredményeivel, s a tetemesen megnövekvő életkorral. Egyszerűen nem tudott mit kezdeni a társadalom az életben maradt, de testileg, szellemileg leépült öregekkel. Az azóta eltelt százötven évben azonban bizonyos újabb eredményeket is elért az orvostudomány. Ma már az életkor növekedése nem jár feltétlenül együtt az öregkori leépüléssel, pontosabban, csak az élet legutolsó éveiben jelenik meg szükségszerűen a demencia. Ám, ha ez így van, miért kellene elzavarni hasznos, örömöt adó, értéket teremtő - és mindezeken keresztül nem csupán a társadalom számára előnyös, de az egyén mentális egészsége szempontjából is felbecsülhetetlen – munkájából az embert csak azért, mert 62, vagy 65 éves lett?
Merész fantáziák
A nyugdíjrendszer egyre drágább és egyre lehetetlenebb fenntartása helyett mondjuk, megtehetné a modern társadalom, hogy felkínálja az életen át tartó tanulás lehetőségét, hogy ezzel segítse hozzá tagjait a sikeresebb munkavállaláshoz. Vagy megtehetné, hogy jelen, betegség-centrikus egészségügyünk helyett egy olyan egészségmegőrző rendszert hoz létre, amelynek révén az öregek nem vesztik el munkaképességüket hatvanegynéhány éves korukban. Esetleg támogathatná a hosszú távú személyes megtakarítások kialakítását. (És persze itt semmiképp sem a tőkefedezeti nyugdíjalapokra gondolok, hiszen azok semmiben sem különböznek a felosztó-kirovó nyugdíjrendszertől. Mindkettő esetében az állam fizet. A nyugdíjalap ugyanis többnyire biztonságos állampapírban tartja a megtakarításokat.) Például segíthetné a családi vállalkozások alapítását és hosszú távú működtetését, segíthetné a személyes vagyonfelhalmozás lehetőségeit, támogathatna különféle előtakarékossági rendszereket. Ezer módon hozzájárulhatna ahhoz, hogy a munkában eltöltött évek egyre nagyobb hasznot hozzanak a polgároknak…
Arról pedig már csak legmerészebb álmaimban fantáziálok, hogy a társadalom vezetői felismerik azt a nyilvánvaló és amúgy meglehetősen köztudott tényt, amely szerint az emberi erőforrásba befektetett tőke a legnagyobb valószínűséggel megtérülő, és legnagyobb profitot biztosító beruházás. Mondjuk, felismerik, hogy csökkenő népesség és növekvő élettartam mellett semmiféle hosszú távú gazdasági tervet nem lehet kivitelezni, egyszerűen azét, mert nem lesz, aki elvégezze a munkát. Tehát például a nyugdíjrendszer alternatívájaként létre hoznak egy nagyívű családtámogatási rendszert, amely képes valamiféle demográfiai stabilitást teremteni. Vagy – hmm… merész fantázia… - olyan programokat indítanak, amelyek képesek az emberek mentális egészségét helyreállítani, és fenntartani. Például a családsegítő hálózatok mintájára ki lehetne alakítani valamilyen egyénsegítő hálózatot. Az ország kétharmada úgyis neurotikus. Erősen rászorulna ez a társadalom a szakmai segítségre.
Egy ilyen szisztéma mellett az emberek legfőbb vágya nem az lehetne, hogy mihamarabb nyugdíjba meneküljenek, sokkal inkább az, hogy minél tovább megőrizzék testi, szellemi, mentális egészségüket, s munkájuk révén a lehető legtovább fontos tagjai maradjanak a társadalomnak.
Akik pedig végső öregségükben valóban a fizikai és szellemi leépülés leejtőjére jutnak, azokat – mint koruktól függetlenül a beteg embereket – tartsa el a társadalom! De ez nem hárommillió ember. Negyedennyi sincs.
