Az MSZP pécsi kudarca, és a hamarosan várható, hasonló arányú EP-vereség, a politológusok szerint bukási spirálba ránthatja a pártot. A jól hangzó kifejezés azonban érdemel néhány szót. Mert azon túl, hogy a szocialisták körében az egyre reménytelenebb helyzet egyre lemondóbb magatartást, s ennek következtében – afféle önbeteljesítő jóslatként - egyre nyilvánvalóbb bukást hoz, jó lenne tudni, mégis mit jelent az az egyre lemondóbb magatartás.
Mielőtt azonban körülnéznénk a biztos bukást hozó magatartásformák világában, azt is el kell mondanunk, kiket érint a bukási spirál. Nos, elsősorban a párt káderállományát, legfölül kezdve a minisztereket, államtitkárokat, aztán a képviselőket, polgármestereket, megyei vezetőket, különféle felügyelőbizottságokba delegált szocialista pártembereket, végül pedig a helyi szervezetek vezetőit, helyi képviselőket, s legvégül az egyszerű aktivistákat, illetve hithű szavazókat. (E két utolsó csoport között, a párt zsugorodásával, lassan egyenlőségjelet lehet tenni…) Ők azok, akik különféle viselkedésmódokkal reagálnak a párt fokozódó népszerűségvesztésére, ők azok, akik tetteikkel, illetve mulasztásaikkal megtestesítik a bukási spirált.
És akkor nézzük is, miféle magatartásformákra számíthatunk!
A csodaváró
Jelszava az lehetne: Várjunk, hátha valaki, valami, megmenti a pártot!
Ez a viselkedés általában is jellemző az emberek többségére, problémák esetén sokan hajlamosak halogatni a szükséges döntéseket. Különösen akkor, ha fogalmuk sincs arról, mit kellene tenniük. Az MSZP vezérkarára azonban már hónapok óta jelen van ez a tehetetlenség. Amióta Gyurcsány körül végleg megfagyott a levegő, senki sem tudja, mi menthetné meg a pártot, így a többség arra vár, hogy majd valaki megmondja neki…
A lúzer
Jelszava az lehetne: Kitartás, éljen… őőőő… na… ki is?
Ő abban különbözik a csodavárótól, hogy erősen hiszi, van megoldás. Csak még nem tudjuk, mi az. Reménykedik abban, hogy előbb-utóbb valóban történik valami, és készen áll arra, hogy ezt a történést alkalom adtán támogassa a maga eszközeivel. Gyakran fon glóriát reményteljes személyek feje köré, s amikor bebizonyosodik, hogy hamis megváltóban bízott, sürgősen más megváltót keres. Legutóbb Szili Katalinról derült ki, hogy mégsem ő az MSZP sikerének titka, várhatjuk tehát a következő jelöltet.
Az aspiráns
Jelszava az lehetne: Vedd át a hatalmat!
Ő az, akire várnak az előbbiek. Ügyes, okos, rátermett embernek hiszi magát, s a pártvezérek sorozatos kudarcait látva egyre inkább bízik benne, hogy egyre közelebb kerül személyes felemelkedésének lehetősége. Szervezkedik, frakciót alapít, tábort gyűjt, gondosan tanulmányozza Napóleon, Orbán és Gyurcsány életrajzát, majd, ha úgy érzi, eljött az idő, új eszmékkel, új programokkal zászlót bont. Mivel viszonylag sok van e típusból, harcát nehezíti, hogy nem csupán a párt régi vezéreivel, de más aspiránsokkal is meg kell küzdenie. Acsarkodásuk sok esetben a párt felaprózódásához, hatalmi harcokban való szétforgácsolódásához vezetett, mint a kisgazdák, vagy a régi KDNP esetében. Hosszú évek kellenek ahhoz, hogy az aspiránsok áldozatául esett párt újra talpra álljon.
A lokális
Jelszava az lehetne: Építs helyi szervezetet, hátha az fenntart!
Bizonyos fokig ő is egy aspiráns, de korántsem bízik magában annyira, hogy egy országos párt élére akarjon állni. Megelégedne azzal is, ha egy jól működő, azaz népszerű és sikerre esélyes helyi szervezet jelöltjeként folytathatná politikai karrierjét. Amikor tehát a bukási spirál felpörög, a lokalisták nekilátnak helyi szervezetek gründolásának. A koncepció egyébként sok esetben nagyon is működőképes, számos hajdani MDF-es politikust, például Gémesi Györgyöt, ilyen helyi mozgalom tartott, vagy tart életben. És jó néhány szocialista akad, akinek van esélye hasonló karrierre.
Az emigráns
Jelszava az lehetne: Menekülj más pártba, hátha ott összejön!
Az emigránsok elég vicces emberek. Nagy garral meghirdetik, hogy nem tudnak tovább egyetérteni a párttal, vállalhatatlanná lett annak programja, diktatúra alakult ki, vagy éppen túl erőtlen a vezetés, és sietve keresnek egy másik szervezetet, amelyik otthont, de legfőképpen további karriert nyújt nekik. Ilyenek voltak például a Fideszt elhagyó Fodor Gábor féle csapat tagjai, s láthatjuk, meglehetős sikerrel csatlakoztak új pártjukhoz. A szocialista emigránsoknak azonban nehezebb dolguk lesz, hiszen gyakorlatilag nincs olyan párt, amelyben a parlamenti politizálást folytatni tudnák. Sokan az erősödő Kapolyi féle szociáldemokrata pártban hisznek, de látni fogunk különb megoldásokat is. Hamarosan elindul az áramlás a régi MSZMP, azaz a munkáspárt felé, lesznek, akik a feltörekvő LHP-ben keresnek otthont, de, ami a legviccesebb, akadnak majd olyanok is, akik egyszerűen átülnek a Fidesz frakcióba. (Őszintén szólva, nekik lesz a legnagyobb esélyük a túlélésre...)
A gátlástalan
Jelszava az lehetne: Lopj, amit lehet, amennyit lehet, ameddig lehet!
A pártvezetés régi kádere ő. Kezét a pénzeszsákok egyikén tartja, hozza-viszi a kenőpénzeket, kapcsolatban áll a pártot támogató nagy- és kisvállalkozókkal, benne van a tutiban. Eddig is lopott, de most már értelmét sem látja annak, hogy a pártnak is juttasson valamennyit abból, ami átmegy a kezén. Nem kell tartania sem megtorlástól, sem feljelentéstől. Hamarosan nem lesz párt, azaz nem lesz, aki megtoroljon, és mivel e pénzek úgyis sötét utakon járnak, senki nem lesz, aki feljelenthetné anélkül, hogy magát is bajba ne sodorná. Ő az, aki útját állja az aspiránsoknak, mert sem bennük, sem a pártban nem hisz. Politikai pályafutását (egyelőre) befejezettnek tekinti, s pillanatnyi célja a kiváló civil egzisztencia megteremtése. Pillanatnyilag ezek az emberek vezetik a szocialista pártot és az országot.
A politikai túlélés egyéni stratégiái ezek. Akkor jelennek meg, amikor a politikai közösség, azaz a párt mindenféle taktikai és stratégiai koncepcióját elvesztette.
Sokaknak sikerülni fog, sokak azonban eltűnnek a közéleti süllyesztőben.
Kívülről nézve nagyon vicces folyamatok ezek.
Belülről nézve meg kár, hogy én is ebben a (vicces) országban élek…
