Ha talán példátlannak nem is nevezhető, de mindenképpen elképesztő méretű vagyoni és társadalmi átrendeződés küszöbén áll Magyarország. Az év közepére ugyanis 716 ezerre nőtt a legalább 90 napos késéssel fizetők, a BAR listára felkerült lakossági hiteladósok száma - derült ki a Központi Hitelinformációs Rendszert üzemeltető BISZ Zrt. most megjelent legfrissebb kimutatásából.
Ami nem derül ki a közleményből, viszont némi gondolkodással kiolvasható belőle, az az, hogy az érintett hétszázezer ember valójában hétszázezer család, azaz nagyjából két és félmillió polgártársunk, a lakosság egy negyede.
Ők azok az emberek, akik egy-két esztendeje még - bízva tehetségükben, képességeikben, lehetőségeikben – bátran vágtak bele, mondjuk az új lakás megvásárlásába, volt annyi jövedelmük, sőt talán némi fedezetül szolgáló vagyonkájuk is, hogy felvehessék a hitelt, amit most nem tudnak fizetni. Egyszerűbben szólva ez a két és félmillió ember, ez a hétszázezer család volt az alsó középosztály. Ha azonban a folyamatok úgy mennek tovább, ahogyan eddig mentek, akkor az ő középosztályiságuknak hamarosan vége lesz, és a szegények amúgy is szélesedő táborát fogják gyarapítani.
Ha a Horthy-rendszer Magyarországát úgy emlegethettük, hogy a ,,hárommillió koldus országa”, akkor nemsokára büszkén jelenthetjük: van egy mutató, amelyben végre magunk mögött hagyhatjuk az átkos rezsimet, és eljutunk a négy, sőt az ötmillió koldusig! Előre a rendszerváltás útján!
Egy káros jelenséget, egy romboló folyamatot egyszerűen az tesz össztársadalmi problémává, hogy mennyiségileg jelentős. Ha sokan csalnak adót, akkor a szociológusok szerint nem az adómorállal van baj, hanem az adótörvényekkel. Egészen pontosan az adómorál, az adótörvények, és az adózási lehetőségek összhangjával. Ugyanígy, ha sokan kerülnek BAR listára, az nem intézhető el egyszerűen azzal, hogy gazdasági válság van, meg, hogy nem elég előrelátóak az emberek, hanem súlyos problémát tükröz: azt jelenti, hogy a bankok hitel-kihelyezési és hitelkezelési gyakorlata, az emberek gazdasági lehetőségei, meg persze a hitelezés folyamatait szabályozó törvények között felborult az egyensúly. A bankok igazat állítanak, amikor azt mondják, törvényesen járnak el, mint ahogyan az adósok is igazat mondanak, amikor azt hangoztatják, hogy képtelenség megfizetni a sokszorosára emelt törlesztőrészleteket. A kormány, vagy, ha úgy tetszik, a parlament azonban hazudik, amikor széttárja a kezét, és úgy tesz, mintha valami sorscsapás, cunami, vagy jégverés okozta volna a kialakult helyzetet. A társadalmilag kívánatos szabályrendszer, az ellentétes érdekek összehangolását biztosító törvényi keretek megteremtése ugyanis a kormányzat feladata. Ha ezt nem teszi meg, elemi kötelességeit tagadja meg.
Természetesen elképzelhető az is, hogy a politikai elit számára nagyon is kívánatosnak tűnik a középosztály kiürülésének folyamata. Egyáltalán nem kizárt, hogy a latinamerikanizálódásban a fejlődés lehetőségét látja a neoliberális gazdaságfilozófia, hiszen ennek révén az ország legalább egy mutatóban, az alacsony munkabérek ügyében versenyképes lesz a nemzetközi befektetésekért folyó küzdelemben. Hogy a versenyképességnek e mutatója mellett van, vagy legalábbis kialakítható volna számtalan más nemzeti előny, az nyilván nem érdekli a kormányzó elitet, mert a nemzetközi tőke rövid távú érdekei nyilván elsődlegesek a rövidtávon gondolkodó politikusok számára. És még csak összeesküvés-elméletet sem kell kreálnunk ahhoz, hogy világos legyen a képlet. A politikus legfeljebb négy évre, de inkább csak egy-két évre tervez. A bankokra, a nemzetközi befektetőkre sem jellemző az, hogy nagyobb időtávban gondolkodjanak. Különösen nem magyarországi befektetéseikkel kapcsolatban. Ha a magyar középosztály eltűnik, majd lesz helyette másik, mondjuk a szélesedő kínai, vagy indiai középosztály. A politikai elit pedig már régen elszakadt a magyar rögvalóságtól. Nagyjából a Bokros-csomag óta kimutatható, hogy a magyar politikai osztályt a nemzetközi tőke tartja fenn.
A magyar középrétegek számára azonban nagyon fájó lesz hétszázezer család gyors kihullása a polgári társadalomból. Az ő vásárlóerejük, az ő fogyasztásuk elvesztése vállalkozások ezreit teszi tönkre, s egyfajta válság-spirálba taszítja a középosztályt. Kevesebb újság, kevesebb hamburger, kevesebb cipő, kevesebb múzeumi belépő fog fogyni. Sokkal kevesebb. Olyan sokkal, hogy jóval kevesebb újságíróra, hamburgeresre, cipészre, és muzeológusra lesz szükség. Ők aztán tovább gyarapítják a BAR listások, később a vagyonvesztettek szélesedő csoportját.
Természetesen van megoldás: a középosztály civil önszerveződése. A valódi polgári értékeket és érdekeket képviselő összefogás alighanem rövid idő alatt változtathatna a helyzeten. Megteremteni a harmóniát hitelezést szabályozó törvények és a társadalmi realitás között nem annyira nehéz feladat. A rendszer ugyanis jó közelítéssel modellezhető és folyamatosan korrigálható. Mint ahogyan az elmúlt évtizedek számos hibája is kijavítható, ha talán nem is olyan könnyen, mint ahogyan azt a demagógok állítják.
Mindenesetre az, hogy születik-e valamiféle polgári önszerveződés a közeljövőben, vagy továbbra is bénultan bámulunk társadalmunk viharos pusztulására, pillanatnyilag a magyarság legfontosabb sorskérdése.
