Azt eddig is tudhattuk, hogy Orbán káderpolitikája messze áll a tökéletestől. Nem. Pontosabban fogalmazok: az a tény, hogy Orbán környezetében időnként elképesztő seggfejek bukkannak fel, hogy a Fidesz elnökének jóvoltából döbbenetesen nagy marhák kerülnek mindenféle vezető pozíciókba, arra enged következtetni, hogy a miniszterelnöknek komoly gondokkal küzd a káderkiválasztás területén.
A kiválasztottak
Ennek számos oka lehet. Elképzelhető, hogy a miniszterelnök eleve egy szelektált csoportból választ, illetve választhat, s értelmes emberek csak nagyon nehezen, mondjuk úgy, kivételként jutnak át a párthierarchia szűrőjén. Ezért nem is merül föl ilyenek neve a káderkiválasztás során. Elképzelhető, hogy – az iménti októl függetlenül is - szűkös a kínálat, s így Orbán olyat választ, aki – a nem megfelelőek közül – a legkevésbé nem megfelelő. Elképzelhető az is, hogy bizonyos körülményeket egyszerűen nem mérlegel. Például meglehet, úgy gondolja, nem kell népszerűnek, vagy média-szerűen fogalmazva, nem kell eladhatónak lennie egy miniszternek, államtitkárnak, vállalatigazgatónak, elég, ha jó szakember. Az eladás, a népszerűség-növelés az ő dolga, mármint Orbáné, így nem számít, ha a kinevezettet nem szereti a közvélemény. De, lehet, hogy pont fordítva okoskodik, s éppen azokat részesíti előnyben, akiket nem kedvel a nép. Így éles kontraszt alakulhat ki közte, akit ugye szeretnek, és emberei között, akiket meg nem szeretnek. Rájuk lehet tolni a felelősséget egy csomó zűrös ügyért, alkalmasint le lehet őket váltani, és így tovább. És persze az is elképzelhető, hogy Orbán katasztrofális emberismerő. Meglehet, ő valóban és minden szempontból alkalmasnak tart egy Hendét, egy Semjént, egy Schmittet, hogy a többieket ne is említsük, arra a posztra, amire kinevezte.
Hordót a szónoknak!
De nem kellene ennél a kérdésnél lecövekelnünk! Az orbáni káderpolitika bugyrainak sötét mélységeivel kapcsolatban úgyis csak találgatni tudunk. Beszéljünk inkább az aktuális kiválasztottról, a Fidesz köztársaságielnök-jelöltjéről, Schmitt Pálról! Nem akarom én itt sokadszor felemlegetni mindazt, amit összehordott róla az elmúlt hetekben blogger és publicista, mi több, a legtöbb kifogást nem is tartanám igazán fontosnak, ha Schmitt Pál nem az volna, aki.
Az egyik bloghoz írt szellemes komment szerint a köztársaságielnök-jelölt olyan ember, aki karrierjét arra alapozta, hogy egy pálcával bökdös egy másik embert… És ez a megjegyzés nagyon közel áll az én értékelésemhez. Bár én súlyosabb szavakat használnék: Schmitt ugyanis nem pusztán komolytalan, de egyenesen a politikai giccs megtestesítője.
Rátonyi Róbert, majd Sass József vitte színpadra ezt az embertípust, Medgyessy Péter emelte a politikába, és ott Gyurcsány Ferenc fejlesztette tökélyre. Schmitt Pál hozzájuk hasonló, valódi politikai ripacs, méltó folytatója az ízléstelen, de fellengzős, tartalmatlan, de ércesen hangzó, heroikus pózban álló, de valójában nagyon is hétköznapi, idétlen hordószónokok - ma még nem túl hosszú - sorának.
Ciccolina vagy Szent István
Igazából nem is lenne ezzel baj, ha Magyarország végre eldöntené, hogy mi is akar lenni. Ha ugyanis rendületlenül haladunk tovább a húsz esztendeje megkezdett úton, és végre-valahára eljutunk a hedonista felelőtlenség, a minden mindegy, a siker, pénz, csillogás, pucér nők és annyi más érdekes banánköztársaságába, akkor Schmitt kiváló államfő lehet. (De akkor miért zavartuk el Gyurcsányt és csapatát?)
Csakhogy itt valami máról volt szó! Olyasmit hallottam Orbántól, hogy Magyarország mégiscsak egy tekintélyt parancsoló, ezer esztendős, komoly állam. De akkor miként lehetséges az, hogy államfőnek nem egy öreg, ezer vihart látott diplomatát, egy nemzetközi hírű írót, egy bölcs tudóst, hanem egy testet öltött politikai giccset, egy vérbeli közéleti ripacsot jelöl a kormánypárt?
Nincs itt valami súlyos ellentmondás?
