Lippai Roland a tragikus népességfogyásról elmélkedve egyebek mellett azt írja a Magyar Nemzetben: „Ami még kell: a gyermekesek anyagi és társadalmi megbecsülésének visszaállítása mellett kísérletet tenni a mostani destruktív értékrend megváltoztatására. Az új médiahatóságnak tűzzel-vassal fel kell lépnie minden olyan médiaszemét ellen, amely akár csak a legminimálisabban is negatív kontextusba helyezi a gyerek és a család fogalmát, illetve a heteroszexuális együttélési formát. Egy újfajta szemlélettel ébredő közösség alapjait kell letenni.”
Pedig, hát nem.
Mi az, hogy destruktív?
Az, hogy a vérkonzervatív idióták az egyébként valóban elkeserítő népességcsökkenés ürügyén a maguk kulturális szemetét akarnák belepasszírozni az emberek fejébe éppen olyan felháborító, mint amikor ezt a liberálisok teszik.
A gonosz szándékon túl is akad néhány döbbenetesen nagy ostobaság az idézett részletben. Pedig az ember azt feltételezné, hogy egy Lippai Rolandhoz hasonló gyakorlott, és végül is jó tollú sajtómunkás nem ír le ilyen bődületes marhaságokat.
Kezdjük talán a nagyobb összefüggésekkel!
A destruktív értékrend, mint olyan meglehetősen ingoványos talaj. Hogy egy társadalom egésze számára miféle értékvilág destruktív, azaz romboló és mi konstruktív, azaz építő, hát előre elég nehéz meghatározni. A jövőből visszatekintve lehet csak eldönteni, hogy egy megjelenő új értékfelfogás vajon előbbre vitte-e a társadalom ügyét, vagy visszahúzta az előbbre jutásban. Ráadásul ugye, az is értékítélet kérdése, hogy merre van az előbbre. Ha istenesebb lett a társadalom az éppen úgy lehet jó, vagy rossz, mint az, hogy kevésbé függ a vallási előírásoktól. Mi több, maga az értékrend, vagy az egymás mellett létező értékrendek nem is feltétlenül függnek össze a hétköznapi eseményekkel. Így aztán a destruktív értékrend az én szememben lehet nagyon is konstruktív és viszont.
Ám, ha egy politikai hatalom a maga értékrendjét akarja rám kényszeríteni, az a leghatározottabban visszautasítom. Még akkor s, ha alkalmasint egyes elemeit magaménak vallom. Mert másokat meg nem.
Média és közerkölcs
Kicsit közelebb lépve a hétköznapi valósághoz, azt is tudnia kell Lippai Rolandnak, hogy a média egyáltalán nem alkalmas arra, hogy értékeket ültessen az emberek fejébe. A konzervatív újságírók meglehetősen buta vesszőparipája a média hatásainak elemezgetése, s a média tervezett felhasználása a közerkölcsök átformálásában. Nos, a helyzet az, hogy a média nem így működik. Azt a műsort, amelyik ellentétes az én felfogásommal egyszerűen nem nézem. Elkapcsolok és kész. Elkapcsolok, ha felháborít, elkapcsolok, ha untat, elkapcsolok, ha úgy érzem, rám akar oktrojálni valamit, ami távol áll tőlem. Továbbá amúgy sem figyelek oda mindarra, ami a médiában zajlik. A televízióra, rádióra, az internetre és írott sajtóra egyaránt igaz az, hogy miközben befogadóként fogyasztója vagyok a médiaterméknek, hihetetlenül alacsony szintű figyelmet fordítok rá. A médiafogyasztás nagyon más tevékenység, mint a tanulás vagy az információgyűjtés – mondjuk a munkámhoz. A média csak nagyon kevéssé érdekel. Tudja ezt minden híradós, minden reklámszövegíró, minden marketingszakember. Azért olyanok a reklámok, hírműsorok, sikeres sorozatok, mint amilyenek, mert figyelmet kell magukra vonniuk. Tehát botrányosak, harsányak, ordenárék. Azaz sokszor értékrombolók.
Továbbá azt is tudnia kellene Lippai Rolandnak, hogy erkölcsnemesítő média csak a diktatúrákban létezhet. Ott a média – a teljes kontroll alatt – valóban azt közvetíti, amit a hatalmon levők jónak, szépnek és helyesnek tartanak, a lakosság pedig alternatíva híján ezt fogyasztja, ha fogyasztja egyáltalán. Demokratikus viszonyok között azonban sajnos a fogyasztók azok, akik meghatározzák a média milyenségét. S a média nem is tehet mást, csak azt, hogy kiszolgálja a közízlést.
Értékek és érdekek
Így aztán sajnos az van, hogy az a „médiaszemét” ami „akár csak a legminimálisabban is negatív kontextusba helyezi a gyerek és a család fogalmát” valójában nem médiaszemét, illetve nem elsősorban az, hanem társadalmunk morális állapotának hű tükre.
A szomorú valóság az, hogy a gyermek és a család fogalmát nem a média helyezi negatív kontextusba, hanem a társadalom. Az, hogy olyan országban élünk, amelyben a gyermekvállaló minden téren és minden tekintetben elképesztő hátrányba kerül gyermeket nem vállaló polgártársaival szemben, sokkal nagyobb baj, mint az, hogy ezt a tényt a média bemutatja. Az, hogy a családok szétesnek, hogy szinte napról napra nő a válások, és csökken a kitartó házasságok száma, nem azért van, mert a média uszít a család ellen, hanem azért, mert azok az együttélési formák, amelyeket ma családnak nevezünk, köszönő viszonyban sincsenek az emberek személyes vágyaival, szándékaival, törekvéseivel. Mert miközben szociális, gazdasági tereink elképesztően kinyíltak az elmúlt évtizedekben, addig a családdal kapcsolatos hagyományok, jogok, és gazdasági lehetőségek XIX. századi szinten rekedtek.
Így aztán hiába beszélnek a konzervatívok a házastársi hűségről, az önmegtartóztató életről, a családért hozott áldozat fontosságáról - vagy a szélsőségesebbje az asszonyok hazaküldéséről - ha mindeközben maguk is tudják: csak a legostobább lúzerek fogják meghozni ezeket az áldozatokat.
Nem a médiát kellene piszkálnia a népboldogítóknak, nem azon kellene elmélkedniük, hogyan befolyásolhatnák az autonóm polgárok értékrendjét, hanem olyan érdekrendszereket kellene szőniük, amelyek megfelelnek céljaiknak. Mert az értékvilághoz csak akkor lesz közük, ha tetteikkel, döntéseikkel, a közjót szolgáló kezdeményezéseikkel hiteles tekintélyt vívnak ki maguknak.
