Bűnösökre szükség van! Égető szükség. Ha nincsenek bűnösök, akiket fel lehet mutatni, akiket el lehet ítélni, akik létükkel igazolják a megtörtént szörnyűségeket, akkor nincs bűn. Ha pedig nincs bűn, akkor nincs veszély. És, ha nincs veszély, akkor a holokauszt története a múlt ködébe süllyed. Olyasmivé lesz, mint a tatárjárás, mint a harminc éves háború, mint az emberi történelem megannyi más rémtette. Elveszti kiváltságos helyét, különlegességét, egyszeriségét, példátlanságát. A veszély, a fasiszta rém, a háborús bűnös, éppen olyan létszükséglete a holokauszt-emlékezetének, mint amilyen kínzó szüksége minden diktatúrának az áruló, az elhajló, a kém. Ez igazolja létét.
Efraim Zuroff, a jeruzsálemi Simon Wiesenthal Központ vezetője szerint Képíró Sándor felmentése botrány. Képíró tetteinek bizonyíthatatlan volta, azaz az európai jog legfontosabb alapelve, az ártatlanság vélelme fontosabb volt a bírók számára, mint a holokauszt-emlékezet bűnös-igénye. És ez bizony botrányos döntés a soá-emlékezet fenntartóinak szemében. Nem azért, mert a Wiesenthal Központ alapos nyomozás után, kételyektől nem elvakítva, tökéletesen tisztában van azzal, mit tett Képíró. Nem azért, hiszen efféle tudása aligha lehet egy amatőr szervezetnek. Hanem azért, mert a magyar bíróság elszalasztott egy lehetőséget arra, hogy felmutassa a bűnöst, hogy nyakon csípje a bűnt, hogy világgá kürtölje a veszélyt, amelyben élünk, hogy ország-világ figyelmét felhívja a velünk élő fasizmus rettenetes kockázatára. És ezzel a döntésével a Fővárosi Bíróság arcul csapta a holokauszt-emlékezetet, maga is a fasizmus oldalára állt. Ana Frenkel, a Wiesenthal Központ újvidéki irodájának képviselője úgy nyilatkozott: az ítéletben „nincsen semmi váratlan egy olyan társadalom részéről, amely még nem érett meg arra, hogy szembenézzen a múltjával”. Azaz itt egy olyan társadalomról, egy olyan bíróságról van szó, amely rejtegeti a maga bűnös múltját, rejtegeti a bűnt, rejtegeti fasisztáit, tehát a nácik pártján áll.
Pedig Képíró Sándort, és a hozzá hasonló matuzsálemeket, sürgősen el kellene ítéltetni a parttalan emlékezet híveinek, hiszen hamarosan meghal, s vele együtt nemsokára kihal az egész nemzedék, aki még perbe fogható. S akkor, óh, borzalom, nem lesz több bűnös, nem lesz több bűn, és nem lesz talán már veszély sem. A fasizmus éppen úgy a múlt sötét mélyére zuhan, mint a holokauszt, s nem lesz talán senki, aki emlékezne arra a meggyilkolt hatmillióra, aki igazságot akarna szolgáltatni nekik, mert senki nem lesz, aki eltagadná tőlük jogukat az igazságra. Talán, talán csak egy utolsó reménysugár marad az igazi nácivadászok számára. A bűn ugyanis addig nem veszhet ki, amíg az emlékezet élteti. S, ha elhullottak a valódi gyilkosok, esetleg el lehet majd ítélni azokat, akik szimbolikusan vállalnak közösséget a tettesekkel. Minden esetre erre utal az Emberi Jogok Ligája képviselője, a kanadai David Matas néhány éve tett nyilatkozata a holokauszttagadásról: ,,A holokauszt hatmillió zsidó, köztük kétmillió gyermek meggyilkolása. A holokauszt tagadása ugyanennek a hatmilliónak másodszori meggyilkolása. Először életüket semmisítették meg, utána halálukat. Az, aki tagadja a holokausztot, a holokauszt bűntényének részesévé válik.” Vélhetően úgy is kell bánni vele.
S én már előre félek attól a világtól, amelyben a gondolatbűn éppen olyan elbírálás alá esik majd, mint a valódi bűncselekmény. Az ugyanis, hogy a holokauszttagadás – szemben minden európai normával – büntethetővé lett, már magában hordozza annak lehetőségét, hogy, mikor a valódi gyilkosokat mind eltemettük, a tagadók testesítsék meg a bűnt, a veszélyt, s igazolják a veszély elleni küzdelem létjogát. Mert bűnösökre szükség van. Mert bűnösökre mindig akkor van szükség, amikor egy rendszer totális hatalmat akar szerezni testünk, lelkünk és gondolataink felett.
