Nem akarom én itt részletesen elemezni az újonnan körvonalazódó oktatáspolitika millió hibáját. Megteszik azt helyettem a demonstráló egyetemisták, a tiltakozó pedagógus-szakszervezetek, az oktatáspolitikával foglalkozó hozzáértők cikkei, szavai, nyilatkozatai. Én itt csak arra szeretném fölhívni a figyelmet, hogy, ha van kitörési lehetősége Magyarországnak abból a katasztrofális helyzetből, amibe az elmúlt évtizedek, sőt talán évszázadok alatt belenavigálta magát, akkor ez a kitörés egyedül és kizárólag az oktatáson keresztül képzelhető el. Nagyon is jól tudják azt a protestáló egyetemisták, hogy az oktatásba fektetett pénz, valamennyi ágazat közül a legnagyobb profitot hozó befektetés. Nagyon is pontosan idézik a publicisták az OECD-vizsgálatait, amely szerint szoros kapcsolat van a társadalom tagjainak iskolázottsága és a gazdaság fejlettsége között. Nagyon is pontosak azok a felmérések, amelyek kimutatták, hogy az iskolában töltött idő minden egyszázalékos növelése 0,8 százaléknyi növekedést eredményez a GDP-ben. Ami azt jelenti, hogy Magyarországnak, viszonylag csekély oktatásügyi befektetés árán, bő tizenkét év alatt megduplázódhatna a nemzeti összterméke.  

És nyilván a kormány valamennyi tagja, a Fidesz minden vezetője ugyancsak tisztában van azzal, hogy azoknak az országoknak, amelyeknek sikerült kitörniük a maguk félperifériás, félgyarmati sorsából, Finnországnak, Dél-Koreának, Törökországnak és a többieknek, csakis azért sikerült, mert a humán erőforrások fejlesztését tartották legfontosabb feladatuknak. Nem leépítették az oktatást, de a lehető legszélesebb körben hozzáférhetővé tették. Nem beszélt ott senki olyan hülyeségeket, hogy túl sok a diplomás egy ekkora országnak, hanem inkább azon szorgoskodtak, hogy több és több legyen. A kiművelt, alkotni képes és alkotni vágyó, a változó világ kihívásaihoz alkalmazkodni tudó emberből, azaz diplomásból ugyanis soha nincs elég. Olyan az, mint a pénz. Sok lehet, de elég soha.

 

 

De hát, ha tudja, mit akar? Vajon miért gondolja azt a Fidesz-elit, hogy nekünk, magyaroknak a harmadik világ országaival kellene versenyeznünk? Valóban úgy képzeli a Fidesz vezérkara, hogy Magyarország azzal lehet sikeres a világpiacon, amiben Kína, Vietnam, Thaiföld, és még száz meg száz ország jobb nálunk? Olyan munkával, amelyből hiányzik a magas szintű képzettség?

Nem. Gyanítom, hogy itt valami másról van szó. Éppen az ellenkezőjéről. Az orbáni Magyarország nem akar versenyezni a világpiaci lehetőségekért. Egyáltalán nem. Olyan ország épül itt, amelynek nem azért van szüksége kétkezi munkásokra, hogy ők a világpiacra szánt cipőket összevarrják, monitorokat összeillesszék, autókat összeszereljék, hanem azért, hogy az ország fogyasztási javait megtermeljék. Olyan ország épül itt, amely maga állítja elő a saját piacára szánt termékeket, s amelynek urai tökéletesen elégedettek lesznek ezzel a magába forduló, önellátó, belső piacokon létező gazdaságszerkezettel.

A Fidesz vezetői ugyanis azt hiszik, hogy a szabadság, azaz az ország mozgástere annál nagyobb, minél kevésbé kiszolgáltatott a nemzet a nemzetközi piacnak, minél inkább képes előállítani mindazt, amire szüksége van, minél kevésbé függ a nálánál egyébként sokkalta nagyobb erőktől.

S, ha elméleti szinten helytálló is ez a megközelítés, s való igaz, hogy a függetlenség valóban a függés, nem utolsó sorban a gazdasági függés hiányát jelenti, azért a gyakorlat talaján nagyon is hamis eszmék ezek. A kibontakozó orbáni program nem csupán megvalósíthatatlan, de borzalmas perspektívát is kínál.

 

 

Megvalósíthatatlan, mert Magyarország egyszerűen nem rendelkezik azokkal az erőforrásokkal, amelyek birtokában részleges önellátásra rendezkedhetne be. Sajnos nem elég kiváló minőségű és bőséges mennyiségű élelmiszert termelnünk ahhoz, hogy működjenek autóink, gyáraink, karóráink és számítógépeink. Sajnos nem elég pompás kézműipari remekeket előállítani ahhoz, hogy mindenkinek legyen ruhája, lakása, és hozzá víz- gáz- és villanyórája. Sajnos nem elég sokszázezer kis- és középvállalkozó derék munkája ahhoz, hogy működjön az internet, a könyvkiadás és az egyetemi oktatás. Túlságosan sok szállal kötődünk mi, magyarok az euró-atlanti civilizációhoz, túlságosan sok szállal szőttük bele magunkat a világpiacba, túlságosan sok tárgyat, tudást és eszmét, túlságosan sok magatartásformát, vágyat és igényt szívtunk magunkba a világ sikeresebb feléből ahhoz, hogy mindezt könnyű szívvel veszni hagyjuk.

S, ha kormányunk mégis keresztül tudná vinni akaratát, ha valóban el tudná vagdosni azokat a szálakat, amelyek most a magyar társadalmat a világ nagy erőközpontjainak járszalagjára fűzik, tehát lényegében létrehozna egy tízmilliós amish közösséget, akkor azzal olyan elszigeteltségbe taszítaná az országot, amelyre talán még nem is volt példa a magyar történelemben. Legalábbis arra nem, hogy önszántunkból csapjuk magunkra az ajtót, amelynek belül nincs kilincse.   

Az igazság kedvéért persze hozzá kell tennem azt is, hogy elvileg létezhet „fényes elszigeteltség” is. A híres brit „splended isolation” azonban nem a visszalépés, a lemaradás magánya volt, hanem pont ellenkezőleg, a túlságosan előrefutottak egyedülléte. Ám ilyen típusú előrelépés a munka alapú gazdaságtól egyáltalán nem várható. Hiába hirdeti miniszterelnökünk úton-útfélen, hogy Európa a sarkunkba sem érhet, hogy a gyors magyar cirkáló elhúzott a lomha uniós teherhajók mellett, ez csak akkor lehetne igaz, és akkor is csak évtizedek múlva, ha a kormány áldozna, ha sokkal, de sokkal többet áldozna az oktatásra, mint most teszi, ha minden más kiadást megelőzőleg, elsősorban az oktatásra áldozna.

Munka alapú gazdaságról ugyanis akkor beszélnek a történészek és társadalomtudósok, amikor az elmúlt tízezer év civilizációit emlegetik. Tudás alapú társadalomról meg akkor, ha az elmúlt harminc évben kibontakozott s a jövőben megvalósuló társadalmakról értekeznek. Az oktatáshoz való viszony nem szabad választás dolga. Hanem a múlt és a jövő között meghozott döntés.