Azt vártuk Orbán Viktortól, hogy ő, aki képes volt pártjában kivételes egységet teremteni, képes lesz arra is, hogy létrehozzon az országban egy, ha nem is egységes, de legalább egy irányba mozgó politikai akaratot. Mert tudjuk, hogy az az út, amelyen eddig haladtunk, vagy pontosabban azok az utak, amelyeken eddig kóboroltunk, sehova sem visznek. Ehelyett azt látjuk, hogy Orbán – mint sokat kárhoztatott ellenlábasa, Gyurcsány – hol erre, hol arra tesz egy sasszét, tétovázik, visszatáncol, értelmetlen konfliktusokat felvállalva támad neki a világ legnagyobb erőközpontjainak, majd végül rátalál egy ösvényre, amely azonban nem a XXI., hanem a XIX. századba vezet.

 

Azt vártuk Orbán Viktortól, hogy ő, aki pártjában, országában és az emberek szívében egyedülálló legitimációt szerezhetett, képes lesz arra, hogy a belé vetett bizalom birtokában lesöpörje az asztalról a lobbi-érdekeket, a kisebb-nagyobb gazdasági csoportok elszánt önérvényesítő akaratát, és szemben a partikuláris szándékokkal érvényesítse azt az akaratot, ami a nemzet érdekéről, a haza felemelkedéséről, a közjóról szól. Mert tudjuk, hogy a politikával összefonódott gazdasági csoportok, a multinacionális cégek, a hazai nagyvállalatok, a bürokrácia, a nyugdíjas szavazótömeg, s nem utolsó sorban a politikai elit magánérdeke hamarosan ízekre szaggatja az országot. Ehelyett azonban azt kell tapasztalnunk, hogy Orbán éppen olyan lelkesen szolgálja ki a lobbikat, mint elődjei, s éppen olyan elszántan fosztja meg a jövedelmeitől az ellenlábas csoportokat. Hogy nem ugyanazok a kedvezményezettek, s nem ugyanazok az áldozatok, mint eddig, az az ország katasztrofális helyzetén mit sem változtat.

 

Azt vártuk Orbán Viktortól, hogy ő, aki olyan sokszor, olyan világosan volt képes meglátni és megfogalmazni az aktuális tennivalókat, most is képes lesz arra, hogy felmérje, és megértse, merre lehet kilábalni a nehézségek közül. Mi több, arra is képes lesz, hogy a nyilvánvaló feladatokat a leghatározottabban megkövetelje beosztottjaitól. Mert lehet, hogy a közgazdasági tankönyvek olyakor ellentmondásos fejezeteket tartalmaznak, de mi jól tudjuk, hogy itt nem az a baj, hogy rosszak a tankönyvek, hanem az, hogy vezetőink nem tanulták meg a tételeket. Ehelyett azt látjuk, hogy Orbán kihajítja az ablakon a tankönyveket, és rábízza a gazdaságirányítást egy álmodozóra, egy fantasztára, egy utópistára, akinek borgőzős elképzelései mentén a legmélyebb válságba taszítja a magyar gazdaságot.

 

Azt vártuk Orbán Viktortól, hogy ő, aki a választási győzelem után kijelentette: „az adórendszer megfojtja az ország gazdaságát”, aki adóforradalomról beszélt, söralátét nagyságú adóbevallásról, s arról, hogy a kisvállalkozók a lehető legegyszerűbb és a legkönnyebb rend szerint adózzanak, valóban megértette azt, hogy a hazai vállalkozások többségét kitevő egyéni és családi kezdeményezések lassan megfulladnak az adóterhek alatt. Azt hittük, ő is tudja, hogy a lakosság túlnyomó többségének munkát adó kis- és középvállalkozások léte, működése, életképessége nem csupán gazdasági okok miatt fontos, de olyan pótolhatatlan társadalmi szerepet is játszanak, amely az ország egészének fontos. E vállalkozások ugyanis nem csupán adóalanyok, de munkaadók és fogyasztók, családi összetartó erők és a polgári létforma bázisai, a középosztály felemelkedésének lépcsőfokai, és a szocializáció eszközei, egyszóval e vállalkozások esszenciálisan hordozzák magukban mindazt, ami egy népet nemzetté, egy populációt társadalommá tesz. Ám most döbbenten kell szembenéznünk azzal, hogy Orbán korábba szavait megtagadva az EVA megszüntetése mellett foglal állást, a korábban létezett adófajták mellé pedig újabb és újabb adók, egyre szorosabb adóprés alatt nyög a magyar társadalom.

 

Azt vártuk Orbán Viktortól, hogy ő, aki húsz esztendőn át személyesen is láthatta, tapasztalhatta, megélhette az államot felzabáló korrupció esztelen rablásait, most végre képes lesz útját állni ennek a mohó rémnek. Az a hatalom, aminek birtokába juttattuk, lehetőséget ad neki arra, hogy kimondja: aki lop, annak levágjuk a kezét. Mert mi tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy a korrupció, a nepotizmus, az uram-bátyám kapcsolatok, nem csupán az ember igazságérzetét sértik, s ezzel mélyen aláássák a közintézményekbe vetett bizalmat, hanem az állam normális működését is ellehetetlenítik. S, dacára annak, hogy a kimutatások kedvezőbb képet festenek hazánkról, mi tudjuk, hogy ma már Magyarországon alig találni becsületes hivatalnokot, tisztességes pályázatot, korrekt eljárást. A balkán, a harmadik világ, a banánköztársaságok szintjére züllesztették a mi országunkat a politikai és hivatali elit visszaélései. Ám elvárásaink most sem teljesültek. Orbán éppen olyan nyeglén tűri sajátjai garázdálkodásait, a pártkasszák körüli visszaéléseket, a rokonok hivatalba ültetését, mint bármelyik elődje.  

 

Azt vártuk Orbán Viktortól, hogy ő, akit sokan az egyik legtehetségesebb politikusnak tartottunk, aki elképesztő életpályájával bizonyította, hogy a legutolsó faluból is az ország élére lehet emelkedni, meg fogja becsülni a tehetséget, előnyben fogja részesíteni a rátermettséget, honorálni fogja a szakértelmet. Mert mi tudjuk, hogy a zseniális vezető nem attól zseniális, hogy ő maga minden ügy megoldására képes, hanem attól, hogy tudja, nem képes rá. Ámde arra képes, hogy jó érzékkel válogassa össze munkatársait. Igen, abban bíztunk, hogy kivételes hatalma birtokában nem a pártembereket, hanem a hozzáértőket, nem a rokonokat, hanem a szakembereket, nem a híveket, hanem a tehetségeket emeli azokba a pozíciókba, ahol helytállásra van szükség. Mert mi tudjuk, hogy az országot ezer tényező, százezer szociális kapocs, millió emberi döntés fűzi össze, s ezért korántsem mindegy az, hogy az egyes posztokon kik állnak, s miképp döntenek. De hát azt kell látnunk, hogy Orbán szemében az egyes számú szempont a hűség, rögtön utána ott sorakozik az irányíthatóság, a szervilizmus, az opportunizmus, és még a sor leges legvégén sem jut hely a becsületnek, a szakértelemnek, vagy a rátermettségnek. Így most egy bohóc ül a Sándor palotában, gerinctelen alakok vezetik a minisztériumokat, idióták irányítják az államot.

 

Azt vártuk Orbán Viktortól, hogy ő, aki saját életében, vagy legjobb barátai, legrégibb harcostársai életpályáját ismerve, közvetlen tapasztalatot szerezhetett arról, mit jelent a tudás, mit jelent a tudáshoz való hozzáférés, mit jelent a jól működő közoktatás, mit jelentenek az egyetemek szélesre tárt kapui, ő meg fogja becsülni az iskolák világát. Mert mi tudjuk, hogy egy nemzet valójában csak az oktatás által juthat előbbre. Minden más csak ara szolgál, minden gazdasági eredmény csak arra való, minden politikai, gazdasági tett csak azáltal nyer értelmet, hogy ha előbb-utóbb a tudás felé mutat.

Tudáshoz segíteni a polgárokat: ez a háló, amit hal helyett igénylünk. Ámde megint azt tapasztaljuk, hogy csalódnunk kell. Orbán csökkenti a tankötelezettséget, leépíti az oktatást, iskolák bezárását, pedagógusok elbocsájtását tervezi, szűkíti a nyelviskolák lehetőségeit, azaz munka alapú gazdaságot épít, tudásalapú helyett. Olyan gazdaságot, amit a fejlett világ már régen maga mögött hagyott.

 

Azt vártuk Orbán Viktortól, hogy ő, akibe olyan sok bölcs, igaz, értékteremtő ember vetette bizalmát, aki – úgy tűnt – felfogja az európai kultúra jelentőségét, aki ezerszer kiállt a hagyományok, az organikus rendszerek, a múltat és jövőt összekapcsoló igaz értékek mellett, ő segíteni, támogatni, istápolni fogja a magyar kultúra nemes kezdeményezéseit, kiáll a művészet, a kutatás, a tudomány szabadsága mellet. Mert mi tudjuk, hogy a műveltség nem pusztán díszes vitézkötés a nemzet dolmányán, hanem olyan erő, ami bölcsebbé, derekabbá, igazabbá, egyszóval boldogabbá tesz bennünket. Ámde az orbáni éra a giccs soha nem látott özönét zúdította az országra. Írott, festett, épített formákban árasztotta el hazánkat. Az új alkotmány, és annak asztala, az együttműködési nyilatkozat, és annak „méltó” kihelyezése, a Kerényi-féle bornírt festménygyűjtemény, a színházakba belopakodó bárgyú magyarkodás, a kancsal holokausztkultúra lelkes kiszolgálása, az üres keresztény dogmák szajkózása, a televíziókat, rádiókat, napilapokat elborító végtelen butaság a magyar műveltség elképesztő mélyrepülését hozta.

 

Nem folytatom, bár még hosszan folytathatnám.

Hitem, bizodalmam, reménységem utolsó maradékait emészti föl ezekben a napokban az Orbán-kormány. Őszintén sajnálom, hogy így alakult. Őszintén sajnálom, mert lehetett volna másképpen is. Orbán esélyes volt arra, hogy valóban történelmi szerepet játsszon a magyar sors alakításában, de ő ezt az esélyt nem ragadta meg, könnyelműen eljátszotta, elherdálta, elpocsékolta. S vele együtt mi is elvesztettünk a lehetőségét annak, hogy helyettünk vezetőink oldják meg közös gondjainkat.

Lehet, hogy lassan nekünk, magunknak kell rendbe tennünk itt a dolgokat.