Röhécselve gúnyolódik most az ellenzéki média a hátborzongató Fidesz-ideológia friss kényszercselekvésén, azon a törvényjavaslaton, amely betiltaná a kommunista múltra emlékeztető utcákat, tereket, s mindenféle egyéb elnevezéseket. A tiltakozók egyelőre szabadon ajvékolhatnak, szörnyülködhetnek, sopánkodhatnak, de hamarosan a bőrükön kell majd érezniük, milyen kíméletlen tud lenni a boszorkányüldözés, az eretnekégetés, a múlttal, a mással, az eltérővel való leszámolás. Olyan törvény van ugyanis készülőben, amely logikus és szerves folytatása a szabadelvű társadalom ellen elkövetett ősbűnnek. S ezt az ősbűnt éppen a Fidesz-hatalom ellenfelei követték el.
Bár a két nagy rendszerváltó elit most egymást gyepálja ideológiai furkósbotjaival, azért jó, ha tudjuk: a verést nekünk szánják, nekünk, akik más múltat és más jövőt gondolunk, nekünk, akik ellenük vagyunk.
A törvény szelleme
Történt egyszer, hogy a szocialista párt beterjesztett egy törvénymódosítást, amelynek értelmében: „aki nagy nyilvánosság előtt a holokauszt áldozatának méltóságát azáltal sérti, hogy a holokauszt tényét tagadja, kétségbe vonja vagy jelentéktelen színben tünteti fel, bűntettet követ el és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”.
A fasiszta eszmék hirdetésének részleges kriminalizálása természetesen hozta magával a jobboldal lihegő bosszúvágyát, s a törvény hatályát kiterjesztette a kommunista bűnökre is. Ugyanakkor kivette belőle a nehezen értelmezhető holokauszt kifejezést. Ma így szól a Büntető Törvénykönyv 269/C. §-a: „Aki nagy nyilvánosság előtt a nemzeti szocialista vagy kommunista rendszerek által elkövetett népirtás és más, emberiség elleni cselekmények tényét tagadja, kétségbe vonja vagy jelentéktelen színben tünteti fel, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”
És ez a minden szabadságeszmének ellene mondó törvény, ez a jogszabály, amely felülbírálja az alapvető emberi jogokat, amely korlátok közé szorítja a szólás és véleménynyilvánítás szabadságát, közelmúltban le is sújthatott. A Pesti Központi Kerületi Bíróság a nemzetiszocialista rendszerek bűneinek nyilvános tagadása miatt első fokon másfél év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélt egy fiatalembert, aki 2011. október 23-án a Nem tetszik a rendszer elnevezésű demonstráción magasba tartott egy táblát, amelyen héberül „a holokauszt nem történt meg” felirat volt olvasható.
Valószínűleg lesz folytatása a pernek, mert már első ránézésre is nyilvánvaló, hogy a holokauszttagadó fiatalember tette nem ütközik a törvény szövegébe, s a tárgyaláson az ifjú revizionista többször is hangoztatta, hogy általánosságban nem tagadja a nemzetiszocialista rendszer „által elkövetett népirtás és más, emberiség elleni cselekmények tényét”. Ő csak a holokausztot tagadja. A bíró azonban a törvény szellemének megfelelő ítéletet hozott, s elmarasztalta az eretneket. És a maga logikáján belül igaza is volt.
Mert egy hazug és gonosz törvény szelleméből hazug és gonosz dolgok következnek. Például az, hogy nem lehet méltatni az önkényuralmak képviselőit. Így e törvény szelleméből értelemszerűen ered a most beterjesztett Fideszes törvényjavaslat. Ha nem lehet tagadni az önkényuralmak gaztetteit, akkor értelem szerűen nem lehet dicsőíteni, vagy példaképül állítani azoknak egyes alakjait sem. Nem lehet Hitler vagy Szálasi teret kialakítani, mint ahogy nem lehet Kun Béla, vagy Szamuely utcát létrehozni, illetve megtartani. E törvény szellemében jogos a baloldal felháborodása Nyírő, vagy Wass ügyében, jogos a százesztendős háborús bűnösök levadászása, jogos a Horthy-szobrok elleni tiltakozás.
Csakhogy e törvény szelleméből nem csupán az utcanevek tilalma ered, hanem sok egyéb is. A törvény szelleme ugyanis bűnössé nyilvánítja mindazokat, akik e rendszereket szolgálták, képviselték, éltették. E törvény nevében jogos betiltani a kommunista utcaneveket, jogos feloszlatni az MSZMP utódpártjait, jogos bebörtönözni azokat, akik a kommunista diktatúra idején döntéshozói pozíciókban voltak.
A nagy alibi
Ha e törvényt akarjuk, akarnunk kell annak minden következményét. Akarnunk kell az 1990 előtt uralkodó politikai elit minden tagjának bíróság elé állítását, KISZ-vezért, KB-tagot és tanácselnököt. Ők ugyanis egy diktatúrát szolgáltak, nem kisebb buzgalommal, mint a nyilas hatalmi elit tagjai a maguk diktatúráját.
És ennek a törvénynek van egy nem is olyan távolra mutató vonzata. Sokkal tragikusabb annál, mint ahol ma tartunk. E törvény és végrehajtásának aggasztó bírói gyakorlata, e törvény, és a most előállított Fideszes utcanév-szabály ugyanis arra mutat, hogy előbb-utóbb az önkényuralmi múlthoz kötődő minden pozitív viszony a bűncselekmények kategóriájába kerül. Tilos lesz felfedezni e diktatúrák előnyös vonásait. Tilos lesz azt állítani, hogy a magyar szocializmus olyan társadalmi mobilitást hozott létre, amely korábban soha nem létezett, s amelynek következtében milliók emelkedhettek polgári életszínvonalra. Tilos lesz dicsérni a kádári kultúrpolitikát, a szocialista oktatási rendszert, egészségügyi ellátás széles körű voltát, a mélyszegénység felszámolására tett erőfeszítéseket, s megannyi valóban humánus vonását annak a kornak. Mint ahogyan tilos lesz elismerően szólni a náci gazdaságpolitika eredményeiről, a munkanélküliség felszámolásáról, a családsegítő intézkedések tucatjairól, a tőke korlátozásának érdekében hozott intézkedésekről, egyszóval mindarról, ami a maga korában népszerűvé és hitelessé tette a náci rendszereket, s amelyeknek nyomán a háborút megelőző években még sokan úgy hitték, a nemzeti és szociális állam lehet a kapitalista rablógazdaság alternatívája.
És természetesen e törvény szelleméből következik az is, hogy hamarosan nem lehet majd megkérdőjelezni azokat a sommás és ostoba véleményeket, amelyek a köztudatban élnek e diktatúrákkal kapcsolatban. Hamarosan eljön az idő, amikor Amadeo Bordiga nem írhatja meg büntetlenül „Auschwitz, avagy a nagy alibi” című tanulmányát, mint tehette a hetvenes években. Hamarosan eljön az idő, amikor nem pusztán az értetlen és hisztériás holokauszt-betegek fognak felháborodni az olyan gondolatokon, amelyek szerint a náci népirtás a kapitalizmus természetes következménye, hiszen a tőke logikája bármikor népirtáshoz vezet. „A haj- és aranyfog-hegyek előtt, a halott emberek áruvá vált testei előtt el kell feledni, hogy a kapitalizmus magát az emberi életet, a munkát tette áruvá." Mivel az ember áruvá vált, annak termelése vagy megsemmisítése is a kereslettől függ. Így aztán, mikor a lágerek borzalmait a polgári ideológusok a tőke védelmére használják, ez nem szimplán hazugság és félrevezetés, de „a legförtelmesebb módja a lemészároltak legutolsó, immáron végső kihasználásának". Mert az efféle gondolatokra nem a felháborodott nyárspolgár, de a törvény szigora fog lecsapni.
A törvény szelleméből következik, hogy mindaz, amivel a fasizmus és a szocializmus hozzájárult a világ állapotának javulásához, nem megemlíthető, s mindaz, amivel tragédiát hozott, nem értelmezhető a közgondolkodásban megjelenő sztenderdtől eltérően.
A múlt fantomjai
Lehet gúnyolódni a szellemharcosok legújabb hadjáratán, de közben nagyon nehéz eltagadni azt a tényt, hogy a múlt fantomjait pont a rendszerváltó politikai elit a szabadította a világra. Nem pusztán állandó holokausztozásával és kommunistázásával, de leginkább a globális tőke gátlástalan kiszolgálásával. A tragikus tény ugyanis az, hogy a kommunista és fasiszta rendszereket kriminalizáló törvény s mindaz, ami ebből az ősbűnből következik, valójában a rendszerkritikát kriminalizálja. E törvény szellemének megfelelően a rendszer ellenzékének előbb-utóbb gyanússá kell válnia. Minden másképp gondolkodó veszélyes, mert ha a két nagy antikapitalista mozgalom, a fasizmus és a kommunizmus értelmes értelmezése tilos, akkor már csak egy lépés választ el bennünket attól, hogy minden rendszerkritikus mozgalom illegalitásba kényszerüljön.
A mai rendszerkritika ugyanis értelemszerűen merít a korábbi antikapitalista eszmékből, a fasiszta és kommunista múltból, még akkor is, ha ma kevés épelméjű híve van a XX. század diktatúráinak. A mai szélső baloldali és szélső jobboldali mozgalmak között egy sem akad, amely ismételni akarná a totális rendszerek bűneit. Ám kapitalizmus-kritikájuk tartalma sok esetben esik egybe amazok állításaival, kérdéseivel, kritikáival. Hogyan kerülhetné meg a mai rendszerkritika Marxot, és Lukácsot, hogyan kerülhetné meg Heideggert és Mussolinit? S mivel megkerülni nem tudja, beléjük kell botlania, s e botlásával holnap már a bűn útjára lép.
A tagadást kriminalizáló törvény valójában nem a múlt rendszerekről szól, hanem a mairól. Ha nem lehet tagadni a kritika kritikáját, az azt jelenti, hogy nem lehet kritizálni. Függetlenül attól, hogy ama hajdani kritika alapján embertelenebb rendszereket hoztunk-e létre, mint amiben ma élünk. Mert én ebben – ma még nyilvánosan – kételkedek. Ugyan mi egy holokauszt egy globalizációhoz képest?
A jelenkor már nem a jóléti kapitalizmus időszaka. A globális gazdasági rend a tőke minden külső és belső kontroll nélküli gáttalan érdekérvényesítését tette lehetővé. S ezzel együtt visszahozta a múlt legrémesebb kísérteteit, a korai kapitalizmus szorgalomról papoló, munkamorálról elmélkedő, szegényellenes, kirekesztő, gazemberségét. Ma már nem a szexuális felszabadulásért, az alternatív életmódok létjogáért, az egyéni szabadság sokféle kibontakozásáért kell küzdenünk, mint a hatvanas, hetvenes évek nagy generációinak, hanem ismét az alapvető szabadságjogokért kell harcba szállnunk: a rabszolga-kereskedelem és a gyerekmunka tilalmáért, a munkához és szabadidőhöz való jogért, a megélhetéshez elegendő jövedelemért, és természetesen a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságáért.
Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.
