Azt kérdezi a Magyar Katolikus Egyház fejétől, Erdő Péter bíboros úrtól a Milla, hogy összeegyeztethetőnek tartja-e a keresztény szellemiséggel a Kereszténydemokrata Néppárt állásfoglalását: „Prohászka számos esetben joggal vitatott megállapításai még az intézményes zsidóüldözés és a holokauszt borzalmai előtt születtek…” Mert ők bizony úgy vélik, hogy a KDNP „…az antiszemitizmust bocsánatos bűnnek, avagy egyszerű hibának tartja akkor, ha annak a holokauszt előtt adtak hangot. … És ez fel sem tűnik az állítólag keresztény eszméket képviselő pártnak, hogy éppen az ilyen antiszemita vélemények hangoztatása vezetett a magyarországi holokauszt borzalmaihoz is….”
Nem először beszélnek hülyeséget a millások. Én őszintén kedvelem az efféle szerveződéseket, ma is ott virít egyik írásom a honlapjukon, de az ostobaság akkor is ostobaság marad, ha a barátaink teszik, illetve mondják. Tegyük is rendbe ezt a dolgot, izibe, mert még a végén mind az egymillióan úgy maradnak, és akkor újabb tíz százalékot veszít Magyarország a potenciálisan értelmes emberek, amúgy is rohamosan fogyatkozó táborából!

Fajtudomány

Kezdjük talán azzal, hogy de bizony igen: a holokausztot megelőző antiszemitizmus fényévnyi távolságra van a vészkorszak utáni fajvédelemtől. Nem azért, mert Auschwitz után tapintatosabban kell bánni a zsidókkal, bár talán egy kicsit azért is. Nem azért mert a századelő fajvédelme vezetett a gázkamrákhoz, ez ugyanis így nem igaz. És nem is azért, mert a holokausztot vízválasztónak kell tartanunk a zsidósághoz való viszonyunkban, noha nyilván jelentősen árnyalja, mi több egyenesen beárnyékolja azt. Hanem egyszerűen azért, mert az elmúlt fél évszázadban szerencsésen elavulttá váltak azok a tudományos, féltudományos gondolatok, amelyek annak idején megágyaztak az antiszemitizmusnak, érvényüket vesztették azok a nagy ideológiák, amelyek mentén volt értelme fajvédőnek lenni, mainstream meggyőződésből, periférikus szubkultúrák összeesküvés-elmélet-gyanús hitévé vált mindaz, ami a múltban még igaznak, helyesnek, de legalább valószínűnek számított.
Ma már nem tartjuk érvényesnek a fajnemesítés alapgondolatát, amelyet 1883-ban Francis Galton, Darwin unokaöccse Örökletes géniusz című művében megfogalmazott, és amely szerint a természetes kiválasztódás nem hat a modern társadalmakban, hiszen az orvostudomány, a táplálkozás és a higiénia fejlődése lehetővé teszi olyan egyének életben maradását is, akiket amúgy a természet halálra ítélt. Nem hiszünk Galton korának tudományos igazságában, amelynek értelmében a kevésbé alkalmasak túlélése az örökletes készletnek a leromlását okozza, hacsak nem orvosoljuk ezt a felsőbbrendű születések elősegítésével és az alsóbbrendű születések korlátozásával. Nem, vagy pontosabban nem úgy hiszünk az eugenikában, noha a jó, vagy inkább előnyös szülés tudománya a maga korában számos nagynevű kutatót megihletett, több mint háromszázötven egyetemen oktatták, és sorra-rendre alakultak az ilyen irányú intézetek. Abban meg pláne nem hiszünk, ahogyan az akkori tudósok kiterjesztették a genetika hatókörét, és öröklődőnek tekintették az értelmi képességet, a bűnözői hajlamot, az alkoholizmust, sőt a promiszkuitást is. És mi már nem tartjuk rosszabb genetikai állományúnak a rosszabb körülmények között élő, alsóbb néprétegeket, mint ők, s természetesen a nyomorúságos körülmények között élő népeket sem kezeljük selejtes génállományúként, mint ők.
Ma tudjuk, ma úgy tudjuk, hogy az a különbség, amely az egyeseket elválasztja egymástól, sokkal nagyobb, mint ami az egyes népeket, rasszokat, fajokat megkülönbözteti. Mi több, azt is tudjuk, hogy ez a különbség is oly csekély, hogy genetikai alapon aligha lehet jobbnak vagy rosszabbnak minősíteni embertársainkat. A társadalmi hasznosság, az értelmi képesség, a morális elkötelezettség, egyszóval mindaz, ami miatt megbecsülendőnek tartunk valakit, s aminek hiánya miatt megvetendőnek tartunk másokat, elsősorban a mikrokörnyezet, a szocializáció függvénye, s gyakorlatilag teljességgel független a vér szerinti származástól.
A huszadik század első felében azonban egyáltalán nem tűnt annyira ördögtől valónak a rasszizmus, mint manapság. Mi több, a faji megkülönböztetés a tudományos gondolkodásmód legmagasabb berkeibe is utat talált. Akkoriban általános vélemény volt, hogy az egyes rasszok nem egyenrangúak és hogy a fehér faj magasabb rendű a többinél. Darwin szerint a néger és az ausztrál ember köztes helyzetben van a gorilla és a kaukázusi, fehér rassz között, majd kifejezte reményét, hogy „valamikor a jövőben, évszázadokban mérve nem túl távol, az ember civilizált fajai már szinte biztosan kipusztítják a vad fajokat, és a világon mindenütt helyükbe lépnek.” Gobineau, az Értekezés az emberi fajok egyenlőtlenségéről című munkájában ugyancsak az emberi fajok eltérő értékéről írt, és kifejtette, hogy csak a tiszta fajok vihetik előbbre az emberiséget. Ő azt hirdette, hogy a legtisztább, legnemesebb és ezért legértékesebb fajt a fehérek alkotják. Ernst Haeckel német biológus, pszichológus, aki csaknem ötven éven át volt a jénai egyetem anatómia professzora egyenesen úgy vélte, a rasszok génállományukban hordozzák őseik tanításait, az alsóbbrendű fajok pedig megpróbálnak keveredni az árják leszármazottaival, fertőzve ezzel a nemes vérvonalat. A teremtés története című könyvében ezt írta: „A kaukázusi ember az emlékezet előtti időktől fogva valamennyi emberi faj vezetőjévé tétetett, mint a legfejlettebb és legtökéletesebb rassz.” Ludwig Woltmann német antropológus Politikai antropológia című művében már levonta mindebből azt a következtetést is, hogy a zsidó nép alacsonyrendű és ártalmas, mert a származásában gyökerező hibák kiirthatatlanok. Houston Steward Chamberlain, aki Németországban természettudományi doktorátust szerzett A XIX. század alapjai című művében a zsidókat alsóbbrendű, káros fajnak, míg a nordikus, északi emberfajt felsőbbrendűnek minősítette.
Tudósok, kutatók, biológusok hosszú listája mutatja, mennyire komolyan vette a tudományos közgondolkodás a fajelméleteket a XX. század első évtizedeiben. A kor darwinizmussal keveredett társadalomelmélete, a szociáldarwinizmus nagyon is hiteles elméletnek tűnt akkoriban, annak ellenére – sőt kicsit talán éppen azért – mert, egyebek mellett, ellene mondott a keresztényi tanításnak is.

A rasszizmus áldozatai

A XIX. század második felétől, mint azt a Milla számos tagja bizonyára pontosan tudja, a közép-kelet-európai polgári átalakulás együtt járt a zsidóság emancipációjával és együtt járt a kelet-európai, egyébként szigorúan üldözött és rendszeres pogromokkal sújtott zsidóság bevándorlásával. Ugyanakkor természetesen együtt járt számos új társadalmi probléma kialakulásával, ismétlődő válságokkal, felemelkedéssel, lesüllyedéssel, egyszóval mindazzal, amivel a kapitalizmus együtt szokott járni. És természetesen együtt járt az antiszemitizmus feléledésével is, amelyről bizony a XVII., XVIII. században már csaknem elfeledkeztünk. És ez az új társadalmi valóság a kor pozitivista elvárásainak megfelelően megteremtette a maga tudományos, féltudományos ideológiáját is. Így antiszemitának, rasszistának lenni a XIX. század közepe és a XX. század dereka között az európai, amerikai polgár természetes állapota volt.
Ekkoriban a zsidó hallgatók egyetemi felvételét a világ számos országában korlátozták. Kanada egyes egyetemein az 1920-1940-es években, Romániában 1926-ban, Lengyelországban 1937-ben. Az Amerikai Egyesült Államok az 1920-as években például a Harvardon vezetett be korlátozást a zsidó hallgatókkal kapcsolatban. Az USA-ban 1915-re huszonnyolc állam törvénykezése semmissé tette fehérek és négerek házasságát. Virginia ezen törvényét csak 1967-ben törölték el. A nácik kifejezetten az amerikai precedensre hivatkoztak, amikor a maguk hírhedt, 1935-ös nürnbergi törvényeit meghozták.
A Harmadik Birodalom hivatalos antiszemitizmusa pedig semmilyen tekintetben nem befolyásolta Németország megítélését. Az 1936-os olimpián a NOB még csak nem is tiltakozott, amikor a németek kizárták csapatukból a zsidó sportolókat. Vidáman zajlott az olimpia, folytak a nemzetközi tárgyalások, dinamikusan bővültek a nemzetközi gazdasági kapcsolatok, miközben már százezrek menekültek Németországból.
A nácik természetesen minden eszközzel pártolták ezt a kivándorlást. Csakhogy a befogadó országokban is virult a zsidóellenes hangulat. Az ellenzéki pártok minden célországban azt követelték, hogy a zsidó bevándorlást fékezze meg a kormány. Az ausztrálok szakszervezeti alapon álltak ellen, mondván, hogy a járatlan és nem szakképzett zsidó tömegek lenyomnák az ausztrál munkabéreket. Nagy-Britanniában a politikusok azzal érveltek, hogy a kivándorló zsidók nyilván német kémek. Valójában azonban Palesztinát féltették. Így amikor Palesztina partjai elé érkeztek a zsidó kivándorlóhajók, minden különösebb aggály nélkül nyitottak tüzet a menekültekre, akiket természetesen nem engedtek partra szállni. De ide írom a leghíresebb rémtörténetet is, a St. Louis nevű hajó sorsát, amelynek zsidó utasait 1939 májusában nem bocsátották partra sem Kubában, sem Amerikában, sem egy amerikai milliomos által felajánlott karib-tengeri szigetecskén. A hajót visszaküldték Európába, ahol annak legtöbb utasa végül a különböző haláltáborokban pusztult el. A Patria nevű francia gőzöst Haifánál brit rombolók ágyúval lőtték, zátonyra futtatták, és végül a hajó háromezer zsidó utasa közül kétezer-nyolcszázhetvenöt veszett oda. 1941 és 1943 között húsz kivándorlóhajó indult el román és bolgár kikötőkből Palesztina felé. Hatot közülük a brit flotta süllyesztett el, s az utasok legnagyobb része életét vesztette. A Struma hétszázhatvankilenc zsidóval hónapokig hánykódott a tengeren, senki nem fogadta be őket. Végül a Boszporuszban elsüllyedt, s a katasztrófát egyetlen ember élte túl.
A világban uralkodó részvét és segítőszándék hű tükre, hogy a háború elején az amerikai Pets Magazine szívszorító cikkben szólította fel olvasóit örökbefogadásra: arra kérte az amerikaiakat, hogy Angliában kibombázott fajkutyákat vegyenek magukhoz!

Magyar fajvédők

„- A zsidóság erkölcstelensége, lelkiismeretlensége, az az elvetemültség, melynek nincs törvénye, az az elfajult szellem, melynek csak torz fogalmai vannak a jóról, szépről s az erényről, s melyek valóban csak a keresztény gondolat szatírájául szerepelhetnek, az az erkölcstelen kegyetlenség, mely a keresztény népet ellenségnek tekinti, s következőleg a konkurenciában minden eszközt jónak, minden módot becsületesnek tart, mely a kereszténység megfojtására alkalmas - mondom, ez az erkölcsi alávalóság volt a kezdetek oka a kereszténység kárhoztató, megbélyegző ítéletének a zsidósággal szemben."- Idézi Prohászka egy otromba gondolatát a millások nyílt levele.
De azt vajon tudják-e a levél szerzői, hogy efféle zsidógyalázó szöveg, bizony számos kultúrhéroszunk ajkáról felröppent, tolla alól kisiklott? Olyan emberekről van pedig szó, akiknek szobrai, emléktáblái a legnagyobb közmegegyezéssel álnak tucatszám utcáinkon, tereinken. Mégsem jut eszébe senkinek vérbő antiszemitizmusát felróni Kossuthnak, Lisztnek, vagy épp Szabó Lőrincnek.
Nosza, lássunk tehát e nagyok kicsinyes szavaiból egy csokorra valót!
Berzsenyi például így szidta Mózes népét: „...a falusi zsidók többnyire oly egészen demoralizált népcsalók és orgazdák, hogy azokat a nép között megszenvedni, vagy még azokkal bort és húst árultatni csupa veszedelem". Kortársa, Bessenyei meg így: „Soha a sidó törvénynél törvénytelenebb törvény nem vólt e világon a közönséges társaság boldogsága ellen." De Kölcseynek is bögyében lehettek a hitsorsosok, mikor így fakadt ki ellenük: „Amely országban a zsidók megszaporodnak, az vagyoni végromlás szélén áll." A nagy pályatárs, Vörösmarty ugyancsak egyetértett vele: „Mi a zsidó élet- és keresetmód káros befolyását illeti a többi lakosság erkölcseire, a részben magunk is vétkesek vagyunk, őrizetlen hagyván az ország határait s a városokat a mindenünnen betolakodó zsidók ellen..." Liszt Ferenc egyenesen váteszi kijelentést tett: „El fog jönni az a nap, amikor minden olyan népnek, akik között zsidók laknak, fel kell tennie a kérdést, hogy mindannyiukat kiutasítja; ez a kérdés az élet és halál kérdése lesz, az egészség vagy krónikus betegség kérdése, a békés létezés vagy az állandó szociális láz kérdése.” Kossuth apánk ugyancsak megvetette Ábrahám fiait: „A megyékben tanyát vert sok zsidó, valamint az iparkodással egybeköttetett erkölcsiségnek valóságos mételye, úgy a földművelő népénél, amellyel legszorosabb egybeköttetésben él, súlyos ostora, a bővelkedésnek telhetetlen sírja, iparkodásának rothasztó nyavalyája..." S, ha másban nem is, ebben egyetértett vele a legnagyobb magyar, Széchenyi, aki szerint: „... a legtöbb zsidóban van valami átkozott keverék, amely más fajtákban nem létezik - s amelyet belőlük nem irthatnak ki."
Nem sorolom tovább e sok gonosz és ma már primitívnek ható elmélkedést. Pedig fölemlegethetnék még vagy száz hasonlót, mindet legnagyobbjainktól. Mégpedig azért nem teszem, mert éppoly ostobaság volna mindezt fölhánytorgatni történelmünk hőseinek, mint az, ha szemére vetnénk középkori nagyjainknak: buták voltak, mert úgy hitték, a Föld lapos.
Ezzel szemben szeretném, ha a millások is mélyen agyukba vésnék: a közép-európai polgárosodás kezdetétől nagyjából a világháború végéig, a legtöbb esetben még az is rasszista volt, aki egyébként fellépett a zsidók üldözése, kirekesztése, megbélyegzése ellen. Ők voltak azok a derék emberek, akik az üldöztetésnek nem az elméleti, tudományos, hanem az emberi, gyakorlati oldalát nézték, és fütyültek az olyan pozitív igazságokra, mint a nemzetvédelem, a fajtisztaság, meg a többlettermelés. Igen, szeretném, ha tudnák: a zsidók védelmezői nem azért védték a zsidókat, mert azt gondolták a fajokról, rasszokról és génekről, amit mi ma gondolunk, hanem egyszerűen azért, mert elutasították az embertelenséget. Szeretném, ha tudnák: ezek a zsidómentők éppen úgy szemben álltak az akkori közgondolkodással, mint ma a rendszerkritikus mozgalmak tagjai.
De nem ítélhetünk el valakit azért, mert korának gyermeke!
Summa summarum: hogy Prohászka Ottokárnak legyen-e szobra Budapesten, az sok mindentől függhet, de antiszemita kijelentéseitől semmiképpen sem.
A saját véleményem egyébként az, ha erre valaki kíváncsi, hogy ne legyen. Nem kedvelem a papokat. Másfelől viszont, ha akad, akár egy ember is ebben az országban, aki felnéz a püspökre, hát felőlem akkora szobrot állít neki, amekkorát akar.