A Bajnai-féle alapítvány tanulmánya szerint kisebb csoda kellene Orbán legyőzéséhez. Tamás Gáspár Miklós egyenesen úgy látja, 2024-ig sem lesz igazi kihívója a Fidesznek. Legújabban pedig - a szocialista tábor teljes reményvesztettségéről tanúskodva - még az is felmerült: a baloldal ne is vegyen részt a 2014-es választásokon. Bruck András az ÉS-ben megjelent írásában arról értekezett, hogy az állam bénító hatalmával szemben a baloldalnak nincs semmije. Nincs hatékony sajtója, százezreket mozgató szakszervezete, és persze pénze sincs.
De ez csak a látszat, a felszín, a következmény. A mélyben a baloldal sokkal komolyabb baja rejtezik. Mert valóban semmije sincs. Nincs mondanivalója, nincs hite, nincs küldetése. Olyannyira semmije sincs, mintha már ő maga sem volna. Árnyéka önmagának. Kísértet. Amely bő százötven év után, úgy tűnik, végleg elhagyja Európát.

Ez a harc…

Mert ne gondoljuk azt, hogy a klasszikus baloldal válsága csupán magyar jelenség! A szociáldemokrata pártok mindenütt veszítenek jelentőségükből, ha nem is olyan drámai végzetességgel, mint nálunk az MSZP. És persze nem azért, mert az európai, vagy az amerikai tömegek feladták volna a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjét. Sokkal inkább azért, mert a baloldali mozgalmak egyértelmű elköteleződéssel láncolták hozzá magukat az ötvenes-hatvanas években kialakult jóléti modellhez, s most, hogy ez a rendszer fenntarthatatlanná vált, vele együtt zuhannak a mélybe.
A baloldal mai összeomlása leginkább korábbi elsöprő győzelmének köszönhető. A szociáldemokrata pártok hatalomra kerülésével, a keynesi gazdaságelmélet általánossá válásával, a jóléti intézkedések sorával, s nem utolsó sorban a XX. század második felének elképesztő technikai haladásával a liberális baloldal korábbi céljai lényegében mind valósággá lettek. Mindenütt megszületett a jóléti állam a maga társadalombiztosításával, nyugdíjrendszerével, szociális hálójával, részleges államosításával, faji és nemi és világnézeti emancipációjával, sokrétű szabadságával, s nem utolsó sorban átütő fogyasztói lendületével.
A minden téren sikert arató baloldal még azt is el tudta érni, hogy az ősellenség, a nagytőke, és annak valamennyi csatolt tartománya, sajtója, pénze, államigazgatása a rendelkezésére álljon. A fogyasztás bővülése a termelés, és ezzel persze a profit növekedését hozta. A tőkés legjobb barátjaként, azaz vevőjeként tekinthetett immár a proletárra.
A korszak fényes jövőt ígért: a gyarmatok felszabadulásának, az űrkutatás elképesztő sikereinek, de egyúttal a hétköznapi élet mind könnyebbé válásának, a háztartási gépek elterjedésének, a szabad szerelemnek, és a széles körű művelődésnek boldog aranykorába érkezett az ember.
A baloldali diadalmenet azonban szükségszerűen járt együtt a hagyományos szociáldemokrácia felbomlásával. A szakszervezetek ellaposodtak és erejüket vesztették, a proletáriátus gyakorlatilag megszűnt, az eszmék csak a hagyomány díszleteiként éltek tovább: a munkásmozgalom évszázados harca véget ért.

A múltat végképp…

A Szovjetunió összeomlása után, egy pillanatig úgy tűnt, a történelem véget ért, és a jóléti, szociáldemokrata kapitalizmus, valóra válthatja az emberiség minden álmát. A legszélesebb körű pénzügyi liberalizáció, a globális gazdasági kapcsolatok kiépülése, a szabad piac végtelen kinyílása azonban meglepő gyorsasággal szippantotta el a fejlett világ fejlődésének lehetőségeit. A globális térben – az egyes gazdasági szereplők halatlan különbözősége miatt – már nem működött a keynesi elv: fogyassz, hogy termelhess. A termelők egyre inkább azok lettek, akik nem vehettek részt a fogyasztásban, a fogyasztók pedig azok, akik a termeléstől távolodtak el. A jóléti kapitalizmus hatalmas építménye alatt megremegett a föld, s falán egyre több repedés árulkodott arról, hogy az érdekek és értékek harmóniájából összerótt struktúra szét kell, hogy szakadjon.
Az európai fogyasztás túlfogyasztássá vált, a szociális háló a rendszer tehertétele lett, a nyugdíj és társadalombiztosítás a kiadás rovatba került, és immár nem állt vele szemben semmi, amit a bevétel rovatba lehetne írni.
A tőke tehát sietve ejtette a baloldalt, és a jobboldal felé fordult. A jobboldal pedig, a maga konzervatív világképének megfelelően nem előre, hanem hátra tekintett, s az hatvanas, hetvenes éveket megelőző európai múltból alkotta meg a maga nagy céljait.
Könnyen tehette ezt. A nagy eszmék, a nagy hitek, a nagy remények kiürültek. Senkit nem érdekel immár technikai haladás végtelen csodája, senkit nem hat meg ma már a harmadik világ kétségbeejtő nyomora, sőt, a korlátlan szabadságról is egyre többen úgy hiszik: inkább kárunkra van. Megjelentek az ilyen-olyan kommunitarista eszmék, amelyek az egyén helyett a közösség jelentőségét hirdetik, felébredtek csipkerózsika-álmukból az egyházak, s ötven esztendő tátongó üressége után, ma ismét benépesülnek a templomok. Ábrándos nosztalgia támadt egy bensőségesebb, szebb, nyugodtabb és hitelesebb világ iránt, amelyben a nagymama gyümölcslekvárt főz a száradó levendulacsokrok alatt, amelyben nagyapa szeretettel mutatja meg kisonokájának, hogyan kell a nyulat, grabancánál fogva kiemelni a ketrecből, amelyben a pedellus szigorú, de persze igazságos tekintete vigyázza az erkölcsi világ sérthetetlenségét, míg a tanító úr meg nem érkezik.
A jobboldal tehát zászlajára tűzte mindazt, ami szívnek és léleknek kedves, a hagyományt, a nemzetet, és a munka becsületét, s egyúttal programjába foglalta mindazt, amit a tőke hasznosnak talál: a kiadások lefaragását, a rendet és a protekcionista gazdálkodást.
Henri Guaino, Sárközy elnöki tanácsadója így foglalta össze a jobboldal programját: „Ha levonjuk a megfelelő tanulságokat a válságból, akkor a krízis utáni világ inkább fog hasonlítani a világháborút követő három ragyogó évtizedre, mint a legutóbbi harminc évre”
Egyszerű gondolat a jobboldal igazsága: mivel régen jobb volt, ezért mindazt, amit ma nélkülözünk, a múltban találhatjuk meg. A globalizáció, a hagyományos európai iparágak eltűnése, a munkanélküliség megugrása, a legfontosabb társadalmi szocializációs rendszerek, az iskolák, pártok, egyházak, összeomlása előtt élhetőbb volt a világ. Vissza kell tehát térni tehát a jól működő ipari kapitalizmushoz, mert azt csak a szabadjára engedett pénzvilág mérgezte meg. Vissza kell térni a társadalom hagyományos szocializációs és ellenőrző rendszereihez, a közösségekhez, melyeket a tömeges urbanizáció és a ’68-as eszmeiség pusztított el.

Holnapra a világ…

És a magyar jobboldal élen jár a nagy összeurópai visszakanyarodásban. A Fidesz vezetői, a mellettük álló nemzeti burzsoázia képviselői a leghívebb harcosai az ancien regime fehér zászlóinak. Abban a rendben, amely ma Magyarországon létrejön a jövő helyett a múlt dominál, a tudományt a hit bírálja el, a szaktudáshelyére a tekintély kerül, a szabad választást a hűség, a lehetőséget a kötelesség, az egyént a közösség váltja föl.
A magyar baloldalt pedig – amely a rendszerváltás során a lehető legliberálisabb nagytőkéhez, a multinacionális vállalatokhoz kötötte magát – most maga alá temette az összeomlás.
Még a hajdanvolt harcot sem tudja újravívni, mert a győztes konzervatív hatalom – tanulva önnön hibáiból – tálcán kínálja mindazt, amiért a harmincas, ötvenes években még véres utcai harcokat vívott a proletár tömeg. A közmunkát, a legfontosabb közszolgáltatások állami felügyeletét, a szabadságolások és munkakörülmények szigorú ellenőrzését, a társadalombiztosítást és az alsóbb rétegek polgárosodásának esélyét, a nemi és faji egyenlőséget, mindazt tehát, amiért annak idején hősiesen küzdöttek a szegények és elnyomottak legjobbjai, ma a konzervatív program is megadja.
S különösen határozott elszántsággal, európai szinten is átütő erővel képviseli a társadalmi igazságosság konzervatív eszmekörét Orbán és a Fidesz vezette hazai jobboldal.
A magyar baloldalnak így semmije sincs. Valóban semmije. Még láncai sincsenek, amiket elveszíthetne.
Orbán pedig, aki a jobboldali fordulat leghívebb, legerőszakosabb, és talán egyik legokosabb európai élharcosa mindent birtokba vett. Valóban mindent. Mellette áll az új kor eszmeisége, a nagytőke pénze, és az állam teljes hatalmi apparátusa. Mellette áll a konzervatív világkép őszinte hite, erkölcse és az igazsága, erénye és heroikus küldetéstudata.
Valódi ellenfelei ma még nincsenek. A baloldal halott, a szélső jobb inkább lépést tart vele, a posztmodern progresszió, az ésszerű rendszerkritika, a holnap valódi ígérete pedig ma még gyenge és erőtlen. Eszméik kiforratlanok, mozgalmuk kialakulatlan, híveik kevesen vannak.
Senki és semmi nincs, ami a Fidesz konzervatív térnyerését megfékezni tudná.
Orbán most legyőzhetetlen.

Ha tetszett a bejegyzés, ha örömmel olvasod a BASK (Boldogok a sajtkészítők) megrázóan provokatív, üdítően szellemes és elkeserítően valósághű írásait, lájkold a BASK  facebook oldalát, oszd meg barátaiddal a felszabadító, vagy éppen felháborító cikkeket, mert előfordul, hogy egyébként izgalmas posztok nem kerülhetnek ki az Index címoldalára.