Minden alkalommal, amikor a hagyományos baloldal úgy érzi, végre a közfigyelem reflektorfényébe kerülhet, megszólal a mézes-mázas szirénkórus: egység, egység, ellenzéki egység. Most, hogy Gyurcsány Ferenc hosszú böjtjével némi nyilvánosságra tett szert, sietve bejelentette, dehogy akar ő miniszterelnök lenni, csak fogjon már össze vele valaki. Első közös programpontként lehetne mindjárt egységesen bojkottálni a választási feliratkozás parlamenti vitáját. És persze az MSZP rögvest mellette termett, nehogy véletlenül kimaradjon a fellobbanó médiaérdeklődésből, majd ráuszította csahosait az LMP-re: húzódjon be az egységes ellenzéki karámba a zöldpárt is. Ezzel esetleg jóváteheti, hogy a minap kiállt a Jobbik demokratikus jogai mellett.
Nagyon tartok attól, hogy az LMP végül mégiscsak feladja önállóságát, elszakad eredeti identitásától, és a nyomásnak engedve valóban betagolódik az idétlen baloldali birkanyájba. Legszívesebben viaszt gyömöszölnék a rendszerkritikus vezetők fülébe, hogy ne hallják a szirének kárhoztató énekét.
De mert ezt nem tehetem, most farigcsálok nekik egy árbocféleséget, legyen mihez kötniük magukat.

A rejtély

Lényegében a francia forradalom óta él a nézet, hogy a rendszerkritika szükségszerűen bal- vagy jobboldali kell, hogy legyen. Balról a haladó erők, jobbról a visszarendeződés szándéka húzza-vonja a társadalmat. Így lépked a világ előre-hátra, de mégis inkább előre, hogy a baloldal, a maga történelem- és társadalomképének megfelelően, mindig és szükségszerűen a haladást képviselhesse.
És ez az értelmezés olyan elsöprő erővel van jelen a közgondolkodásban, különösen a marxizmus lágy csecsén nevelkedett, közép- és kelet-európai, értelmiség fejében, hogy agresszív lobotómiával sem lehet kimetszeni onnan. Így érthető, ha a rendszerkritikus csoportok húzódozását az ellenzéki egységtől sem megérteni, sem elfogadni nem bírják a pártos média tollforgatói. Miért nem akarnak haladó erők a haladó erőkkel összefogni? Rejtély előttük.
Ez a társadalomkép azonban csak a baloldali fejekben létezik. A valóságban a világ sokkal bonyolultabb annál, mint amilyennek Sieyés abbé harmadik rendje hiszi, amilyennek a Kommunista kiáltvány leírja, de még annál is, mint amilyennek Adorno, Marcuse és Habermas képzeli. Pedig őket igazán nem lehet populáris egyszerűséggel vádolni…
A bal- és jobboldaliság ugyanis csak a rendszeren belül értelmezhető. A rendszeren kívül teljességgel értelmetlen fogalom. A hagyományos baloldali pártok és mozgalmak az elmúlt évszázadokban sok, valóban nemes szándéktól vezettetve a rendszer reformjára, megújítására törekedtek. Olyasmire, hogy a rendszer a szegények számára elviselhetőbb, az elnyomottak számára szabadabb, a kizsákmányoltak számára élhetőbb legyen. Miképpen egyébként a jobboldali pártok is effélékre törekedtek: arra, hogy a rendszer az elesettek számára felemelő, a tévelygők számára támasz-adó, a balgák számára pedig áttekinthető legyen. A rendszer. Mindig csak a rendszer maga.
Ám amikor kilépünk a rendszer logikájából, amikor valami új és merész megoldáson kezdjük törni a fejünket, amikor a gödör alján vagyunk, és úgy döntünk, nem ásunk tovább, akkor mindez érvényét veszíti.

Az elviselhetetlen

A klasszikus bal- és jobboldali megosztottság mentén felvázolható társadalomkép ugyanis végtelenül torz, giccses és sekély. Rosszul látja a világot az, aki a hatvanas évek neomarxista konfliktuselméleteinek szemüvegén keresztül nézi. Kancsal képet mutat emberről és társadalomról ez az okuláré.
A valóságban ugyanis nem az elnyomók és elnyomottak antagonisztikus ellentéte lendíti előre a történelem kerekét, hanem az, hogy a rendszer elviselhetetlenné válik mindenki számára, túléli önmagát, több kárt okoz, mint amennyi előnye van, élhetetlenné, mi több életellenessé lesz a mód, ahogyan a dolgokat elrendezi.
A rendszer ugyanis nem, vagy nem pusztán az elnyomásból születik. A rendszert közmegegyezés hozza létre és tartja fönn. S ebben a közmegegyezésben egyfelől persze jelen van a kizsákmányolás és az elnyomás, de másfelől benne van a jog és a szabadság magasabb foka, a megélhetés nagyobb biztonsága, tágasabb bősége. És persze ez a közmegegyezés sem stabil. Éppen ellenkezőleg: változik, pulzál, árad és apad. Hol a szabadság javára, hol az elnyomás előnyére, balra, s jobbra billen el.
De a rendszer létének alapja, egy jól körülhatárolható, tágas közmegegyezés, melyben van mozgástere jobb- és baloldalnak, azért stabilan áll, míg a rendszer fennmarad. Míg a rendszer fennmarad. És nem tovább.
Mi hozhatott vajon egy platformra jobbágyot és főnemest a feudális világ utolsó századaiban? Hogyan keveredhetett Ulrich von Hutten, Miksa császár barátja, Charles-Maurice de Talleyrand, Autun püspöke, Périgord hercege, vagy éppen a mi Széchenyi István grófunk bocskoros parasztok, királygyilkos sans-culotte-ok és rebellis felforgatók közé? Mi állíthatja közös alapra ma a Nobel-díjas Joseph Stiglitzet, Soros Györgyöt, Warren Buftettet, s számtalan nagybefektetőt és ortodox közgazdászt a globalizációkritikus, heterodox közgazdászokkal, a Wall Street elfoglalására törő rendszerkritikus aktivistákkal? Mi teremti meg a rendszer legkiváltságosabb haszonélvezőinek és a rendszer legelesettebb kiszolgáltatottjainak egységét?
Mi más, ha nem az a közös felismerés, hogy a rendszer a továbbiakban nem fenntartható.
És ennek a felismerésnek nincs semmi köze a bal- vagy jobboldalisághoz, a társadalmi helyzethez, a kizsákmányolt vagy kizsákmányoló státuszhoz. Ahhoz van a legkevesebb köze.  

Hamis próféták

Minden facebook-arc  látta már a mostanában keringő Einstein idézetet: „A problémákat nem oldhatjuk meg ugyanazzal a gondolkodásmóddal, mint amivel létrehoztuk őket.” És valóban. Vajon a bal- vagy jobboldalnak van válasza azokra a kérdésekre, amelyek társadalmunkat feszítik? Képesek lehetnek-e egyáltalán felelni a rendszer által teremtett problémákra a rendszer pártjai és mozgalmai, hatalmi- és érdekcsoportjai, elitjei és fenntartói? Vagy inkább azt kell-e hinnünk róluk, hogy újra és újra előállítják e gondokat, tovább taszigálják maguk előtt az egyre növekvő sziszüphosz-követ, javaslataik, elképzeléseik, kezdeményezéseik nem megoldják, de tetézik a bajt?
Ugyan miképpen állhatnák útját a rendszerpártok világunk óriási problémáinak. Miképpen fékezhetnék meg a pénzügyi szektor túlburjánzását, s a reálgazdaság sorvadását? Miként állhatnák útját a munkanélküliség, a szegénység, és a nyomor tragikus terjedésének? Milyen eszközük lehetne arra, hogy az értékadó közösségeket megóvják a széthullástól, hogy az erőszak és a bűnözés helyére az együttműködés ethoszát állítsák? Mi módon tudnának gátat vetni környezetünk, emberségünk, lelkünk és kedvünk végzetes kifosztásának, amikor mindezt ők maguk rabolták meg? Hogyan tudnák összhangba hozni a létezés emberi minőségét, az önmagunkról alkotott új kép gazdag formakincsét, a technikai tudásunk által megnyitott legfrissebb utakat mindazzal, amit ők évszázadok óta hisznek és vallanak?
Nem. A rendszer pártjai, hivatalai, intézményei, a rendszer rendje és lényege erre nem lesz képes soha. És nem azért, mert balról vagy jobbról láttatják a világot, hanem azért, mert belülről néznek saját rendszerükre. Mert annak részei.
A rendszerkritika azonban nem adhat rendszerhű választ sorskérdéseinkre. A rendszerkritika nem ajánlhat bal- vagy jobboldali megoldást égető gondjainkra. A rendszerkritika csak alternatívát kínálhat. Új közmegegyezést.